Hirtelen riadtam fel forró álmomból. Zihálok, gyorsan veszem a levegőt. Látásom nem egészen tiszta, zsong a fejem. A szobába kevés fény szűrődik be, kellemes hangulatot adva a kórteremnek. Ahogy elnézem a Nap állását talán reggel hat- fél hét lehet. Jobbomon ott díszeleg a vázában a csokor sárga virág.

Én megcsókoltam Harry Stylest!Ha akkor annyira híres volt, most vajon mennyien ismerhetik? És mi történhetett ezek után közöttünk? Volt egyáltalán valami? Biztos, hisz akkor miért ült volna itt? És mi történhetett december 27.-e és május 13.-a között?

Egy halk kopogás hallok kintről, mely kiszakít a gondolatmenetemből.

-Szabad.

Ekkor egy magas, barna hajú, komoly kinézetű srác lép be rajta. Ismerős, de fogalmam sincs ki.

-Szia!- Köszönök elsőnek.

-Szia! Valószínűleg nem tudod ki vagyok, én..

-Liam .Liam Payn.

-Igen, emlékszel rám?-csodálkozik, s én is meg vagyok lepődve.

-Ne haragudj, de nem igazán, teljesen hirtelen beugrott ez a név .Nekem fogalmam sincs honnét...

-Hogy érzed magad?

-Szörnyen.

-Ez nem hangzik kecsegtetően..-húzza el  a száját.

-Nem is az....Nem akarok udvariatlan lenni, de te ki vagy?-kérdezem meg, mert hiába tudom a nevét, más nem ugrik be róla...Hirtelen a felismerés villámként hasít belém...

...ugyanis ketten közülük idejártak, s amúgy is eléggé felkapottak a ti köreitekben.- mosolyodott el, majd lesétált a színpadról, s felrohant 5 srác. Köztük volt Harry is....

-Te is ott voltál a téli bálon tavalyelőtt. Együtt játszottatok Harryvel. -mondom csendesen, mielőtt válaszolhatott volna a kérdésemre.

-Igen -bólintott- Mire emlékszel?

-Kevésre. Túl kevésre. Néha beugrik egy-két emlék, de a közöttük lévő részek nagy, üres, fekete foltok. Ijesztő.Azt se tudom, ki vagyok.-s  érzem megremegnek ajkaim, szemeim lehunyom egy pillanatig, hisz még se sírhatok egy ismeretlen- ámde ismerős -előtt.

-Hé, nyugi! Minden rendben lesz- ölel át.

Én pedig belebújok az ölelésébe, s érzem ismét rám fognak törni az emlékek.

-Liam, magamra hagynál kérlek?

Szoros karjait maga mellé engedi, biztatóan rám mosolyog, s elindul az ajtó felé.

-Köszönöm. Köszönöm, hogy benéztél. Mindent köszönök.

-Ugyan semmiség. Főleg azok után- mondja, s végleg elhagyja a szobát.

Fel akartam tenni a kérdést neki, hogy mégis mi után, de itt hagyott

Én pedig szépen, lassan visszacsúsztam a párnák közé, s éreztem nem sokára sokkal többet fogok megtudni.