-Még nem fejeztük be a beszélgetést! -a szeme már biztosan vörösre izzik, de nem félek tőle.

-De igen! Értelme nincs, ha csak felhúzod magad és kitöltöd rajtam! -kirántottam karom a markából.

-Megmondtuk, hogy egyedül nem mászkálhatsz el! Főleg nem pont az erdőben! -idegében közelebb jött és a falhoz szorított, majd ellökte magát és hátrált.

-Ha befejezted, akkor én lépnék! -vágtam vissza.

-Még nem fejeztem be! -ordított..

-Tényleg?? Akkor ezt nézd! -kinyitottam az ajtót és leléptem.

A szobám ajtajához érve löktem be magam rajta és bezártam magam után azt ajtót. Idegesen dobom le magam az ágyra és az arcomat a párnába temetem. Még mindig fáj a seb, de nem akarok vele törődni. Megbízhatatlannak titulált. Vagyis ezt vettem ki lényegnek.

-Micsoda egy... Beképzelt...-visszafojtom a kimondásra váró szavakat és lenyelem.-Nem süllyedek le a szintjére! -emelem fel hirtelen a fejemet.

Jungkook

Annyira makacs, hogy kezelhetetlen! Valamire figyelmeztetjük, nem fogadja meg. A szoba ajtaján kopogtatás érzékelek.

-Szabad! -mondom és próbálok higgadt maradni.

-Zavarok??-kérdezte egy hang, mire felkaptam a fejem és az ajtóra pillantottam.

-Nem, dehogyis! Gyere csak!

Doyeon az. Kérésemre beljebb lépett és egy köteg papírral a kezében igyekezett az asztalomhoz, majd ráhelyezte.

-Itt vannak az újabb feladatok! -mondta.

-Ez rengeteg! -ámuldoztam.

-Ilyen a meló! -az ajtóhoz lépett, majd megállt és felém fordult.-Hallom, HaYoung megsérült! Hogy van??-kérdezte kíváncsian és kétségbeesetten.

-Természetesen, remekül van! Csak felelőtlen! -vallottam be, de ez nagyon is gonosz húzás volt tőlem, hogy ilyeneket mondjak.

-Attól nagyon is kedves és segítőkész! Meg tudom érteni a helyzetét. Hiszen elvesztette a szüleit. Hoseok pedig sajnálja! -magyarázza, pedig tudom nagyon jól, mit miért tesz!

-Nagyon szépen kérlek, ne hozzuk fel ezt a témát! -fejemet fogom, majd az orrnyergemet masszírozom.

-Nem kellene felkapnod a vizet! Meg kell tudnod bízni az ösztöneibe! -tanácsolja, és ...

Igaza van. Talán túlságosan is túl szigorúbban vettem a balesetét. Méghogy talán?? Na jólvan, nagyon is.

-Igazad van! Túl szigorú voltam vele! -lehajtottam a fejem.

-Akkor ideje megbocsájtanod! -visszafordult és kilépett a szobámból.

Gondolkodni kezdtem, talán jobban érzem belül a fájdalmat, amit mondtam.

HaYoung

Oldalra fordulva hunytam be a szemem. Hullaként heverek és csak forgolódom. A seb is egyre jobban sajog, pedig egy csak egy horzsolás, semmi több. Hát persze. Miközben itt forgolódom, mindig valamibe érintkezve dörzsölgeti a sebet. Az ajtóm kinyílt és lépteket hallok. Ijedtemben hunyom szorosabban a szememet, majd egy süppedést érzek mögülem.

-Tudom, hogy ébren vagy! -suttogja.-Ahw.-sóhajtott..-Kezdjük előről a beszélgetésünket! -halkan beszél és nyugodtan.

Lassan felülök és felé fordítom magam. Mérges vagyok, ahogy meglátom nyugodt lényét.

-Jó éjszakát, és most pedig, tűnj el! -a takaró után kaptam, de nem engedte.

-Előtte higgadtan tárgyaljuk meg!

-Kérlek, menj innen! -kértem dühösen, de halkan, hogy ne halljanak.

-Figyelj, bocsánatot szeretnék kérni a viselkedésemért! Amit mondtam, nem úgy gondoltam!-a kezét a homlokomhoz emelte, de elrántottam, mielőtt még hozzám ért volna.