A nap utolsó sugarai hosszú árnyékot vetettek a fürdőszobám falán. A fény megcsillant a tükröm sarkán, mélysárga árnyalatúra festette a fehér csempéket.

Kinyitottam az ablakot, és beszívtam a friss levegőt. Sok féle szag és illat keringett benne, füst, péksütemény, naptej és mosott ruha. Balzsamos volt és fullasztó. Dőlt be a meleg, bekapcsoltam a nagyitól kapott ősöreg ventilátort, majd szépen lassan levetkőztem. 

A zuhany alatt állva legalább négy-öt percig folyattam magamra a hideg vizet, majd leültem a vízsugár alá. A zuhanytálcán kopogó cseppektől már nem hallottam az utca zaját, és ahogy a zárt kabinban ültem kezdett lehűlni a testem. Doboltam a lábujjaimmal, hátha a zajjal csend lesz végre. 

Mindent elrontok. Kár. Elrontom. De nem csak az én hibám. Kapják be. Kata is. Kata főleg. Csak Balázs itt lenne. De ő sincs és nem is lesz, úgyhogy mi marad nekem egyáltalán? 

Ez volt az a nap. Akkor hallottalak először. Ahogy ültem ott, nagy reménytelenségben egyszer csak csend lett. Nem zúgott tovább a forgó ventilátor, nem dudáltak már a körúton, nem ömlött a fülembe a víz minden irányból tovább. 

Csak te léteztél. Hallottam hogy megnyitottad a zuhanyt, és énekelni kezdtél. A dallam ismeretlen, de a hangod...a hangod maga a biztonság. Lágy, de dallamos, biztos vagyok benne hogy ismerlek. A negyven fokos hőség után frissítő tavaszként hatott. Vacogtam, és mégis, súlyosan nehezedett rám a nyári meleg. 

Te pedig egyre csak énekeltél. Dal dalt követett, én közben felkászálódtam és törölközőbe csavarva magam, hallgattalak, míg abba nem hagytad. 

Aznap még altató sem kellett hozzá, hogy álomba merüljek. Nem is tudom, mikor voltam ilyen boldog utoljára. Nyugodt voltam. És volt egy jó szomszédom. 

Másnap Kata közölte, hogy mégsem tud segíteni. Ismét zselévé váltak a gondolataim. Úsztam a mindennapokban, úsztam a határidőkkel, esténként pedig a fürdőszobám úszott a vízben, mert téged hallgattalak. Sosem ismertem mit énekeltél, de néha egy-egy sort sikerült elkapnom. Nem voltál boldog. De legalább én sem. 

Teltek a hónapok. Az idő kezdett hűlni, úgyhogy cseréltem. Az ablakot becsuktam, hagytam hogy a fény megtörjön az üvegen, és félhomályban léteztem tovább. A vizet viszont melegre cseréltem. A gőz és pára elöntötte a helyiséget, a növényeim sosem voltak még ilyen zöldek. Az élet kicsit szebb volt. Kidobtam az altatókat. 

Az a tél különleges volt. Balázs haza tudott jönni. Folyton vele voltam, mikor volt egy kis szabadidőm. Szerelmesen andalogtunk Pest utcáin, órákat töltöttünk filmnézéssel, mozival, kávéval, sőt még színházba is elmentünk karácsonykor. 

Az ünnepeket belengte valami csoda. Anya is jobban volt, meg is tudtuk látogatni apával. Hárman ültünk a társalgóban a szürkére kopott műanyagszékeken, mézeskalácsot mártogattunk forrócsokiba, nevettünk és én tényleg elhittem, hogy az élet ilyen is lehet. 

Esténként persze azért téged hallgattalak. Nem ez volt többé a napom fénypontja, de túlságosan megszerettelek. 

Januárban Balázs kapott egy levelet. Február közepére már ott sem volt. De én még jól voltam. Vettem egy régi rádiót a konyhába, és próbáltam elsütni magamból a hiányát. Nem volt velem, de legalább nem voltam egyedül. Ott voltam én, a sütő kattogó órája és az almás rétes. 

Aznap nem tudtam másra gondolni, csak hogy másnap adok neked belőle. Becsengetek, és végre a szemedbe nézek. Talán még elsütök egy poént is, hogy jók a magánkoncertjeid, vagy valami ilyesmi. És akkor behívsz magadhoz. Talán mesélsz magadról talán csak ülünk csendben és hallgatjuk, ahogy a szomszédod kiabál a gyerekekkel. Téged még sosem láttalak, de őket bezzeg naponta. 

Korán keltem. Hat óra sem volt még, mikor elhúztam a sötétítőt. A nap épp csak kezdett feljönni, még szinte teljesen sötét volt. Dudorászva léptem a fürdőszobába. Édes volt a reggel. Bárcsak te is ébren lennél, akkor most te hallhatnál engem. Fotózásra készen léptem ki a gangra. A szomszéd néni éppen a szőnyeget rázta ki. 

- Jó reggelt Julcsi néni! - kiáltottam neki oda.
- Jó reggelt kedvesem! - köszönt vissza - Ilyen korán?
- Igen igen...van itt valami - mondtam hirtelen felindulásból, és a táskámba tett csomagért nyúltam - Tessék. Tegnap sütöttem. Szép napot! 

Leszökdeltem a lépcsőn. Csípte az arcomat a fagy, a kezem bizsergett, a fülemben pedig az a dallam tapadt meg, amit tegnap tőled hallottam. Az utcák épp csak kezdtek megtelni, gyors volt a közlekedés. 

- Anya! - öleltem át. Sápadt volt, talán egy kicsit túlzottan is. - Hoztam rétest.
- Szeretlek szívem.
- Én is téged. 

Munka után hiába kopogtam. Nem nyitottál ajtót. Remélem azért, mert nem voltál otthon. Féltem, hogy nem fogsz ma énekelni. Átültettem a növényeim. Fél 10 felé meghallottalak. Megállt a kezemben a merőkanál, amivel a földet szedtem épp a cserépbe. 

"Ha az életben nincs már több móka, meghalunk mintha nem volna
Több dolgunk a világba'
S édes lenne a halál" 

Anya kedvenc dala. Ez volt az első alkalom, hogy tudtam, mit dúdolsz. A hangod tompa volt, néha néha elnyomta a víz csobogása, néha a saját csörömpölésem. Beszálltam a dalba. Teljes áhítattal hallgattam, ahogy a hangunk ugyanazt ismétli. 

Aztán egyszer csak valami koppant. Én tovább énekeltem, teljesen magamba feledkezve. De te abbahagytad. Nem tűnt fel csak ahogy befejeztem. Csend lett. 

Némaság. Belehasított a fejembe a fájdalom. Vagy talán a szívem hasadt ketté. Nem folytattad. Miattam? 

Mindent elrontok. És még csak Balázs sincs itt. Miért kellett kinyitnom a szám? Miért miért miért. Nem. Nem csak az én hibám. De akkor kié? A tiéd biztos nem. 

És még az altatóim is kidobtam. 3 órát késtem másnap. Kata közölte, hogy elbocsátanak. Azt mondta nem emiatt, de biztos tudom az okát. Milyen enyhe kifejezés. Elbocsátás. Mintha nem válna ezzel minden földi pokollá. 

Apa is pont ma hívott. Nem mondtam el neki. Ne aggódjon még emiatt is. Azt mondta valamikor ehetnénk együtt. Nekem bármikor jó. Bár ezt ő nem tudja. 

13 nap kellett. Lett munkám. Bár éjszakai műszak. Fele a fizetésem is. Futószalag. Végülis hálás lehetek. 

Azóta sem hallottam felőled semmit. A kilencedik napon elkezdtem hozzád beszélni. A víz helyett a szavaim ömlöttek. Bevallottam végre. Kérleltelek, hogy szólalj meg. Nem választ vártam csak hogy minden a régi legyen. 

A napjaim átrendeződtek. Délelőtt a zuhanyban kucorogva bóbiskoltam. Délután az ablakban könyökölve néztem az alattam elhaladó embereket. Se te, se Balázs, és még az a rohadt Kata sincs, hogy idegesítsen. Csak én vagyok. Nézem az embereket, a tökéletesen érdektelen embereket. 

Te vagy a legjobb dolog az életemben. Vagyis voltál. Mindent elrontok. 

Tizenegyre jártam dolgozni. Általában nem foglalkoztam ilyenkor semmivel. Letámolyogtam a lépcsőn, és útnak indultam. Nap mint nap mint nap. 

Elvesztek a percek. Április 17. Apa szülinapja. Valamilyen steaket ettünk. Füst íze volt. Ízlett neki a rétesem. Pedig szerintem elég keserű volt benne az alma. De ő nagyon örült neki. 

A következő napnak pedig én örültem. Kezdetben folyós, ragacsos volt minden a fejemben. Ki sem keltem az ágyból. A nap szépen sütött, beszűrődött a sötétítő melletti résen, megvilágította a levegőben szálló port. Minden egyes lélegzettel egyre többet lélegeztem be belőle. 

Esteledett. Szinte megfulladtam. Muszáj volt lezuhanyoznom. Igyekeztem minél gyorsabban túlesni rajta. Bedugtam a hajvasalóm, amiatt legalább muszáj kijönnöm. Épphogy csak befejeztem a fal túloldaláról sikítást hallottam. Vízcsobogás. 

"Vinnélek innen messze ezer tájon át
De vacog a szívem nincsen rá kabát
A legszebb rózsát szedtem le a réten,
Most mind virágzik csak a tiéd nem" 

Nem lehet. Nem lehetsz te az. De mégis. Tisztán értem a szavaid. Vacogva álltam a lemenő nap fényében. Mégsem hagytál el.

Könnyezve csúsztam a padlóra. Néztem a plafont, forgott. Hát mégsem szörnyű minden. Homályos, homályos és forog. Jaj én nagyon szeretlek. 

- Itt vagy? 

Most hozzám szólsz? Tényleg? Ugye nem csak képzelem? Ha válaszolok eltűnsz? Ugye nem tűnsz el? Nem teheted. Nehéz a levegővétel. Remegek. Ugye nem hagysz itt megint? Vihetek neked rétest holnap?

Fázok. Nem bírom nyitva tartani a szemem. Olyan boldog vagyok. Itt vagy.
- Gyere át - suttogom. - Gyere. 

Számolom a perceket. Bágyadtan felemelem a fejem a padlóról. És ott állsz. Ott állsz, rejtélyesen, de teljesen valósan. Nem tudom értelmezni a jelenléted, mintha köd takarná a fejed.

- Gyere - suttogod. Érzem a karod a vállam körül. Itt vagy velem. Ugye nem rontom el ezt is? - Gyere. 

Elájultam. Jajj istenem. Hallasz? A gondolataimat ragasztó köti hozzád. Nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat.

Hunyorgok. Éles a lámpa. Fáj a szívem. Hova tűntél? Hova tűntem? Hova tűntünk? 

- Hála az égnek, szívem.
- Jajj, anya!
- Szeretlek.
- Én is téged. 

Gyere vissza. Énekelj nekem. El akarlak mesélni anyának. De a testem nem bírja, elnyom az álom. Anya, várj meg.

Mire felébredek már nem vagytok ott. Senki nincs ott. Ismeretlen lilás fényű szoba, sötét van. Valami baj van. Nagy baj van. De mi a baj? Elrontottam. 

Emberek jönnek. Mindenki kiabál, mindenki hozzám beszél, mindenki teljesen ismeretlen. Mindenki örül valaminek.

Betoppan apa, nyomában Balázs. Néznek rám, nagy szemekkel.

- Mi a baj? - kérdezem. Nincs válasz. - Ugye minden rendben?

Apa csendesen megölel. Az érintése nehéz. Szorít. Felszisszenek. A bőröm...a bőröm. Úristen. 

Nem köd. Füst. Megmentettél. Hogy háláljam meg?

- Hol van most? 
- Ki?
- Aki kihozott.
- Nem hozott ki senki. A gangon találtak rád eszméletlenül.

Nem. Nem. Nem. Nem. Kihoztál. Hol vagy most? Nem értem.

- Anya már elment?
- El - apa hangja elcsuklik. Balázs a kabátja ujját igazgatja. Egyikük sem néz rám. Még egy kicsit maradnak. Megígérik, hogy visszajönnek.

Várom hogy gyere. Anya később visszajön. 

- Mi történik? - sírom a vállába.
- Semmi. Csak pihenj.
- Visszajön majd?
- Kire gondolsz, drágám?
- Rá. A szomszéd. Az énekes. Visszajön?
- Ez csak rajtad múlik. Csak gyógyulj meg.
- Azon leszek. Ígérem. 

4 hónap telik el. Eleinte még reménykedem, hogy láthatlak, de két hét múlva egy nővér lebeszél róla. Utána már csak azt várom, hogy mehessek szabadon. És most itt vagyok. A gang kihalt, nem is baj, hogy észrevétlen fel tudok menni. A lakásba belépve nem érzek semmit. Alig maradt valamim. Összeszedem a megmaradt kacatokat, amik sértetlenek a hálószobámban. 

Félve közelítem meg a fürdőt. Utoljára még egyszer leülök a falhoz dőlve, és megsiratom a növényeim.  Felcsendül egy ismerős hang. A lábam mellett hever egy számomra idegen, de ismerős fekete-ezüst gyűrű. Szomorúan elmosolyodok. 

"Jönnek végtelen nyarak,
Mikor ráolvad a nap az égre
És a múlt már nem teher." 

Mennyire tudnálak szeretni. De inkább elmegyek. Kint egy ismerős arcot látok.

- Julcsi néni! - intek - Csókolom.
- Te lány, te lány, hát jól vagy?
- Javulgatok. Szeretnék elköszönni. 
- Istenkém, hát vigyázz aztán magadra. Remélem látlak még. Képzeld a melletted lévő lakást is kiadták. Gondoltam rád, lehet érdekelt volna, de hát tudod mióta áll ott, aztán a tulaj örült, hogy végre akadt egy érdeklődő. 

- Emiatt ne tessék aggódni. Így lesz a legjobb mindenkinek. - aztán még egyszer lepillantok az ujjamra és megismétlem magamnak is - Így lesz a legjobb.

20211208

hahó mindenki!

ezer éve. de tényleg, lassan 5 év telt el, mióta utoljára írtam bármiféle történetet, amit meg is osztottam, de eljött ez a nap is.

van még a fejemben egy-két hasonló terjedelmű történet (ahol nem ennyire megbízhatatlan a narrátorunk hehe).
reményeim szerint sikerül őket megírni és megosztani, mielőtt eltelne újabb 5 év.

ha bárkit érdekelne a fent említett három dal, sorrendben:

Kispál és a Borz - Ha az Életben
Zaporozsec - Azon az Éjszakán
Vad Fruttik - Hold

köszönöm, hogy végig olvastad. remélem tetszett, vagy legalább volt benne olyan rész, amit nem utáltál.

szép napot <3

Nami