Szerda reggel fél nyolc van. Nem kell sietnem iskolába, mert erre a hétre rendkívüli szünetet rendeltek el, felújítások miatt. Gergővel sajnos nem tudok találkozni mert a családjával elmentek Debrecenbe meglátogatni az ott élő rokonaikat. De nem fogok unatkozni, mert Bence körülbelül 10 perce hívott, hogy nem-e tudnánk találkozni.

Mivel már reggeliztem és felöltöztem, már csak a csengő megszólalására vártam. Éppen, hogy leültem a kanapéra, a csengő hangosan csengeni kezdett. Felpattantam és odafutottam az ajtóhoz.

- Szia Mira! - köszönt Bence vidáman.
- Szia! Már vártalak - üdvözöltem én is.
- Ezt örömmel hallom. Mehetünk? - mosolygott.
- Igen, persze. Csak bezárom az ajtót és indulhatunk is.

Sétálgattunk a környéken és kitárgyaltuk az iskolát, és hogy egyikünknek sincs semmi terve erre a hétre. Megérkeztünk a közeli játszótérre és leültünk a padra.

- Egyébként kérdezhetek valamit Mira? - váltott komoly hangnemre.
- Történt valami? - kérdeztem aggódva.
- Nem, dehogy. Semmi baj - mosolygott.
- Ó, akkor megnyugodtam.
-Csak annyit szeretnék tudni, hogy ti Gergővel mennyi ideje vagytok együtt? Mert tudom, hogy nem akkor jöttetek össze mikor megtudtam.
- Hát, igaz. Már az előtt is együtt voltunk egy jó ideje.
- Én miért nem tudtam róla? Nekem miért nem mondta ezt senki?
- Fruzsiék szólni akartak már neked, de megkértem őket, hogy ne tegyék.
- De miért nem akartad, hogy tudjak róla? Mindenki más tudta?
- Nem, nem tudta senki Rolandékon kívül. Neked pedig azért nem mondtam el, mert nem voltunk valami jóban, és hát..... csak nem akartam konfliktust. - féltem attól, hogy mit gondolhat és nem értettem, miért kérdezősködik most így hirtelen ennyit.
- Értem. De Mira szeretném ha tudnád.... - itt abbahagyta és rám nézett.
- Mit? - néztem a szemébe és láttam benne a szomorúságot és azt, hogy most tényleg őszintén beszél.
- Szeretném ha tudnád, hogy velem bármit és bármikor megbeszélhetsz. Akár az éjszaka közepén is felhívhatsz ha valami történik.
- Tudom, és köszönöm. - mosolyogtam, bár nem értettem miért mondja.
- De szeretném ha mindent elmondanál nekem. Bennem megbízhatsz. Mindent tudni akarok, ha rossz történik veled azt is, ha valami jó, azt is. Mindent. - rátette óvatosan a kezét az enyémre.
- Rend...rendben. Csak..csak tudod, te elég bunkó szoktál lenni és ezért kiszámíthatatlan vagy, vagy voltál. - dadogtam, megint. Ezt nem tudtam hova tenni, hogy mitől volt.
- Voltam. De szeretnék megváltozni, szeretnék veled jóban lenni és azt is szeretném ha mi egy....- félbeszakította a mondatot és megköszörülte a torkát.
- Mit szeretnél? Ha mi, mi? - nem értettem mit szeretne mondani.
- Semmi mindegy - elkapta a fejét a tekintetem elől.
- Bence! - szóltam rá. Nem szeretem ha nem fejezik be a mondanivalójukat az emberek.
- Csak szeretném ha mi egy...egymással mindent megtudnánk beszélni. Igen. Csupán ennyi. - nézett újra a szemembe.
- Ő, hát rendben. Ha ezt szeretnéd. - Nem mondott semmit, csak elmosolyodott.

Hogy megtörjem a kínos csendet, felpattantam és elkezdtem futni a játszótér felé. Bence felállt és értetlen fejjel jött utánam. Felmásztam a mászókára és leültem a tetejére.

- Hát te mit csinálsz odafent? - nevetett.
- Feljöttem ide. Innen szebb a kilátás. Mellesleg előjött a bennem rejtőző kisgyerek. - nevettem én is.
- Csak Cicám, le ne ess. - mosolygott, de közbe egy kis aggodalom látszott rajta.
- Nem lesz semmi bajom nyugi. Egyébként mióta vagyok én a Cicád? - néztem rá kíváncsian.
- Mindig is Cicának hívtalak régen is. De most legfőképp azért mert mászókákra mászol - mosolygott.
- Értem, és emlékszem. - Régen, még mielőtt összejöttünk mindig Cicázott, meg mikor együtt voltunk is. De sose zavart.
- De ha zavar, akkor nem hívlak így.
- Nem zavar, nyugodtan. De akkor én Picurnak foglak hívni. - nevettem.
- Mi? De miért? Hisz nagyobb vagyok nálad. - nézett rám értetlenül.
- De innen fentről picuri vagy, és mivel nem mersz felmászni az is maradsz. - kinyújtottam a nyelvem.
- Ezt te miből gondolod Cicám? Annyira szerencsétlen azért nem vagyok. - nézett rám szúrós szemekkel majd elkezdett mászni.

Nagyon szűkös volt a hely ott fent, ezért elég közel kellet ülnünk egymáshoz. Amint felért hangosan felnevetett és megkoppintotta az orromat az ujjával.

- Na, jó. Innen nézve már nem is vagy olyan kicsi. - Néztem rajta végig.
- Na látod. Úgy néz ki keresned kell egy új becenevet. - mosolygott.
- Majd még gondolkozom rajta. - mondtam gúnyolódva.
- Úgy látom ezt meg kell beszélnünk - válaszolta szigorúan de közbe vigyorgott. Egy darabig még nézett, majd elkezdett csiklandozni.
- Ne! Ez nem ér! Tudod a gyenge pontom! Hagyd abba - kiabáltam nevetve, mire abbahagyta.
- Elég jól ismerlek már. - vigyorgott. Ezt szerettem mindig is. Állandóan húztuk a másik agyát, de nem gondoltuk komolyan. Már hiányzott.
- Ismersz, de ha ennyire ismersz, akkor azt is tudhatod, hogy mivel miközben csikiztél leesett a telefonom, és ugye miattad volt ezért neked kell érte le menned. - mosolyogtam önelégülten.
- Á, szóval így állunk? - nézett rám, olyan huncut arckifejezéssel.
- Így ám. - válaszoltam magabiztosan.
- Legyen, de csak mert jó kedvem van. - mondta, majd lemászott.
- Na akkor felhozod? - türelmetlenkedtem.
- Gyere le, mert már hat óra van. Haza kellene lassan indulnom. Mert öcsémet hazaengedik.
- Rendben. - elkezdtem lemászni, de a lábam elakadt és leestem. Még szerencse hogy Bence ott volt, mert elkapott.
- Megvagy. Én mondtam hogy óvatosan. - mondta és tartott a kezébe.
- Azt hiszem meg van az új beceneved. - mosolyogtam.
- Mi lenne az? - érdeklődött.
- Az én Hősöm.
- Ez már jobban tetszik. - mondta majd letett a földre.

Haza fele még sokat nevettünk, főként azon, hogy milyen szerencsétlen voltam, hogy leestem a mászókáról. Miután hazaértem, beszélgettem még egy kicsit anyáékkal, majd fürdés után elmentem aludni. Nagyon jól éreztem magam. Rájöttem, hogy Bence nagyon hiányzott nekem. Sokkal jobban érzem magam most, hogy barátként itt van mellettem mindenben. Nagyon sokat változott, de a jó irányba. Ha minden igaz, holnap is találkozom az én Hősömmel.