Nem mondanám, hogy minden percben ekörül forog a világom, viszont a büszkeségemen és az önbizalmamon nem kis sebet vétett a pár napja történt incidens. Pontosabban 6 napja. Val integetett az út túlsó oldaláról, s mikor a piros színt felváltotta a zöld, átszaladt a zebrán, egyenesen felém, kitárt karokkal. Viszonoztam szoros ölelését, miközben a lendületétől épphogy nem hátraborultunk mindketten.
—Úgy hiányoztál már! -nevetve toltam el magamtól.
—Három napja találkoztunk utoljára.
—Éppen elég is volt!
Nevetése a fülemben csengett, akár egy ébresztőóra, amely ha megszólal, mintha a legmélyebb álmomból ébresztene fel. Az elmúlt 6 napban ő pátyolgatta a lelkem, habár próbáltam nem láttatni elkeseredettségemet. Már kezdett az idő is hűvösödni, emiatt a kezeimet a zsebembe rejtettem, és úgy indultunk el az ismerős park felé, ami a kedvenc közös helyünkké vált. Az enyhe szellő úgy fújt át rajtam, mint egy rozoga, hézagos kunyhón, Val viszont mintha meg sem érezte volna. Csak mosolygott maga elé, miközben a karját az enyémbe akasztotta, és csacsogni kezdett, ahogy mindig szokta. Amiért mindig hálás vagyok neki.
—Csak hogy tisztázzuk, nem voltam teljesen részeg, csak kissé többet ittam annál, mint amit a szervezetem szívesen befogadott volna, és egyszerűen kikívánkozott belőlem... pont a cipőjét hánytam le, nagyon kínos volt. De másnap reggel nagyon mérges voltam, mert szívesen aludtam volna pár órával tovább, mint nyolc, viszont a bátyáink voltak olyan kedvesek, hogy felvertek a hangos zenéjükkel. Jól megdobáltam őket párnákkal, azon is gondolkodtam, hogy megfojtom őket, de azt majd együtt. -rám kacsintott. Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, de a gondolataim kissé máshol jártak, akármennyire nem szerettem volna.
Val szomorúan összeszorította a száját. Újabb sikertelen próbálkozás. A mellkasomból a gyomromba leszálló, szorító érzés egyre csak nőtt. Annyira próbálkozik, és annyira nagyon hálás vagyok neki.
—Csak mondj egy időpontot, bármikor a rendelkezésedre állok, és ígérem, mi leszünk a következő párnacsata nyertesei! -halk kuncogás. Rámosolyogtam, olyan szeretetteljesen és önzetlenül, ahogyan ő szokott rám. A legártatlanabb lélek, akit ismertem. Lassan befordultunk a sarkon, és a park felé pillantva egyből a pad felé vettük az irányt. A nap szürke felhőrengeteg mögé bújt, viszont a szemeimmel mégis kerestem.
—Tudod, engem eleve az lep meg, hogy William egyáltalán szóba állt veled, normális hangot megütve. Vagyis ne érts félre, ezt nem miattad mondom! Ő egyszerűen csak magának való, önző és lehetetlenül bunkó. Te pedig egy csupa-szív lány vagy! Csak nem fér a fejembe, hogyan kavarodtatok ennyire össze. Mármint nem ítéllek el, egyáltalán nem úgy értettem, csak.. Ez az egész biztosan egy nagy gubancnak hangzik.
—Értem, mit mondasz. Őszintén, Val, fogalmam sincsen, hogyan keveredtem bele ekkora butaságba, ekkora.. ekkora idegesítően nagy érzelmi csapdába! Azt hiszem, hogy elárultam saját magam, hiszékeny voltam és az érzések függője lettem, most pedig megvonta tőlem pár mondattal. Annyira szeretném, ha nem érdekelne, ha nem tudna érdekelni. Mégis itt ülök, és erről beszélek, ezen gondolkodom és nem tudom abbahagyni. Undorító, idegesítő! -hagytam, hogy az eddig kimondatlan szavak, amik a fejemben úszkáltak, utat törjenek maguknak és elárasszanak.

A szívemen viselem a sorsod, ezért nem engedhetem, hogy én legyek az.

Igazán eszébe juthatott volna ez, mielőtt megcsókoltuk egymást. Igazán lehetett volna annyira önzetlen, hogy megvonja magától az érzést, ezzel védve az enyéimet. De persze, legyünk őszinték, egy perc melegséget akart magának, mielőtt az enyémet ellopta. Még csak nem is tudja, mennyivel jobban éreztem volna magam, ha inkább szó nélkül eltávolodik tőlem, minthogy mellém férkőzik, s otthagy.
A telefonom csörgése zökkentett ki a mély gondolatmenetemből.
—Riley. -hangosan sóhajtottam.
—Hát akkor vedd fel!
—Nem akarom.
—De!
—De nem!
Hirtelen kikapta a kezemből a telefont, a zöld gombra nyomott aztán gyorsan a fülemhez tartotta. Morcosan néztem a lányra, de ő csak a vállát vonogatta, miközben a másik irányba nézett.
—Riley, szia! -próbáltam minél boldogabb hangot megütni.
—Á, Katie, már azt hittem, hogy ignorálsz. Nem kaptad meg az üzeneteimet? -kínos nevetés.
—De, megkaptam őket, csak nem sok időm volt válaszolni. -nem jött össze. Szorosan lehunytam a szemeim. A leggyengébb kifogás, amit kitalálhattam.
—Ó! Hát, igazán nem akarlak zavarni, csak nálatok végül nem sikerült megbeszélni, hogy akkor mikor szeretnél összefutni. -összeszorítottam a számat. Semmi kedvem nem volt találkozni semmilyen férfival, nem értem, hogy nem esett még le neki!
—Igazá-
—Holnap? -a szavamba vágott. Val-re néztem, aki hevesen bólogatott, mivel hallott minden szót. A fülét a telefonomhoz nyomta.
—A holnap tökéletes lesz neki. -válaszolt helyettem, mikor úgy tűnt, hogy csak elengedem a fülem mellett a kérdést. Még morcosabban néztem rá. Elmormoltam egy igenfélét én is.
—Szuper! Akkor majd felveszlek délután ötkor, ha az megfelel!
—Igazából el tudok sétálni. -most Val nézett rám csúnyán. De hát ő erőltette!
—Ja.. Igazán nem nagy gond, tényleg!
—Nekem sem. -hallottam, ahogyan hangosan beszívja a levegőt.
—Akkor ötkor Lydia kávézójában? -kezdett lemondó lenni, és nyomban bűntudatom támadt.
—Persze, ott leszek. Alig várom! -a hangomba némi melegséget vegyítettem, aztán elköszöntünk egymástól.

Sóhajtottam, ahogy Val-re néztem. Ő csak vigyorgott.
—Meg kell adnod a lehetőséget magadnak, hogy jól érezd magad. És neki is meg kell adnod, mert annyira szeretne veled beszélgetni! Amúgy tök aranyosnak találom, meg a gyerekekkel is jól bánik, biztosan nagy főnyeremény. Nagyobb, mint William, az egyszer biztos. Neked nem is meséltem még, hogy egyszer Thomas elvitt magával a haverjaihoz és ott elkezdtünk videó játékozni. Borzalmas voltam, de tényleg! Ja meg amikor barátnőmmel elmentünk az állatkertbe, akkor volt ott egy elkerített hely, ahová be lehetett menni, és különféle kicsi majmok ugrándoztak körülöttünk. De olyanok, amik hozzá vannak szokva az emberekhez, és az egyik a vállamra ugrott, és a hajamat kezdte piszkálni, aztán majdnem végig rajtam ült. Mondtam, hogy több majom is volt?
Mosolyogva hallgattam, ahogyan egyik témából a másikba ugrál, megállás nélkül.

·•₪•·

Sietősen lépdeltem a kávézó felé, ugyanis már elmúlt öt óra húsz perce. Zihálva rontottam be az üvegajtón, aztán a ruhámat és a hajamat megigazgatva néztem körbe. Riley háttal ült nekem, az asztalra könyökölt, miközben az ablakon nézett kifelé. Nem láthatott megérkezni, pont a másik irányból jöttem. Gyorsan a vele szemben lévő székre huppantam, és bocsánatkérően előrehajoltam az asztalon.
—Annyira sajnálom! Mandie-re vigyáztam, amíg a bátyám haza nem ért, és ő nem tudta, hogy programom van. Tényleg sajnálom, nem akartalak megváratni! -a férfi mintha még alig fogta volna fel, hogy én ülök előtte. Megrázta a fejét, és a karomra tette a kezét.
—A lényeg, hogy itt vagy! -melengetően mosolygott rám, a testem pedig elárulni látszott. Viszonoztam a mosolyát.
—Szóval, mesélj magadról! Mit szeretsz csinálni a szabadidődben? -egyszerű.
—Ó, hát tudod, elég átlagos vagyok. Amíg be nem zárt, addig egy menhelyen segítettem be, imádtam azt a helyet, a hangulatát, az állatait és a dolgozóit is. Sajnos csődbe ment, nem sok támogatást kapott a hely magánvállalkozásként. Őszintén, nem sok esély volt a megmaradására eleve, ebben a városban előbb támogatják az építészeket és a nagy számtechnikusokat, mint az állatokat. A testvéreimet ismered már, szeretem őket. Ja, és pszichológusnak tanulok, egyelőre nem tudom, mennyire haladok vele, majd a diplomaosztón meglátjuk, mire jutok. -valóban így gondolom.
—Sajnálom, ami a menhellyel történt. Bár én is láthattam volna, mielőtt bezár! Igazad van sajnos a várossal kapcsolatban is. Olyanokat pénzelnek, akiknek amúgy is van elég. De bárhogyan is, az biztos, hogy egyáltalán nem vagy átlagos! Sőt, nagyon is kiemelkedsz a tömegből. -az a fránya pír, ami az arcomat öntötte el.
—Egyébként jól nézel ki! -direkt csinálta, élvezi a reakciómat!
—Te magad sem nézel ki a legrosszabbul! -vigyorogtam.
—Ejnye, Katelyn Hawn, még a végén elejtesz egy rejtett bókot. -ciccegett, én pedig nevettem.
—Most te vagy a soros. -a mosolyom még mindig az arcomon tartottam.
—Én az apám cégénél dolgozom ingatlanügynökként. Majdnem az egyik legnagyobb ingatlanos cég a városban, szóval ha esetleg egy kuckót keresnél, szólj, és tudok ajánlani pár jó helyet!
—Ezt észben tartom, és szavadon foglak!
—Nem is várnék mást. -egy ideig csöndben ültünk, én a kezeimet piszkáltam, ő pedig minden bizonnyal engem nézett.
—Van kedved sétálni egyet? -megkönnyebbülten sóhajtottam fel.
—Igen! -halkan nevetett, miközben az ajtót tartotta nekem.

A város csöndesebb részén sétálgattunk, már kezdett sötétedni, mikor még javában beszélgettünk.
—Tényleg nem almalé volt benne, és azt hittem, hogy elhányom magam! Ő pedig nagyon nyugodtan áztatta magát a tóban, szerintem egy páran csatlakoztak is hozzá utána, mert elordította magát, hogy "medencés buli", vagy ilyesmi. Azután találkoztam Val-el, azóta ő egy nagyon jó barátom. Ha ő nincs, nagy eséllyel csurom vizesen ballagtam volna haza egyedül. -mindketten nevettünk az emléken.
—Nagyon érdekes estéd lehetett aznap, nem mondom! -még mindig nevetett, én pedig körbenéztem magunk körül.
—Lassan vissza kéne indulnunk, eléggé elszaladt az idő, itt meg egy lélek sem jár, elég ijesztő. -bólintott, elindultunk visszafelé. Csöndben sétáltunk egy darabig, amikor éreztem, hogy a keze enyhén az enyémet súrolta egy percre, de nem reagáltam semmit. Újra éreztem a kezét, ezért gyorsan elvettem és összedörzsöltem az enyéimet.
—Kezd kissé hideg lenni, nem gondolod? -megköszörülte a torkát, és a tarkóját dörzsölte.
—Már nincs messze az autóm. Hazaviszlek!
Halványan bólintottam, de ekkor elsétáltunk egy pár ismerős, sötét alak mellett, akik szintúgy felismerhettek engem az utcalámpa gyér fényében, mert nem vették le a szemüket rólam még akkor sem, mikor hátrafordultam.
Megváltásnak éreztem, mikor behuppantam Riley autójába. Csöndben telt az út eleje, de nem bírtam megállni, hogy ne mondjak semmit. Bármit.
—Köszönöm a mai délutánt, nagyon jól éreztem magamat! -egyetértően hümmögött, de el volt veszve a gondolataiban. Így pár percig elidőzött rajta a tekintetem, a haján, a szemein, ahogy az utat figyelte, az orra egyenes vonalán, az ajkain, ahogyan alig láthatóan össze-összeszorította azokat. Kényelmesen hátradőlt az ülésében, egyik kezét a váltón pihentette, a másikkal lazán kormányozott. Annyira elengedettnek tűnt, de mégsem volt az. A házunk elé érve leparkolt az út szélén, és sóhajtott egyet.
—Minden oké? -lassan felém fordult.
—Persze. Csak kezdelek nagyon megkedvelni, Katelyn Hawn. -és megint az a pír.
—Emiatt vagy annyira lehangolt? -kuncogtam.
—Nem vagyok az, sokkal inkább kicsattanok! Csak nem akarlak elijeszteni. -halkan beszélt, mégis meghallottam a hangján azt a lejtést, azt a félelmet. A karjára tettem egyik kezem, amolyan nyomatékosításként; ez nem fog megtörténni.
—Ahhoz ennél nehezebben kell próbálkoznod, Riley. -kicsaltam belőle az este utolsó mosolyát, mielőtt intettem neki az ajtónkból. És már ott sem volt, én pedig visszatértem a szürke érzéseim közé, amelyek átkaroltak, kedves ismerősként üdvözöltek a szobám falai között. Csak a gyertya pislákoló lángja jelezte, hogy a legkisebb fény is rengeteg sötét helyet bevilágíthat. Talán Riley és Val éppen az én saját gyertyámmá kovácsolódnak.

☆
Nem tudom..?
ℤ𝕝𝕖𝕖
★