Szúrt a mellkasom. Nehezen kinyitottam a szemem, és körülnéztem.
Egy poros és apró kavicsokkal teleszórt úton feküdtem. Felültem, és a következő pillanatban nem láttam semmit, ugyanis szemben velem vakító és perzselően forró sugarakkal a Nap kishíján kiégette a retinám.
Miután visszanyertem a látásom, felálltam és leporoltam magam. Körbefordultam és elállt a lélegzetem.
A poros út egyre csak meredekebb lett és egy árnyékos, girbe-gurba olajfákkal szegélyezett ligetbe vezetett fel.
Az úttal merőlegesen egy citromsárga és fehér mirtuszbokrokkal szegélyezett, naptól kisárgult fűvel borított lejtő futott le egészen a kéken csillogó tengerig.
Ekkor rádöbbentem, hogy egyedül vagyok és meg kéne keresnem a többieket.
Lejjebb sétáltam az úton úgy 50 métert,ahol Kiara és Patrick feküdtek az úton, egymás kezét szorongatva. Még nem tértek magukhoz. Tőlük két méterre egy nagyobb sziklán az öcsém, Aaron üldögélt és a tengert bámulta. Mögé mentem és megböktem a vállát, mire ijedten megfordult, majd amikor konstatálta, hogy én vagyok, így szólt:
-Most tértél magadhoz?
-Igen, nem gondoltam volna, hogy így kiüt minket, ha visszamegyünk az időben.. nem így volt kiszámolva..-tűnődtem el.
-Soha semmi nem úgy történik, ahogy ki van számolva..-szólt bölcsen az öcsém.
-Igaz.. Te? Mióta vagy magadnál? -érdeklődtem.
-Egy órája biztos. Csak itt ülök és..- akadt el.
-És mi?-kérdeztem.
-Halál elveszettnek érzem magam.- bökte ki.
Leültem mellé a sziklára és átöleltem a vállát.
-Ne érezd magad annak. Itt vagyok, és minden oké lesz.- vigasztaltam és csendben ültünk tovább.
-Nahát, hogy milyen aranyosak ezek a Millen-tesók! -szólt egy lányhang, mire egy emberként fordultunk hátra Aaron-nal.
-Kiara!- kiáltottam és felpattantam, hogy átölelhessem. Aaron is beszállt, és ekkor:
-Mi ez a csoportölelés? Engem már be se vesztek? -vigyorgott Patrick és kisöpörte a hullámos, fekete haját a szeméből.
Válaszul csak kinyúltam az ölelésből és berántottam őt is. Már négyen öleltük egymást, egy hatalmas nagy ölelésben.
-Megcsináltuk. Hihetetlen.-suttogtam az ölelés belsejében.
Elengedtük egymást és megkerestük az út szélére szórodott hátizsákjainkat.
-Na és most? Hogyan tovább? - tette fel Patrick a mindenki fejében ott motoszkáló, égető kérdést.
-Én eszek. Egyetek ti is.-jelentette ki Aaron, majd nemes egyszerűséggel helyet foglalt az úti porban, kibontotta a szendvicsét és elkezdte enni, úgy mintha egy kiscserkész kiránduláson lennénk, és nem most utaztunk volna vissza épp 90 évet az időben.
Kiara elnevette magát és ő is nekiállt enni, letelepedve az öcsém mellé.
-Most ez komoly? -nézett rájuk Pat csodálkozva. - Visszautaztunk az időben majdnem 100 fucking évet és ti a semmi közepén nekiálltok ENNI?
Elröhögtem magam, és Pat vállára tettem a kezem.
-Az időutazás fárasztó. Végülis is miért ne?-néztem komolyan a szemébe, majd én is leültem és nekiálltam táplálkozni.
-Kiborítotok.-motyogta Pat, és helyet foglalt mellettünk, elővéve a szendvicsét.

Mikor végeztünk, összeszedelőzködtünk és elindultunk az olajfaligetbe vezető úton felfelé. Alig húsz perce sétáltunk, amikor távolról szamárbőgés hasított a forró csendbe.
Egy darabig nem nagyon foglalkoztam vele, de aztán valamiféle kiabálás hallatszott, és a szamárbőgés egyre elkeseredettebb volt.
Megtorpantam és füleltem.
-Ti is halljátok?-kérdeztem a többieket.
-Mit?-néztek értetlenül.
-Hát a szamárbőgést! Meg az ordítást!-méltatlankodtam.
-Nem, de szerintem menjünk..-vezette fel óvatosan Aaron.
-Tudnom kell, hogy mi ez.-határoztam el.
-Lily, ez nem túl jó ötlet, feltéve, hogy azt se tudjuk, hogy merre vagyunk.- magyarázta Kiara.
-Ja, mert ha megnyúznak közben egy ártatlan szamarat, akkor tudni fogjuk, hogy merre vagyunk? -borult el az agyam, mert ismét keservesebb lett az állat szenvedése.
-Nem érdekel, hogy ti mit csináltok, de én akkor is kiderítem, hogy mit művelnek szegény állattal!- szóltam és letértem az útról, a másik oldalra, amely egy egész picit emelkedett, és messzebb táblás szántóföldek látszottak.
Patrick utánam kapott és megragadta a karom.
-Ne csináld ezt. Megértem, hogy segíteni akarsz, de ez tényleg nem jó ötlet. Nem kéne szétválni se.
Egyetlenegy biztos pontunk van, és pont most akarsz letérni róla.- szólt higgadtan.
-Eressz.- válaszoltam, majd elrohantam. Meg kell találnom ezt az állatkínzót. A szamárszadistát.

Amikor már kifulladtam a rohanástól az enyhe emelkedőn, megálltam és térdemre támaszkodtam. Folyamatosan füleltem és már egyre közelebbről hallatszódott.
A kiabálás is közelebbről hallatszódott. Ismeretlen nyelven kiabált valaki.
-Φύγε αλλιώς θα σε δείρω μέχρι θανάτου, άχρηστε!
Σας ταΐζω, σπαταλάω χρήματα για εσάς, και αυτό είναι το ευχαριστώ που παίρνω, ε;
Τώρα σταμάτα, θα σου βγει ένα...- szólt a reszelős hangú ordítás, majd egy hatalmas csattanás, amit a szamár bőgése követett.
Újra megrohamoztam a lépteim, és egy széles, sárga szántóföldhöz értem, mellette pedig végre megláttam a szamarat és a pasast,aki verte szerencsétlen állatot.
Nem törődve semmivel, odarohantam, és elkezdtem kiabálni.
-Hogy képzeli maga gazember? Ez egy érző lény!! Van fogalma róla, hogy mennyire fáj ez neki,hmm? -kérdeztem és kikaptam a kezéből a vaskos fadarabot, amivel az állatot verte, majd láboncsaptam vele.
Válaszul egy fájdalmas fintort kaptam.
-Érdekes, amikor a szamarat csapkodta, akkor nem fintorgott. -jegyeztem meg, és elindultam, hogy elkössem a szamarat a korláttól.
De avval nem számoltam, hogy a pasas magához tér pillanatnyi általam okozta döbbenetéből, majd megragadja a szamár kötelét, és elkezd velem kiabálni. Görögül.
Már kivörösött az egész ráncos feje, a hatalmas bajsza csapzottan négyfelé állt, a szalmakalapja oldalra csúszott a fején..
Végképp nem tudtam, hogy mit csináljak, mert a kezdeti bátorságom már rég elmúlt...

Amikor lépteket hallottam, a bozótos csörgését, egy kutya csaholását majd előtűnt a bozótosból egy hatalmas, fekete loncsos kutya, nagy rózsaszín, idétlenül lógó nyelvvel.
-ROGEER!!- szólt az üvöltés és kitohant a bokorból egy srác, aki úgy nézett ki, mint akit megtéptek.
Néhol világosbarna haját szőkére fakította, bőrét szinte már parasztos barnára sütötte a Nap. A szalmakalapját a hátára kötve viselte, egy hatalmas gyűjtőzsákokkal és többféle hálókkal meg üvegekkel felszerelt cókmókjával együtt.
Ruházat gyanánt egy szürkére piszkolódott, kissé rongyos flanelinget viselt, illetve egy durva szövetű, barna térdnádrágot egy szandállal.
Amikor meglátott engem és a velem kiabáló férfit, így szólt:
-Τι συνέβη, φίλε μου?
A pasas végre abbahagyta a kiabálást és gondolom elpanaszkodta a srácnak, hogy mi baja van.
Mire a srác megszólalt angolul:
-Igaz amit mond ez a férfi?
-Te tudsz angolul?- csodálkoztam el.
-Persze, hisz Angliából érkeztem ide. Világéletemben brit voltam.- mosolygott.
-Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hogy mit mondott, mert nem tudok görögül. Annyi történt, hogy már az útról lehetett hallani, hogy milyen kegyetlenül veri a szamarát, én pedig kérdőre vontam ezért. - meséltem a történteket.
-Kosztasz azt mondja, hogy ok nélkül megütötted.- fordította az immár mellette álló, ezekszerint méltatlankodó Kosztaszt.
-Hát azért nem ok nélkül..-vallottam be.
-Esetleg megtudhatnám, hogy milyen okból, kedves... -akadt el.
-Lily. Lily Millen.- mondtam.
-Akkor esetleg megtudhatnám, hogy milyen okból, kedves Millen?- kérdezte.
-Egyre kegyetlenebbül verte a szamarát ez a gazember, szóval elvettem tőle azt a husángot és én is megcsaptam vele, hogy étérezze.
Érdekes, hogy akkor nem fintorgott, amikor a szamarat csapkodta. - mondtam gúnyosan.
A srác elnevette magát, és rám nézett.
-Nahát, ezt nem gondoltam volna.- csodálkozott.
-Pedig így volt.- erősítettem meg.
Még beszélt valamit görögül Kosztasz-szal, aztán felémfordult.
-Nem vagy éhes? A mamám rendkívül jól főz, és imádja a vendégeket.
Én pedig hallani szeretném mégegyszer, hogy hogyan csaptad kishíján  agyon Korfu alpolgármesterét. -vigyorgott.
-De, talán. Csak az a helyzet, hogy még van három társam, akik az úton várnak, csak ők nem óhajtottak résztvenni az ámokfutásomban. Egyébként, még a nevedet sem tudom.- magyaráztam.
-Gerald. Gerald Durrell, szolgálatodra, de szimplán Gerry, azt jobban szeretem. - válaszolt, majd színpadiasan meghajolt.
-Hát.. akkor szimplán Gerry, menjünk keressük meg a társaimat!- szóltam nevetve.
Csendben gyalogoltunk egymás mellett, csak Gerry szólt néha oda kutyájának, Rogernek, hogy ne császkáljon túl messzire.
Amikor kiértünk a főútra nem találtunk ott senkit, szóval feljebb mentünk a poros, szinte izzó úton, majd amikor odaértünk az olajfaliget széléhez, megláttam Aaront egy fán üldögélni, míg Kiara és Patrick a fa alatt ültek és beszélgettek.
Amikor észrevettek, mindannyian felpattantak és odarohantak hozzám.
-Ilyet soha többé ne csinálj! Legalább vártál volna meg minket! Utánad mentünk, de nem találtunk sehol! Úgy aggódtam!- hadarta Kiara egy levegővétel nélkül, és magához húzott egy ölelésre, majd addig szorongatott, amíg lassan kipréselte a levegőt a tüdőmből.
-Kiara.. el..engedhetsz..-nyögtem.
-Ja, oké persze.- kapott a fejéhez a lány, és hátrébb lépett.
-Kinyírtad a szamárszadistát?- vigyorgott Aaron, mire csak megborzoltam a haját.
-Ki ez? -mutatott gyanakodva Pat a mellettem érdeklődve figyelő Geraldra.
-Gerald Durrell, de szimplán Gerry.- nyújtotta mosolyogva a kezét. Pat gyanakodva elfogadta, és megrázta.
-Patrick Gelbero.
Csak ekkor tűnt fel, hogy Pat egy fejjel magasabb, mint Gerry. Ugyanis Gerry, pont olyan magas, mint én. És én nem vagyok valami égi meszelő.
-Szóval Gerry meghívott minket ebédelni.
Ki éhes? -tettem fel a fontos kérdést.
Mindhárman feltették a kezüket, úgyhogy Gerry megindult az olajfaliget belseje felé, és így szólt:
-Akkor menjünk ebédelni. Mutatom az utat.
Cseverészve követtük, majd egyszer csak Gerry megkérdezte azt, amire egyikőnk sem volt felkészülve.
-Honnan jöttetek, ha szabad kérdeznem? Furcsa, hogy mind a négyőtök anyanyelvi szinten beszéli az angolt, pedig például rajtad látszik, hogy félig kínai vagy.- bökött Kiara felé.
-Szóval mi Bournemouth-ból jöttünk, hajóval, a szüleink nélkül, mert a háború utáni lecsengés miatt féltettek minket, szóval ideküldtek.- magyaráztam, folyékonyan hazudva.
-Értem. Nos, ilyenről se hallottam még..-mondta elgondolkozva.
-Igen, a szüleink diplomaták, szóval modern eszméket vallanak. -bólintott Aaron.
-Az én bátyám is diplomatának vallja magát, de kétlem, hogy valaha is lenne ilyen értelmes ötlete. -közölte velünk Gerry, mire mind elnevettük magunkat.
Lassan kiértünk az olajfaligetből, és egy csodaszép, régi stílusú, eperpiros villa tárilt elénk, málló zöld festékű, faragott zsalukkal, díszes homlokzattal, és az ajtó mellett egy szőlőlugas vette kezdetét, és a házfal másik oldalán ért véget.  A szőlőlugas csak úgy roskadozott a rengeteg lila, kisszemű borszőlő és mézédes, sárga, hatalmasszemű szőlőfürtök alatt.
A szőlőlugas belsejében egy kopott lakkal lekent, hatalmas ébenfa asztal állt, mind a négy oldalán egy rahedli, kovácsoltvas székkel.
Az asztal körül már ültek, gondolom Gerry családja.
Amikor észrevették Gerryt, nem nagyon törődtek vele, hogy vendégeket hozott, csak intettek, hogy üljön le.
Egyedül egy apró termetű, ötven körüli asszonyság sietett oda hozzánk, jól megölelgette Gerryt, aki igyekezett minél előbb kibújni az ölelés alól, majd így szólt:
-Mama, hoztam vendégeket. Angolok, Bournemouth-iak, és nemrég érkeztek a komppal.
-Hol angol az a szőke? Nézz már rá, vakegér öcsikém!- kiáltott fel az asztalnál ülő legidősebb srác, mire a mellette ülő lány nyakoncsapta, és így szólt: ,,Embereld már meg magad Lawrence!"
Durrell Mama ügyet se vetett rájuk, hanem a meglepett társaságunk felé fordult.
-Sziasztok kis drágáim, hogy vagytok?- érdeklődött mosolyogva, majd feljebb tolta az orrán a szemüvegét.
-Köszönjük, jól. Gerry meghívott minket ebédelni. -lépett előre Kiara.
-Ó, értem, hát akkor foglaljatok helyet egész nyugodtan! Hozom is az ebédet! -lelkesedett be egyik pillanatról a másikra a hölgy.
-Várjon, ne segítsünk kihordani az ebédet ide az asztalra? - szóltam utána.
-Dehogy, kis drágáim, dehogy. Üljetek csak le, elvégre vendégek vagytok!- tessékelt minket az asztal felé, majd besietett a házba.
-Mama ismét akcióban..-jegyezte meg a lány, aki ezek szerint, Lawrence mellett ült.
-Anyánk mániákusan megfőz egy Napóleon vert seregének is elegendő ételmennyiséget, amit általában belénk is töm. Én mondom, szódabikarbóna- túladagolásban fogok elhalálozni, amit azért szedek, hogy ne étel-túladagolásban ragadjon el a halál foszladozó keze.- sóhajtott Lawrence.
-Ne játszd már magad, mind tudjuk, hogy csak te zabálod tele magad.- vetette oda a másik idősebb fiú.
-Te könnyen beszélsz, Leslie, neked nem kell utána beleférned a ruháidba!- vágott vissza a Lawrence mellett ülő lány.
-Maradj már Margo, úgyse fogsz tetszeni senkinek ezen az idiótáktól hemzsegő szigeten! - szólt Lawrence.
-És még én vagyok a bunkó!- duzzogott Margo.
-Befejeznétek?- szólt bele Gerry.
-NEM! -szóltak mindhárman.
-Fantasztikus, mert egyébként vendégeink vannak, ha észrevettétek volna.- mondta Gerry.
-A te vendégeid, viseld is őket.- így Lawrence.
-Üljetek le!- invitált Gerry. Kiara leült Margo mellé, tőle balra Patrick foglalt helyet, én az asztal másik oldalára ültem, Gerry mellé, és Kiarával szemben, mellettem pedig az öcsém helyezkedett el.
-Mi szél hozott benneteket erre? - szólalt meg Lawrence.
-Ne erőltesd, Larry. Úgyis tudják, hogy hülye vagy.- szólta le Leslie.
-Már megbocsáss, én próbálok normálisan viselkedni, egyedüli épelméjűként ezen a dögvészes szigeten és én vagyok a hülye, kedves öcsém? -méltatlankodott a leszólt.
-Igaza van Leslienek, azért mert kacinfántos szavakat használsz, még hülye maradsz!- vágta hozzá Margo.
-Szerintem a kacifántos szót keresed, nővérkém, de inkább ezt hagyjuk.- jegyezte meg Gerry, mert látta, hogy Durrell Mama jön az étellel, de úgy megrakodva, hogy csoda, hogy nem rogyott össze alatta.
Volt ott currys pogácsa és cornwalli húsos táska, sonkás béles és vadpástétom, három sült csirke, két jókora cipó házikenyér, melaszos sütemény, konyakos meggy, habcsók, nem szólva háromféle házilag készült gyümölcsmártásról és dzsemről, volt továbbá gyümölcstorta, piskóta és aprósütemény. Mikor mindez az ébenfaasztalon sorakozott, mindenkinek összefutott a nyál a szájában, és szedni kezdtünk.
-Jó étvágyat, kis drágáim! - szólt Durrell Mama.
                           ~•~•~●~•~•~