Egy energikus reggelen voltam túl, mikor Den kocsijában ültünk, úton hazafelé. A mai napon tulajdonképpen elengedték a tanítást. Hallway-ben hagyomány szerint minden októberben megtartják az Őszi Fesztivált, ami tulajdonképpen a diákok áldása. Kikapcsolódást, szórakozást biztosít számukra, a szülők pedig unhatják magukat, miközben a kisgyermekük a körhintán ül két dollárért öt percig. Persze, ha a gyerek boldog, a szülő is, általában ez így működik. Bár én nem vagyok olyan nagy rajongója, hogy a fesztiválra járjak, egyáltalán nincs közöm a célbadobáshoz, almahorgászáshoz és a vattacukor evéshez. Meg persze ott van a hírhedt labirintus, ami ijesztő maszkos emberekkel, bábukkal és sok-sok váratlan hanggal megáldott hely. Általában húsz méteres körzetben lehet hallani a sikoltásokat, amiket ijedős lányok, esetleg fiúk hallatnak. Mindenki azt mondja, miután kijutott - ha ki tud jönni onnan segítség, hányás vagy enyhe szívroham nélkül: többet meg sem közelíti a helyet, ami valljuk be, igazán bíztató megjegyzés.

Amanda és Den persze imádják a fesztivált, általában ők mennek ki Anyáék kíséretében, én pedig otthon töltöm az unalmas óráimat. Viszont a mostani fesztiválra rábeszélt Den. A döntésemet persze befolyásolta, hogy egy kutya koreográfia is látható lesz, azt hiszem, egy katonával. Emiatt is döntöttem a fesztivál mellett, talán nem is lesz olyan borzalmas, mint gondolom. Talán jól érezhetem magam, miközben a húgom boldogan fog ugrálni, Den pedig osztozik az örömén. Anyáékat nem tudom, hogyan kéne elképzelnem egy ilyen eseményen, viszont hű reményeim szerint végig mosolyogni fognak. Talán Kenneth és Clarissa is ott lesz, aminek igazán örülnék, ugyanis mostanság elég keveset találkoztunk az egyetemen kívül, és már hiányzik a két legjobb barátom.

Így történt, hogy hazaérve a szobámba rohantam, hogy kiválasszam egyáltalán, mit kéne felvennem. Ahogyan kinyitottam a szekrényem ajtaját, máris bajban voltam. Nem tudtam, milyen öltözékben illene megjelennem. Vannak itt elvárások? - Töprengésem az erőteljes kopogás szakította félbe, én pedig érdeklődve néztem az ajtómban álló Denist, aki ugyanígy nézett vissza rám.

—Mit csinálsz? -kérdezte végül, én pedig a szemeimet forgattam.
—Mondd, minek látszik? -a nyitott szekrényemre mutattam. Rafinált mosoly terült el arcán.
—Mik a lehetőségek? -tenyereit összedörzsölte, úgy araszolt beljebb a szobámba. Ismét a szekrényemre mutattam.
—Szóval az egész szekrényt felveszed? -vigyorgott, én pedig csak gúnyos grimaszt vágtam.
—Úgy nézek ki, nem igaz? -rebegtettem pilláim, ő pedig hevesen bólogatott.
—Ja, elég szekrényül nézel ki, Katie! -csak úgy vigyorgott, viszont meguntam a játékát, szóval elkezdtem sürgetni.
—Mit illik felvenni a fesztiválra? -érdeklődtem.
—Nincsenek szabályok, Katie. Azt veszel fel, amit akarsz. Ma például egész jó idő van, ezt is felveheted. -előhúzott egy barackszínű, éppen térdig érő, egyszerű ruhát, ami derekát egy vékony, aranyló lánc fogta közre. Vonakodva néztem a ruhát. Ugyan nagyon is tetszett, szerettem ezt a ruhát, de egyszerűen nem voltam biztos magamban.
—Legyen ez az egyik opció. -vetettem oda, Den pedig bólintva az ágyamra dobta. Fejrázva néztem a mozdulatot, de magamban tartottam nemtetszésem.
—Ez a fekete nadrág és ez a fura, barna kötött pulóver? Elég faszán mutat a kettő. Nem gondolod, hogy rossz pályán indultam el, Katie? -vigyorogva bólogattam, végül pedig összevetettem a két lehetőséget. Aztán sikeresen nem jutottam dűlőre.
—Szerinted? Nem tudok dönteni. -az orrom alatt motyogtam, hiszen a világért sem ismertem volna be túl hangosan, hogy két opció közül nem tudok választani.

Ekkor toppant be Anya Amandával az oldalán. Anyán egy élére vasalt, alja felé harang alakú, fekete szövetnadrág volt, egy elegáns, halovány kék inggel párosítva. Szőke haja egy feszes kontyba volt tűzve, ezzel igen nagy kontrasztot alkotva. Kezét Amanda szorongatta, aki egy az én ruhámhoz hasonló szabású, élénkebb narancssárga ruhában álldogált mosolyogva.
—Nagyon csinosak vagytok ma! -szóltam kedveskedve.
—Köszönjük, Katie! -Anya rám mosolygott, aztán az ágyamon heverő ruhákra nézett.
—Vedd fel a ruhát. -azzal pedig ott is hagytak minket, mondván, hogy még Amandának ennie kell, vagy megveteti az összes cukorka árus cukrait. Kuncogva néztem, ahogyan Amanda ugrálva haladt a lépcső felé, aztán sóhajtva Denisre emeltem a tekintetem.
—Akkor barack leszek. -mondtam, ő pedig helyeslően bólogatott.
—Nagyon úgy néz ki, húgi! -nevetett, én pedig vállon csaptam. Kitoltam a szobámból, hogy végre forró zuhanyt vehessek. Alig vártam, hogy a víz elmossa felgyülemlett érzelmeimet, amit a tegnap este hagyott kéretlenül maga után. Nem tudtam, egy ilyesféle eset, mint az enyém és Williamé, milyen bánásmódot követel maga után. Soha az életben nem éreztem egyszerre kellemetlenséget és vágyódást egyazon pillanatban. Ó, bárcsak egy pillanatra kellett volna éreznem. Bárcsak feledésbe merülne az egész, s bárcsak mégse. Azt akarom, hogy tudatalatt is temessem mélyre minden emlékemet, azt akarom, hogy felszínen maradjon minden, olyan serényen, amennyire az lehetséges.

A forró vízcseppek versenyt futva folytak végig mészfehér testemen. Figyeltem, ahogyan lassan beborítja a víz minden porcikámat, ahogyan elmos mindent. Minden felszíni mocskot, mindent. Lassan kikecmeregtem a fürdőszobából, viszont a küszöbébe persze beütöttem a lábujjam — ez lila foltot fog hagyni maga után — gondoltam. Szárazra töröltem a testem, azután belebújtam a köntösömbe arra a kevés időre, míg kifestettem szempilláimat, ajkaimra pedig mélyvörös rúzst kentem. Imádtam ezt a színt, talán hozzám képest szokatlan volt, viszont szerettem magamon látni a vöröset, és tudtam is, hogy jól állt. Végül a hajamat átfésültem, aztán hagytam természetes hullámaival szabadon, hogy végre belebújhassak barackszínű ruhámba.

Sétálva tettük meg azt a rövid utat, ami elvezetett minket a fesztiválig, ahol egy nagy nyíl mutatott a bejárat felé. Átléptünk az óriási, ívelt kapu alatt, majd beljebb érve Amanda egyenesen a dodzsem felé indult Anyáékkal a nyomában. Írtam ugyan Keeth-nek és Clary-nek, viszont egyikőjük sem jön a fesztiválra, mindkettejüknek halaszthatatlan programja van, amit teljességgel sajnáltam. Így hát a testvéremmel ténferegtünk erre-arra.

—Mondd, milyen volt a tegnap délután? -meglepett a kérdése, talán jobban a kelleténél. Az elmémbe nyomban a sikátori képek villantak, emiatt rémülten kezdett száguldani a vér az ereimben. A torkomra fagytak a szavak, viszont tudtam, lepleznem kell minden árulkodó jelet, és meg kell szólalnom. Talán túlságosan későn eresztettem nyugodtságot szemeimbe, talán egyáltalán nem is sikerült. Tudta, ő nem rejtegette gyanúját, s a szemében tisztán csillogott. A tenyerem izzadni kezdett, emiatt ökölbe szorítottam a kezemet.
—Igazán jól telt. Val-el rengeteget sikerült beszélgetnem, Thomas-al pedig sokat nevettünk a tavas eset miatt. Talán túl korán is jöttem el onnan, annyit tudtunk volna még beszélni. -próbáltam fecsegni, hogy gyanúját minden lehetséges szempontból elűzzem. Még mindig a reakciómat figyelte, ezért szélesen elmosolyodtam, az öklöm szorításán pedig engedtem, holott szívesebben markoltam volna a ruhámat görcsösen. Den is elmosolyodott.
—Akkor örülök! Legközelebb, majd megyek én is. Van némi megbeszélni valónk khm... Thomas-al. -olyan volt, mintha a mondat közepén meggondolta volna magát, mint aki teljesen mást mondott a tervezettnél. Nem firtattam, ugyanis tartottam attól, hogy felhozná a reakciómat.
—Ami azt illeti, láttam nemrégiben egy jövendőmondót, nincs kedved elugrani? Tudod, jó lenne megtudni, ha fiatalon halok meg, vagy kölykeim lesznek. Szerinted lehetséges, hogy leprás legyek? -kétségbeesetten nézett a szemeimbe, én pedig elnevettem magam. Amint kinyitottam a szemem, elnéztem Den válla fölött, ahol megpillantottam azt, akit látni is akartam, meg nem is. Az emlékeim újra előkúsztak, hiába akartam, hogy az agyam egy sötét zugában maradjanak. Ezzel egyidejűleg, miért kívántam, hogy maradjon olyan élénk a tudatomban, amilyen tegnap este volt?
Akaratlanul is rakosgattam a lábaim egymás elé, az ujjaim pedig nagy erőfeszítéssel maradtak úgy, ahogy kellett nekik.
—Várj meg, kérlek. -motyogtam Denisnek, még éppen hallotta. Azt sem tudtam, akarok-e mondani valamit, s ha igen, akkor mégis mit. Kihúztam magam, viszont a lépteim nem sugároztak magabiztosságot. A szívem szaporán vert, a fülemben csengett száguldozó vérem, süketítően hangos volt, elnyomta a környezetem minden zaját. Mintha megérezte volna, hogy hol vagyok, vagy hogy valaki közelít felé, egyenesen a szemeimbe nézett azzal a melegbarna szempárral. Ijedtség futott át egész testemen, ahogyan rám nézett. Az a furcsa ijedtség, mikor attól ijedsz meg, hogy szemkontaktust létesítesz valakivel. Csibészes mosolya újra feltűnt ajkain, amiket lassan megnyalt, majd elfordította a fejét. Én pedig odaértem elé, esetlenül állva a saját lábamon.

Újra rám nézett, szeme kérdően csillogott. Megköszörültem a torkom.
—Szia. -hangom komolyan csengett, ő pedig elfojtva mosolyát köszönt vissza.
—Szia. -már most megbántam, hogy egyáltalán elnéztem ebbe az irányba. Nem tudtam mit mondjak, hogy mit mondhatnék. Így hát kezdtem, ami eszembe jutott.
—Ami tegnap este történt... -halkan motyogtam, viszont ő tisztán hallotta, ezt reakciójából is el tudtam dönteni. Élesen beszívta a levegőt, és bár mosolygott, szeme komoly volt, testtartása feszült.
—Felejtsd el, Kate. -mondta hangosabban, én pedig értetlenül néztem rá. Már hogy a csudába tudnám elfelejteni?
—Az üzletet? -fontam keresztbe karjaimat, ő pedig bólintott.
—És a többi? Azokat tán el kéne felejtenem? -újra elővette azt a mosolyát, amely tudat alatt túlságosan tetszett.
Lassan közelebb araszolt hozzám, eltűrt egy tincset a fülem mögé. Az ujja hozzá ért a bőrömhöz, langyos volt. Lassan a fülemhez hajolt, suttogása pedig libabőrössé tett.
—Felejtsd el, liliputi. -suttogta, testem pedig libabőröm ellenére megfeszült a név hallatán. Hát persze, hogy viszont köszönthetjük bunkó William-et.
Szó nélkül léptem el mellőle, egyenesen a bátyám felé igyekeztem. Ő mit sem sejtve nyomkodta a telefonját, mikor pedig megérkeztem, zsebre vágta, és elindultunk a jövendőmondó felé. Ahogyan beléptünk a sátorba, egy kedves arcú nő fogadott minket, aki megkért, hogy foglaljak helyet.
—Kérem, egyszerre csak egy. -mutatott a nő a táblára, miszerint egy ember tartózkodhat rajta kívül a sátorban. Den megadóan hátrált ki a helyiségből, így hát ketten maradtunk a középkorú nővel.
—Most kérlek, hunyd le a szemed, s a kezedet tartsd ki felém bátran. Így megmondom, mit látok. -kedvesen ejtette ki a szavakat, én viszont nem hunytam le a szememet, hanem erőteljesen néztem a nőre.
—Ha a jövőmben szerepel William Evans, akkor nem akarom tudni. -meglepetten nézett rám, gondolom nem megszokott, hogy valaki ilyen hangsúlyosan beszéljen vele. Végül bólintott, én pedig ezúttal lehunytam a szemem.

☆
Végre posztolhatom a következő részt! Már régóta késznek nyilvánítottam , viszont mégsem éreztem a maximumomnak. Változtattam helyenként, és sokkal jobbnak érzem. Ti hogy gondoljátok? Tetszik eddig?
ℤ𝕝𝕖𝕖
★