Az Impala sebesen haladt az úton, bőven átlépte a sebességhatárt, de a benne ülő lányt egyáltalán nem érdekelte. Közel s távol senki nem volt az úton, teljes csend honolt körülötte, és a szél belekapott szőke tincseibe. Ráfordult egy szerpentinre, s hirtelen kormányfordításokkal kanyargott egyre feljebb a hegyen. Fenyők sorakoztak az út mellett, a nap már leívelőben volt, a levegő pedig egyre hűvösebb lett. Tekintetét előre szegezte, hunyorgott a lenyugvó nap fényében, elméjét teljesen kiürítette, s csak a motor zümmögése törte meg a csendet. Érezte a kormányra kulcsolódott ujjai alatt a kerekek tökéletes tapadását az aszfalton.

A szerpentinről lefordulva erdei útra tévedt, és a fák között haladva a lány úgy érezte, hogy a fenyőágak úgy nyúlnak át az úton, mintha ujjak volnának, és meg akarnák ragadni őt, ahogy elhalad alattuk. Az erdő sűrű volt, közvetlenül a beton mellett húzódott, valahol még annak szélét is feltörte néhány gyökér, és hosszú árnyékokat vetettek a fenyők, amelyek mintha követték volna az autó minden mozdulatát.

Hirtelen furcsa alak jelent meg az autó fényszórójának világosságában. Ahogy a szeme hozzászokott a félhomályhoz, már tisztán látta: egy öreg fa feküdt az útra dőlve. A fiatal nő lába szinte ösztönösen taposott a fékre. A fa ágai vastagok és göcsörtösek voltak, a kéreg pedig olyan volt, mintha helyenként feketére perzselték volna. Gyökerei a földbe kapaszkodtak, mintha alatta valamiféle eltemetett szörnyű titokhoz ragaszkodnának, ám maga a törzs az úton feküdt. Az Impala fékje sikoltva lassította le az autót, a lány testén pedig nagyot rántott, ahogy hirtelen megállt. A szélvédőn keresztül a fára pillantott. Valamiféle rossz előérzete támadt, amit képtelen lett volna pontosítani, arról pedig fogalma sem volt, miért ébredt ez benne. A levegő csendesnek tűnt körülötte, természetellenesen csendesnek, mintha a fa kiszívta volna a hangot a világból. Ujjai rászorítottak a kormányra, szíve a mellkasában dobogott. Bámulta a kidőlt fát és elméje hátsó, elzárt részében tompa motyogásként motoszkált a gondolat, hogy ezt nem szabad figyelmen kívül hagynia. Hirtelen összerezzent, mintha valaki ráordított volna: tovább kell mennie a lehető leggyorsabban!

Megtekerte a kormányt, és a gázra taposott, hogy visszaforduljon az úton, hátha talál egy leágazást, aminek segítségével kerülőt tehet. A nap megdöbbentő gyorsasággal haladt a horizont felé, hirtelen zavarba ejtő szürkületbe taszítva a világot. A nő érezte, ahogy a félelem hideg kaparászása felkúszik a gerincén, miközben a gázra taposott. Az út most végtelennek tűnt - olyan volt, mintha az aszfalt és az árnyékok végtelen hurokba zárta volna őt.

Az Impala fényszórói átvágtak az egyre mélyülő homályon, és nem világítottak meg mást, csak az előtte álló kísérteties ürességet.

Valami nem volt rendben - legalábbis nem tudott másra gondolni, miközben addig markolta a kormánykereket, amíg az ujjpercei elfehéredtek. Nem sokat tudott magáról – sem a múltjáról, sem a családjáról, sem arról, hogy miért haladt ezen az isten háta mögötti úton –, de tudta, hogy ez nem normális. Tudta, hogy azért indult útnak, hogy megkeresse önmagát és abban reménykedett, hogy visszanyeri az emlékeit is, amit egy baleset következtében elvesztett, de hogy pont ezen az úton mit keresett, azt nem tudta. Emlékek, s így veszítenivaló nélkül kóborolt a világban, de valami azt súgta, hogy nagy hiba volt itt lennie.

És akkor meglátta.

Fényvillanás a távolban.

Hunyorogva előrehajolt az ülésen. Halvány volt, alig lehetett látni a félhomályban, de ott volt – arany fények halmaza, mint egy lámpás összefűzve. Egy város? Megkönnyebbülés áradt szét a mellkasában, hadakozva a gyomrát még mindig összeszorító nyugtalansággal.

- Végre – suttogta. A nyugtalansága arra késztette, hogy szobát keressen, s behúzódjon a négy fal közé.

Lenyomta a gázpedált, az autó újra felgyorsult és hihetetlen sebességgel közelítette meg a települést, s abban reménykedett, hogy talán a város nyugtot adhat majd neki. A fények egyre közelebbiek és élesebbek lettek, mígnem ki tudta venni a forrásukat: utcai lámpák sorakoztak egy szerény város utcáján. Kicsi, viharvert házak és üzletek ültek egymáshoz igen közel, ablakaik halványan izzottak. De minél közelebb ért, annál egyértelműbbé vált, hogy valami nem stimmel.

Az utcák kihaltak voltak. Nem csak némák, de teljesen üresek is. A levegő nehéznek, sűrűnek tűnt a feszültségtől, amit nem tudott megindokolni. Amikor a lány behajtott a városba, autója fényszórói végigsöpörtek az utca közepén álló fiatal férfi arcán. Egyidősek lehettek. Teljesen mozdulatlan volt, s őt bámulta. Ő volt az egyetlen alak közel, s távol.

Benyomta a féket, a gumik csikorogtak az aszfalton. A férfi arca sápadt volt és viharvert, szeme tágra nyílt a riadalomtól. Ránézett, majd elhaladt mellette, mintha valami rémisztőt látna az autója mögötti sötétben. Időközben lement a nap.

- Szállj ki! - kiáltott rá a fiú, mire a lány összerezzent. - Gyere már!

- Mi van? - értetlenkedett, s páni félelem járta át. Ez az idegen alak úgy ordított vele, mintha élet-halál kérdésről lett volna szó, pedig egyedül voltak az utcán.

- Gyerünk! - üvöltött a férfi, s a kocsi mellé lépett, miközben egyre csak az Impala mögé pillantgatott.

A férfi hangjában rejlő sürgetéstől és rettegéstől felfordult a lány gyomra. Teljesen ledermedt, ahogy a fiú feltépte az autó ajtaját és megragadta a karját.

- Kifelé! Gyorsan! Nincs időnk!

- Mit művelsz? – szólt rá a lány, és elhúzódott tőle.

- Nincs idő magyarázkodni! - Megragadta, s erős, de nem erőszakos módon húzta ki a kocsiból a lányt, aki teljesen pánikba esett. - Jönnek! Lement a nap, jönnek!

- Kik? Mi folyik itt? - A lány megbotlott, miközben a legközelebbi épület felé rángatta őt a férfi, ami egy kisebb domb tetején állt, kilátással a városra. Az épület nagy és terebélyes volt, egy másik idő emlékekén díszelgett hámló fehér festékkel, amely felfedte alatta a szürke fát. Magas, keskeny ablakok tarkították a falakat, némelyik részben be volt deszkázva, másokat rongyos függöny borított. Széles, körbefutó tornác keretezte az épületet, korlátja megöregedett és széttöredezett, a teret össze nem illő székek és rögtönzött barikádok töltötték ki. Kúszó szőlők másztak fel az építmény egyik oldalára, mintha a természet maga akarná visszaszerezni az épületet.

Hátra pillantva három alakkal találta szembe magát: mindannyian mosolyogtak, s lassú léptekkel közelítettek feléjük, míg a férfi egyre csak kiáltozott és rángatta őt a másik irányba. Egyikük egy magas cowboy volt, arca baljós vigyorra húzódott, amely természetellenesen szélesnek tűnik. Szemei ​​hátborzongató fénnyel csillogtak, a melegségtől és az emberiességtől nem is állhatott volna távolabb. A fején lévő kalap furcsa árnyékot vetett szögletes vonásaira, kihangsúlyozva arckifejezésének ürességét. Sápadt inge szikkadt testéhez tapadt, a kosz csíkjai díszítették gyűrött ruháit, mintha csak karmokkal vágta volna ki a földből. Lassú, megfontolt mozdulatai miatt úgy tűnt, mintha egy ragadozó volna, aki játszadozik a zsákmányával, és a lány megborzongott attól, ahogy a vigyora töretlen maradt, miközben felé sétált.

A három alak egy szót sem szólt, csak mosolyogva, egyenletesen lépkedett feléjük, míg a férfi riadtan rángatta el tőlük. A lány teljesen lemerevedett, s tiltakozni sem volt ereje, csak bámult az ijesztő alakokra, s hagyta, hogy a férfi felvonszolja őt a dombra a nagy házhoz.

A cowboy mellett egy pincérnőnek öltözött alak sétált a sötétben, mosolya nyugtalanítóan édes volt, mint egy játékbaba, aminek túlságosan meghúzták a húrjait. Arca sovány, szemei ​​túl nagyok és beesettek voltak, homályos, kísérteties ragyogást tükrözve. Egyenruhájának kockás gallérja enyhén megrezzent, ahogy mozog, a feje pedig túl éles szögben billent félre. Ujjai megrándultak az oldalán, a természetellenes rángásoktól hidegrázás futott végig a menekülők gerincén. Miközben a férfival együtt futásnak eredt, még mindig érezte a pincérnő vigyorát, amint a hátába fúródott.

A szeme sarkából elkapta az ösvényre lépő virágos lányt. Vékony alakja és finom ruhája egy másik életben elbűvölő lehetett, de most az ártatlanság kegyetlen gúnyának tűnt. A kezében lévő vadvirágok hervadtak voltak, mintha érintése kiszívta volna belőlük az életet. Ragyogó szemei ​​nyugtalanító vidámsággal csillogtak, ajka pedig túl tökéletes mosolyra görbül, mintha odavésték volna. 

- Gyere már! - kiáltott rá a férfi ismét, s ő végre képes volt elszakítani a tekintetét a három alakról.

Fogalma sem volt, miért, de úgy érezte, futnia kell. Ahogy az alakokra pillantott, irracionális félelem öntötte el, mintha a legrosszabb rémálmaiban lévő szereplők elevenedtek volna meg. Nem tudta megfogalmazni az okokat és a miérteket, csak hallgatott az ösztöneire, és rohant a fiúval együtt.

Mikor elérték a házat, odabent már várták őket, s azonnal ajtót nyitottak nekik, hogy aztán be is zárják. Több retesszel torlaszolták el a bejáratot, s a férfi csak ekkor engedte el őt. Mindketten ziháltak, s a lány remegve fordult körbe, hogy felmérje a környezetét. Megannyi szempár szegeződött rá, mindenki némán figyelte, de közel sem tűntek olyan ijesztőnek, mint az a három alak odakint. A bent tartózkodók sokkal inkább tűntek emberinek.

- Ellis - lépett elő egy vöröshajú, középkorú nő. Alacsony volt és gömbölyded, arcán szigorú, mogorva kifejezés ült. - Ki ez a lány?

- Most érkezett - felelte a férfi, aki eddig rángatta őt. - Majdnem elkaptak minket. Láttam az emeletről, hogy megérkezik, kint van a domb mellett az autója.

- Mi a fészkes fene folyik itt? - tört ki hirtelen a lányból, mire ismét rápillantott mindenki.

- Jól van, kislány, mondd meg a neved - szólt rekedtes hangon a vörös hajú nő, s közelebb lépett a lányhoz. - Én Donna vagyok - folytatta, mikor nem kapott választ.

- Maeve - felelte végül. - Mi a franc történik?

- Rendben, emberek, oszolj - intett Donna. - Mi pedig leülünk beszélgetni egy kicsit. Mindent elmagyarázunk. Válaszolunk minden kérdésedre, rendben?

A konyhába terelte Maevet, Ellis pedig követte őket, s mindhárman egy étkezőasztalnál foglaltak helyet. Donna régi, csorba poharakba töltött valami átlátszó italt, az üveget pedig középre tette. A nő is helyet foglalt, s azonnal lehúzta a maró italt, majd újat töltött magának.

Maeve belebámult a poharába, s nem szólt semmit, ám agya hihetetlen sebességgel pörgött, hogy feldolgozza a történteket. Három ijesztő alak elől menekült egy elhagyatottnak tűnő városban, s egy idegen fickó rángatta fel a dombtetőre, ahol egy túl sok ember által lakott, régi házban kötöttek ki. Ötlete sem volt, mi történhet éppen, de azt érezte, hogy rettegett odakint, míg idebent békét érzett a sok idegen ellenére.

- Üdv a városban - emelte fel a poharát Donna, mire Maeve végre felnézett rá. Bízott benne, de fogalma sem volt, miért. - Egyetlen szabály van, ami köré minden épül: éjszaka bent kell maradni! Nem nyitsz ajtót, sem ablakot, nem hagyod el a házat, és ha ezeket betartod, biztonságban vagy. Azok ott kint nem a barátaid. Gyilkolni és kínozni jönnek minden éjjel, és hidd el nekem, kegyetlenek. Képzeld el a legborzalmasabb kínzást, duplázd meg, és talán megközelíted azt, amiket ezek művelnek. A legrosszabb rémálmaid vannak odakint. És, mielőtt megkérdezed, nem. A várost nem lehet elhagyni. Bármelyik úton mész is, visszavezet a városba, az erdőben pedig ott élnek a szörnyek.

Maeve belebámult a poharába, néhány másodpercig nem szólalt meg, majd hirtelen lehúzta a keserű, maró italt. Grimaszolt, ahogy a gusztustalan alkohol végigcsorgott a torkán, s megült a gyomrában, de nem tett megjegyzést rá. Szemeiben könnyek gyűltek, ám nem hagyta őket lefolyni.

- Mintha egy filmet vagy könyvet meséltél volna el most - nevetett fel feszülten a lány.

- Ez itt a valóság - mondta könnyedén Ellis, ám ő nem ivott, csak lötyögtette a poharában a nedűt. - Az elején senki nem hiszi el, de aztán látják, hogy az utak mind visszavezetnek ide, és látják, micsoda szörnyűségekre képesek azok a lények odakint. Mindenki hitetlen az elején.

- De hiszen ez lehetetlen! - tört ki Maeve-ből. - Mintha csak egy abszurd álom lenne...

Ellis kezéhez nyúlt, s kivette belőle a poharat, hogy annak tartalmát is lehúzza. Donna összenézett Ellisszel, majd öntött az üvegből magának és Maeve-nek is.

- Szóval... Soha nem hagyhatom el a várost és éjjel szörnyek jönnek az erdőből? - kérdezte, hogy bizonyosságot nyerjen, jól értette az eddig elhangzottakat.

- Így van - bólintott Donna, Maeve pedig újra nevetett, s ivott.

Mielőtt bármelyikük újra megszólalhatott volna, kopogó hang csendült fel, s mind lemerevedtek. Három apró koppanás, majd csend. Egy perccel később ismét hármat koppantottak az ablakon, Maeve pedig nem bírta ki: meg kellett néznie. Lassan emelkedett fel a székről, s az ablakhoz indult.

- Maeve... - szólt volna rá Donna, de Ellis a szavába vágott.

- Hagyd. Látnia kell - mondta.

Maeve a konyhaablakhoz lépett, amit lepedővel takartak el, s félrehúzta az anyagot, hogy kinézhessen. Szíve kihagyott egy ütemet, majd hevesen vert tovább, mikor megpillantotta a kinti alakot. Kerekfejű, középkorú férfi volt piszkos bőrrel, és autószerelő egyenruhát viselt. Ő is mosolygott. Mikor Maeve félrehúzta a lepedőt, a férfi lassan mozogva integetett neki.

- Szia, Maeve - szólt negédes, rémisztően nyugodt hangon. - Örülök, hogy újra itt vagy velünk.

- Hogy érted, hogy újra?

- Hát, nem emlékszel? - biccentette félre a fejét a lény, s megnyalta az ajkait. - Gyere ki, és elmesélek mindent.

- Nem! - dörrent Donna, s mellé lépve lehúzta a lepedőt, hogy kizárja a lényt.

- Honnan tudta a nevem? - kérdezte a lány.

- Ez a hely... Tud rólunk dolgokat - mondta Ellis. - Nem tudjuk, hogyan és miket tud pontosan, de tud rólunk dolgokat. Például a nevünket.

- Hát, akkor többet tud, mint én - sóhajtott, s visszasétált az asztalhoz. - Kérek még egyet - intett a pohár felé.

Donna ismét töltött, összenézett a férfival, majd megköszörülte a torkát.

- Hogy érted ezt?

Maeve egy ideig hallgatott, majd lehúzta az italt és mély levegőt vett.

- Pár napja jöttem ki a kórházból - fogott bele a történetbe, amit már neki sikerült megemésztenie, de még nem beszélt róla senkinek. - Állítólag autóbalesetem volt. Testileg nem sérültem meg súlyosan, de nem emlékszem semmire. Nem csak a balesetre. A korábbi életemre sem.

- Semmire? - kérdezett vissza Ellis.

- Iratokból és naplókból tudom csak, milyen volt az életem, kik voltak a barátaim, s bár tényleg tudom már mindezt, de valójában nem emlékszem. Az információ birtokában vagyok, de az emlékeim nem jöttek vissza. Nem tudtam kapcsolódni az albérletemhez, sem pedig a barátaimhoz, a munkahelyemhez, ezért összepakoltam az életemet, és útnak indultam. Gondoltam, ha nincs emlékem semmiről, akkor bárki lehetek. Tudom, hogy Maeve Monroe a nevem, huszonhat éves vagyok és árva - vont vállat. - De minden más csak információ egy papíron és képeken. Akkor értem a városba, mikor éppen egy új élet felé indultam. Az egész életem abban az Impalában van odakint. Minden ruhám, tárgyam, és az, ami számít.

- Értem - dörmögte Donna. - Sajnálom.

- Én már megszoktam, volt időm feldolgozni - bólogatott Maeve.

- Mindenesetre - köszörülte meg a torkát Ellis. - Erre az éjszakára egészen biztosan itt ragadtál. Szerzünk neked alvóhelyet mára, holnap pedig újra át tudjuk gondolni a dolgokat és a cuccaidat is behozhatod a kocsiból.

Hirtelen dudaszó zendült, s a domb alatt erőteljes fényszórók villantak fel. Mindenki az ablakhoz szaladt, s lenéztek a városra. Csontig hatoló sikoltás szelte ketté az éjszakát, ám a nagy házban senki nem mozdult. Ez a kiáltás olyan volt, mintha egy másik világból érkezett volna egy ismeretlen lénytől. Aztán csend lett. A fényszórót lekapcsolták, a lények elcsendesedtek. Elnémult az éjszaka.

- Mi történt? - kérdezte halkan Maeve, de nem érkezett válasz.

- Láttatok valamit? - sietett át a nappaliba Donna, Ellis és Maeve pedig követte őt.

- A busz fénye volt - felelte valaki. - Néhányan kirohantak az egyik házból, majd beszálltak a buszba. Ennyit láttam.

A kérdés megválaszolatlan maradt, még egy ideig nézték az alattuk elterülő várost, majd mindenki visszament az alvóhelyéhez, mikor már nem láttak mozgást, s halkan beszélgetve folytatódott az este. Találgattak, beszélgettek, de azt tudták, hogy nem szabad kimenniük. Bármi történt is, már vége volt, és az tűnt a legbiztonságosabbnak, ha a házban maradnak.

Maeve egy kényelmetlen kanapén kapott helyet, fejét a karfára támasztotta, és kapott egy pokrócot, ami kisebb volt a kelleténél, így összébb kellett húznia magát. A ház elcsendesedett, a lámpákat leoltották, és ő magára maradt a gondolataival. Mindez lehetetlennek tűnt, mégis látta a saját szemével. Nem látta a szörnyeket támadni, de a mosolyuk, a lassú sétájuk, a koszos, sápadt ábrázatjuk olyan félelmet ébresztett a lányban, ami miatt hinnie kellett Donnának és Ellisnek.

Fogalma sem volt, mikor nyomta el az álom, de nem alhatott sokat, mert a nap első sugarával fel is kelt. A többség még feküdt, de Maeve-et nem hagyta nyugton zaklatott elméje. Egyre csak az járt a fejében, hogy menekült a tudatlansága elől, s a világon bárhol új életet kezdhetett volna, most mégis egy horrorisztikus városban ragadt egy csapat idegennel.

Lerúgta magáról a takarót, s a lehető leghalkabban mozgott, mikor elhagyta a házat. A nap már felkelt, s nyoma sem volt egy léleknek sem odakint. A különös, mosolygós alakok eltűntek. Havazott. Sűrű pelyhekben esett, s megült a földön, így most mindenre rátelepedett a fehér és a szürke. Maeve látta a saját lehelete fehér gomolygását, miközben lefelé sétált a dombon az Impalához. Bár Donna és Ellis azt mondta neki, hogy a szörnyek csak éjjel jönnek, mégis félve pillantott körbe, s minden irányba próbált figyelni, nehogy váratlan támadás érje.

Az autó - legnagyobb meglepetésére - teljesen érintetlenül állt. Csak abban változott a tegnapi állapotához képest, hogy vékony rétegben megült rajta a hó. Az Impala volt az egyetlen, amihez Maeve kapcsolódni tudott a régi életéből, így most aggódva nézett végig rajta, miközben lesöpörte róla a hideg havat.

Felnyitotta a csomagtartót, s ellenőrizte a cuccait. Valóban érintetlen volt. Magára kanyarította fekete télikabátját, s a zsebében lévő kesztyűt is felhúzta. Csak, mikor átjárta a meleg, akkor vette észre, mennyire fázott eddig. Hiszen tegnap az úton még verőfényes napsütés uralkodott és lehúzott ablakkal élvezte a langyos szél süvítését. Most pedig nagy pelyhekben hullott a hó.

Táskái rejtekzsebeit is átnézte, s megkönnyebbülten konstatálta, hogy azok a dolgai is megvannak, amiket nem szívesen mutatna meg újdonsült lakótársainak. Mielőtt bármilyen döntésre jutott volna a pakolást illetően, megjelentek a városlakók.

Egyre több ember tűnt fel az utcán, de mind néma maradt, s dermedten állva néztek két alakot, akik az úton húztak egy talicskaszerű tákolmányt. Maeve a szemöldökét ráncolva csukta le a csomagtartót, s a kulcsot a zsebébe süllyesztve indult el az út felé. A szerkezetet egy kékinges, nagy szakállú férfi húzta egy sötétbőrű, középkorú társaságában, akinek sárga felsőjét foltok tarkították. Vér?

Egy kisebb viskónál álltak meg, aminek ajtaján botokból készült kereszt feszített, s leemelték a leplet a taligáról. Maeve távolabbról is jól látta az alatta fekvő testet, amit egy piszkos anyagba csomagoltak. Egyértelműen holttest volt. A lány a szája elé kapta a kezét, megtorpant, de képtelen volt elfordulni. 

A két alak kiemelte a megtépázott, véres, sebes holttestet a talicskából, s a sötétbőrű bevitte a viskóba, aminek ajtaját a társa nyitotta ki. Amint eltűntek, az emberek mintha életre keltek volna: összenéztek, és halkan beszélgetni kezdtek. Maeve továbbra is az ajtót bámulta, képtelen volt kiverni a fejéből az imént látott képet. A vért, a csontig mélyedő sebeket.

Mikor pár perccel később a férfi kijött a viskóból, az utcán lévő emberek már mind az ajtó közelében álltak, mintha választ remélnének. A sárgafelsős férfi azonban az arcát törölgetve egyre csak ment, mintha a lehető leggyorsabban el akart volna távolodni a háztól és a testtől.

- Boyd! Boyd! - Donna közeledett futólépésben a férfihoz, aki láthatóan először fel sem fogta, hogy őt szólongatják. - Mondja, igaz? - követelte Donna, ám választ nem kapott, azonban úgy tűnt, ennyi is elegendő neki, hogy megértse a helyzetet. - Bassza meg!

Berontottak a házba, ahova a férfi sietett, az utca pedig ismét elcsendesedett. Mintha Maeve csak most fogta volna fel, hogy mindaz, amit Donna tegnap este mondott, tényleg igaz. A szörnyek, a halál, a város, ahonnan nem lehetett kijutni. Minden valóságos volt, és most már ő is életveszélybe került. Nem! Ki kellett jutnia! Meg kellett mondaniuk neki, hol a kiút!

Mielőtt átgondolhatta volna logikusan, mit és miért tesz, Donna után sietett. Jelenleg ő tűnt a legmegbízhatóbb és legokosabb embernek itt, így tudta, hogy hozzá kell fordulnia. A privát szférával nem foglalkozva a két alak után sietett, hogy válaszokat követeljen, ám mielőtt bármit is szólhatott vagy tehetett volna, Boyd hangja ütötte meg a fülét.

- Kitervelték - mondta. Maeve az előtérként szolgáló, kis helyiség falához lapulva hallgatózott. Nem vették észre. - Tudták, hogy az állatok után megyünk. A rohadékok kiengedték őket, és megvárták, hogy szépen odamenjünk.

- És hányat mentett meg? - Donna hangjából csöpögött a szarkazmus.

- Mi? - szeppent meg Boyd.

- Állatot. Hányat mentettek meg? - kötekedett tovább a nő. - Megérte? Életeket kockára tenni! Miért? - emelte fel a hangját. - Egy kecskéért? Tehénért? Mennyivel állunk most jobban, mint tegnap?

- Pillanat... - lépett előre Boyd. - Úgy gondolja, hogy dönthettem? Az állatok fontosak voltak!

- Nem, Boyd! - kiáltott Donna. - Mi vagyunk fontosak! Mi! Az emberek, a családunk! Az a legfontosabb és most kevesebben lettünk!

- És mit kellett volna tennem? - vágott vissza a férfi. - Nézzem végig, hogy az összes állatunk elbóklászik az erdőben? Hogy éhen haljunk?!

- Kitaláltunk volna valamit! - ordított vissza Donna.

- Maga tegnap még szó szerint meg akart halni, mert elpusztult a termés! Most pedig azt mondja nekem, hogy majd kitalálunk valamit? - szólt rá emelt hangon. - Hogy nekem... A büdös, kurva életbe! - kiáltott, s valami hangosan csattant, mire Maeve összerezzent. - Menjen innen a francba! Menjen innen!

- Oké, igaza van! - szólt hangosan Donna. - Igaza van! Azt tette, amit kellett. Megtette, amit lehetett, de hiába, mert az egész játék egy kibaszott csalás - sóhajtott lemondón. - Mindegy, hogy mit akar tenni, veszít.

- Donna...

- Nem! Nem! - hallatott olyan hangot, mintha bármelyik pillanatban elsírhatta volna magát. - Nem haragszom magára, Boyd, tényleg. Magamra haragszom, csak magamra. Mert maga azt mondta, egy nap hazamegyünk, én meg hülye voltam és elhittem.

Maeve a szájára tapasztotta a kezét. Nem ismerte ezeket az embereket, de közel állt hozzá, hogy ő is elsírja magát. Ha azok az emberek, akik már régebb óta itt voltak, nem hittek a hazajutásban, ő mégis mit tehetett volna?

- Nézze... - sóhajtott Boyd, s közelebb lépett Donnához, de az megrándult, mintha tűz marta volna meg.

- Hagyjon! Bontsuk szét azt a tehenek, mielőtt megromlik! - lépett el, hogy kifelé induljon, de aztán megtorpant. - Oh, és Boyd - fordult vissza. - Új lakónk érkezett.

- Micsoda? - grimaszolt a férfi, mint aki most ébredt egy különös álomból.

- Egy lány - bólintott Donna, hangosan szipogott, majd jóval nyugodtabban folytatta. - A neve Maeve, egyedül jött. Amnéziás.

- Amnéziás?

- Azt állítja - köszörülte meg a torkát Donna. - Naplemente után érkezett, Ellis menekítette be a Közösségi házba, még éppen időben. Nem hiszem, hogy baj lesz vele, de még nem ismerjük és helyet akkor is kerítenünk kell neki.

- Hadd... Hadd beszéljek vele - felelte Boyd bizonytalanul. - Sort kerítek ma rá.

Maeve úgy gondolta, ez a megfelelő pillanat a távozásra. Nem volt kedve a faggatózáshoz, az újabb kérdésekhez és a rémálmokhoz, így amíg lehetett, távol akarta tartani magát Boydtól.

Kirontott az épületből. Odakint egyre sűrűbben és gyorsabban esett a hó.