Egy szürke falú kertes ház előtt parkolt le Clary. A tipikus, zenének nem nevezhető valami kihallatszott az utcára. Az ablakon keresztül kiszűrődő pirosos-lilás fény szinte bevilágította az egész udvart, ezzel a tónak és a hintaágynak egy sajátos hangulatot adva. Meglepetten fogadtam a tényt, hogy az udvar ezen része nem olyan keresett. Bár nem is tudom, mit vártam.
Biztos vagyok benne, hogy a tömeg bent ugrál, teljesen illuminált állapotban, miközben ordítoznak, isznak és esetleg drogoznak. Szóval nem éppen egy olyan bandáról beszélünk, akik azzal vannak elfoglalva, hogy a szép környezetű tavat figyeljèk, annál inkább valami sokkal "érdekesebbel".
Jobbra fordítva a fejemet pedig olyan furcsa dolgot véltem felfedezni, amit a legrosszabb álmaimban sem tudtam volna elképzelni.
Páran gyújtottak tüzet, majd körbe ülték. Ezzel nem is lenne gond, csakhogy valamelyik idióta az egyik cipőjét levéve kezdte el sütni azt. Mit ne mondjak, irdatlan büdös volt, emellett pedig Den a képembe fújta a borzalmas cigiarettája füstjét, amiért jól meg is csapkodtam.
—Ha nem engesztelsz ki, Clary, akkor én esküszöm kicsinállak. -morogtam, elég hangosan ahhoz, hogy barátnőm is hallja. Ő csak egy sejtelmes mosolyra húzta ajkait, aztán megszólalt. Bár ne tette volna.
—Nem én foglak. Majd Benjamin. -mosolygott még mindig, én erre csak megforgattam íriszeim.
—Még mindig nem értem, kit hívnak manapság Benjaminnak. -ajkaim halvány mosolyra húzódtak, mikor a testvérem és a barátnőm egyszerre mondták vállrándítás közben, hogy;
—Hát őt.
Hirtelen kapták egymásra a tekintetüket, és esküszöm, mintha megállították volna a TV-t. Meg sem moccantak. Biztos vagyok benne, hogy Clary elpirult, mivel lesütötte íriszeit, mikor a bátyám egy tincset tűrt a füle mögé.
Meguntam, hogy ezek itt éppen titanicot akarnak játszani, ezért inkább kikerülve őket, beléptem a házba.
Az alkohol szag helyett egy kellemes, férfias illat csapta meg az orromat. Forgolódni kezdtem a bejáratnál, hogy ki terjesztheti ezt a mennyei aromát. A kis folyosón csak egy srácot pillantottam meg, aki a falnak tápaszkodva nyomkodta a telefonját. Tüzetesen átvizsgáltam, tetőtől talpig.
Egy fekete cipő volt rajta, egy laza fekete nadrág, és a változatosság kedvéért egy fekete övvel társítva.
Fehér pólója egy fekete széldzsekivel volt elfedve, mégis látszott a biléta szerű ezüst nyaklánca, ami kiemelte a fekete baseball sapkáján lévő ezüst karikákat. A száját egy piercing ékesítette, markáns arcát pedig szőke haja keretezte. Barna íriszeiben tükröződött a telefonja képernyője. Mégegyszer végignéztem a fiún, aki biztos megérezhette ezt, ugyanis körülnézett, végül pedig megállapodott rajtam a tekintete. Le akartam nézni a földre, de azok a csokoládébarna íriszei rabul ejtettek. Felvonta az egyik szemöldökét, majd végignézett az egész lényemen. Talán bele is vörösödtem, holott egyszerűen csak lassan átelemzett. Alig látható félmosolyra húzta ajkait, mikor újra íriszeimre talált tekintete.
Nem tudtam eldönteni, hogy a kinézetem, vagy a magasságom mosolyogtatja meg ennyire.
A magam 168 centijével versenybe sem tudok szállni az ő, talán 199 centijével szemben. A kinézetem elég szolíd volt, hiszen csak rózsaszín szájfényt, szempillaspirált és némi korrektort használtam. A ruházatom sem volt nagy durranás, sőt. Semmim sem volt az.
Kezdtem kínosnak érezni az egész helyzetet, szóval máris indulni akartam, mégsem tettem. Ugyanis az udvaron megpillantottam a bátyámékat, akik jókedvűen sétáltak befelé. Nem akarom tudni, mi okozta ezt az örömöt.
Mindeközben a falnak támaszkodó sráchoz konkrétan oda dörgölőzött egy lány.
—Will, ugye nem vele akarod elütni az időt? -nyávogta, mire a srác, akit nagy eséllyel Willnek hívnak, elmosolyodott és megsimította a lány karját. Csoda, hogy nem kezdett el dorombolni.
—Ezzel? Soha. -csak egy pillantást vetett a lányra, szinte végig íriszeimbe fúrta tekintetét. Ouch. Ezzel. Mintha valami tárgy lennék. Soha. Mintha én annyira vevő lennék egy kis vele eltöltött időre. Íriszei most semlegesen néztek vissza rám. Gúnyosan elmosolyodtam, majd sarkon fordulva beljebb mentem.
A fiúk egytől egyig idióták és szívtiprók. Most nem azért, mert annyira érdekel, vagy valami hasonló, de legalább nem előttem mondta volna. Elvégre melyik lány az, akinek jól esik, ha valaki leszólja? De úgy konkrétan. Miközben az illető a szemébe néz.
Most, hogy a kellemes parfüm illata nem lengte be a légkörömet, megcsapott az alkohol és cigaretta szag. Undorító.
Átfurakodtam magam a táncoló tömegen, ahol már izzadtság szaga keveredett az előbbiekkel. Komolyan mondom, hogy nem sok választott el attól, hogy kidobjam a taccsot.
Egy párszor próbáltak behúzni táncolni, amit nem is értek, hiszen nem is ismernek. Bár.. részeg emberek. Azthiszem, nem kell többet mondanom.
Leültem a konyhában egy bárszékre, majd a pultra könyökölve néztem végig az alkoholrengetegen. Úgy érzem, ez pont nem fog megmaradni reggelig.
Alig telt el pár perc, valaki egy poharat rakott le elém. Felnéztem a srácra, aki szivélyesen mosolygott rám. Viszonoztam gesztusát, viszont a poharat visszatoltam.
—Nem iszom. -mosolyogtam erőltetetten, mire felvonta egyik szemölödkét.
—Vezetsz? -ha én a volán mögé ülnék, senki nem élné túl. Bár szerencsétlen lényemet ismerve, vagy csak én halnék meg, vagy mindenki, csak én nem.
—Nem. -megráztam a fejemet, mire újra felvonta a szemöldökét.
—Terhes vagy? -hogy tessék? Terhes? Olyan kövér lennék? De amúgy is, terhes? Elkerekedett szemekkel néztem a fiúra, aki bizonyára rájött a válaszra.
—Annak nézek ki? -mellkasomon kereszteztem a karjaimat, mire hevesen rázni kezdte a fejét.
—Nem, csak ez jutott eszembe. Amúgy miért nem iszol? Ez csak whiskey. -halkan felnevetett, mire halványan én is elmosolyodtam.
—Nem szoktam. -vontam meg a vállam, mire megértően bólintott, majd átterelte a témát.
—Amúgy te ki vagy? -ez a megfogalmazás igazán bizalomgerjesztő. Semmi "Hogy hívnak?", vagy valami.
—Katelyn Hawn. -felé nyújtottam a jobbomat, amit ő készségesen elfogadott.
—Thomas Walter. -mosolygott, de aztán arcvonásai gondolkozásra váltottak.
—Biztos hogy nem én hívtalak. -nézett furán, mire én megszeppentem.
—Öhm, elmehetek. Nem akarok tolakodni, meg semmi. -néztem én mindenhova, csak rá nem.
—Mi? Ja! Dehogy, nem kell. Csak nem rémlett a neved, és akkor úgy voltam vele, hogy "hát jó".
—Ahaa. Értelek. Szóval te vagy a házigazda. -nevettem fel, mire bólintott.
—Ja, én. Anyámék megengedték, mert most töltöttem a huszonhármat. -röhögött, mire nevetve ráztam a fejem. Mire vállalkoztak a szülei..
—Boldogat utólag. Amúgy a tó az tiltott terület, hogy ennyien nem mennek oda? -kérdeztem rá arra, ami valóban érdekelt. Megvonta a vállát.
—Kösz. Hát az anyám munkája, ezért nem engedek oda senkit, mert ezek az idióták beleugranak, belehánynak, vagy ki tudja.. eltörik a hintaágyat. Az kéne még. -nevetett. Ajkaim akaratlanul is lekonyultak.
—Pedig olyan szép hely, ki akartam ülni oda. -motyogtam, mire felnevetett.
—VIP kártyával odamehetsz. -nézett rám sejtelmesen. Felvontam a szemöldököm.
—Azt honnan szerezhetek? -mosolyodtam el, mire vigyorogni kezdett. Mint valami idióta, komolyan.
—Ez a whiskey a kulcs hozzá. -vigyorgott, mire megforgattam íriszeim.
—A kulcshoz is kulcs kell? Ez milyen már! -fújtattam, majd beleszagoltam az italba. Erősen összeszorítottam a szemeimet a kellemetlen szag hatására.
—Hát ez irdatlanul büdös. Komolyan meg kell innom ezt a mérget? -néztem Thomasra könyörgően, de ő rendíthetetlenül bólogatott.
—Húzóra. -emelte meg ő is a poharát, majd a tartalmát a szervezetébe juttatta. A francba is, megér ez ennyit. Így történt, hogy egy helyett három pohár whiskeyt is megittam, mégsem éreztem semmi furcsát.
Ekkor Clary csaszogott be a helyiségbe, majd elém állt.
—Benjamin nem tud eljönni. -motyogta lekonyult ajkakal. Nevetnem kellett az arcát látva, de jó barát vagyok, ezért nem tettem.
—Ez borzalmas. -ironizáltam, mire mérgesen nézett rám.
—De komolyan! Ő lett volna az ideális! Francba! -csapott a combjára, mire felvontam a szemöldököm.
—Ha már ideálnál tartunk. Neked véletlenül nem a bátyám az ideálod? -vigyorogtam, mire totál vörös lett, mégis csak a fejét rázta.
—Mi? Dehogy! Honnan veszed? -nevetett erőltetetten.
—Én? Sehonnan, csak megérzés. -vigyorogtam, majd elindultam megkeresni a bátyámat.

·•₪•·

Mivel a testvéremnek elég jó kedve volt, mikor megtaláltam, inkább hagytam, had fájjon holnap a feje.
A barátnőmről pedig ne is beszéljünk. Az egyik komód tetején táncolt, kicsit kevesebb ruházattal, mint ami volt rajta, mikor megérkeztünk.
Nem is tudom, miért szerették volna annyira körbeállni azt a komódot.
Thomas a többi vendéggel is vedelte az italokat, szóval társaság hiányában felhasználtam a VIP kártyámat.
Meg kell hagyni, nem kis tóról beszélünk, hiszen egy tutajjal ütközés nélkül körbe lehet evezni. A mélységét nem is akarom tudni, bár nem is olyan fontos.
Csak azok az aranyos halak meg ne fagyjanak télen.
Istenre esküszöm, hogy láttam egy Némót is!
—Tudod, Will az enyém. -hallottam a nagyon ismerős, túlontúlt nyávogós hangot mögülem. Most komolyan erről lesz szó?
—Neked is szia. -bólintottam, mikor elém állt a számomra nem kívánatos személy. Úgy vélekedem az olyan féle lányokról, mint ő, hogy akkor kímélheted meg az idegrendszeredet, ha nem állsz le velük veszekedni, de még csak beszélgetni sem.
—Ne sziázz már! Nem hallottad, ugye? Hagyd békén. -mellkasán keresztezte karjait, bal lábát pedig kissé behajlította. Soha többé nem jövök el ilyen idióta házibulikba.
Kell ez nekem? Sok dolgot nem tudok még, de azt igen, hogy ha egy párducnak megsérted a területét, biztos, hogy neked annyi.
Nos, azt hiszem, nekem nemrégiben sikerült ezt a mélységes hibát elkövetnem.
—Biztosíthatlak, hogy tisztában vagyok a kisebbségi komplexus fogalmával, illetve a tüneteit nagyon erősen érzékelem a viselkedés, és beszédstílusodban. Illetve a féltékenység csöppnyi jele is felfedezhető. Persze, nyugodtan javíts ki, ha ez nem így van. -szivélyesen mosolyogtam a lányra, akinek az arcáról lefagyott a gúnyos mosoly, helyette pedig komorság lépett a felszínre.
—Rosszak a meglátásaid. Itt egyedül te vagy féltékeny. -kijelentésére íriszeimet forgattam, majd felkeltem a hintaágyról, hogy egy magasságban állhassunk. Nos, ez több sebből is vérzett, elvégre az én 168 centim egyáltalán nem egyenlő az ő 175 körülijével.
Ez az én szerencsém.
—Mondd el kérlek, hogy mire kéne féltékenynek lennem. -én is kereszteztem karjaimat mellkasom előtt, ezzel felvéve azt a magabiztos pozíciót, amit anyától tanultam.
Delilah Amy Hawn ügyvédi karriere során egyetlen egy pert sem veszített el, ami a komolyságának, komorságánák és azon képességének köszönhető, amit más ügyvédek már a per elején levetkőznek.
Az ijesztő nyugodtsága, amit minden pernél felhasznált. Nem volt olyan krízishelyzet, amit eddig ne nyugodtan kezelt volna. El tudta választani az érzéseket a munkájától, ezért még ha sajnálatot is érzett ügyfele iránt, nem vezette bele a szónoklásba. Emiatt tudom őt igazán csodálni.
—Rám és Willre. -a lány komolyan nézett rám, emiatt én is kénytelen voltam. Pedig nevetni akartam.
—Helyben vagyunk. Akkor most én elsétálok innen, hogy észrevedd, mennyire érdekel a kis barátod és te. -éppen sarkon fordultam, mikor a karomat elkapva rántott a jéghideg vizű tóba. Én értem, hogy fontos a barátja, de eddig miért süllyed le, ha nem kéne neki?
Nos, megtudtam, mennyire mély ez a tó, ugyanis a lábam egyáltalán nem érintette az alját. Ebből gondolva nagyon mély.
—Na pá. -a csaj halál nyugodtan sétált el. Már elnézést. Vajon én miért nem vagyok ilyen nyugodt? Ja, igen. Mert talán egy jéghideg vizű tóban kapálózok, mivel nem tudok úszni, emellett a lábam olyan rövid, hogy semmi talajt nem érzékel. Nem gondoltam volna, hogy egy házibuliban, egy nyamvadt halastóban fogok meghalni. Az élet furcsa meglepetéseket tartogat az emberek számára, nem igaz?
Túl gyorsan történt minden, túl gyorsan lett úrrá rajtam a sötétség.

☆
Sziasztok!
Úgy érzem, ezek a határidők nem nekem valóak.
Őszintén nem így terveztem eme lány szerepét, illetve a buli végét, de így talán jobb.
ℤ𝕝𝕖𝕖
★