—Az nem tartozik rád. -karjaimat keresztbe fontam, ő pedig, mint egy köztudott plafonkarcoló, úgy tornyosult fölém, haragos tekintettel társítva.
—Szerintem pedig éppen rám tartozik! -lábammal dobbantottam egyet dühömben. A fejemet rázva indultam az ajtó felé, viszont kezét feltartva állított meg.
—Engedj. -azt gondoltam, én nézek mérgesen, holott az ő szemei akár egy bikáé, újra sötétté váltak. Kissé megilletődtem, de ugyanúgy próbáltam a szemébe nézni.
—Ha nem mondod el, hol voltál, és akárhol is, nem tudlak megvédeni! Ki biztosítja, hogy nem valami drogossal mászkáltál? -meglepett a feltételezése, soha nem beszéltünk eddig kábítószerről, vagy azzal kapcsolatos dolgokról.
—Én biztosítom. Ez nem elég? -kicsit halkabbra vettem a hangomat, tudatában, hogy a húgunk minden bizonnyal alszik már. Denis tehetetlenül simított végig a tarkóján, miközben a fejét rázta.
—Hát nem érted? Nem akarom, hogy bajod essék! Akárhol is mászkáltál, senki nem tudta, hol vagy, mégis, miről nem beszélhetsz senkinek? Valaki kényszerít rá? Kérlek, Katie, mondj valamit! -az egész beszélgetés egy nevetséges irányba indult el, ami nem tetszett.
—Nem, Denis, senki nem kényszerít semmire! Egyszerűen nincs kedvem erről beszélni! Nem keveredtem bajba, senkivel nem találkoztam, és itt legyen elég ennyi! Ha annyira akarod, hogy éljek, akkor engedd, és ne caplass utánam úgy, mint egy ötéves után! Most pedig, ha megbocsátasz... -a hangom magabiztosan csengett, ami meglepett. Viszont további kérdések nélkül távozhattam a most vallatószobának érzett helységből.

Másnap reggel ott lebegett a feszültség mindenütt. Anyáék elvitték Amandát az állatkertbe, aki semmit nem érzékelt a rossz hangulatból, és ugyanolyan mosolygós volt. Így viszont Denissel maradtunk a házban, és akármennyire is sértett volt, mégis reggelivel várt az asztalnál, mikor álmosan leballagtam a konyhába.
—Jó reggelt! -hangom rekedten csengett, megköszörültem a torkom.
—Neked is! -az övé inkább úgy hangzott, mint aki már órák óta talpon van.
A reggelink csendben telt, én illedelmesen megköszöntem neki, aztán a szobámba mentem, ahol a tanulnivalók helyett a laptopomat vettem magamhoz, azon pedig a facebookot nyitottam meg. Még mindig ott várakozott az ismerőskérések között Riley Keaten. A szám szélet rágcsáltam, és egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy rányomjak-e a visszaigazolás gombra. Elkezdtem újratöltögetni az oldalt, hátha történik vele valami, ami fölött nincs befolyásom, viszont semmit nem értem el vele. Egyedül annyit, hogy egy újabb ismerőskérés ugrott fel. Valeria Walter. Hezitálás nélkül nyomtam a gombra, és máris egyel bővült az Ismerősök listám. Megunva a semmittevést, Denis szobája felé tartottam ismét, remélve, hogy szán rám némi időt. A padló minimális hangerővel nyikorgott a talpaim alatt, óriási csönd volt. Azt vártam, hogy a kopogásom visszhagnozni fog, viszont túl zsúfolt volt ahhoz a folyosó.
—Gyere! -éppen a telefonját nyomkodta, viszont amint beléptem, le is rakta maga mellé. A szobájában mintha bombát robbantottak volna, szanaszét voltak a ruhái és a papírjai, egyedül az ágya volt rendezett, már ha annak lehetett nevezni. Lassan fordítottam körbe a fejemet, végül pedig a testvéremre néztem.
—Rendet rakunk itt? -egyáltalán nem sértésnek szántam, egyszerűen csak zavart a rendetlenség, és azt akartam, hogy ő is rendezett környezetben tevékenykedhessen. Nevetni kezdett, ez pedig magával ragadva engem is nevetésre késztetett. Őszintén nevettünk a helyzet abszurditásán, ez pedig jól esett.
—Ha megesküszöl, hogy utána is megtalálok mindent. -a mutatóujját feltartva nyomatékosította mondandóját, én pedig elmosolyodtam. Van még egy olyan testvérpár, akik bocsánatkérés hiányával békélnek meg egymással? Ilyen, mint mi, biztosan nincs.
—Ezt igazán nem várhatod el tőlem. Majd keresd ott a dolgaid, ahova rakom őket. -szemforgatva fordult el tőlem, én pedig kuncogva kezdtem elpakolni a sok kacatot az asztaláról.
—Zene? -mosolyogtam a kérdésen.
—Csak ha nem valami hard-rockot szeretnél kapcsolni. Attól undorodom. -csúnyán nézett rám, én pedig csak vállat vontam. Nem lehet ugyanolyan ízlésünk, nyilván. A The Neighbourhood - Sweater Weather szólt aláfestésként. Lassan felemeltem egy papírköteget, de a legalsó kicsúszott a kezeim közül. Sóhajtva visszaraktam a köteget az asztalra, hogy véletlenül se cseréljem fel a lapok helyeit. Lehajoltam a bizonyos lapért, ami végül egy újság részletének bizonyult.

Bizonyíték híján ejtették a vádakat a 18 éves gázolóval szemben

A BNews egyik kiváló írója, Bianca Redford tudósít az október 28-i, éjszakai gázolás esetéről, ahol egy 18 éves fiú foglalt helyet a volánnál. A balesetet szenvedő, 16 éves lány élete hátralévő részére tolószékbe kényszerült.

Az újság 2014. október 30-án került napvilágra. Mielőtt még tovább olvashattam volna, az újság eltűnt a szemeim elől, én pedig furcsán néztem Denisre.
—Azt még éppen olvastam.
—Ne a szeméttel foglalkozz. -azzal a lendülettel pedig összegyűrte, és a kukába dobta az újságot. A mozdulat befejeztével is a kukára szegeztem a tekintetemet, de végül folytattam a dolgomat, ahol abbahagytam. Kérdések nélkül, az éppen hallható zenét dúdolva. Nem érdekelt, amit láttam. Nem Az érdekelt, amit láttam. Az érdekelt, hogy miért láttam. Viszont jól tudom, hogy Denis ideges most, áradt belőle a feszültség, ahogyan a dolgait próbálta a helyükre varázsolni. Ha kérdeznék, hazudna. Nem akarom, hogy hazudjon, akármiről is van szó. És tudtam, hogy ennek egy adok-kapok játéknak kell lennie. Csak amit én tudnék cserébe adni, azt nem fogom. Ismerem magamat, és még akkor sem tenném meg, ha egy haldokló embernek kéne elmondanom, aki perceken belül a túlvilágra jutna. Nem azért, mert féltek valakit, vagy esetleg magamat. Sokkal inkább érzem az egészet olyannyira megalázónak és abszurdnak, hogy készségesen megtartom magamnak. Nem tudtam, hogyan fogok erre a témára rátérni valaha is, viszont voltak jelenleg ennél nagyobb problémáim is, mint például a beadandóim, amikkel viszonylag lemaradtam, és ezen csakugyan változtatnom kéne mihamarabb. Így hát nem kérdeztem semmit, és ő sem mondott egy szót sem. Jó volt ez így. Egyelőre.

·•₪•·

Éjjel egykor fejeztem be az egyik beadandómat, és sóhajtva küldtem el a tanáromnak e-mailben. Fejlődéslélektan. Érdekes egy tantárgy, viszont végtelenül fárasztó. Az egyik kedvenc, ehhez kapcsolódó történetem az aveyroni vadfiú* tanulmányozása. Az, hogy egy jócskán tizenkét éves fiatal fiúcska egyedül, a vadonban nőljön fel, másszon négykézláb és egyen magokat és gyökereket, meghökkentő. Mindenki számára az volt, ezért is nevezték vadfiúnak, akit befogadott a kormánytisztviselő. A fiú nem volt hajlandó nyers krumplin, és mint említettem, gyökereken és magokon kívül mást enni, nem érezte jól magát a rá adott ruhákban, a közösségekben, és semmi jelét nem mutatta, hogy érdeklődne a beszéd elsajátításában. Elmegyógyintézetbe küldték, gondolták, értelmi fogyatékos. Nem volt az, csak visszamaradott. Egy fiatal orvos vette gondozásba, és próbálta fejleszteni a fiút, tanította. Néhány szócskát felismert és le is írt, viszont inkább érzelmeket mutatott ki a vele törődők iránt. Így hát Itard -a fiatal orvos- öt év után abbahagyta a kísérleteit, és egy asszonynál helyezték el a fiút. Noha Itard egykor Victornak nevezte el a fiút, halálakor is (1928) vadfinak nevezték. Számomra nagyon különleges ez a történet, hasonló Amanda kedvenc meséjéhez, Tarzanhoz, és imádja mikor felolvasom neki ezt. Egy hét, és neki is szülinapja lesz, amit már nagyon vár. Szülinapi zsúrjára már kitalálta, hogy színes lapokra fogja írni a meghívókat. Tavaly a barátai uzsonnás dobozaira ragasztgatta a pink post-iteket, amire leírta, hogy mikor és hol várja őket. Ötletes szokott lenni, és imádom benne ezt. Remélem, hogy ez a varázslatos csillogás soha nem alszik ki a szeme fényéből.

Emlékszem, még mikor annyi idős voltam, mint Amanda, mindig sokan eljöttek a szülinapomra, mert mindig azt a jellegzetes csokis-pudingos tortát készítette el Anya, és írtózatosan finom volt, persze nem csak számomra. Volt, hogy kettőt kellett csinálnia, mert persze a gyerekek nem mindig tartják féken a szájukat, és mindig elkunyerálták a maradékot. De nem bántam, mert legalább volt valaki a szülinapomon. Az évek elteltével persze sokan eltávolodtak tőlem, hiába volt csokis-pudingos tortám, viszont Clarissa mindig ott maradt nekem, és hálás voltam neki. Sőt, vagyok is. Csak nem értem, mi tört meg köztünk, ami miatt egyre kevesebbet beszélgetünk. Ugyanúgy, mint Kenneth-el. Még a mozis estén minden rendben volt, elvoltunk, aztán már nem találkoztunk. Nem keresnek, én pedig nem keresem őket. Még a menhely bezárásáról sem tudnak, ez pedig feldühít, mert Keeth mindig eljött velem, akármennyire is azt mutatta, hogy semmi kedve hozzá. Kedvelte Ethelt, azt az aranyos bernáthegyit, aki mindig elhúzta, és akiről mindig elhitte, hogy elbír vele. És hiába töröm a fejem, hogy mi romlott meg közöttünk, de nem akarom, hogy végleges legyen, mert nem fogom őket elveszíteni. Ezért is döntöttem el, hogy holnap az óráim után elhívom őket a kávézóba, és megbeszéljük azt, amit meg kell.

·•₪•·

—A csudába! -bosszankodtam, ugyanis leöntöttem a fehér nadrágomat a forró teámmal.
—Csúnya szó! -vágta rá Amanda, és kitartotta markát. Szemforgatva léptem a szekrényhez, és a felső polcon lévő M&M's-es zacskóból elővettem három szem cukorkát. A húgom tenyerébe helyeztem, viszont ő fújtatva nézett rám. Ártatlanul figyeltem.
—De ez így páratlan, Katie! Ez így nem jó! -mormogott, mire én mosolyogva ejtettem a markába ejtettem még egyet. Mosolyogva emelte a szájához a pirosat, de éppen időben szóltam rá.
—Először edd meg a reggelidet, csak utána a cukorkákat. -tanítottam a húgom, ő pedig bólintva ugyan, de csalódottan engedte a tenyeréből az asztalra az édességet. A reggeli befejeztéig azokat nézegette, én pedig örömmel mentem átöltözni, mikor Denis letántorgott a konyhába, és felügyelte a húgunkat. Végül a kockás ingemhez passzoló, kék farmet húztam föl, aztán a laptoptáskámba csúsztattam a telefonomat is. Adtam egy óriási puszit Amanda arcára, aki nevetve húzódott el, mondván, hogy ez csikis. Izgatottan lépdeltem az egyetem felé, és örültem, hogy máris egy nappal közelebb kerültünk az őszi szünethez. Sajnos előre tudom, hogy nem pihenés lesz az egész, de talán abból is jut majd egy kevéske.

*Forrás: http://genius-ja.uz.ua/sites/default/files/csatolmanyok/magyar-nyelvu-oktatasi-jegyzetek-es-magyar-nyelvu-szaknyelvi-szotarak-nyerteseinek-dokumentumjai-472/fejlodeslelektanijegyzet12mb.pdf

☆
Kárpótlás gyanánt megpróbálok még egy részt összehozni a szünet alatt! Illetve ezúton is szeretném kérni a türelmeteket, ugyanis nem szeretnék badarságokat írni egy részben, és figyelek (legalábbis próbálok) minden részletre. A véleményeiteket is várom, hogy szerintetek jó úton halad-e a történet! 😇
ℤ𝕝𝕖𝕖
★