Késő este volt, amikor az egyik szombaton épp a szomszédos varosból tartottam hazafelé az autómmal. Épp könyvhetet tartottak a tőlünk nem messze fekvő nagyvárosban, igy ez számomra egy kihagyhatatlan esemény volt, amin ott kellett lennem. Sajnos egyedül utaznom el, mivel nem volt egy ismerősöm se, aki hajlandó lett volna eljönni velem. Még Allyt se tudtam elrángatni magammal, ugyanis a barátnőm szabályszerűen irtózott a könyvektől (ez valamiféle fóbia lehetett nála), így nem kényszeríthettem, hogy tartson velem. Ennek ellenére jól éreztem magam egyedül is. Be is szereztem pár új könyvet, miközben ismert írókkal is találkozhattam.

Így hát boldogan vezettem hazafelé az erdős úton. Az első perctől fogva, amióta meglett a jogosítványom szerettem vezetni, de azért az ilyen késői vezetést ha lehetett hanyagoltam. Teljes sötétség volt és ezen az úton persze nem volt közvilágítás, így szinte alig láttam valamit az autóm fényszóróján kívül. Így hát lassan haladva szememet egy pillanatra se levéve az útról halkan hallgattam a rádiót, miközben a nap eseményein gondolkoztam.

Ekkor történt a baj.

Hirtelen a semmiből, a nagy sötétségből az útra ugrott egy hatalmas szarvas. Olyan gyorsan történt minden, hogy csak az állat hatalmas termetére és a szemében felvillanó fényre emlékeztem. Már nem volt idő megállni. Amennyire csak tudtam lefékeztem az autót és automatikusan cselekedtem. Nem volt idő gondolkodni, amikor félre rántottam a kormányt és hagytam, hogy az autó leszáguldjon az úttestről. Az ezután következő dolgokra nem igazán emlékeztem. Túl gyorsan történt minden. Halványan rémlett, hogy a féken volt a lábam, de az autó megcsúszott és egy hatalmas csattanással neki csapódott valaminek. Még emlékeztem a légzsákok hangos pattanására, ahogy több oldalról eltaláltak és belepréseltek az ülésbe. Nem kaptam levegőt.

Aztán hirtelen csend lett. Minden mozdulatlanná vált, az autó motorja leállt és a rádió is elhallgatott. Én pedig csak ültem mereven és reszkettem. Mozdulni se tudtam a légzsákoktól, miközben az agyam csak kattogott és próbálta felfogni mi is történt.

Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott mozdulatlanul, mire képes voltam összeszedni annyira magamat, hogy gondolkozzak. Belefulladtam az engem szorító légzsákokba, úgyhogy valamit csinálnom kellett vele. Először nyomkodni kezdtem, de annyira masszív anyagból volt, hogy nem hatott rá semmi. Így egy hosszas tanakodás után a kocsi kulcsot kezdtem el matatni, majd annak hegyével egy hatalmasat döftem az előttem tornyosuló légzsákra. De semmi. A légzsáknak kutya baja se lett.

-Lyukadj már ki!-kezdtem el hisztérikusan ütlegelni már a sírás határán állva, mire a sokadik próbálkozás után a kulcs belehasított a légzsák felületébe egy kisebb lyukat képezve. Ezt kihasználva addig nyomkorásztam azt, amíg a légzsákból szépen lassan elfogyott minden levegő és végre láttam az elém táruló látványt.

Egy fának ütköztem, a kocsim eleje pedig mint egy harmonika felhajtódott az ütközés végett.

-Most mégis mit csináljak?-suttogtam magam elé keservesen szétnézve a kocsiban, amikor is eszembe jutott a telefonom.

A szememmel gyorsan keresni kezdtem a készüléket, miközben halványam rémlett a tudatómban, hogy az anyós ülésen hagytam, ahol persze most nem volt ott. Bizonyára az ütközéskor leesett, így a padlón keresgélve pár perc után végre megpillantottam.
Úgy kaptam érte, mintha ez lenne az életet adó víz, majd egyből tárcsázni kezdtem apám számát.

-Nyugi van, Sky!-fújtam ki a levegőt, miközben kicsengett a mobil.-Apa majd érted jön és kiment.-nyugtatgattam magam, miközben vártam, hogy a vonal másik végen megszólaljon apám hangja. De a telefon csak csengett, csengett és nem vette fel senki. Kétségbeesetten újra megpróbáltam, de semmi. A kezem remegett és alig találta el a hívás gombot, amikor harmadszorra is próbálkoztam, de semmi. Nem vette fel.

Ekkor anyám neve villant fel a fejemben. Őt is megpróbáltam elérni, de tudtam, hogy hasztalan. Ő sem vette fel a telefont, így egy sóhaj kíséretében remegő ujjaim kétségbeesetten egy másik számot kezdtek el keresni.

Ő volt az utolsó reményem, amikor rányomtam a hívás gombra. Rettegve vártam vajon felveszi-e.

-Szia!-szólt bele a telefonba pár csörgés után, mire legszívesebben elbőgtem volna magam a megkönnyebbüléstől. Sosem örültem még ennyire a hangjának.

-Nick...-ejtettem ki a fiú nevét zakatoló szívvel, és hirtelen azt se tudtam mit mondhatnék neki. Remegtem, mint egy kocsonya.

-Sky?-szólt bele feszültebben a telefonba-Mi a baj?-kérdezte követelőzően, mire egy könny csordult végig az arcomon. Nick már csak a hanglejtésemből tudta, hogy valami nincs rendben velem.

-Én...én nekiütköztem egy fának. És most nem tudom mit csináljak. Itt ülök a kocsiban és...-motyogtam összevissza.

-Micsoda?

-Balesetem volt...-csuklott el a hangom.

-Megsérültél?-kérdezte feszülten.

-Nem. Vagyis asszem. Nem tudom.-makogtam, miközben hallottam, hogy Nick valamit motoz a háttérben.

-Fáj valamid?-kérdezte nyugtalanul, miközben ajtó csattanását hallottam és egy autó motor felhördülését.

-Nem.

-Rendben, idefigyelj Sky! Ne csinálj semmit, ne mozdulj a kocsiból, rendben?!

-Rendben.

-Érted megyek.-tett kihangosítóra, miközben hallottam, ahogy elindul az autójával.-Hol vagy?

-Én...-lestem jobbra balra-Nem...nem tudom.-kerülgetett a sírás, mire Nick a lehető legnyugodtabb hangon válaszolt.

-Hazafelé tartottál igaz?

-Igen.

-Honnan jöttél?

-Rentarben voltam a könyvhéten.-böktem ki.

-Oké! Pár perc és ott vagyok érted, jó? Addig is maradjunk hívásban.-kérte.

-Oké.-feleltem bizonytalanul.

-Ne aggódj! Minden rendben lesz.-mondta kedvesen, mire nyeltem egyet.

-Nick?

-Igen?

-Tényleg értem jössz?-kérdeztem remegve, ugyanis attól féltem, ha a fiú mégse jön el értem, akkor itt ragadok és senkire se számíthatok.

-Persze, hogy érted megyek.-mondta habozás nélkül eloszlatva a kétségeimet-Sietek, oké?!

-Oké.

Igazából nem tudom hány perc telhetett el, míg Nick ideért. Csak azt vettem észre, hogy egy másik autó fényszórója bevilágítja a környéket és akkor már meghallottam Nick ismerősen zúgó autójának hangját, ami nem messze az enyémtől parkolt le.

Rohanó léptek ütötték meg a fülemet, majd a következő pillanatban felrántotta az ajtót, és ekkor ott állt előttem Nick arcán félelemmel vegyes aggodalommal.

-Itt vagyok.-fogta a kezébe az arcomat kétségbeesetten, mire úgy simultam hozzá lecsukott szemmel, mint egy kiscica.-Kérlek, nézz rám. Sky!-szólítgatott türelmetlenül, mire kinyitottam a szemem és belenéztem Nick gyönyörű zöldjébe.-Fáj valamid?-kérdezte ismét, mire csak a fejemet ráztam.-Oké, akkor gyere kiszedlek innen.

Szerencsére csak a kocsinak az eleje sérült meg, így semmi gond nélkül kitudott emelni Nick a kocsiból, miközben továbbra is úgy reszkettem, mint egy kocsonya. Nick menyasszony pózban a karjába vett, miközben a saját kocsija felé vitt, és felnyitva a csomagtartott óvatosan beültetett oda. Felkapcsolta a kocsiban lévő lámpát és alaposan végig mérve a testemet az esetleges sérüléseimet kereste.

-Reszketsz.-jelentette ki ezt sokkal inkább magának, mint nekem, miközben lekapta magáról a pulcsiját és a hátamra terítette, majd megragadva mindkét kezemet finoman megszorította.-Most már minden rendben van.-nézett mélyen a szemembe nyugtatóan, mire éreztem, hogy kezd eltörni nálam a mécses és remegve a sokktól Nick mellkasába fúrtam a fejem. A fiú megtartott és szorosan átölelt biztonságot adó kezeivel.-Most már itt vagyok, Kicsi. Nem lesz baj.-suttogta, mire ezek a szavak megnyitottak bennem egyfajta gátat. Keserves zokogásba kezdtem és úgy kapaszkodtam bele Nick vállába, mintha ő lenne a mentő övem, miközben a fiú csak még szorosabban tartott és hol a hátamat, hol pedig a hajamat simogatva nyugtató szavakat suttogott a fülembe.

Nem tudom mennyi ideig ültünk ott a kocsiban egymásba kapaszkodva, de már csak arra lettem figyelmes, hogy a könnyeim elapadtak, nem reszkettem és hogy a légzésem visszaállt a normális kerékvágásba.

Csak annyira húzódtam el Nicktől, hogy rálássak az arcára.

-Jobb már?-simított hátra a fülem mögé egy kósza tincset, miközben le sem vette rólam a szemét.

-Igen, köszönöm.-suttogtam rekedtesen, mire Nick a homlokomat kezdte el tanulmányozni.-Mi az?

-Van egy sérülés a fejeden. Nem fáj?-ért hozzá finoman, mire hirtelen felszisszentem. Eddig észre se vettem.

-Egy kicsit.

-Mi történt?-simított végig lágyan a sírástól duzzadt arcomon.

-Elém ugrott egy szarvas, én pedig félrerántottam a kormányt és akkor a fának csapódtam.-foglaltam össze röviden idegesen gondolva vissza az eseményekre, miközben újra remegni kezdtem. Nick halványan elmosolyodott.

-Ügyes vagy.-ölelt magához ismét, próbálva enyhíteni a remegésemet-A szarvas nagyobb károkat okozott volna benned.

-Erre nem is gondoltam.-futott át az agyamon-Nem akartam bántani.-vallottam be, mire Nick hihetetlenül meredve rám eltolt magától.

-Te komolyan a szarvast féltetted?-képedt el kissé mérgesen-Az a lényeg, hogy neked nem lett semmi bajod.-nyomott egy puszit a homlokomra-Leszámítva ezt a sérülést.-intett fejem teteje felé.

-De így egyikünknek sem esett baja. Csak a kocsimnak.-pillantottam szegény összetört autóm felém, mire ezek hallatán Nick hitetlenkedve meredve rám elnevette magát.

-Elképesztő vagy, Sky Linch.-csókolt a hajamba, miközben ismét a mellkasára fektetve a fejemet megnyugtatóan hallgattam a szívverését. Nem akartam mást csak Nick mellkasán pihenni egy kicsit, miközben a fiú erős karjai átölelnek.

-Most mi lesz?-kérdeztem aggodalmasan.

-Kihívtam a rendőröket, lassan ideérnek. Majd elkell nekik is mesélned mi is történt pontosan, utána pedig elmegyünk a korházba.

-Minek elmenni a kórházba? Utána menjünk haza.-kaptam fel a fejem nyűgösen.

-Addig nem, amíg megnem vizsgált egy orvos.

-Nick!

-Sky!-szólt rám-Addig nem nyugszom meg, amíg meg nem állapították, hogy nincs semmi komoly bajod.-olyan elhatározottsággal nézett rám, hogy nem mertem tovább vitatkozni.

-------------------

Sziasztok!

Úristen! Nagyon szépen köszönöm az 50.9k megtekintést! Az új évben csak úgy menetel a könyvem előre.❤️

Folytatást?