- Jungkook -

Unalmas volt a magány és csendes, nekem legalábbis túlságosan az volt. Találnom kellett valakit vagy valamit, amivel el tudom terelni a figyelmemet a mocskos, bűnös tetteimről, de valóban ekkora bűn lenne vagy csak egyszerűen túlreagálom azért, mert őt megbántottam? Azóta kerül engem, de nem igazán hibáztathatom, s egyet kellett értsek vele egy idő után. Tudtam, hogy a mi kapcsolatunk tiltott, alapból bele se kellett volna kezdenem ebbe az egészben, de képtelen voltam hallgatni az agyamra, most pedig gyötör a bűntudat. Meg amúgy is, senkinek sem kívánom mindazt, amin nekem keresztül kellett mennem. Éveken keresztül pszichológushoz kellett járnom, mert állítólag traumát éltem át, s mindezt csak most fogom fel igazán. Nem akarok bajt okozni neki, ő lenne az utolsó akinek szenvedést kívánnék.

Idővel beleszoktam a mindennapokba, találkozni kezdtem egy lánnyal, aki velem egyidős, s talán csak erre volt szükségem. Állítása szerint, már első naptól kezdve szimpatikus voltam neki, ám ez nem tűnt fel nekem. Csendes, visszafogott lányról van szó, de ezt teszi őt aranyossá. A hölgy, akivel találkozgatok, az nem más mint Yebin. Nekem is megvolt az a bizonyos első benyomásom róla, de mérföldekkel rosszabb volt az övénél. Számomra semleges, de mikor beszélgetni kezdtünk, rá kellett jönnöm arra, hogy a kettőnk közti kémia mehet. Mindaddig, amíg nem fogok törődni vele, addig bármi jöhet.

Éppen a sokadik randinkon veszünk részt, egy eléggé barátságos kávézóban, melyet Yebin még a napokban nézett ki. Hangulatos kis helység, az biztos, és az ital, illetve étel, amit rendeltem egész jónak bizonyult. Lehet, hogy többször is ellátogatok ide. 

- Mi a helyzet a gyerekekkel? - kérdezte kollégám, s jelenlegi randi partnerem két korty között. Mindig tudta, hogy mit kell kérdeznie, ugyanis ebben a pillanatban fogalmam sincs, mit kellett volna válaszolnom. 

- Erre a kérdésre nincs helyes válasz. - vontam meg vállaimat, villámat pedig a sütimbe mélyesztettem. Magával az osztállyal már nem volt akkora gond, mint a legelején, s idővel elég jó kapcsolatot bonyolítottunk ki, de mindig ott van az az egyetlen diák, ki el tudja rontani a gyönyörű összképet. Még mindig átkozom a napot, amikor megismertem. 

-Ugyan Jungkook, ez csak egy egyszerű kérdés volt. - igazította meg orrán csücsülő szemüvegét. - Mindenki tudja, hogy milyen az az osztály, ráadásul te még új vagy a tanítás világában, s mégis sikerült beidomítanod őket. - kuncogott fel. - Hogy sikerült, hm? 

- Emberszámba vettem őket, ennyi a nagy titok. - mosolyodtam el féloldalasan. 

Nem tetszett az, ahogyan beszélt a diákjaimról, mert én tudom, milyen fából faragták mindegyiket, de ez nem azt jelenti hogy rajtam kívül bárki más is szidhatja őket. Ezek a gyerekek lenyűgöző tehetséggel bírnak, s csak annyira lenne szükségük, hogy valaki meghallgassa őket, és talán ezért is hozott engem a sors ebbe az iskolába. Biztosan nekik is újdonság az, hogy egy majdnem velük egyidős tanár oktatja ki őket, de szerintem csak jót tesz nekik. Az iskolában rengeteg az öregasszony, illetve pasas, akik csak azzal törődnek, hogy hogyan buktassák meg a diákok háromnegyedét. Az egyetlen fiatal tanár az én vagyok, illetve Yebin, de ő is szigorúnak mondható aranyos külseje ellenére. Csak én maradtam, ki tudja mennyi időre, s be szeretném bizonyítani a tanítványaimnak, hogy akadnak rendes tanárok is az intézményben. Főleg az én sulis éveim után, mert nem akarok senkit sem egy kalap alá venni régebbi önmagammal. 

[...]

Végül nem tehettem mást, bele kellett egyeznem a beszélgetésbe, s tűrnöm kellett annak a nőnek a jelenlétét, aki valamilyen szinten tönkretett engem. Ugyan hibája nem ér fel olyan magasra, de neki köszönhetően, az otthoni helyzetem egyre csak rosszabbodik. Apám alkoholizmusa és mentális betegsége borzasztóan kihat rám is, és ma is miatta veszítettem el az önkontrollt. De egyvalamit megköszönhetek neki, mégpedig azt, hogy elég bátorságot adott ahhoz, hogy kiálljak magamért. Nem tudom, hogy utáljam, vagy továbbra is tápláljak iránta lágy érzelmeket. 

- Köszönöm, hogy nem utasítottál vissza, Jungkook. - szólalt meg lágy hangján, mely szinte zeneként kúszott hallójárataimba. Már el is felejtettem, milyen békés kisugárzása is van Alicianak. De ami igazán szemet szúrt, az a beszédstílusa. Nemcsak szomorú volt, de koreaiul beszélt velem, mikor pár héttel ezelőtt csak törte a nyelvet. Enyhe melegség járta át a szívem, de nem szabadott gyengének tűnnöm. El kell őt felejtsem, örökre.

- Csak essünk túl rajta, tanárnő. - válaszoltam angolul, az előttem ülő pedig legalább olyan dermedten ült előttem, mint én néhány másodperccel ezelőtt. A hangulat kínos volt, s kellemetlen, de valahol mélyen éreztem még a köztük lévő halovány szikrát. Ugyan, gyermeki érzéseim teljes mértékben felborultak, próbáltam ezúttal az agyamra hallgatni. Nem engedhettem az amerikai varázsának. Olyan volt, akár egy szirén éneke, mely megbabonázta a tengerre hajózó emberek sokaságát, így biztos voltam abban, hogy más is beleesett a csapdájába. 

- Egyenesen a lényegre térnék. - sóhajtott, miután rendelt a pincérnőtől egy kávét. - Én nem akarok az ellenséged lenni, sőt. Az utóbbi időben folyton csak rád gondoltam, ránk gondoltam és arra a szoros kötelékre, ami létrejött kettőnk között. Tudom, elrontottam. - túrt idegesen hosszú fürtjei közé. - Nem kellett volna ilyen hirtelennek lennem, te ennél sokkalta jobbat érdemelsz. - nézett végül szemeimbe, tekintetébe pedig ott lappangott a szomorúság. A fekete démon, mely lenyel, s elemészt, hogy többé ne tudj kijutni belőle. Összetört, pont ahogyan én is. 

- Ezzel nem magyarázott meg semmit. - vontam meg a vállam. - A diákja vagyok, ön pedig a tanárom, és ennél többnek nem is szabadott volna lennie közöttünk. Hálás vagyok mindenért, amit értem tett, de ennyi. - fonom össze karjaimat mellkasom előtt, miközben végig az előttem ülőt bámulom. 

- Neked is érezned kellett volna azt, amit én éreztem, S még most is tisztán érzem. - kezdett bele újból. - Én nem fogom tudni ezt lemosni magamról, s most biztos baromi szánalmas lehetek a szemedben, de szeretném ha tudnád, hogy én... 

- Elég legyen ebből a marhaságból! - csaptam rá az asztalra, mire számos vendég felénk fordította a tekintetét. - Nem tudom mit akar tőlem, de azt igen, hogy én mit szeretnék. Tűnjön el az életemből, mert különben megbánja, s nagyon komolyan beszélek. - néztem dühösen rá, Alicia pedig üresen pillantott felém, eltátva lágy ajkait, melyeket többé már nem érezhetek. Mindkettőnkért áldozatot kell hoznom, különben vége a dalnak, s örökre elveszíthetem. Így legalább tudom, hogy többé már nem esik bántódása. 

- Értem. - mosolyodik el végül lágyan, majd előveszi a pénztárcáját, a kávé árát pedig az asztalra teszi. - Mindent köszönök, amit értem tettél. Soha nem foglak elfelejteni, Guka. - harapta be alsó ajkát, s ezzel el is hagyta az apró kávézót.

Nem tudom, mit kellett volna tennem. Azt se tudom, hogy egyáltalán jól cselekedtem-e. Viszont, abban biztos vagyok, hogy így mindketten jobban fogunk járni. Amit tenni akart, nem lett volna ellenemre, de mindenki másképp vélekedett volna. A világ egy rossz hely, ahol az itt élők bántják társaikat, s csak a rosszra gondolnak. Talán ez volt az a pillanat, mikor belekóstolhattam a felnőttek világába. Néha az emberek eltűnnek életünkből és soha nem térnek vissza, így nem hagyva mást, mint keserű emlékeket, de ezúttal ez nem így volt. A mi közös múltunk csodálatos volt, de a jövő nem lehet a miénk. Ez a játszma túl veszélyes lett volna mindkettőnk javára, s a veszteség pedig kiszámíthatatlan. 

[...]

Gyermekként sokat voltam bántalmazva a kinézetem és a sebhelyeim miatt, melyeket egyetlen élő szülőm hagyott magamon. Azóta már minden bűnét megbocsátottam. Rendszeresen látogatom, mióta rehabilitációs kezeléseken vett részt. Jó ember vált belőle, elismeri a munkámat és talán ki is jelenthetem, hogy ő az egyik legnagyobb rajongóm. Az összes filmemet, sorozatomat és reklámokat látta. Meg kellett beszélnem vele a történteket, anya halála tényleg beadta a kulcsot, s én csak egy eszköz voltam, melynek segítségével kiereszthette azt a sok feszültséget. Évekig járt pszichológushoz, ahol mániákus depresszióval diagnosztizálták. Egy beteg emberrel soha nem szabadott volna ujjat húznom, s mostanra már bánom azt, ahogyan beszéltem vele, mielőtt elmentem otthonról.

De visszatérve, a gyerekkorom maga volt a pokol, míg ki nem álltam magamért. Az a bizonyos behemót osztálytársam később a barátommá vált. Az osztály többé nem nézett le, s elfogadtak, sőt barátjuk ként kezeltek. Felemelő érzés volt úgy bemennem az osztályba, hogy itt elfogadott voltam, nem kellett félnem senkitől és semmitől, maximum a rossz jegyektől. Ugyanis abban az időszakban, apám még nem lépett jó útra. Az alkohol annyira elvette az eszét, hogy képtelen volt logikusan gondolkodni. Tudta, hogy belőlem sose lesz matematikus, de őt zavarták a rossz, mégis átmenő jegyek. Nem bántam, végül az lettem aki akartam lenni, mégha nehézségek árán is. Az apám megtanított egy dologra: az élet nem habos torta. Keményen dolgozik azon, hogy tönkre tegye az ember lelki világát. Egy megpróbáltatás, melyet ha elbuksz, többé nem teheted jóvá.

- Jungkook? Te figyelsz rám? - kérdezte partnerem, mély bambulásom közepette. Megráztam a fejem, s arcomat felé fordítottam. Túlságosan elragadtak a múlt emlékei, éppen ezért képtelen voltam az előttem ülő lány hangjára koncentrálni.

- Persze, minden részletre. - mosolyodom el hamisan, amit észre is vett. - Jó, nem. Sajnálom, csak ma eléggé fáradt vagyok. - temettem el arcomat mancsaim közé. - Tényleg, ne haragudj.

- Talán a lányok fel tudnak majd vidítani.

- Milyen lányok? - kérdeztem felvont szemöldökkel, mire Yebin a hátam mögé mutatott, ahol tekintetem egyenesen Haruéval találkozott. A lány engem nézett, sötét íriszeivel szinte magába szippantotta lelkem, ezzel egy sokkalta sötétebb világra száműzve azt. Szívem hevesen vert, mikor újabb képkockák jelentek meg lelki szemeim előtt, arról a bizonyos hűvös délutáni napról, mikor az egyetlen dolog, mely felmelegítette a lelkem, az az ő bársonyos csókja volt. Tátott szájjal és tágra nyílt szemekkel néztem a pár méterre lévő asztalnál ülő lányt, ki gyönyörűbb volt, mint valaha. Ezúttal is sikerült elkápráztatnia.

Yebin a hátam mögött jelzett a lányoknak, hogy csatlakozzanak hozzánk, de ez nem történt meg, ugyanis pár pillanattal később, elindultak a kijárt felé. Hirtelen keserűségez éreztem meg számban, s a szomorúság szorongatta vérző szívemet. Fizikai fájdalmat okozott az, hogy láttam őt kisétálni azon az ajtón. Olyan volt, mint amikor magamra hagyott abban a régi osztályteremben, egy érzelmekkel teli veszekedés után. Vajon ő szokott rám gondolni? Vajon lát még lehetőséget arra, hogy egy nap újra próbálkozzunk?  Úgy érzem, szükségem van rá, de elnémulok közelségében, s olyankor azért imádkozom, hogy elnyeljen a sárga föld.

- Valami gond van? - kérdezte az irodalom tanárnő, amivel kizökkentett gondolataim közül.

- Nincs semmi. - válaszoltam mélyebb hangon, s rendezni kezdtem vonásaimat. Nem sokkal később, az asztalhoz hívtam az előző pincérnőt, aki készségesen hozta a számlát. Kifizettem mindkettőnk rendelését, majd a szemüveges nő felé fordultam, aki kíváncsian hallgatta szavaim. - Nem szeretnéd a randinkat tovább folytatni, mondjuk... - vezettem mancsomat az asztalra, ahol azonnal rá fogtam vékonyka kezére. -... a lakásomban?

_____________
Sziasztok! Meghoztam az új részt. Remélem tetszett nektek, és várom a véleményeteket a kommentben! 🥰
Ha tetszett, szavazhatsz a csillagra kattintva ✨♥️