Diego végül igazat mondott a barátaival kapcsolatban. Tényleg jófejek és közvetlenek voltak, úgyhogy azonnal maguk közzé vontak, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Hamar feltudtam venni velük a fonalat, és még kissé vicces szituációkba is keveredtem, amikor is végre fordult a kocka, és a barátai kerültek kínos helyzetbe, amiért egyes dolgokat nem tudtak kifejezni angolul vagy nem teljesen értették én mit mondok. Ilyenkor Diego mindig a segítségünkre volt, de összességében hamar megoldódott a helyzet, és minden rendben volt.

Pár órával később Diego barátai elmentek megnézni valami fantom előadását, és mivel én nem voltam ez után valami érdeklődő a parton maradtam Diegoval, aki valami furcsa ok miatt inkább az én társaságomat választotta a barátai helyett.

Így tehát leültünk egymással szemben a parton, miközben az embereket és egymást figyelve beszélgettünk.

-Hogy keveredtél ide?-kérdezte hirtelen.

-Ezt meg hogy érted?

-Ez egy kisváros, ahol nem sok idegen fordul meg.-felelte-Emellett nem tűnsz valami lelkes turistának. Kötelező rokonlátogatásin vagy, vagy mi?-érdeklődött kíváncsian, ami bár lehet kicsit tolakodónak tűnt az ő kellemes hanglejtésével nem tűnt egyáltalán annak.

-Nem.-tiltakoztam egyből-Szerettem volna meglátogatni a nagynénimet. Nem sűrűn találkozunk.-válaszoltam megfontoltan, mire Diego összehúzta vastag szemöldökét.

-De?-látott belém egyből, mire sóhajtva megadtam neki az őszinte választ.

-Hát...kicsit jó távol lenni az otthonomtól.-vallottam be, még ha ezt kicsit kellemetlen is volt hangosan kimondani.

-Miért?

-A szüleim...nos elég nehéz esetek. Jó érzés a hatáskörüktől távol lenni. Meg egyéb más személyektől.-fogalmaztam meg kicsit burkoltan, és mivel nem szerettem volna tovább feszegetni ezt a témát, most én fordultam felé kíváncsian-Na de mi van veled? Hogy hogy ilyen jól beszélsz angolul?

-Talán bűn?-kérdezett vissza pimaszul, mire csak a szememet forgattam.

-Nem! De a barátaidat nézve ők nem beszélnek olyan folyékonyan angolul, mint te. Nyilván suliban tanultátok, meg ott van mindenhol, de azért így beszélni, mint te, biztos nem tud mindenki.

-Oké, Sherlock!-mosolyodott el édesen húzva az agyam, mire nekem is jobb kedvem lett, és méginkább feloldódtam a társaságában. Diego hihetetlenül közvetlen volt.

-Te kezdted!-feleseltem vissza.

-Oké, oké!-adta meg magát jókedvűen-Anyukám angol származású, míg apám olasz. Angliában ismerkedtek meg, amikor apám ott nyaralt. Egyből egymásba szerettek. Mindig azt mondják ez egyfajta szerelem első látásra eset volt. Nagyon hamar összejöttek, és Angliában telepedtek le, szóval én oda születtem. KB 8 éves koromig ott is éltünk, de utána az olasz nagyapám betegeskedni kezdett, így apának bekellett szállnia a családi vállalkozásba. Eleinte hosszabb távollétekkel tette mindezt, míg végül nem volt választásunk és Olaszországba kellett ez miatt költöznünk.-mesélte, mialatt nagy érdeklődéssel hallgattam.

-Így minden világos.-vigyorogtam rá.-Akkor gyakran jársz Angliába?

-Sajnos nem. Anyukámnak nincs már senkije a hazájában ahová mehetnénk, így amióta elköltöztünk nem is jártunk ott.-vallotta be kissé lehangoltan.-De jövőbeli terveim között szerepel elutazni, és felnőtt fejjel körülnézni.-mondta elszántan, miközben engem megmosolyogtatott, ahogy a szülőhazájáról beszélt, amikor is egy olasz pincér az egyik bódétól odabotorkált hozzánk.

-Hai chiesto qualcosa?-kérdezte, mire én csak néztem kukán a csávóra, mivel nem értettem a mondanivalójából semmit. Kíváncsian Diego felé fordultam, aki csak jól szórakozva engem bámult. Aha, szóval nem akart segíteni. Szuper.

-Ecco qui?-pislogtam a pincérre, hátha mégegyszer felteszi a kérdést, és akkor talán megértem. A srác meg is tette, viszont mindhiába, mivel ez se segített rajtam. A pincér már mérges tekintettel várta, hogy válaszoljunk neki, mire végül könyörögve néztem Diegora, hogy csináljon valamit.

-Grazie, non chiediamo nulla. Solo la signora è indecisa.-mondta végül Diego pőrgös, vérbeli olasz akcentussal, mire a pincér mégegyszer vetett rám egy csúnya pillantást, majd elszelelt.

-De gonosz vagy!-löktem oldalba a fiút, akiből végre kiszakadt az eddig visszatartott nevetés.-Mit akart?

-Csak hogy rendelünk-e valamit. De Straniera nagyon nagy szükséged van egy olasz tanárra. Nem kérdezgetheted folyton azt, hogy ecco qui.

-Tudom, tudom.-dörzsöltem meg a homlokomat.-De nem olyan könnyű ez.-védtem magam.

-Akkor majd én segítek.-vetette fel hirtelen, mire értetlenül néztem rá.

-Úgy mint most?-kérdeztem gúnyosan, amiért az előbb kitolt velem.

-Nem. Leszek az olasz tanárod.

***

Idegesen toporogtam a kávézó előtt, ahol megbeszéltünk, hogy Diegoval találkozunk.

Próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy mégis mit is fogok mondani a fiúnak, amikor megjelenik, de túlságosan izgultam, így csak és kizárólag pocsék tervek jutottak az eszembe.

-Szia.-szólalt meg hirtelen a hátam mögül, mire mint a villám hátra fordultam, és kikerekedett szemekkel bámultam az olasz fiúra. Oh anyám, de jól nézett ki. Mindig elvarázsoltak barna, világos tincsei, amik hosszan lógtak az arcába.

-Szia.-sóhajtottam fel próbálva összeszedni magam, miközben éreztem, hogy idiótát csinálok magamból. De egyszerűen nem tudtam több szót kinyögni magamból a köszönésen kívül. Totál lemeredve bámultam izmos testalkatát, édes göndör fürtjeit és imádnivaló sötét szemeit.

-Nem sétálunk egyet?-kérdezte végül mentőövet dobva nekem, mire kitértem a révületből, és azonnal rávágtam a választ.

-De, menjünk!-indultunk meg a szemközti park felé, miközben idegesen rágtam az alsó ajkamat, és a tenyerem úgy izzadt, mint egy ló. Perceken keresztül néma csendben ballagtunk egymás mellett, míg magamban azon gondolkodtam, hogyan is kezdjek bele ebbe a hülye beszélgetésbe. Egyszerűen iszonyat aggasztónak találtam, hogy Diegoval, aki a legközvetlenebb srác volt akit ismertem, most nem voltam képes beszélgetést indítani.
-Hogyan kerülsz ide?-csúszott ki végül a leghülyébb kérdés a számon, mire legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben.

Komolyan Sky! Ennél bunkóbban nem is kezdhetted volna.

-Te hívtál ide.-mondta szórakozottan.

-Nem így értettem.-vágtam közbe, mire Diego arcáról leolvadt a jókedv, és megállva a helyi tó szélén a vízre meredve egy sóhaj kíséretében folytatta.

-Meséltem neked, hogy már régóta honvágyam volt, szerettem volna visszajönni Angliába, de nem igazán volt rá lehetőségem. Aztán így hogy véget ért a középsuli, nem tudtam mit is kezdhetnék magammal. Bár tudod jelentkeztem pár egyetemre, de nem éreztem úgy, hogy ez az én utam. Semmi kedvem nem volt hozzá, így a nyáron beadtam a jelentkezésem egy kulturális programba, aminek keretén belül idejöhetek Angliába, és iskolákba járva továbbíthatom az olasz nyelvet és kultúrát. És mint láthatod felvettek.-meredt rám a reakciómat lesve, mire totál ledöbbentem.

-Ezt nekem miért nem mondtad el?-kértem számon. Ugyanis úgy éreztem Diego elárult, amiért egy ilyen fontos döntésbe nem avatott be az együtt töltött idők alatt.

-Nem akartam sem azt hogy te, sem azt hogy én beleéljem magam. Akkor akartam elárulni, amikor már biztos a dolog és tényleg sikerült.

-Mikor tudtad meg?-kérdeztem elhalva.

-Augusztus 20.-án.-nézett Diego mélyen a szemembe, mire elakadt a lélegzetem. Diego tudta! Augusztus 25.-én amikor eljöttem, Ő már tudta, hogy ide utazik. Mégse szólt róla nekem.

-Mégse mondtad el!-osztottam meg vele hangosan a gondolataimat sértetten.

-Meglepetésnek szántam.-kezdte fanyarul-Azt terveztem, hogy akkor mondom el, amikor elbúcsúzunk és bejelenthetem, hogy pár nap múlva újra találkozunk. De...a dolgok máshogy alakultak.-halványult el a hangja, mire már a sírás kerülgetett. Istenem mekkora egy marha voltam! Szóval Diego megakart lepni engem aznap. Azt akarta, hogy amikor könnyek között elbúcsúzunk egymástól a repülőtéren, fél lábbal Olaszország és az otthonom között, akkor mégis mosolyt csaljon az arcomra azzal, hogy ami köztünk van, annak még se kell véget érnie. De én persze mindent totálisan elszúrtam, amikor úgy döntöttem, hogy egy papír fecnire hányt üzenettel, személyes búcsú nélkül lelépek, és még csak esélyt sem hagyva neki arra, hogy ketten döntsünk a kialakult tragikus helyzetről.

-Én...-szerettem volna reagálni, de a torkomban nővő gombóc miatt nem tudtam megszólalni.-Miattam jöttél ebbe a városba?-nyögtem ki elfullva, mire Diego nem szólt egy szót sem, de nem is kellett, a tekintete elárult mindent. Persze, hogy miattam tette.

-De nem kellett volna.-jegyezte meg szárazon elfordulva tőlem, mire ledermedtem.-Hiba volt.

-Ne mond ezt!-esdekeltem.

-Miért ne?! Hát nem így van? Ejtettél engem, Skylar! Tudod te milyen érzés volt, hogy miután felkeltem aznap reggel egyedül maradtam a lakásban, és csak egy nyamvadt üzenet várt rám? Képes voltál egy szó nélkül elmenni. Egy kicseszett firkálmányban szakítani velem! Még arra se voltál képes, hogy a szemembe nézve tedd meg. Búcsú és magyarázat nélkül kisétáltál az életemből.-vágta hozzám minden sérelmét, mire a szívem elszorult és éreztem, hogy könnyek homályosítják el a látásom.

-Sajnálom.-suttogtam magam elé meredve, miközben éreztem, hogy Diego majd szét csattan a feszültségtől.

-Ennyit tudsz mondani?-kérdezte dühödten-Nem is értem miért jöttem most ide.-fordult sarkon, hogy itt hagyjon, mire ijedten szóltam utána, hiszen nem hagyhatott itt. Még nem.

-Én féltem.-bukott ki a számon ez a két gyötrelmes szó, mire Diego hirtelen megtorpant, és értetlenül nézett vissza rám.-Féltem attól, hogy milyen érzés lesz, amikor elválnak útjaink. Rettegve vártam a napot, amikor ott állunk mindketten a repülőtéren, te fogod a kezem, utoljára megcsókolsz, és örökre búcsút intünk egymásnak. Nem tudtam volna elviselni, ahogy akkor néztél volna rám és az érzést, ahogy szakítasz velem életem legszebb nyara után. Úgyhogy a könnyebbik utat választottam és elmenekültem...-hajtottam le zavartan a fejemet, miközben a számat harapdáltam. Az igazság úgy bukott ki a számon, mint a vízfolyás. Nem is mertem Diego szemébe nézni, akkor sem, amikor visszasétált hozzám, és megállt előttem pár centire.

-Ezért hagytad azt az üzenetet?

-Így könnyebbnek tűnt.

-És az volt?-kérdezte kápásból, mire végre felmertem nézni gyönyörű szemeibe.

-Nem.-vallottam be arra gondolva, ahogy végig zokogtam az egész repülőutat, mire Diegoból kiszakadt egy fájdalmas nevetés féle.

-A fenébe is Sky, én nem akartam szakítani veled! Meg se fordult a fejemben.-túrt bele idegesen a hajába, mire meghökkenten a szavai hallatán.

-Komolyan?

-Persze.-mosolyodott el halványan a tekintetemet látva, mire a szívem hevesebben kezdett el dobogni.

-Annyira sajnálom!-fakadtam ki keservesen-Mindent elrontottam. Ne haragudj!

-Shh!-lépett közelebb hozzám az arcomra simítva nyugtatólag a kezét, miközben úgy simultam a tenyerébe, mint egy doromboló macska. Diego lágy érintése pedig teljesen elgyengítette a térdeimet is.-Valóban nem így kellett volna kezelned a történteket.-jegyezte meg egy sóhajjal, miközben a hüvejkujjávval finoman letörölte az arcomon végig folyó kósza könnycseppet.-Viszont nekem sem kellett volna ilyen bizonytalanságban tartanom téged. Beszélgetnünk kellett volna mi lesz velünk, ha vége a nyárnak.

-Én szeretem, hogy csak a mában élsz.-motyogtam szipogva a szemébe, mire Diego megvillantotta felém édes mosolyát, amit oly régen láttam.-Megbocsátasz?-kérdeztem végül, mire a fiú egy pillanatra elgondolkodott.

-Kezdjünk tiszta lappal, oké?-kérdezte végül, mire abban a pillanatban fel sem fogtam ez pontosan mit jelent, csak boldogan a nyakába vetettem magam, és úgy kapaszkodtam belé, mintha soha többé nem akarnám elengedni.
-Megfojtasz.-nevetett fel a nyakamba fúrva a fejét, miközben nem tudtam betelni Diego ismerősen kellemes illatával.

-Hiányoztál.-vallottam be alig hallhatóan a fejemet a mellkasára hajtva, mire már azt hittem Diego tényleg meg sem hallotta, amikor is megérkezett a válasz.

-Te is nekem, Straniera.

--------------

Már itt is vagyok a következő résszel, ami most extra hosszúra sikerült. Remélem nem bánjátok.😉

Ez most egy Diegos rész volt.😇

Köszönöm a 1.76k megtekintést!❤️

Szeretnétek folytatást?