Már nagyon régen volt ilyen idő, mint ma. A nap hevesen süt a fákra, amiken piroslanak a lédús bogyók, gyümölcsök. Nincs sok belőlük a tegnapi szélvihar miatt. Amik ott maradtak a feslett fa ágain, azok igazi túlélők. Hiába karcolta, karmolta őket a szél zord marka, ők páran meg sem rezzentek. Hősök.

Nos, ezekkel a bogyókkal szemezget az az apró, ökölnyi kiskutya is, akinek még nincs neve. A bőrén alig látszódik az a bolyhos szőr, amiből később a vastag bundája lesz majd. A szemei épphogy kinyíltak, és ő maga sokkal gyengébb, mint aminek látszik. Így, húsz centi hosszan. A halk, gyenge nyüszítéseit senki sem hallja, pedig neki lenne rengeteg mondanivalója. Ehelyett csak ül magas cseresznyefa tövében, és nézi a bíbor színbe öltözött bazsalygó bogyókat. Azok gőgös tekintettel merednek a semmibe, mintha ezzel is csak ingerelnék az apró kutyuskát, aki még azt sem tudja milyen fajta.

A füle le-le konyul néha, míg a sötét, örökké nedves piszeorra feketén csillog. A kis karmocskái hegyesek, míg az ínyéből kikandikáló fogacskák éleivel már most is le tudná harapni a saját nyelvét. Szinte biztos benne, hogy ő egy farkas. Véreb. De legalább sakál. Még ha kutya is. Amikor ez eszébe jut nagyokat ugrik, és a kanyargós autóút melletti fák törzsének támad.

Miután diadalmasan megfélemlítette a közelében lévő összes növényt, elégedetten dobja le magát az egyik bokor árnyékába. Lihegve szemléli a mellette hatalmas zajjal elhaladó autókat, míg néha-néha a hátára feküdve az egyik kósza mogyoróbokorággal játszadozik.

A szél barátságosan simogatja hátát, míg a fűben ólálkodó bogarak kihívóan mennek jobbra-balra. Ezt a kiskutyus nem hagyhatja szó nélkül. Ingerülten ugat rá az ártatlan katicára. Talán a piros szín az, ami -, ha a kölyök számára érzékelhetetlen is -, kihívja haragját. Vakmerő vakkantásait hirtelen egy hatalmas lökés szakítja félbe, ami egy óriás kamion száguldó kocsija után jön, széllökés formájában. A riadt katica kihasználja az eb elkalandozott figyelmét, és gyorsan megfutamodik a helyszínről. Mire a kutya újra visszafordul, keresve ellenségét, annak csak hűlt helyét találja. Dühösen kapar a földbe, de ijedten ugrik hátra, mikor a homokból egyszerre egy kisvakond bújik elő. A kutya értetlenül szagolgatja meg a távolba kémlelő vakondot, aki egy szempillantás alatt el is tűnik. Hiába kezd a kölyök ásni, az ismeretlent már nem éri el.

Beleunva a cseresznyefa árnyékába, és a barátságtalan bogarakba a kutya tovább áll. Mindenhová benéz, minden ajtót megkapargat, míg az eget lassan felhők lepik el. Amíg a kiskölyök az utcákon vándorol a hasa egyre hangosabban korog, mintha az életéért sikoltozna. Furcsa érzés szédíti a kutyát, ahogy a tappancsai elnehezednek, és a látása is gyengül, nem úgy, mint az szaglása. Már most is érzi a szomszédos utcasarkáról az illatát annak a sonkás szendvicsnek, amibe még bele sem fogtak. Bátran indul el, és összeszedve maradék erejét sebesen lohol a kósza illat hívogató képe után.

Mikor szemtől szemben találkozik a kissé összenyomott, de érintetlen szendviccsel rögtön megtorpan, ugyanis egy kéz tartja szorosan. De nem is akármilyen. Egy koszos, izzadt férfi kezéből lóg ki a mennyei eledel, míg az felelőtlenül bóbiskol. Az eb először inkább odébb lépked, de a korgó gyomra rögtön visszaszólítja. A kísértés ördögi hálója elkapja a kiskutyát, aki félénken ugyan, de a szendvicsért kap.

A férfi azonban pont abban a pillanatban húzza el karját, mikor az eb fogacskái összekoccannak. A kölyök biggyeszti ajkát, és szomorúan kezd piszegni, de a férfi megvető pillantással néz vissza rá.

- Mit képzeltél? – morcog a férfi, majd elégedetten harap nagyot a zsemléjébe. Erre a kutya féltékenyen ugat egyet. – Na! – nyammogja a férfi, majd megrázza a fejét. – Öcsi, ez bűn és bűnhődés. Ha elakarod lopni valakinek az ebédjét, akkor az a minimum, hogy végig nézed, ahogy szépen megeszi – vág vissza, míg kölyök puffogva bújik mancsai mögé. – Vicces kis dög vagy te – mosolyodik el a férfi. – Hol van a gazdád? A szüleid? – kérdezi, de a kutyus csak elkeseredetten vakkant. – Nincsen nyakörved se – jegyzi meg a férfi, majd sajnálkozva ugyan, de a szendvics felét a kutya elé dobja. Az vidáman ugrik rá, és mintha csak zsákmány lenne, irgalmatlanul elejti. A férfi nevetni kezd, majd bekapva ebédje utolsó falatjait hátra dől, élvezve a nap utolsó meleg, vörösen fénylő sugarait. Mikor lomhán lecsukná szemét, hirtelen éles foghegyeket érez a csuklójában. A kutya az, aki éppen a tenyerére vadászik. – Hé, ezt nem szabad! – csapja gyengéden orrba az ebet, aki bocsánatkérően megnyalogatja a saját fogainak lila nyomait. – Ne gyere, te kis rosszcsont – ülteti óvatosan az ölébe, és a kölyök egy mukkanás nélkül hozzásimul. A meleg kis teste boldogan illeszkedik a férfi sudár testéhez. Gyengéden kezdi simogatni, és mire újra ránézne, a kutyus már alszik is. – Na jó, maradhatsz velem, de csak ha jó kutya leszel – súgja a férfi oda neki hallkan, mikor furcsa, nedves érzés önti el a hasát. Az új barátja máris teljesen összenyálazta az ingjét. – Hajj, még sok gondot fogsz nekem okozni, ugye? – sóhajtja a szemét forgatva, de inkább csak tovább simogatja az apróságot. – Az én nevem Mike. Mostantól te vagy Mike kutyája. De valami normálisabb név kellene neked – vakarja meg fejét, mikor ismét egy kamion húz el az úton, ami azonnal felveri álmából a kölyköt. Az haragtól fűtve kezd ugatni, majd lángoló indulattal kezdi kergetni a kamionról lógó kötelet. Mike először csak megrázza magát, majd kutyafuttában inal utánuk. – Ez egy született bajkeverő – szidja magában, és kezd kiabálni olyan hangosan, ahogy csak bír. – DOSZTOJEVSZKIJ! DOSZTOJEVSZKIIIIIIIJ!