Amint a házba léptünk, Amanda sértődötten trappolt a szobájába. Nem akartam azt a virágzó barátságot megszakítani őközte és Connor között. Egyszerűen nem éreztem biztonságosnak az utcát se egyedül, se pedig Riley-val. Nem véletlenül nem válaszoltam az ajánlatára. Nem bízom benne teljesen, hiszen csak pár napja ismerem. Az agyamban a kis kerekek forogtak, olyan gyorsasággal, hogy úgy éreztem, még egy kicsit gondolkodok, és kisütöm vele az elmém. Den a karomnál fogva vezetett a szobámba, ahol leültem az ágyamra, ő pedig eltűnt. Az ideg a gyomromban egyre csak nőtt, és nem tudtam enyhíteni. Az ablakhoz sétáltam, a fekete Volvo az út másik oldalán parkolt. Émelyegni kezdtem, kiborított. Pontosan ekkor ugrottak be a képek, amint ez az autó valahogy mindig keresztezte a tekintetemet, akárhol voltam. Nyilván nem tűnt fel, egészen máig, mikor már túl észrevehető volt.

Két perc múlva Den visszatért egy pohár vízzel a kezében, amit felém nyújtott, én pedig elfogadtam, és egy nagyot kortyoltam belőle. Másodpercekkel később már a fürdőszobában lévő wc fölött görnyedtem, kihányva lehetségesen mindent, amit a gyomrom tartalmazott.

—Mi a bánat történt veled? -kérdezte a bátyám, miközben a hajamat fogta. Lecsaptam a wc-ülőke tetejét, és azonnal lenyomtam a tartályán lévő gombot. Vízzel öblögettem a számat és az arcomat egyaránt, majd fogmosás után a mosdókagylónak hátat fordítva támaszkodtam azon.  Den hasonlóan támaszkodott velem szemben a fehér falnak, én pedig nem tudtam, mit mondhatnék. Nincs olyan lehetséges hazugság, amit másodpercek alatt hihetően elő tudnék adni, és a tény, hogy a bizonyos autó nem messze parkol a házunktól, nem könnyítette a dolgom, tekintve, hogy annak képe táncolt minden idegszálamon.
—Ki kell mennem a friss levegőre, adj öt percet. -mondtam, ő pedig sóhajtva bólintott. Ledobtam a pulóverem az ágyra, Den pedig ezt nem hagyta szó nélkül.
—Mit csinálsz? Nem mész ki egy kurva pólóban, megfagysz, baszki! -fortyogta, én pedig a szemeimet forgattam.
—Mindjárt felgyulladok, Den. Öt perc. -mondtam, ezután pedig lerobogtam a lépcsőn, egészen ki a felhajtónkra, majd átszaladva ahhoz a bizonyos járműhöz. Mérges voltam, miért van itt? Nem lehet véletlen, a környéken senkinek nincs fekete Volvója, és kétlem, hogy pont ugyanaz az autó konkrétan minden helyre véletlenül akkor ment volna, mikor éppen én is ott voltam. Nagy hévvel kopogtam be az anyósülés felőli, sötétített ablakon, ami a harmadik koppintás után elkezdett lehúzódni, felfedve ezzel egy halványan mosolygó William Evans-et. Még inkább szétáradt bennem a méreggel telített adrenalin. Mi a frászt keres itt? Tisztán emlékszem, hogy Ő mondta, felejtsem el, mi történt. Viszont be kell valljam, jobban örültem annak, hogy a tippem, miszerint ő az, jó volt, és végül nem egy eszelőssel találtam szemben magam.

—Mit keresel itt? Miért követsz? -kérdeztem, miközben lejjebb hajoltam, hogy jól láthassam az egy üléssel arrébb ülő alakot.
—5 nap, 19 óra, 37 perc és 57, 58, 59... -számolt ridegen.
—Mi bajod? Mi a fészkes bajod van neked? -kérdeztem idegesen, nem értve, hogy miért számol, és miért követ mindenhová.
—Pontosan ennyi ideig tartott, míg észre nem vettél. Egyáltalán nem szentelsz figyelmet a körülötted zajló dolgokra, Katelyn. Többet vártam tőled.

A gondolataimat én magam sem értettem meg, Az összes olyan kusza volt, mint amit ez az ember tesz. Teljes mértékben érthetetlen, és nem tudom, hogy tartanom kéne-e tőle. Nagy eséllyel kéne.

—Hogy tessék? Ne húzz fel még ennél is jobban Evans!
—Ha egy idegen lennék, aki megszállottan követ téged mindenfelé, simán szóbaálltál volna velem. Elővigyázatos sem vagy.
—Csak tudnám, miért kell oda az a ,,Ha". -keresztbe fontam a karjaimat. —Pontosan leírtad a visszataszító és megszállott személyiséged, és pontosan egy olyan, mint te az, aki nem hiányzik se az én, se a családom életéből, szóval menj el innét, és ne is nézz felénk. -sarkon fordultam, és elindultam a ház felé.
—Szállj be. -szólt oda, én pedig hitetlenkedve fordultam újra felé.
—Most viccelsz velem? Nem fogok beszállni melléd, nem is értem, miért vagy még itt.
—Szállj be az autóba, Katelyn. Ne kelljen nekem megtennem. -olyan komolyan nézett ez az ember, mint ahogy mást még sosem láttam. Semmi más nem tükröződőtt a szeméből, csak a komolyság. Mintha nem is egy William lenne az egyetemivel.
—Nem elrabolni akarlak, Hawn. Szállj már be. Mintha legutóbb bármi bántódásod esett volna, míg itt ültél. -forgatta a szemeit.
—Az egy más szituáció volt. Muszáj voltam, de most... Hát most nem. -ezt nem tudtam olyan nagy magabiztossággal mondani. Túlságosan lefoglalt az a gondolat, amit az agyam legsötétebb rejthelyére kívántam.
—Most is az. -szólt, majd kinyitotta az ajtót, és kiszállt rajta. Egy lépést tettem hátra, ő pedig előre. Nagyon lassan mozgott, mint egy oroszlán, nehogy elijessze a prédáját. Én is úgy éreztem most, mint az a préda. A legrosszabbtól félve. Meg sem mozdultam, mintha szobor lettem volna. Ő pedig lassan odaért elém, és már elképzeltem, hogy majd leüt, vagy megfojt, vagy esetleg elráncigál a kocsijába, elvisz valahová, és élve eltemet. Mellém lépett. Éppen ezért rezzentem meg ijedtemben, mikor óvatosan az egyik tenyerét a derekamra fektette, majd nagyon halványan előre taszított. Egy valaki, aki meg akar ölni, nem ilyen gyengéd az áldozatával, nem?

Az ajtót kinyitotta nekem, én pedig nagy sóhajjal beültem, de azért a kilincsen tartottam a kezemet, ha esetleg mégis valahogyan megpróbálni megölni. Beült mellém, majd a fejét rázva fordult felém.

—És még ennyire könnyen hagyod is magad. Te komolyan nem érzed a veszély mértékét, Katelyn? -sóhajtott lemondóan, majd hátradőlt az ülésében.
—Köszönöm szépen a kritizálásod, semmi gond nincsen az érzékeimmel. Ha meg akarnál ölni, már úgyis elindultál volna az autóddal, mert nem az otthonom előtt tennéd meg. Ha el akarnál rabolni, nem hagytad volna nyitva az autódat, ez pedig azt jelenti, hogy nagyon jót szórakozol a félelmemen, amit egyáltalán nem értékelek. Ha tényleg azt hiszed, ez egy jó vicc, vagy csak ki akarsz próbálni valami újat, akkor szívélyesen megkérlek, hogy fejezd be, mert én nem nevetek. Sőt, éppen majdhogynem kiugrik a szívem a helyéről, mert úgy döntöttél, hogy hülyeségeket akarsz csinálni, mert jó muri másokat megrémiszteni! -szónokoltam, szaporán vettem a levegőt, mintha ki akarnám élvezni az oxigén sokaságát.
—Én éppen próbállak megvédeni! -emelte fel a hangját, amitől megilletődve fordultam felé, és mintha kikapcsolták volna az agyam, nem is gondoltam semmire. Se arra, hogy másodpercekkel ezelőtt milyen mérges voltam, se arra, hogy féltem, semmire.
—Te úgy hiszed, hogy nekem ez egy vicc? Hogy csak mert kedvem van, megijesztgetlek, mert mért ne? Ennyire alacsonyan tekintesz rám? Én védelek meg a saját hibádért, ne mondd nekem, hogy szórakozok éppen! Amúgy is rád fért egy egészséges adag ijedtség, ha már ennyire elővigyázatlan vagy! Annyi bajod eshetne, és észre sem veszed! -idegesen dobolt a kormányon, én pedig csak próbáltam értelmezni, amit mondott.
—Mégis mitől védesz meg? Nem a te dolgod engem tesztelgetni és móresre tanítani! Sosem kértelek meg rá, és nem is foglak! -szóltam, ő pedig lángoló tekintettel nézett vissza rám.
—Én sem kértelek meg, hogy légy abban az átkozott sikátorban, és nem is foglak! -fújta ki élesen a levegőt, én pedig megvilágosodtam.

Lehunytam a szemeim és hátradőltem az ülésben, hogy egyenletesen lélegezzek. Szóval ez az egész még mindig arról az estéről szól. Miért nem lehet csak szimplán vége? Kik voltak azok az emberek, akik olyan veszélyesek lehetnek, hogy meg kelljen engem védeni tőlük? De vajon...
—Téged ki véd meg? -kérdeztem halkan, lehunyt szemekkel, elkényelmesedve az ülésben. Nevetést hallottam mellőlem, amiért egyből kipattantak a szemeim, és csak lestem, ahogyan jól szórakozik a kérdésemen.
—Ha téged meg tudlak védeni, félő, hogy magamat is, Kate. -szólt még mindig derültséggel a hangjában. Persze, még szólja le a gondolkodásomat is.
—Végeztünk, Liam? -kérdeztem, ő pedig alig észrevehető mosollyal a szája sarkában bólintott.
—Mehetsz, úgyis vár rád még egy hosszú beszélgetés, nemde? -én pedig szúrósan és meglepve néztem rá. Mármint, honnan tudja? És hogy tud így is idegesíteni vele?
—Te hová mész? -a kíváncsiságom mindig előrefurakodik. Nem tudom, jó tulajdonság-e.
—Rövidesen újra meglátogatlak, ha nevezhetjük így. -mosolygott a fogaival. —Addig próbálj odafigyelni magadra, nincsen kedvem holnap egyedül ülni itt.
—És mi van a ,,Felejtsd el, liliputi" dologgal? -úgy tűnt erősen gondolkodik.
—Tisztán láthatóan nincs szándékodban elfelejteni. Talán az idő múltával én is megfontolom ezt a lehetőséget, addig viszont, mint mondtam, figyelj oda magadra.

Már a lépcsőn ballagtam fel, a szobám felé, ahol Den várt az ágyamon ülve, nekem háttal. Nagy levegőt vettem, még mindig nem voltam biztos a dolgomban. Az igazságba kevert picike hauzgság senkinek nem árthat, nemde?

—Tudod, mostanság a kapcsolatom nagyon elkezdett a semmi felé közeledni Keeth-tel és Clary-vel. Nem keresnek egyáltalán, mintha kerülnének, és mára terveztem a nagy beszélgetésünket, viszont ez ugye nem jött össze. Emiatt is ideges voltam, emellett mostanság látok folyton egy fekete kocsit körülöttem, és pont leparkolt egy a kávézó előtt, én pedig nem akartam megkockáztatni, hogy egyedül jöjjünk haza Amandával. Mostanság paranoiássá váltam. És tudom, nagyon megrémiszthettelek, igazán sajnálom, nem állt szándékomban! -szomorú arcot vágtam, és belegondolva, aligha tért el az igazságtól a sztori.
—De hiszen szólhattál volna, hogy ma nem érsz rá! És miért nem mesélted ezt az autós dolgot? Szétrúgom mindenki seggét, tudod jól! Főleg ha a húgaimról van szó. Bennem bízhatsz, Katie, hiszen tudod.
—Elég sietősen eltűntél ahhoz, hogy visszakozzak. Persze, tudom, hogy számíthatok rád, de hát nem gondoltam, hogy valóban miattam lenne ott egy fekete autó. Amúgy is, csak az tudom, hogy fekete, lehet, hogy nem is ugyanaz volt.
—Elképzelhető, hogy nem ugyanaz volt.

☆
Tudom, tudom! Legrosszabb író a történelemben! Ne kövezzetek meg, kérlek! ☹️
ℤ𝕝𝕖𝕖
★