A lányok tankönyvekkel megpakolva tértek vissza a szobájukba, míg a fiúk csak akkor indultak el, amikor a lányok visszaértek.
Addig csak beszélgettek, poénkodtak és a gondolataikba merülve cigarettáztak.
Isabelle és Marion rögvest az ágyra hajították a könyveiket, de Emma rögtön az éjjeliszekrényének az alsó részébe pakolta az összeset.
A lányok kipakolták a ruháikat, és az egyenruháikkal együtt a szoba sarkában lévő robosztus, kemény fából készült szekrénybe süllyesztett azokat.
Adam, Mark, Will és Antoine csak gyorsan ledobta a könyveiket az ágyra és máris mentek a lányokkal együtt az étkezőbe.

Nap haloványan sütött, s a fényes csillag előtt puha bárányfelhők lebegtek.
A kis csapatot átvágott a kerten, és beértek a főépület földszintjére, a folyosó végén található étkező felé vették az irányt.
Mivel még csak ők tartózkodtak egyedül a Swindon College-ban, így rengeteg szabad hely volt. Ki is választottak két-két ablak melletti négyes asztalt, majd összébb tolták azokat és helyet foglaltak.
A kis ablakhoz érve megkapták az ebédjeiket, a koszt teljesen elfogadható volt, így jóízűen nekiláttak a hideg, tejszínhabos meggylevesnek és a vékonyra vágott öntetes marhaszeleteknek, amihez selymes krumplipürét tálaltak.

- Egész jó a kaja! - nyamogott Will és egy újabb falat húst tömött a szájába.

- Egyél már kultúráltabban, Will! - jegyezte meg Marion félhangosan.

A lány megjegyzését Will rögtön figyelmen kívül is hagyta és inkább Adammel kezdtek dumálni kosárlabdáról.

- Tényleg, Mark - kezdte Natasha -, te kosarazol, nem?

- De, igen - törölte meg Mark a száját egy szalvétával és Natashára mosolygott. - Te sportolsz valamit? - kérdezed vissza.

Amilyen kurva jó alakja van, biztosan – gondolta magában a Barrow fiú, miközben végigstírölte a lány felsőjét, amelyet apró cseresznyék díszítettek. Ez persze egy cseppet sem érdekelte a fiút.

- Igen, pár évig szertornáztam - túrt egy tincset a lány a füle mögé.

- Beállhatsz pompomlánynak - jegyezte meg kaján mosollyal Antoine.

Magában Mark és a göndör fiú is elképzelte a Grey lányt egy – általuk kigondolt – falatnyi szoknyában ugrándozni a sportpálya szélén.

- Vigyázz, Benco, nyáladzol! - Marion egy újabb csípős megjegyzést tett.

- Nyugi, Hardy! Nem rád, ne ijedj meg! - bökött a lány felé a vékony, csontos ujjaival Antoine és gonoszul elvigyorodott.

- Mi legyen ebéd után? - törte meg a csendet Isabelle és lerakta az evőeszközeit a tányérra, jelezvén, hogy ő befejezte az étkezést.

- Nem tudom, mit forgatsz a fejedben Belle, de nem lesz semmi csapatépítő szarság! - magyarázott teli szájjal Antoine.

Göndör fürtjei pajkosan a szemébe hullottak és a bordó, bő melegítő felsőjének az ujja végig csúszott a fiú kezén, ezzel felfedve a felhörzsölt öklét és a lilás foltokat az alkarján.

- Jól vagy, Antoine? - nyalta meg a szája szélét Isabelle és aggódó tekintetét a fiúra vezette.

A sérülések komolyak voltak.

- Igen - Antoine azonnal elrejtette a sebeit. Szégyellte őket.

- Nem úgy néz ki - bökött a fiú felé a villájával Marion.

- Kurvára semmi közöd hozzá, Hardy! - emelte meg a hangját Antoine, majd hátra tolta a székét, amely hangos csattanással zuhant a pepita kőre.

- Most mi az haver, rosszat mondtunk? - nézett a szobatársára Will.

Antoine a mellette ülő Emma székére támaszkodott, a lány összerezzent.
Antoine olyan heves volt, mérges, elkeseredett, Emmát pedig ez riasztotta. Ő a nyugodságot, a békét, a boldogságot és a kiegyensúlyozottságot kedvelte.
Nos Antoine-ban ebből egyik sem volt meg.
Az olasz fiúban olyan irdatlan harag tombolt, amely néha belenyugvással társult, hogy néhányan joggal féltek tőle.

- Semmi rosszat, de most mennem kell - Antoine úgy szorította Emma székét, hogy az ujjbegyei teljesen elfehéredtek.

A fejében megszólalt a vészcsengő, amely sivítva kísérte a fiú kapkodó mozdulatait, ahogy kisétált az étkezőből, majd amikor senki sem látta elkezdett rohanni.
Mint az őrült, úgy vágtatott be a kollégiumba, a szemei előtt tisztán látta a legnagyobb rémképeit. Az összes sérülés okozóját.
Őt, a tulajdon apját.
Antoine arca vicsorba rándult, legszívesebben felkereste volna az apját, és ott helyben szarrá verte volna, mindazért, amit okozott neki.
Az ajtófélfának támaszkodva kifújta a levegőt és a táskájához lépett. Remegő kézzel kihalászott egy műanyag zacskót, az egyik elrejtett belső zsebből. Mindenféle pirula, gyógyszereslevél, cigipapír és pár előre tekert füves cigi lapult benne.
Röviden Antoine menedéke.
Nem tartotta magát drogosnak. Attól, hogy néha-néha bekapott egy tablettát, vagy elszívott egy kétes eredetű cigarettát, folyamatosan tudatosította magában, hogy ez csak eszköz és nem a függője.
De a függője lett annak, hogy nem a függője.
Függője lett annak az érzésnek, hogy végre egyszer a kibaszott életben valamit jól csinál.

Antoine kivett egy szem neonszínű pirulát, amelyet kettétört. Az fél szem tablettát visszarejtette a zacskóba és az egész cuccal együtt a fürdőbe indult.
A zacskót a wc tartály hátára szerelte, a csövek között elfért és biztosan állt a fal és a tartály közé szorítva. A Benco fiú remélte, hogy nem esik le onnan.
A fél pirulát egy wc papírba rejtette és a földre guggolva egy penny-vel összemorzsolta, majd kulcsra zárta az ajtót.
Végig feküdt a földön és a fél orrlyukát befogva felszívta az anyagot.
A wc peremébe kapaszkodva – amibe majdnem beletenyerelt – ülő helyzetbe tornázta magát, és a dolgok körvonalai már rózsaszínben pompáztak.
Elkezdődött.
Antoine lehunyta a szemét, elkezdett forogni vele a világ, mintha kiszakadt volna a valóságból.

- Szerintetek hová ment? - kérdezte Natasha.

- Kicsit kiszellőzteti a fejét, gondolom - válaszolt Will.

Kivitték az ételmaradékos, piszkos tányérokat, majd elindultak kifelé, vissza a kollégiumba.

- Nem sétálunk egyet? - borzolta meg a frufruját Belle. - Szeretnélek megismerni titeket.

- Szóval csapatépítő szarság lesz? - röhögött fel Marion és a zsebében lapuló Camel cigarettásdobozra paskolt. - Felőlem mehetünk, bár nem egy nagy sztori az életem.

A kis csapat elindult a birtok irányába, az volt a tervük, hogy felfedezik a kertet.
A nagy lombos, öreg fák körbeölelték őket, ahogy mindenki elmesélte a saját történetét, kihagyva az esetleges pikáns, oda nem illő vagy túlzottan személyes részeket.

- És miért éppen a Swindont választottátok? - érdeklődött a Grey lány, miközben egy kilógó gyökeret piszkált a cipőjének az orrával.

- A válasz nagyon egyszerű - Mark arca egy pillanat alatt elkomorult -, a bátyám is ide járt.

- Várjunk csak! - bökött a fiú felé a mutató ujjával Emma. - Noah Barrow a bátyád?

- Igen, miért? - kérdezett vissza Mark.

- A szüleim azt mondták, hogy van egy régi ismerősük, akinek a gyereke oda járt és, hogy milyen jó, meg nagyon jók a tanárok meg minden és ajánlották, hogy jöjjek ide. Ismerős volt a neved, de csak annyit jegyeztem meg, hogy valamilyen Noah - mesélte Emma.

Jellemző, hogy csak őt említik. Mindig csak őt – puffogott magában Mark.

Emma érezte, hogy érzékeny pontra tapintott, így hát gyorsan témát váltott és megkérdezte, hogy mik Adam kedvelt hobbija, bár ezt nagyon béna kérdésnek tartotta.

- Szeretek kártyázni, illetve a sportjátékokat is kedvelem - válaszolt a fiú és eltűrt egy hullámos tincset a szeméből.

- Én szeretek kártyázni, de nálunk otthon csak apámék bridzseznek a szivarszobában. Oda nő nem megy be. Elég konzervatív és szar, ezért legtöbbször a szomszéd lánnyal römiztünk vagy pókereztünk - mosolygott Isabelle a Harris fiúra.

- Ha van kedved, akkor majd kártyázhatunk - csillant fel Adam tekintete. - Közösen - tette hozzá egy kis gondolkodás után.

- Oké - bólintott rá a lány.

A tématereléssel egybekötött kínos kérdéssor után Isabelle, Adam és Marion rágyújtott a nagy fa mögött.

- Azt hiszem ebben vagyunk a legjobbak - ült le Marion a földre és a fűre hamuzott.

- Mármint miben? - nézett rá Emma, majd arrébb állt, hogy a szél ne felé vigye a füstöt.

- Abban, hogy szart sem csinálunk, csak cigizünk, miközben faszságokról dumálunk. Nem kell ilyen ismerkedős szar. Mármint - tette hozzá Marion, látva, hogy Isabelle hűvös arckifejezéssel fújja ki a füstöt - jó ötlet, de majd megismerjük egymást. Így vagy úgy.

- Csak gondoltam… - kezdte Isabelle, de nem fejezte be a mondatát.

Elindultak visszafelé, Isabelle fejében pedig csak egy mondat ismétlődött folyamatosan.

" …majd megismerjük egymást. Így vagy úgy."

Akármennyire is beszélt már az összes osztálytársával úgy érezte, hogy a nevükön és pár információn kívül semmit sem tud róluk.

Antoine a földön kuporogva ébredt. A víziói megszűntek, a szája kiszáradt és alig bírta összekaparni magát a csempéről. A csaphoz lépett és mohón nyakalni kezdte a hideg csapvizet. A feje sajgott és a szemét lehunyva próbálta visszaidézni, hogy mi is történt.
Alig tudta kinyitni a zárat, az ágyára esett, a fejét a párnába temette.
Üvölteni akart, a haragja nem múlt el egy kis dizájner drogtól.
Sebes öklei csattanva találkoztak a fallal, a fiú hangosan lihegett és mégegyszer a falba vágott. Az öklein a seb felszakadt, meleg vére végig csorgott az ujjain.
Ebben a pillanatban nyitottak be a szobatársai.

- Haver, jól vagy? - Adam becsukta maga mögött az ajtót. - Vérzik a kezed. Gyere, elmegyünk az orvosiba és beköttetjük - nézett a fiú szemébe Adam.

- Jól vagyok.

Nem, kibaszottul nem vagyok jól. Nem normális ez az egész, nem normális a múltam – Antoine állkapcsa megfeszült.

- Akkor csak hadd adjak egy kis gézt, majd te bekötöd magadnak - szedte elő a táskájából a tekercset Will. - Anyám adta, hátha kell.

- Kösz - morgott Antoine, majd az ágyára ülve gyakorlott mozdulatokkal bekötötte a kezét. - Tényleg - nézett fel, majd kisöpört egy hullámos tincset a szeméből.

Nem lett volna szabad, hogy azt tegyék vele, amit tettek.

Sziasztok!
Nos, végre publikáltám ezt a részt.
Bevallom, szerintem ez lett eddig a leglaposabb és ezt írtam meg a legtöbb idő alatt, de ez afféle átvezető rész, mielőtt tényleg beindul a történet és megismerjük őket.
❤❤❤
Azért remélem tetszett!

Outlaaw, 2020. 05. 12.