Végül tegnap nem mentem át hozzájuk és ugrottam a nyakába. Bár szívesen megtettem volna.. De erősnek kellett maradnom. Nem rohanhatok egyből vadul a karjai közé vissza.. A levelet pedig kiraktam a szekrényemre, mint emléket. Mert hát be kell vallanom, nem sűrűn kap egy lány ilyen levelet egy fiútól. Legalábbis én nem.

Megbeszéltem Fruzsival, hogy találkozunk és beszélgetünk egy kicsit. Azt mondta, hogy a parkba lesznek, mert Roli deszkázni szeretett volna. El is indultam szépen lassan.. Egy kis séta után észre vettem, hogy egy ismerős alak haladt előttem. Próbáltam utolérni, de nem sikerült, mert ő gurult, és egy deszkával szemben nekem esélyem sincs. Mikor befordult a sarkon, akkor láttam meg oldalról, hogy ki az. Nem akartam vele találkozni, mert féltem, hogy engedek a kísértésnek. Lassan haladtam mögötte és figyeltem mit csinál. Néha akaratlanul is felnevettem amikor hangosan elkezdte énekelni azt ami éppen a fülébe szólt. Pár perc múlva lelassított és én utol értem Őt. Így együtt érkeztünk meg Roliékhoz.

- Szia Mira! Hát te? Hogy hogy itt? - kérdezte Bence meglepettem amikor észrevette, hogy mögötte állok.
- Szia! Fruzsihoz jöttem. - mosolyogtam.
- Ja, az jó. Én Rolihoz, mert megbeszéltük,hogy találkozunk. De egyébként kérdezhetek valamit?
- Persze. Nyugodtan.
- Mióta jöttél mögöttem? - vakargatta a tarkóját zavartan.
- Hát, igazából elég rég óta. - nevettem.
- Most meg mit nevetsz?
- A dalos kis madár, aki társaságban nagymenő és nagyszájú. - kuncogtam halkan.
- Te hallottad és nem szóltál, hogy akkor már ott voltál mögöttem? - elvörösödött.
- Nem, mert nagyon cuki voltál. - összekócoltam a haját.
- Ó, igen? Cuki? Majd mindjárt megmutatom neked, hogy ki a cuki. - mondta, majd elkapott és elkezdett csiklandozni.
- Ne.. Bence kérlek hagyd abba! - nevettem, miközben próbáltam kiszabadulni a karjai közül.
- Még mindig cuki vagyok? Úgy gondolod? - elvigyorodott és folytatta tovább.
- Bármit csinálhatsz, akkor is az maradsz. - abba hagyta a "kínzásomat" és szembe fordított magával.
- Úgy látom akkor tetszett. - halványan elmosolyodott.
- Mi csoda? Miről beszélsz? - értetlenkedtem.
- A levél, amit tegnap küldtem. Nagyon izgultam, hogy vajon mit szólsz majd hozzá, és kicsit nyálasnak éreztem az elején, de úgy gondoltam, hogy ez így volt jó.
- Ja, igen. Nagyon tetszett és köszönöm. - próbáltam visszafogni magam, mert legszívesebben szorosan átöleltem volna, de nem tettem.
- Mit gondolsz? Meg próbálnád velem újra? - közelebb lépett és már csak pár centi volt köztünk.
- Nem tudom. Kétes gondolataim vannak veled kapcsolatba. - lépdeltem hátrébb.
- Milyen gondolataid? - lépdelt előrébb, míg végül nekem már nem volt hova hátrálnom és sarokba szorultam.
- Az agyam azt mondja, hogy nem lenne jó döntés, ha most előröl kezdenénk, mert félő, hogy megint megbántanál. - lehajtottam a fejem.
- A szíved... A szíved mit mond? - az állam alá nyúlva felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen.
- A szívem.. A szívem azt mondja.. hogy.. - elakadtak a szavaim a hirtelen közelségétől.
- Hogy? - pár miniméter volt köztünk a távolság, már már szinte az ajkaimra suttogta a kérdését.
- Bár.. bárcsak most rögtön együtt lennénk - suttogtam gyorsan.
- Ezen könnyen segíthetünk - elmosolyodott és hajolt már közelebb amikor valaki közbe szólt és rögtön szétrebbentünk.
- Sziasztok! Talán megzavartunk valamit? - szembe találtuk magunkat Roliékkal, akinek egy hatalmas vigyor volt az arcán.
- Nem, dehogy - vágtam rá gyorsan.
- Mi csak beszélgettünk egy kicsit. - folytatta Bence.
- Nagyon titokzatos téma lehetett, ha ilyen közel kellett lennetek egymáshoz. - nevetett Fruzsi.
- Nem.. Nem mehetnénk deszkázni? Végül is azért jöttünk. - megköszörülte a torkát Bence és elindultak az ívek felé Rolival.
- Azt hiszem lenne mit megbeszélnünk - mosolygott Fruzsi.

Leültünk az egyik padra és néztük a fiúkat ahogyan sorra mutatták be, a bonyolultabbnál bonyolultabb trükköket. Fruzsinak megmagyaráztam a helyzetet, hogy mi volt, és ő csak annyit mondott, hogy nagyon szurkol nekünk. Bence pedig, egész nap azt leste, hogy miképpen tudna a kedvemben járni. Mikor szomjas voltam, ő egyből elgurult nekem valami innivalóért. Ha egy pillanatra rossz kedvem volt, akkor ő az valahogy mindig észre vette és odajött felvidítani, ami persze sikerült is neki. Egyszer elment hozni valami enni valót és a szendvicsek mellett egy virágcsokorral tért vissza.

- Köszönöm. De ezt miért kaptam? - boldogan szaglásztam a virágokat.
- Hogy az a "nem tudom" egy határozott igenné váljon. Hidd el, küzdeni fogok érted. - elmosolyodott, majd visszament Rolihoz.

Nagyon élveztem ezt a napot, de sajnos este hétkor haza kellett indulnom, mert másnap iskola volt. Elköszöntem mindenkitől, majd elindultam. Már a park bejáratánál voltam, mikor Bence odagurult mellém.

- Elkísérlek. - mondta határozottan.
- Tényleg? De nem muszáj. Nyugodtan itt maradhatsz ha szeretnél.
- Ez nem kérdés volt, hanem tény - elvigyorodott.
- Bocs főnök. Értettem. - felnevettem hangosan.
- Már hiányzott. - mondta halkan, miközben elindultunk.
- Mi? Mi hiányzott?
- A nevetésed és a hangod.
- Hát, be kell valljam, hogy nekem is hiányoztál.. - sóhajtottam.
- Komolyan? Tudtam én, hogy nem bírod nélkülem. - elégedetten kihúzta magát.
- Azért tudd hol a határ. - nevettem. - de egyébként igazad van.
- Tessék? Várj egy pillanatot. Az mondtad, hogy igazam van? - megállított és vigyorogva a szemembe nézett.
- Mi olyan hihetetlen ebben? Hisz tudod, hogy szeretlek.. - gyorsan a szám elé kaptam a kezem az utolsó szó után.
- Mondd még egyszer! Hallani akarom. - suttogta, majd közelebb húzott magához.
- Nem akartam... Vagyis de csak... Vagy nem.. Szóval kicsúszott - motyogtam össze vissza.
- Mondd még egyszer! Kérlek.. - kérlelt tovább.
- Miért akarod, hogy kimondjam még egyszer?
- Mert különben nem hiszem el, hogy jól hallottam azt amit mondtál.
- Szeretlek. - mondtam halkan.
- Végre... - elmosolyodott és lágyan megcsókolt. Nagyon meglepett, de nem ellenkezdtem. Akkor és ott, csak ketten voltunk. Nem voltak ott a barátok, nem volt ott senki. Csak én és Ő. Ezt mind ketten pontosan tudtuk. Miután szétváltak ajkaink, zihálva néztünk egymás szemébe.
- Ez.. ez most mi volt? - lihegtem.
- Egy csók. - mikor kimondta ezt a rövidke mondatot, hirtelen megint rettegés lett úrrá rajtam. Eszembe jutottak a régi emlékek. Hányszor ott hagyott már ezzel a mondattal? A táborba, a teremben..
- De miért kaptam? Ugye nem fogsz megint itt hagyni úgy mint régen? - tettem fel félve a kérdést.
- Nem. Miért tenném? Hisz szeretlek. - mikor ezt kimondta, rátámadtam ajkaira és megint faltuk egymást, mint két perccel azelőtt.

Kézen fogva sétáltunk haza felé és rengeteget beszélgettünk, meg nevettünk. Pont mint régen, mikor együtt voltunk. Egészen a házunkig kísért.

- Köszönök mindent. Nagyon jól éreztem magam. - mosolyogtam.
- Én is. - megint közelebb lépett és megcsókolt.
- Akkor, ez most azt jelenti, hogy újra kezdjük? - mikor feltettem ezt a kérdést, arcára szomorúság borult. Csak nézett a szemembe és nem szólt semmit. Homlokát az enyémnek támasztotta, majd végre megtörte a csendet.
- El kell mondanom valamit... - suttogta...