-A nap folyamán küldöm emailben az új kávék receptjeit,szörpökön is gondolkodtam,nem is lenne olyan rossz még egy-két új íz,nem?-dehogynem,vagy még százat vezess be mindenből,akkor biztos jobb lesz a helyzet. Bár tenné le azt az átkozott telefont.

Azzal az ürüggyel hívott fel a szomszéd országból,hogy felköszöntsön,de azzal letudódott ez a fele,hogy megköszöntem,ugyanis tért a számára fontosabb témához,a kávézó menüjébe bevezetett új ízekre. Fél órát hallgattam a monológját,mivel nem hagyott szóhoz jutni,de hogy őszinte legyek nem is akartam közbeszólni. Csak azért osztotta meg velem ezeket,mert én vagyok itthon és én ügyelem fel egy ideig. Biztos vagyok benne,ha megkérdeztem volna hány éves vagyok,nem tudott volna pontos választ adni,nyakamat teszem rá.

-Mehetünk?-zsebembe süllyesztettem nagy sóhajjal a telefonom és az előttem ácsorgó Changbinra vezettem tekintetem. A kezében türelmetlenül csavargatta az kulcscsomót. Egy apró bólintás után ellenőriztem,hogy mindenem magamnál van-e,ha már az eszem nincs a pár napja érkezett hír hallatán,miszerint Jena nem tud ott lenni a bulimon,ugyanis a nagyapja nincs jól és megkérték menjen haza,hogy ha valami történik,akkor legyen otthon.

Akárhányszor eszembe jutott keserűséget éreztem a számban és elfogott a rossz érzés. Sokat áradoztam magamban,hogy mennyire jól fog telni ez a buli,ráadásul Jena társaságában. Rég volt olyan őszinte a mosolyom,mint akkor és ezt a fiúk is megerősítették.

Még utoljára megnéztem magam a tükörben és elindultam az ajtó irányába Changbin társaságában. Fáradt szempár nézett vissza rám a tükörből,alatta fekete karikákkal,világosbarna hajam a homlokomba hullott eltakarva szemöldökömet. Nem volt kedvem belőni,hiszen kinek? A fiúknak az is mindegy lett volna,ha pizsamában odaereszkedek,de azért én sem vagyok annyira pofátlan,hogy ne tiszteljem meg őket azzal,hogy kiöltözök,ugyanis nem mondták,de biztosra merem állítani,hogy sokat szervezkedtek ezen a bulin,ami amúgy Chan hyung bulija is egyben. Évek óta a kettőnk szülinapják egyszerre ünnepeljük.

Az autóban csend volt közöttünk,csak a rádió halk morajlását hallgattuk,közben a volán mögött ülő barátom halkan dúdolászott az ütemet ütögetve a kormányon. Én meg a fejem hátrahajtva hunytam le szemem és csak akkor nyitottam ki,mikor az autó megállt,de meg kellett győződnöm,hogy csak a másik ünnepeltet vettük fel,csodálkoztam is miért telt tizenöt percbe a maximum hét perc. Hyunjin nem lakik tőlem messze,így mikor még csak gyerekek voltunk sokat játszottunk együtt,de menetközben megalakult ez a nyolcas baráti körünk,nem mondom eltávolodtunk,csak már nem lett annyira szoros a kötelék,már nem beszéltünk olyan gyakran,mint anno,de még így is őt érzem magamhoz a legközelebbinek.

Odaérve élőhalottként szálltam ki az autóból becsapva annak ajtaját,amire Changbin nagyot nézett. Összepréselte ajkait,majd egy nagy levegőt vett.

-Te tudod mennyi pénz van benne? Kicsit értékeld,neked is van autód,nehogy én is becsapjam a te ajtódat-fejtette ki nemtetszését hisztérikusan. Nem lepődtem meg.

-Ja,tisztában vagyok vele,apád az enyémmel beszélte meg az ajándékod ügyeit-zsebre dugott kezekkel sétáltam el mellette és az ajtó előtt bevártam őket is,hogy ne egyedül lépjek be a lakásba.

Az előtérbe érve lehúztuk ciepinket,majd lassan sétáltunk bennebb,síri csend volt a nagy családi házban. A nappaliba értünk,ami ízlésesen volt feldíszítve fehér és világoszöld lufikkal meg polaroid képekkel. Izgatottan vettük szemügyre a fiúk munkáját,Chan örömében még tapsikolt is nem mutatva azt,hogy már huszonnégy elmúlt huszonkét napja.

A konyhából viszont hangzavart hallottunk,mire egymásra néztünk nagy,kíváncsi szemekkel. Pár percig elidőztünk ott egyhelyben,de aztán a kíváncsiságtól vezérelve lassan a konyha felé lépdeltünk,ahol öten vitatkoztak valamin,amit csendben figyeltünk. Elmosolyodtam,aranyosak,ahogy "megbeszélik" a dolgokat,mi hogy legyen.

Mosolyom lehervadt az arcomról,amint megpillantottam Jenat kijönni a kamrából két gyertyával a kezében. Tekintetemmel őt követtem egészen,amíg az asztalhoz ment és azokat beleszúrta izgatott mosollyal a tortába. Örömében kettőt tapsolt a kezével,de ez sem buzdított mosolyra engem. Komor arccal követtem minden egyes mozdulatát,befeszített állkapoccsal,a kezeim a fekete nadrágom zsebébe voltak mélyesztve ugyanúgy.

Fehér és kék csíkos inget viselt,amit egy farmer szoknyával társított egy barna övvel díszítve,jobbról a haja egy kis barna masnis csattal volt felfogva. A szemüveg elhagyhatatlan kelléke volt neki.

Nem lehet leírni amit akkor éreztem. Az öröm,a düh és vágy keveréke. Boldog voltam,hiszen láthattam,ott volt,díszítette a tortámat a szemem láttára,vágytam arra,hogy odarohanjak és szorosan megöleljem és,hogy megcsókoljam de a düh is jelen volt. Olyan folyékonyan mondta szemembe,hogy haza kell utazzon és,hogy mennyire sajnálja,hogy el is hittem,teljesen hihető volt.

Sose szerettem bedőlni másoknak,nem akartam soha átverve lenni. Oké,ez így érthető,hiszen másképp ezt a fajta meglepetés nem lehetett volna kivitelezhető,ezért is akartam minél hamarabb elfelejteni és optimista fejjel gondolkodni,miszerint megjelent és a fontos emberekkel együtt ünnepelt engem.

Egy másodpercre találkozott tekintetünk,amire a szívem egy óriásit dobbant és a hasam jóleső görcsbe rándult. Előre nem eszmélte,hogy mi történt,de amint tudatosult benne,újra felém kapta fejét és meredtem nézett szemembe meglepett arccal.

Jeongin vigyorogva fordult felé mondjon neki valamit,de észrevette,hogy valami nagyon elvette a figyelmét így arra az irányba nézett,pontosabban felénk. Nagy szemekkel reagált itt létünkre,majd a mellette lévő Felixet bökte meg oldalból,aki épp akkor helyezte a fejére a szülinapi sapkát nagy mosollyal.

Ebben az egészben azt sajnálom,hogy nem így tervezték a felköszöntést,látszódott rajtuk a csalódottság. Mikor már mind az öt szempár minket nézett lepetten,egy nagy levegőt vettem és az orrnyergemet súroltam meg visszatartva az elinduló könnycseppeket,hiszen a bizsergés az orromban jelezte azt,hogy útón vannak és nem tudtam eldönteni,hogy az örömtől vagy a sajnálattól,ami irántuk alakult ki. Sose akartam kimutatni előttük az elérzékenyült énemet,utoljára sírni nagyapám temetésén láttak. Sose szerettem őket csalódottnak vagy szomorúnak látni.

-Changbin hyung,te olyan szinten érthetetlen vagy,hogy az már fáj-sóhajtott fel Seungmin fejét csóválva,miközben nemtetszését unott tekintetével fejezte ki.

-Ti nem tudtok tisztán magyarázni-vágott vissza az említett. Kihúzta magát,hogy nagyobbnak tűnjön,amin a társaság fele elkezdett nevetni.

Jenan ugyanúgy ott volt a tekintetem,nem vettem le róla egy másodperc erejéig sem. Attól féltem,hogy csak ez csak az álom vagy csak képzelődök és el fog tűnni és tényleg otthon van a nagytatája mellett.

Tovább még ugyanúgy vitatkoztak a témán,közben szemem letévedt a tortára,és mint egy szobor,azt bámultam. Aztán elhallgattak és csend lett,de egyáltalán nem a kellemes csend volt.

A feszült hangulatot Jena szakította meg azzal,hogy odajött és nyakamtól ölelt meg lábujjra csiperkedve kis habozással, jóval magasabb vagyok nála. Egy keveset vártam,mire visszaöleltem a derekánál fogva és lehunytam a szemem,majd a könnycsepp legördült az arcomon. Egyre szorosabban öleltem,attól tartottam,hogy el fog menni,el fog hagyni,beképzelt félelmeim irányították a testem,viszont a szuszt sem akartam kinyomni belőle,úgyhogy pár perc után elengedtem. Addigra az az egy megszökött könnycsepp is felszívódott a bőrömbe,amit nagyon remélem nem vett senki se észre. Vagy csak nem tették szóvá,mivel tudják,én nem szeretek mások előtt sírni,kimutatni mélyebb érzelmeimet.

Közben Jisung a kezébe vette a nagy tortát és Changbin is odalopakodott közéjük,így a nappalit és a konyhát elválasztó részen álltunk hárman, Jena,Chan és én.

-Boldog születésnapot,Minho-nézett fel rám csillogó szemekkel,a rúzstól rózsaszín ajkait mosolyra húzta. Chan-t is felköszöntötte,majd jöttek a fiúk is.

Nem lepődtem meg azon,hogy a torta majdnem a padlót fogott,ugyanis Felix akkora lendülettel akarta az ausztrál barátját megölelni,hogy Jisung kezéből a körülbelül két kilós tortát majdhogynem kiverte,de nem sikerült,mivel utána nyúltam és a bal tenyerem habos lett teljesen. Mindenki kapott az arcára a fehér habból. Jól indult a bulink,minden esetre.

Minden szülinapi buli ajándékosztással kezdődik,de mi kivételt tettünk és először megtömtük hasunkat a fiúk és Jena által készített Jjajangmyeonnal,ami eszméletlen finom volt.

A velem szemben ülő Jena izgatottam falatozott,amikor hirtelen észrevette intenzív figyelmemet,már megint. Az arcára pirosság futott, és zavarba jött, miközben próbálta folytatni az evést. Kicsit ügyetlenül forgatta evőpálcikáit a tányérban, és néha elvesztette a fókuszt az ételen. Próbálta titkolni a zavarát, de a mosolya elárulta, hogy figyelmem kellemesen hatott rá.

Mielőtt jöttem volna a fiúkkal jól elvolt és a szégyenlőség nem volt jelen rajta akkor,ennyire hatással lenne rá a jelenlétem? Lágy oldalmosollyal reagáltam a gondolatmenetemre,hiszen tetszett. Nagyon is tetszett. És ezt ő is jól tudta.

Miután megtörtént az ajándékozás,a banda fele táncolt,egy másik része ivott,mindenki ment a dolgára és bulizott a kedve szerint. Nekem a legnagyobb ajándék a mai napra Jena volt. Persze az egész életemben ő volt a legnagyobb ajándék. A mosolya,ami képes lett volna még az Északi-sarkon lévő gleccsereket is megolvasztani,az elpirult arca és a zavarba jövése,amit én váltottam ki belőle,a nevetése,ami kellemes dalként hatott a füleimnek. Az eltöltött idők együtt,legyen az kínos vagy nem kínos,az mind értékes volt számomra.

Bár apám megnehezítette a dolgunkat és ebből fakadóan ritkábban láttuk egymást az elmúlt időkben,de ez nem állított meg engem,ugyanis a kávézókon kívül nincsenek kamerái,úgyhogy a parkban például tudtunk találkozni,így is csodálom,hogy az embereit még nem küldte ki rám,hogy minden egyes mozzanatomról beszámoljanak neki. Annak ellenére,hogy már huszonhárom éves lettem,simán kinézem belőle,hogy ilyen dolgokhoz folyamodik. Erre meg magasról tettem.

-Ott volt egy,láttad?-mutatott az ég felé Jena izgatottam az üres kezével. Ahhoz képest,hogy azt mondta az ivás nem az ő területe,eléggé ízlett neki a vörösbor, már a harmadik pohárral ivott. Idáig hagytam,mert még normálisan viselkedett ahhoz képest,a magas hangbeszédétől függetlenül,de már a negyedik pohárral nem engedtem,hogy megigya.

Nem,én egy csillagot látok itt közvetlen magam mellett.

Még jó,hogy Hyunjinéknak van kint az udvaron kanapé,vagyis a lepiskótázott részen,ahol helyet tudtunk foglalni és hullócsillagokat vadászni.

-És kívántál valamit?-az ég felé tereltem figyelmemet és azonnal kiszúrtam én is egyet. Közben a késő októberi szellő is megindult így egy és kettő között,ami hatására kirázott a hideg,ugyanis a kabátom bent maradt,csak ing volt rajtam.

-Igen-bólogatott hevesen mosollyal az arcán,majd rám nézett-De nem mondhatom el,mert akkor nem fog teljesülni és szeretném ha beteljesülne-poharából kiitta az utolsó kortyot is,majd letette az egyik piskótára a kanapé mellé és egész testével felém fordult,a plédet eligazította a derekán,hogy jól takarja be,eléggé hűvös volt kint,így könnyen fel is tud fázni.

Az alkoholtól csillogó szemekkel fürkészett engem pislogva,amin nem tudtam nem elereszteni egy mosolyt. S hátam a kanapé támlájának volt nekitámasztva,ezzel is fennebb voltam,mint ő,így fejét egy picit meg kellett emelje,hogy a szemembe tudjon nézni.

Gyenge minősítés,ha csak annyit tudnék mondani rá,hogy gyönyörű,hiszen szavakba nem tudnám önteni azt a szépséget,ami őt jellemez. Az élet nagyon kegyetlen,hogy nem hamarabb ismertem meg.

-Ha beteljesült,akkor majd elmeséled-nem válaszolt,csak mosolygott. Ezek után nem telt bele öt percbe,és lehunyta szemeit,elaludt. A megivott bormennyiség elálmosította,ami méginkább mosolygásra késztetett.

Sokáig nem maradtunk kint,nem akartam,hogy teljesen átfázzon,így körülbelül tizenöt perc múlva menyasszony pózba felvettem és a dübörgő zenében vitten fel Hyunjinék egyik vendégszobájukba.

Az ágyra fektettem,óvatosan lehúztam a cipőit,levettem a kabátját és a meleg takarót ráterítettem,aztán észrevettem a szemüveget,odaléptem és leemeltem a szeméről,az éjjeliszekrényre helyeztem. Olyan édesen aludt,mint egy ártatlan angyal,aki túlságosan is jó ehhez a szörnyű világhoz. Ki sem néztem volna azokból a tündéri ajkakból,hogy képesek elalvásig bort inni.

Egy csókot leheltem hajába,majd csendben lemásztam az ágyról és le akartam menni,ha nem nyöszörgött volna. Visszanéztem,álmos szemekkel nézett az enyéimbe. Nehezeket pislogott,hanyagul kezével intette,hogy menjek oda hozzá. Az ajtóra pillantottam,majd újra Jenara,aki még mindig álmos tekintettel figyelt.

Egy sóhajtást követve mellé ültem az ágyra. Haját simogatni kezdtem,közben egy kósza tincset a füle mögé tűrtem. Kis tenyerét az én kézfejemre helyezte,ami épp az arcán pihent. Hideg volt,teljesen átfázott. Hamarabb be kellett volna hoznom,a francba.

-Fázol?-először megrázta a fejét,de mintha az agya egyet kattant volna,hirtelen bólogatni kezdett,majd maga mellett a paplant felemelte jelezve,hogy feküdjek be mellé.

Ledobtam magamról a cipőket és bebújtam mellé. Farkasszemet néztünk a takaró alatt egymással. Most kevésbé látszódott szemeibe a fáradtság jele,inkább csak csillogott.

-Miért vagyunk idefent?-leheletében ott volt a vörösbor szaga,kérdésén csak kuncogni tudtam,de az ő arckifejezése nem változott.

-Kint elaludtál és felhoztalak,hogy ne fázz meg-elmosolyodott válaszul.

-A többiek? Mit csinálnak?-könyökére támaszkodott és a fehér lakk ajtó fele nézett.

-Lent vannak. Isznak,buliznak-jobban kitámasztotta magát és felült. Sokáig nem maradt ülve,ugyanis hátlag az ágyba visszazuhant. Le akart menni,de annyira se volt ereje,hogy kimásszon az ágyból.

Mindketten a plafont bámulva feküdtünk egymás mellett a lentről felhallatszódó tompa zenét hallgatva. Csak a kintről beszűrődő utcai lámpák fénye világított be a szobába és a holdvilág,amit mindig is szerettem. Valamiért számomra mindig nyugtató volt nézni a teliholdat vagy a holdfényben aludni. Mintha minden bajomat és negatívumot elszívott,magába szívott volna. Kiskoromban sokat követtem a holdjárást,de egy idő után abbamaradt,már nem is tudom miért szakadt meg.

-Szereted a munkád?-szólalt meg hirtelen Jena,amire összehúztam a szemöldökeimet-A kávézó-tette hozzá. Alsó ajkamat beharaptam mielőtt választ adtam volna,hiszen ez a téma az egyetlen,ami fel tud húzni. Nem,nem szeretem. Gyűlölöm.

-Nem. Sose szerettem.

-Miért?-rögtön visszakérdezett,habozás nélkül.

-Nagyapámé volt,ő alapította,aztán apum örökölte legidősebb fiaként,mikor még két éves voltam. Ez az egész üzlet kihatott az életünkre,de ezzel nem mondok újat,tipikus. Minden figyelme apámnak az üzleten van,így sokszor éreztem magam elhanyagolva,anyu volt az egyetlen,aki még gondoskodott rólam-magam is meglepődtem,hogy ennyire eleredt a nyelvem. De ez nem hátráltatott meg,folytattam-Csak szülinapomkor kaptam nagyobb figyelmet. Annyira megszoktam a figyelemhiányosságot,hogy azt a napot mindig is gyűlöltem,nagy felhajtást csináltak mindig,főleg a tizennyolcadiknál. De amióta a fiúkat ismerem,csak mi nyolcan ünnepelünk,aminek nagyon örülök. Szóval igen,a kávézó teljesen kitörölte a család és az összetartozás szót-egy nagy levegőt vettem-Még akkoriban csak Hyunjin volt nekem,mint barát,hiszen ő nem a vagyonomért barátkozott velem,na meg a nagyapám,miután elhunyt is példaképként tekintek fel rá-Jena egy nagyot nyelt az utolsó mondatom hallatán. Egyből beugrott mit mondott pár nappal ezelőtt-A tiéd jól van?-oldalra döntöttem a fejem,hogy ránézhessek. Nem válaszolt rögtön. Gondolkodott,hogy is mondja el.

-Szívinfarktusa volt,de már jobban van. Még maradtam volna otthon,de mindenképp elakartam jönni téged megünnepelni,így ezt egy meglepetésként használtuk fel-Jena is oldalra döntötte a fejét. Nem hazudott és nem is kifogás volt.

Akkor akkora egy baromnak éreztem magam,hogy jött a késztetés,ugorjak ki az ablakon,de nem hagyhattam egyedül. Óriási szégyenérzet és megbánás alakult ki bennem. Lelkiismeret furdalásom hirtelen erőt vett rajtam,és egy könnycsepp gördült le az arcomon,amit Jena észrevett és rögtön rákapta a tekintetét.

Teljes testével felém fordult. Az alatta lévő karját a feje alá támasztotta,a másikkal letörölte a kiszabadult könnyt az arcomról. Én is az oldalamra feküdtem,vele szembe.

Mélyebben néztünk egy idő után egymás szemébe,majd közeledni kezdett felém. Csak arra tudtam gondolni,hogy vajon az alkohol hatása miatt-e és majd reggel,vagy amikor megébred semmire nem fog emlékezni. Ezt viszont nem szerettem volna semmi áron,de nem hátráltam meg egy másodpercre sem. Ismertem őt annyira,hogy tudjam,Jena megfontolt. Bíztam benne.

Kevesebb,mint egy centi választott el egymástól,mikor lépteket hallottunk a lépcső felől,miszerint valaki felfele tart. Egymásra meredtünk ugyanolyan távolságra,de amint hallottuk a mellettünk lévő szoba ajtajának csapódását,ajkaink finoman találkoztak. Pontosabban Jena az övéit enyémekre tapasztotta,belemosolyodtam.

Egyre mélyebb és szenvedélyesebb csókunk hatására a szívem egyre nagyobbakat dobbant és hevesebben,mint szokott. Körülöttünk a világ megszűnt,az idő megállt,csak ő és én voltunk ott akkor abban a pillanatban.Teljesen megbabonázott,ahogy kezeit az arcomra helyezte és úgy húzott magához közelebb. Derekát átkarolva tartottam magamhoz,míg levegőhiányban szét nem váltunk.

Erre nem számítottam,pedig ma szerettem volna megtenni az első lépést,de amint láttam odakint,hogy elaludt,elvetettem az ötletet és meghagytam máskorra. De nem gondoltam volna,hogy mégis megtörténik,ráadásul Jena kezdeményezéséből adódóan,ezért meglepett,de annál jobban örültem neki.

Egy puszit adtam a homlokára,majd megfordult,így háttal nekem öleltem meg és fejemet a nyakhajlatába fúrtam. Így feküdtünk egy ideig,félig álomba is szenderültem.

-Menjünk le a többiekhez bulizni-mondta hirtelen. A paplant levetette rólunk,még egy apró csókot adott felém fordulva.

Egy ásítás után kikeltem az ágyból és felhúztam cipőket. Előttem táncikálva várt rám,hogy végre lemehessünk arcán őszinte mosollyal.

Ennél szebb ajándékot el se tudtam volna képzelni.