Sokszor érzem azt, hogy egyedül vagyok. Szeretnék valakinek mesélni dolgokat, elmondani az érzéseimet, vagy csak beszámolni a napomról. De nincs senki kívülálló, akinek ezt megtehetném. A családom nem pálya, ha mindig mellettem vannak.

Ülök a szobámban és gondolkodok. A suliban ma kb két szót váltottam az osztálytársaimmal.

Ülök a székemen és pörgetem a tiktokot. Az ezredik videót  látom, ahol valaki a bffjéről beszél, csillagjegyek alapján vélekedik a baráti társaságok tagjairól.
Arról beszélnek, hogy a gimis évek a legfontosabbak.

Nagy koromban mit fogok mondani? Nekem nincsenek ilyen emlékeim?
Vagy csak bólogatni fogok, és kamu mosollyal biztosítom az illetőt, hogy értem a szitut, nekem is volt ilyen?
Vajon ha már most sajnálom a kimaradt idő, akkor mit fogok gondolni?
A sírás kerülget.

Jövök haza suli után. Vagy épp edzésre megyek/ onnan érkezem. Csak sétálok az utcákban. A levelek között besüt a fény. És abban a pillanatban valahogy boldog vagyok és megtörik a szomorú pillanat.
Holnap majd más lesz.

Ezt egy jó másfél éve írtam. Nem tudom hogy honnan szedtem most elő, de szerintem illik a könyvhöz, úgyhogy bemásoltam.
* én ahogy majdnem elsírom magam a szövegen. Ez ritka lehangolóra sikerült*