Megláttam amint az a szörny a szemem előtt falta fel a nővéremet. A szüleim már a földön feküdtek. Mintha kikapcsolták volna az érzékszerveimet, nem hallottam és nem éreztem semmit. Nem sírtam, csak mozdulatlanul álltam az ajtóban és nem láttam már mást, csak a családom holttestéből egyre gyülekező vértengert. Megfagyott minden körülöttem és észre se vettem a felém közeledő szörnyeteget. Ekkor realizáltam, hogy mi is történik, de továbbra is mozdulatlan maradtam és megszólaltam, bár csak magamnak céloztam a szavakat.
- Nem lehet... Anya... Apa... Nővérem...
Figyeltem ahogy közeledik felém. Méretéből adódóan elég lassan mozgott.
Mindenki meghalt. Nekem is meg kell halnom.
Amikor felém nyúlt azonban ösztönösen kikerültem és elszaladtam mellette amilyen gyorsan csak tudtam.
Viszont meglepettségemre, sokkal gyorsabban jött utánam, mint azt én gondoltam. Sikerült elkerülnöm a csapásait, viszont nem figyeltem, hogy merre megyek csak szaladtam előre és egy zsákutcában kötöttem ki. Az erőmet fogalmam sem volt, hogy tudnám előhívni, hiszen csak néha-néha történt meg velem véletlenszerűen. Be voltam kerítve és a szörny nem is habozott, egyből utánam nyúlt mire én felugrottam a kezére, elszaladtam az arcához és belerúgtam egyet a maszkjába. Viszont ijedten szembesültem vele, hogy meg se karcolta. A másik kezével pedig rögtön utánam nyúlt, amit már nem tudtam kikerülni. Megpróbáltam kimászni a szorításából, de meg se tudtam mozdulni. Kezdtem elveszíteni minden reményemet, amikor hirtelen a semmiből megjelent egy ismeretlen alak és hátulról kettévágta a támadómat aki ezután elpárolgott én pedig lezuhantam a földre. Egy férfi mentett meg, ugyan olyan fekete kimono volt rajta, mint ami rajtam is meg szokott jelenni. Nagyon alacsony, mint egy általános iskolás és ezüst színű haja van. Elindult felém, majd megállt egyenesen előttem. Én továbbra is a földön ültem és őt bámultam.
- Jól vagy kislány? - kérdezte meg a fiú és egy kis aggódást véltem felfedezni a tekintetében.
Nem válaszoltam, csak bólintottam egyet.
- Merre laksz? Hazaviszlek.
- Haza... - motyogtam mikor beugrottak az emlékeim. Elkezdtem remegni és kicsordultak a könnyeim. Összefogtam a mellkasom előtt a kezemet, és becsuktam a szemem, abban reménykedve, hogyha felkelek minden a régi lesz, meglátom a családomat, ahogy épp együtt vacsorázunk békésen. Hirtelen egy meleg érzés fogott el és éreztem, amint két kar körém fonódik és szorosan átölel. Egy darabig így voltunk, majd mikor abbahagytam a sírást engedett a szorításon és a szemembe nézett.
- Ne félj, nem lesz baj. Csak mutasd meg merre laktok.
Ezután felálltam és elindultam hazafelé ő pedig egész végig követett engem. A házunk elé érve megálltam. A tekintete komolyabb lett, mikor meglátta, hogy az ajtó körül be van törve az egész fal.
Amíg ő bement, én csak kint vártam. Nem akartam újra meglátni őket.
Pár perc múlva kilépett a házból, én pedig halkan, szomorú tekintettel szinte suttogtam magam elé a szavakat.
- Miattam haltak meg, engem üldözött. Nekem is meg kellett volna halnom, az egész az én hibám...
- Ne beszélj hülyeségeket. Abban a helyzetben nem tehettél semmit, ez nem a te hibád volt. Viszont most elviszlek egy másik helyre, nem maradhatsz itt.
Ezután felkapott és felugrott egy ház tetejére, majd onnan ment tovább.
Egy darabig mind a ketten csendben voltunk, amit végül én törtem meg.
- Mi a neved? - érdeklődtem.
- Hitsugaya Toshiro.
- Az enyém Ashikaga Rayla. Köszönöm, hogy megmentettél.
- Nem tesz semmit, ez a dolgom.
- Ez a dolgod? Ki vagy te?
- Az lényegtelen, nem kellene ennél is jobban belekeveredned ebbe az egészbe. Igazából nem is szabadna látnod engem.
Ezután csendbe mardtam. Ha nem akar róla beszélni, nem fogom faggatni. Azt pedig, hogy én is olyan vagyok mint ő, jobb ha nem tudja.

Az út további része csendben telt. Egy Karakura nevű városba mentünk és megálltunk egy urahara vegyesbolt feliratú ház előtt. Azt mondta várjak kint, amíg ő beszél az ismerősével, én pedig így is tettem. Nem sokat időzött bent, de egy kulccsal a kezében jött ki.
- Urahara azt mondta, vészhelyzet esetére van egy háza, amibe egyenlőre beköltözhetsz.
- Egyedül leszek? - kérdeztem, hiszen kicsit megriasztott a gondolat, hogy egyedül kell élnem.
- Ne aggódj, biztonságban leszel, nem fognak rádtámadni a hollowok.
- Hollowok?
- Ami megtámadott titeket. Hollowoknak nevezik őket, azok az emberek akik haláluk után nem tudnak bekerülni Soul Societybe, egy idő után átváltoznak és más emberek lelkét eszik. Most viszont induljunk, megmutatom hol fogsz lakni.

A ház nem volt túl nagy és kissé rendezetlen is, viszont a szükséges dolgok megvoltak benne. Eléggé régen használhatták, mivel a bútorok porosak voltak.
- Egek! Gondolhattam volna, hogy valami ilyen lepukkant háza van csak. Mindenesetre itt biztonságban leszel, ha kell valami segítség, akkor Uraharával beszélhetsz. Nekem viszont dolgom van, nem maradhatok tovább. Egyre több hollow bukkan fel. Légy óvatos, szia. - Amint ezt befejezte, el is tűnt.
Én kissé megilletődve álltam az ajtóban. A semmiből gondolt egyet, elhozott ebbe a városba, hogy éljek teljesen egyedül aztán lelépett. Viszont nem nagyon tudtam most mit tenni, már azért is háás vagyok, hogy egyáltalán segített. Valahogy majd csak túlélem.

Egy darabig gondolkoztam, majd arra jutottam, hogy kitakarítom ezt a porfészket. Eközben egész végig a mai nap történései jártak a fejemben, túl sok kérdés merült fel bennem, amikre nem kaptam választ. Vajon, ha elmondtam volna, hogy mi szokott történni velem választ kaptam volna? Talán az az Urahara nevű férfi tudna válaszokat adni, hiszen ismeri Toshirot.