Június 13, szombat

New York utcáin egy percre se állt meg a forgalom. A járdán állva könnyű volt elveszni a sok telefonáló üzletember, fényképező turista és zenét hallgató tinédzser között.

Egy ember sem állt meg, mindenki a feladatát végezte. Volt, aki sietős léptekkel haladt a munkahelyére fánkkal a szájában és kávéval a kezében, de volt, aki éppen egy taxit intett le, hogy a sárga autóba beszállva diktálja a címet, ahova szeretne eljutni.

Senki se nézett körül, hogy éppen milyen idő volt. Esős, napos, szeles vagy csak borús, ez mind nem számított. A feladatok mellett ez csak egy haszontalan információ volt.

Ashley Winter mindezt fentről látta a nyári szünet első napján. Innen volt a legszebb a város, bár sajnos ezt sokan nem tapasztalhatták meg.

Na, nem mintha ezt a sok unalmas embert érdekelné az ilyesmi - gondolta magában.

Viszont volt valaki, akit Ashley nem talált sehol és őszintén fogalma sem volt, hogy most hol lehetett.

Megnézte már a lakásában, a közeli boltokban, az edzőteremben, ahová járni szokott, és a suliban is, de sehol sem találta.

Pedig ezt szerette a legjobban, amikor itt fent volt. Figyelni a fiút, akit neki rendelt a sors. Nézni, ahogy tanul, ahogy pihen vagy ha jó időpontban jött fel azt is láthatta, ahogy gyúr, amit kifejezetten jól esett szemmel követni.

Azonban az, hogy most nem látta teljesen elszomorította. Nélküle az élet teljesen kifakult. Mintha a napot felhők takarták volna, mikor nem volt vele, de egy csapásra eltűntek, amikor megjelent.

Talán kicsit betegesen függök tőle - morfondírozott, de egy vállvonás kíséretében el is intézte a gondolatot annyival, hogy tudta, a fiú is pont ugyan így érzett iránta.

Viszont nem ez volt az első alkalom, hogy a fiú eltűnt. Ilyenkor szerette felidézni a fiú minden egyes részletét. A szeme színét, ami az első pillanatban, mikor találkozott a tekintetük szinte beleégett a retinájába, az illatát, amit az első ölelés után a saját pólóján is órákon keresztül érzett, a bőre érintését, amit az első kézfogásuk óta képtelen kiverni a fejéből - persze nem mintha nagyon akarná -, és a csókját. A csókját, ami olykor gyengéd és óvatos, de néha eszméletlenül bűnre csábító...

A lány azon kapta magát, hogy elpirulva bambán meredt maga elé, és a gondolatai egészen olyan helyen jártak, ahol az adott pillanatban nem lett volna illendő. Egy apró fejrázás közben rögtön fel is nézett, és szeme megakadt legjobb barátján, aki felhúzott szemmel érdeklődve figyelte őt.

- Merre jársz? - kérdezte halkan, mire Ashley csak elmosolyodott. Gale mindig észrevette, amikor a lány elkalandozott.

- New York utcáin - suttogta a lány, és újra azon gondolkodott, mit is csinálhatott a szerelme.

A barátja visszafordult és ő is maguk alá nézett.

- Hol máshol? - motyogta az orra alatt a fiú. Ashley tudta, hogy a kérdés nem erre vonatkozott, ezért játékosan meglökte a vállával, mire Gale újra ránézett és összemosolyogtak.

- Ashley, Gale, mi lenne ha most már rám fordítanátok a figyelmeteket? - kérdezte egy szigorú hang, mire mindketten odakapták a fejüket.

Előttük egy nő állt. Szőke haját szoros kontyba fogta hátul, hideg kék szemei szinte világítottak. Rajta fehér ruha volt, ahogy a körülötte félkörben ülő fiatalokon is. Ezek közé a fiatalok közé tartozott Gale és Ashley is.

- Bocsánat - kért elnézést a fiú, mire Ashley bólintott.

- Most már folytathatod, anya - mondta, és egy pillanattal később az asszony folytatta is az ifjak első küldetéséhez felkészítő tréningnek az ismertetését.

A lány egy ideig figyelt, de aztán a gondolatai újra elkalandoztak sötét hangot kölcsönözve az eddig boldog elmélkedésének.

A fiú nem tudhatta meg.

Nem tudhatta meg, hogy a lány és a szülei is különlegesek.

Nem tudhatta meg, hogy Ashley egy angyal.

~

A fiatalok alatt, New York utcái és metróvonalai alatt mélyen a földben egy évezredek óta kiépített üregben volt a fiú, akit a lány keresett. Apja mellett állt, és gondolataiban elmerülve bambult a tömegre, ami körülvette és ami egy emberre figyelt, aki egy emelvényen állt, és magyarázott valamiről. A fiú ismerte a férfit, őt az Alvilágban mindenki ismerte. Ő tudta a legtöbbet a démonokról és a történelmükről, emellett egy igen páratlan vezető is volt, aki a rangját apjától örökölte. Ő volt Lucifer, személyesen.

- Történt valami, Dean? - kérdezte a mellette álló férfi a fiút fürkészve.

Dean megrázta a fejét. Igazából tényleg nem történt semmi, csak egyszerűen kimerült. Hosszú volt a nap és ma még csak nem is látta a barátnőjét. Ahogy nem látta az ő vörös haját, ami loknikkal keretezete az arcát és nem látta a szürke szemét, ami miatt sokszor olyan érzése támadt, hogy ha sokáig néz bele, akkor egy idő után már nem tud majd visszatalálni a valóságba, mert azok elnyelik őt testével és a lelkével együtt.

Már ha egy démonnak van lelke - jegyezte meg magában. De egyébként is... Mikor nyálasodott el ennyire? Ez az ömlengés nem jellemző rá.

A szerelem teszi - szólalt meg egy hang a fejében, mire Dean rögtön körülnézett. Pár emberre balra tőle meg is találta az arcot, amit keresett, majd annak tulajdonosa a fiúra kacsintott.

Dustinnal, az unokatestvérével rendkívül jó kapcsolatot ápoltak. Már gyerekkoruk óta legjobb barátok voltak és révén, hogy egyidősek is voltak, egy osztályba jártak.

Viszont volt még valami, ami erősítette a barátságukat. Ez pedig az a beavatkozás volt, amin pár évvel ezelőtt átestek.

A dolog lényege az volt, hogy azonos nagyságú elektromos impulzussal az agyban megnyissanak egy úgymond ,,kiskaput", ami lehetővé teszi, hogy a két ember, aki részt vesz ezen hang nélkül is tudjon kommunikálni egymással. Ez a démonok körében meglehetősen elterjedt, a kockázatok ellenére is.

A tapasztalat, igaz, D? - kérdezte tőle.

A barátjának a magas, finoman izmos alkata sok lányt a karjaiba vonzott már, amire a fiú arca is rásegített. Barna szeme és haja tökéletesen passzolt egymáshoz, és szépen kiemelték a szeme alatt húzódó szeplőket.

Viszont annak ellenére, hogy nem egy lányt hálózott már be, még sose volt szerelmes, így a kérdés csak szarkasztikusan szólt. Ez megszokott volt tőlük, így Dustin - akinek egyébként lételeme volt a szarkazmus - egyből vette a lapot.

Ahogy mondod, D - jött a válasz egy nagy vigyor kíséretében. Gyakran szórakoztak azzal, hogy egymást csak szimplán D-nek hívják. Ez a szokásuk már évek óta tartott, és a legtöbben, amikor együttesen kellett megnevezni pusztán D&D-ként említették őket.

- Akkor elvárom, hogy minden a megbeszéltek szerint történjen és mindenki megjelenjen akkor, amikor elvállalta - a fiúk újra a főnökre figyeltek, aki rövidesen folytatta. - Dustin, Dean, Thomas és Peter, ti gyertek utánam az irodámba. Beszélnem kell veletek. Mindenki más mehet.

Dean apja megérintette a fia vállát, mire ő ránézett.

- Hazamegyek és otthon várlak, megnézünk egy filmet, jó? - mondta, mire a fia bólintott, ő meg elment.

Mire Lucifer felé fordult, Dustin már mellette volt.

- Te tudod miért akar beszélni velünk ilyen hivatalosan? - kérdezte a bennfentes barátját.

- Nem, nem említett semmit.

- Dustin! Dean! Drágák a perceim, nem érek rá egész nap. Pörögjünk fel! - emelte fel a hangját Lucifer.

- Jó, jó, nyugi! Már megyünk is, oké? - válaszolt vissza szemtelenül Dustin. A férfi mellett álló másik két fiú már fülüket-farkukat behúzták, és úgy figyelték a nem mindennapi eseményeket, miszerint egy démon visszaszól az Alvilág urának. Persze az, hogy Dustin szól vissza neki az mindennapos volt, de ezt a két idegen fiú nem tudta, ahogy azt se tudták, hogy milyen kapcsolat van köztük. Ezt csak egy belső kör tudta, és senki se híresztelte.

Lucifer a szemét forgatva fordult meg, majd nagy, dühös léptekkel indult el az irodája felé, a négy fiú meg követte őt.

A helyiségben dominált a fekete. A bútorok, a falak és a szőnyeg is sötét volt. Az egyetlen szín ami meg jelent a szobában a vörös volt. Ilyen volt a kanapé a fal mentén és az íróasztal előtt álló két szék huzata.

A férfi megkerülte a mérhetetlen nagy asztalt, és helyet foglalt a karosszékében.

- Üljetek le! - mondta, mire a két srác levágták magukat a székekbe, Dean és Dustin pedig a kanapéra telepedett.

- Nos - kezdte Lucifer és hátradőlt a székében - biztosan hallottátok, hogy az utóbbi időben megdupláztuk az őrök számát, és úgy döntöttünk, hogy titeket is beállítunk. Mivel már a suli is véget ért reméljük nincs sok dolgotok. Holnap megbeszélünk mindent részletesebben. Egyelőre van kérdésetek?

Az egyik félénk fiú óvatosan feltette a kezét, majd mikor a férfi biccentett megszólalt:

- Uram... - szólt az udvarias megszólítás. Az alvilág lényei általában így szólítják a főnöküket, csak néhány kivétel volt. - Azt megtudhatjuk, hogy mit kell ennyire őriznünk?

Lucifer bólintott.

- Jó kérdés! A válasz: nem. Egyéb kérdés?

A fiú a fejét rázta, mire Lucifer a többieken is végignézett. Miután senki se tett fel más kérdést a férfi a két félénkebb démonra mutatott, ők pedig rögtön kihúzták magukat.

- Ti ketten, mehettek - szólt, mire mindkét fiúból egy-egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. - Veletek, viszont még nem végeztem - nézett rá a két barátra, majd tartott egy kis szünetet és amíg a fiúk kimentek ő rágyújtott egy cigarettára.

- Dustin... Hányszor mondjam még el, hogy végre megértsd azt, hogy amikor nem kettesben vagyunk, akkor nem beszélhetsz velem így. Ha a démonok megtudják, hogy van egy közülük, aki visszabeszél nekem, akkor talán kitalálják, hogy ők is megpróbálkoznak ezzel, mert nem tudják, hogy a fiam vagy. És ez így van jól, úgyhogy, kérlek, amikor nem mások társaságában vagyunk, akkor bánj velem úgy, ahogy mindenki más. Nem hiányzik, hogy bajt keverj, az van elég nélküled is.

Dustin sértődötten nézett az apjára.

- Persze, majd uramozni és magázni foglak, végül is sokkal ésszerűbb nem? Becsapni egy horda démont ahelyett, hogy felvállalnál engem. Nem értem, hogy miért nem akarod, hogy az Alvilág tudja, hogy a te fiad vagyok - a fiú teljesen kikelt magából, és az utolsó mondatot már olyan hangerővel mondta, hogy ha nem lett volna hangszigetelt a szoba, akkor bizony bárki megtudhatta volna a folyosón.

- Majd egyszer elmondom - mondta az apja, és megdörgölte a szemét.

- Folyton ezt mondod! - csattant fel. - Minden alkalommal csak ezt hallom. Miért nem mondod el most? - kérdezte dühösen.

- Dustin... - szólalt meg Dean, de a férfi leintette.

- Jó, szeretnéd tudni, miért? Azért, mert féltelek. Itt az alvilágban senkiben se bízom néhány démonon kívül. Bárhol lehetnek ellenségeink és a te biztonságod érdekében szeretném, ha ez nem tudódna ki.

- De apa... - kezdte volna Dustin újból, azonban a férfi félbeszakította.

- Most menj Dustin! Tényleg sok tennivalóm van még - mondta gondterhelten és mélyet szívott a cigarettájából. - Otthon találkozunk.

A fiú végig hallgatta a férfi mondatát, bólintott, majd sarkon fordult és köszönés nélkül távozott.

Dean újra Lucifer felé fordult.

- Megértem az álláspontodat, viszont néha kockázatos döntéseket is kell hozni. Dustinnak minden vágya, hogy elismerd a fiadként, és őt nem érdekli, ha ez a biztonságát veszélyezteti. Büszke rád és szeretné megmutatni az Alvilágnak, hogy ő bizony a te leszármazottad.

- Igen, tudom - bólintott, majd újra a szájához emelte a szálat. - Csak félek, hogy elveszítem.

- Ezt a döntést neked kell meghoznod. Viszont, ahogy ismerem Dustint nem fog nyugodni, és előbb-utóbb csinál egy őrültséget, amivel aztán mindenkinek tudtára adja, hogy a fiad. És lehet, hogy akkor nem csak az Alvilágban tudják majd meg.

- Észben tartom, Dean - mosolygott Lucifer, mire a fiú viszonozta és kilépett a szobából.

A kapuban várlak - hallotta Dustin hangját a fejében és elmosolyodott.

Úton vagyok - közölte vele és elindult a felvonó felé.

Az út már a tudatalattijába épült, ezért nem is nagyon figyelt arra, hogy hol kanyarodik be. Helyette inkább egy lányon gondolkozott. Hogy mit csinálhat, hol lehet...

Viszont hirtelen egy gondolat villant a fejébe, ami némiképp elszomorította.

A lány nem tudhatta meg, hogy ő hol volt.

Nem tudhatta meg, hogy Lucifer a nagybátyja.

Nem tudhatta meg, hogy Dean egy démon.