Hetek teltek el, szeptemberből október lett, én pedig csak sodródtam a napokkal. Hetek óta hajnalokig voltam ébren és tízig aludtam. Késtem az előadásokról, késtem a menhelyről, elhanyagoltam mindent és mindenkit. Kivéve a barátságos kávézót. Színes volt, akár a szivárvány, és azt hiszem, ez fogott meg annyira. Az aranyos nő, Lydia minden betoppanó kisgyermekkel remekül bánik, viszont a többi vendéggel is, még ha meg sem érdemlik páran. Személy szerint, imádok a háttérbe húzódni, és megfigyelni a környezetemet. Mindig vannak új dolgok. Például van egy férfi, aki a kisfiát minden délután elhozza óvoda után egy forró kakaóra és süteményre, elfoglalják a sarokban elhelyezkedő boxot és míg az apuka mosolyogva figyeli a szemüveges csöppséget, az a lábát hajtja előre hátra, nem törődve azzal, hogy tejszínhabos lesz a nózija, issza a kakaóját és csak mesél és mesél. Vagy ott van a lány, aki mindig felemás tornacipőben állít be, majd a laptopján elindítva a skype-ot, a barátjával beszél.
Általában Lydia leül velem egy keveset beszélgetni, amikor éppen nincs sok teendő. Viszont a mai nap más volt. Zuhogott az eső, az apuka és a kisfiú nem jött, ahogy a lány sem. Alig volt pár ember, ezért a megszokott helyemről felállva egyenesen a pult elé kirakott bárszékek egyikére ültem, Lydia mellé.
—Fáradtnak tűnsz. -jegyeztem meg, a nő vonásait vizslatva.
—Az is vagyok. Mindjárt elalszom. Ez az időjárás lehangol. -sóhajtott fáradtan.
—Csinálok neked egy kávét. -álltam fel, mire ő hálásan mosolygott rám.
—Annyi kávét iszom, hogy már immunis vagyok rá. Viszont még mindig finom, szóval nyugodtan. Magadnak is csinálj. -szólt, mikor az bögrét elé raktam. Felnevettem a megszólalásán, majd hozzáláttam a saját kávém elkészítéséhez.
—Tudod, a fiam az egyetemen "tanul", legalábbis ezt állítja. Mióta az apja elhagyott minket, lázad, nem bírok vele. Ma pedig összevesztünk, mivel valami hülye bajba keveredett pár hete, és nemrég köpte felém, hogy "ja, amúgy ez van, de leszarom". Nekem pedig már túl sok, nem értem, miért nem nő végre fel.. -sóhajtott újra, majd a kávéjába belekortyolva lehunyta a szemét. Éppen reagálni készültem, amikor az ajtó felett lévő kis csengő jelezte, hogy új vendég érkezett. Lydia már állt volna fel, viszont én megráztam a fejemet, utalva arra, hogy elintézem én. Alapjáraton nem tenném ezt akárkivel, viszont ő mindenkivel ugyanúgy törődik, rengeteget ad, és igazán energikus. Most viszont nem, és úgy gondolom, ennyit én is megtehetek érte.
A vendégekre pillantva azonnal elmosolyodtam, és a pult mögül figyeltem őket.
A férfi volt a kisfiúval, viszont most nem tűntek annyira vidámnak.
—Kérlek, vegyünk kakaót! -kérte a kisfiú, szemüvege mögül felnézve a férfire.
—Nincs nálam pénz, Connor, nem tudok venni ma. -láttam a szemében a szomorúságot, amit a tehetetlenség okozott.
—De reggel megígérted! Megígérted! -sírt hangosan a kisfiú, mire Lydiára néztem, ő pedig értette, és bólintott.
—Elnézést, nem szerettem volna kellemetlenséget okozni. Gyere Connor, gyere. -a kisfiú sírva fogta meg az apja kezét, de még időben léptem eléjük.
—Nem, nem, dehogy. Csak várjon. -szóltam a férfinek, aki az órájára nézve bólintott.
Leguggoltam a kisfiú elé, majd a rá pár mérettel nagyobb esőkabátot szétgomboltam, hogy ne legyen olyan melege, hiszen a kávézóban fűtöttek.
—Szia. Hát neked mi a neved?  -mosolyogtam rá. Megilletődve nézett rám.
—Szia. -az apukájára nézett, hogy engedélyt kérjen tőle, aki bólintott.
—Connor vagyok. -tolta feljebb az orrán a szemüvegét.
—Mondd csak Connor, mit szeretnél inni? -kérdeztem tőle kedvesen, holott pontosan tudtam.
—Kakaót. De Riley azt mondta, nem tud nekem venni. -szomorodott el újra, majd ki is buggyantak a krokodil könnyei. Gyorsan letöröltem őket, és rámosolyogtam.
—Ne sírj, Connor. Van nálunk elég kakaó neked is és apukádnak is. Csak mondd el, mi a kedvenc meséd? -néztem kék szemeibe, amik már szinte mosolyogtak.
—A kis herceg! -mosolygott, majd elkezdett ugrálni, mire felnevettem.
—Akkor ülj csak fel ide. -felemeltem, majd az egyik bárszékre ültettem.
A falon lévő TV-hez csatlakoztattam Lydia telefonját, majd elindítottam egy részt a meséből. A kisfiú a képernyőt bámulta, én pedig mosolyogva készítettem el a kakaót, amire tejszínhabot nyomtam és színes cukorkákat szórtam rá.
—Hogyan issza a kávét a pasas? -kérdeztem halkan Lydiától, mire a kisfiút mosolyogva figyelve válaszolt.
—Két cukorral és egy kevés tejjel. -mondta, mire halkan megköszöntem, és elkészítettem a kávét.
—Odasüss, Connor. Kész is a kakaód. Csak vigyázz, még meleg, meg ne égesd a nyelvedet! -a kisfiú izgatottan bólintott, majd újra a mesére koncentrált.
A pult előtt álló, mosolygó férfi kezébe adtam a kávéját, mire hihetetlenül megrázta a fejét.
—Kedves magától, de nem kelle... -rázta a fejét, mire én közbevágtam.
—Először is, nyugodtan tegezhet, nem vagyok azért annyira öreg. -nevettem fel.
—Akkor te azért nem tegezel, mert én az vagyok? -nevetett ő is, mire rögvest megráztam a fejemet.
—Nem, dehogy. Nem úgy értettem, hane..-most ő vágott a szavamba.
—Tudom, nyugalom. Viszont ezt holnap kifizetem. -tartotta fel a kávéját, viszont én megráztam a fejemet.
—A ház ajándéka. Nem szükséges. Amúgy is, nagyon aranyos a kisfiad, szóval már megérte. -mosolyogtam a kisfiú felé nézve, ám a férfi halk nevetése miatt muszáj volt elkapnom a tekintetem.
—Connor az öcsém. -mosolygott, mire zavartan Lydiára néztem, meg úgy mindenhova, csak a férfire nem.
—Bocsánat, én teljesen azt hittem hogy.. izé.. -hebegtem zavaromban, mire nevetve legyintett.
—Előfordult már egy párszor. Rá se ránts.. -a mondata végén várta, hogy a nevemet elmondjam, viszont nekem ez nem jutott eszembe, ezért vártam, hogy folytassa. Viszont mikor látta, hogy nem megy sokra velem, nevetve megrázta a fejét.
—Szóval nem publikus a neved? Vagy esetleg nem vagyok méltó hozzá? -kérdezte zavartan, mire leesett, hogy mire várt, én pedig hevesen ráztam a fejemet.
—Jesszusom, bocsánat! De hülye vagyok! Katelyn. A nevem Katelyn Hawn. -úgy éreztem, mindjárt meggyulladok, bár lehetséges, hogy már hamuvá égtem.
—Szóval Katelyn Hawn. -nevetett újra, mire méginkább elvörösödtem, majd inkább beleittam a saját kávémba.
—És a te neved publikus, vagy ez hét pecsétes titok? -motyogtam, mire megvonta a vállát.
—Az én nevem Riley Keaton. -ivott bele ő is a kávéjába. Eközben a telefonom a zsebemben rezegni kezdett.
—Nos, Riley, ha most megbocsátasz egy percre, akkor.. -tartottam fel a telefonomat, mire ő csak bólintott.
Kicsit odébb állva vettem fel, és Clary hangját hallottam meg.
—Szia, figyelj, azonnal át kéne jönnöd. Át tudsz? Hú, nagyon jól jönne a segítséged! -a hangja igen kétségbeesett volt, én pedig igennel válaszolva azonnal elkezdtem pakolni a cuccaimat.
—Elnézést, muszáj elmennem. -néztem rájuk, mire ők bólintottak. Elköszöntem Connortól, majd Lydiától is.
—Hová siet, Katelyn Hawn? -ciccegett Riley, mire mosolyogva megvontam a vállamat.
—Tudja, az nem publikus, Riley Keaten. -mondtam, majd kilépve az esőbe, az esernyőm védelme alatt lépdeltem Clary háza felé.
Így volt időm gondolkodni, és rájöttem, hogy én otthon nem említettem meg ezt a balhét. Talán meg kéne. Viszont anya nem fog jól reagálni. Annyira idegesítő néha..
Újra rezegni kezdett a telefonom, amin újra rányomtam a zöld gombra.
—Clary, most indultam, 10 perc. -hadartam, mire ő hevesen ellenkezett.
—Már nem kell, bocsánat! Csak olyan lehetetlennek tűnt megoldani, viszont Kenneth vissza hívott, és már itt van. Mert ugye ő közelebb lakik, meg minden.. remélem nem ugráltattalak. -motyogta megbánóan, mire felsóhajtottam.
—Nem, dehogy, megértem. Már amúgy is mennem kéne haza. Majd holnap beszélünk, jó? -kérdeztem bizakodóan, mire megerősített.
—Jó. -mondta, majd elköszönt. Én pedig továbbra is ott sétáltam a járdán, zuhogó esőben, immár a saját házunk felé véve az irányt. Viszont újra a gondolataimba merültem. Tulajdonképpen miért lakok még otthon? Nem akarok ott lakni. Egy saját lakás. Hú. De jó lenne.
—Megjöttem. -dobtam le a cipőmet, majd az esernyőmet gondosan lerakva levettem a kabátomat is. A konyhát céloztam meg először, ahol anya éppen vacsorát főzött. Zöld borsó főzeléket. A kedvencemet. Ja, nem.
—Szia, anya. -köszöntöttem, mire ő hátranézett.
—Szia, Katie. 5 perc múlva vacsora, szólj a testvéreidnek és apádnak is. Mossatok kezet és terítsetek meg, kérlek. -motyogta, majd vissza is fordult a teendőjéhez. Szemforgatás közepette bólintottam, majd megtettem, amit kért.
—Mondanom kell valamit. -tettem a kanalat az asztalra, amivel kellőképp felhívtam magamra a figyelmet. Egyedül Amanda volt elfoglalva azzal, hogy az összes borsót egyesével egye meg.
—Mondd csak. -bólintott apa, mire nyeltem egyet.
—Nos.. pár hete behívtak az intézményvezető irodájába.. -kezdtem, ezzel máris instant szívrohamot okozva magamnak.
—Igazából valami olyasmivel "vádoltak", amit nem tettem meg, de úgy unblock, soha és akkor sem, azt nem leszámítva, hogy egy olyan emberrel boronáltak össze, akiről azt sem tudom, hogy ki az. Szóval most nem vagyok az igazgató szíve csücske, hiába mondtam el neki, hogy nem én voltam. -apu csak bólintott, miszerint érti, anyu viszont tombolt.
—Hát ezt nem hiszem el! Ez a második éved kislányom! Mostanában amúgy is furcsán viselkedsz, szóval nem tudom, talán igaza is volt az igazgatódnak! Figyelj jobban magadra, mert nem keveredhetsz bajba mégegyszer, vagy én magam szabok ki rád büntetést! -mondta haragosan, mire alig láthatóan megforgattam íriszeimet.
—Ez már rég büntetés. -motyogtam az orrom alatt, mire felkapta a fejét.
—Mit mondtál? -kérdezte mérgesen, mire megráztam a fejemet.
—Csak hogy végeztem a vacsorával. Köszönöm.. -mondtam, majd elhagyva az asztalt a szobámba sétáltam.
Mivel holnapra csak két 60 perces előadás van beírva, azok is kettőtől háromig és négytől ötig, nyugodt szívvel kezdtem zenét hallgatni.
Végül pedig az egész napom átgondolása után a kávézó emlékével aludtam el a Somewhere only we know számra.

☆
Sziasztok!
Bevallom, nem a kávézóval terveztem elhúzni ezt a részt, viszont úgy érzem, hogy ebből még ki tudok hozni többet holmi véletlenül kialakult "párbeszédből".
Jó olvasást kívánok!❤️
ℤ𝕝𝕖𝕖
★