Azt mondták, tehetséges vagyok. Amióta megszülettem és életemben először papírt és ceruzát ragadtam, rajzoltam. Rajzoltam, rajzoltam folyamatosan. Aki látta  munkáimat, megállt és álmélkodva ezt mondta:
- Nahát! Micsoda rajz! Ebből a gyerekből még lesz valaki!

Éreztem, hogy figyelnek. Hogy számítanak rám. Nekem valakinek kell lennem és valamit képviselem kell. És élveztem. Én, XY számítok, értékes vagyok, mert tudok alkotni.
A legjobbak között, kiváló eredményekkel szerepeltem a versenyeken és kitüntetéseket kaptam a szorgalmamért az iskolákban...
Gyönyörűen hangzik igaz?

Ha valaki ennyire elismert tehetség, akkor csakis boldog lehet, büszke és természetesen egyenes az útja a siker felé...
- Úgy irigyellek, hogy ilyen szépen festesz és rajzolsz!
- Igazi művészlélek!
- Csodálatos, hogy azt csinálhatod, amit szeretsz!
Ilyesmiket szoktam gyakran hallani. És csak mosolygok. Egy festőnek nem szabad panaszkodni, nem értik meg. Csak csendesen tűrni a tudatlanságot, elviselni, hogy mások a vászonig látnak, a mázolt vászonig és azt, hogy úgy dícsérnek mint egy jól teljesítő, aranyos kiskutyát... Ami mögötte van, az mind láthatatlan. Művésznek lenni könnyű... Vagy mégsem?

Ha ez igaz lenne... Akkor miért akarok elmenekülni a festék és az ecset elől?

Az igazság az, hogy már egy jóideje idegen számomra, ami 21 éven keresztül kísért és mozgatott: az alkotás.