A gondolat, hogy a szüleimet bármikor bánthatja, csakhogy magához csaljon. Ez nem hagyhatom! Gyors mozdulatokkal teszem meg ezt a lépést, a futást. Kifutottam a rejtekhelyről és egészen az erdőn át szaladtam, ahogy csak bírtam, de egy kezet éreztem meg, amitől a földre esve próbált lenyugtatni.

-Eressz el! Meg kell mentenem a családomat! -fészkelődtem alatta, hogy kiszabaduljak, de nem engedett.

-Nem engedem, hogy bármi hülyeséget csinálj! -ismerős hang ütötte meg a fülemet.

Jungkook?!?

-Szükségük van rám! Nem hagyhatom, hogy bántsa őket.-szinte már könnyekbe borultam, amikor a szemébe pillantottam.

-HaYoung! Meg kell nyugodnod! -nyugodt hangnemben motyogta, de ez nem segít.

Mellkasára helyezem a két kezem és próbálom magamtól eltolni, de megfogja őket és egy tapottat sem mozdul, amíg nem látja rajtam a nyugodtságot. Annyira nehéz nyugodtnak lenni, amikor tudod, bármikor bekövetkezhet a legrosszabb. Engem akar. ENGEM!! A családomat meg simán bántja, ha nem kap el.

-..A.. a.. -nyeltem egy nagyot és kicsordult az első könnycsepp.-..szüleim..-megakadtak a torkomon a szavak, a gombóccal együtt.

-Nyugalom! -áll fel rólam, és engem is magával rántva ölel szorosan magához.-Nem hagyjuk, hogy bármi bajuk essen! -motyogja a fülem mellett.

Át adom magamat az érzésnek és én is magamhoz ölelem, miközben az arcomat vállába temetve hullajtom a könnyeimet. Nem a legjobb érzés, amikor érzed a veszélyt és te nem tehetsz semmit. A világ legrosszabb gondolatokkal a fejemben. Nem bírom tovább. Egyre erősebb fájdalmat érzek a mellkasomban, mintha a hideg rázna, de tudom, hogy ez teljesen más. Nem a szokásos érzés kerít hatalmába.

-Mindent megteszünk, hogy megvédjünk téged, és a családod! -szinte már suttogva mondta.

Még mindig az erdő kellős közepén vagyunk, az avarban ülve öleljük egymást. Talán már soha nem tudom meg a választ, de most ez érdekel a legkevésbé.

-Nyugodj meg! -dörzsölni kezdi hátamat, hogy megnyugodjak.

Bevallom, először érzem magam valaki védelme alatt és érzem magam biztonságban. Furcsa, de kezdek hozzászokni.

×××

Sötét van és kint égnek az éjjeli lámpák! Fényeik erősen világítják meg az avart és a faházat, amit rejteknek nevezek. Nyugodt külsőmmel befeküdtem az ágyamba és csak gondolkodtam. Gondolkodom a jövőn, ahol ismét a családommal lehetek. Várom, azt a percet, amikor újra ölelhetem és érezhetem biztonságukat, a szeretetüket. Mindenüket, hogy tudassam magammal, minden rendben van. A takarómért nyújtózkodom, oldalra fordulok és a nyakamig húzva a takaróm aludtam el.

Reggel más volt a helyzet. Nem keltett senki, amit furcsálok. Érthetetlen. Régen már csurom vizesen ébredtem volna fel, vagy a másik próbálkozása, hogy felemel és a vállára helyezve hurcol ki az udvarra. Nem a legjobb a korai hideg levegővel találkozni. Így most önszántamból kelek ki az ágyból, a takaróm lelökve sietek ki a szobából. Mindenki a maga dolgával volt elfoglalva, ahogy a nappali helyiségébe érkeztem. Ide-oda mentek. Valamiről vagy éppenséggel valakiről beszélve.

-Jó reggelt, HaYoung! -hátam mögött megállva éreztem meg jelenlétét, ahogy a vállaimra ejti tenyereit.

Nem ijedtem meg, egy cseppet sem, így csak felé fordultam egy mosolyt magamra öltve.

-Jó reggelt! -köszöntöttem a már előttem álló srácot, Hoseokot.

-Hogy aludtál?? Jobban érzed magad, a ... Tegnapi miatt??-kérdezte kíváncsian.

-Jól, köszönöm! Már sokkal jobban! -mosolyogtam és egy kicsit meghajoltam.

Mosolygott, szinte már majdnem kuncogott.

-Jó érzés hallani! Örülök.-karjával megbökte a bal karomat, majd tovább sétált sietve a többiekhez.

Ha már itt vagyok, velük bezárva ebbe a kis faházba, -amit ne felejtsünk el megemlíteni sem, hogy titkos-engem is érint eme feladat, amivel csak megtudnak bízni. Én sem vagyok rest, bemegyek!