,,Oh, there is nowhere I would rather be

I never felt more comfortable, could never want for more, when you're near"

2020. július 8, szerda

- Te belátsz? Bent van Gale?

- Talán belátnék, ha a nagy fejeddel nem takarnál ki mindent.

- Várj csak, azt hiszem látom Louist!

- Miért vannak ilyen sokan bent? Hogy tudok így kettesben lenni Ashsel?

- Talán mert a barátnőd megsérült. De bent van Gale? Én nem látom!

A két Morningstar unokatestvér a Winter-ház kerítésén kívül állt, és úgy próbáltak egymás fejét arrébb tolva bekémlelni az ablakon, ahonnan fény szűrődött ki. Az ég már besötétedett, kilenc óra felé járhatott az idő. Gyenge szél mozgatta a fák leveleit az ágakon, az adott háttérzajt New York külvárosának.

- Mi van, ha Gloria is bent van? Elvégre ő Ash anyja, akkor itt kellene lennie - fejtette ki véleményét Dustin és újra próbát keresztüllesni az ablakon.

- Egy anyának talán itt lenne a helye, viszont Gloria nem hiszem, hogy így gondolja.

- A leendő anyósodról beszélsz, ugye tudod?

- Zavar ez engem? - kérdezte kezeit és vállait megemelve Dean - Egyébként szerintem nincs itt. Akkor nem nevetne Louis és Gale a nappaliban - mutatott ekkor a ház egy másik ablakára, amiben tényleg látszódott a két angyal körvonala. Dustin rögtön odakapta a fejét.

- Ezek szerint itt van - mosolyodott el a fiú, mire Dean megcsóválta a fejét. Totálisan megértette ezt az érzést.

- Ha már amúgy is van olyan képességetek, hogy szavak nélkül legyetek képesek kommunikálni, akkor miért teszitek ezt hangosan? - kérdezte ekkor mögülük egy hang, mire mindketten összerezzentek.

Lucifer állt mögöttük, karba téve a kezeit.

- Ha most Gloria jött volna haza, elég nagy bajban lennél Dean és nem csak az lenne akadály a kapcsolatotokban, hogy az egyikőtök angyal a másik meg démon.

- Apa? Te mit keresel itt? - ráncolta a szemöldökét Dustin.

- Amellett, hogy én is kíváncsi vagyok arra, hogy hogy van az öcsém leendő menye, amellett van pár megbeszélnivalónk az apjával - felelte.

- Milyen megbeszélni valótok? - kérdezte Dean érdeklődő szemekkel. Nem tudott róla, hogy ismerik egymást Ash apjával.

- Egyelőre nem kell tudnotok róla, bár hamarosan eljön az ideje annak is - válaszolt, majd miközben becsengetett, a két fiú arrébb állt és egy parkoló autó mögül figyelték az eseményeket.

A csengetést követően a bejárati ajtó kinyílt és amikor Louis meglátta, hogy ki vár rá a kapuban, kiszólt, hogy felveszi a cipőjét és megy.

Dean és Dustin tanácstalanul néztek egymásra. Ötletük se volt, hogy mi állhat a háttérben, de rettentően kíváncsiak voltak. Olyannyira, hogy amikor a két férfi beült egy autóba és elhajtott, legszívesebben követték volna őket, felhagyva azzal a tervvel, amit kieszeltek azalatt, amíg Ashleyék házához elértek.

Azonban kocsi és jogosítvány híján nem tudtak mást csinálni, mint helyben maradni és a tervhez igazodni.

~

Az autóban, amiben Louis és Lucifer ült, feszült csend uralkodott. Mindkettőjüknek ott volt a nyelvén egy beszélgetés megkezdése, azonban egyikük sem tette. Nem lehetett tudni, hogy amiatt, mert a másikra vártak, vagy amiatt, mert féltek a társalgás kimenetelétől.

Végül Lucifer törte meg a némaságot.

- Kávézáshoz már túl késő van - jelentette ki, majd gyors pillantást vetett az anyósülésen ülőre, aki a kék szemeit rajta tartotta -, ezért úgy gondoltam jobb lenne, ha sörözni mennék helyette.

- Jó ötlet - értett egyet az angyal is - Kicsit oldja is majd a feszültséget.

Lucifer bólintott, majd újra hallgatásba merültek, bár ez rövidebb volt, mint az előző.

- Ash hogy van? - kérdezte a démon érdeklődve.

- Rendben van - felelte Louis - Elég gyorsan gyógyul, pár nap múlva már nyoma sem lesz.

- Ennek örülök. Gloriának azért volt némi bűntudata? - próbálta fenntartani a beszélgetést Lucifer.

- Gloriának? Mit gondolsz? - nevetett a másik és újra ránézett.

Lucifer is oldalra pillantott, így pont elkapta a tekintetét, amiben gyűlölet játszott. Megrázta a fejét, majd visszapillantott az útra.

- Igazad van, hülye kérdés. Ezek szerint a húsz év mellett a tény, hogy gyereke lett se segített neki megváltozni.

- Hát nem. Amikor Ashley összeesett, még őt hibáztatta, hogy nem hallgatott rá, amikor meg betelt nálam a pohár, akkor pedig kérdőre vont, hogy mit keresett az öcséd is fent. Mintha nem tudná, hogy húsz éve kapcsolatba se kerültem veletek.

A démon eltekerte a kormányt, majd leparkolt egy barátságos esti szórakozóhely előtt. Miután kiszálltak az autóból, közösen indultak el a bejárat felé.

Az ajtónál Lucifer előre engedte az angyalt, aki így először lépett be a helyiségbe. Egy bárhoz képest elég csendes volt, csak halk jazz szólt a háttérben, miközben Louis beljebb lépkedett.

Szerda este lévén nem voltak sokan, így temérdeknyi asztal közül válogathattak. Az egyik fal melletti kerek felé intett, és megkérdezte:

- Az ott jó lesz?

Lucifer bólintott, és arrafelé vették az irányt. Louis felült az egyik bárszékre, míg a másik vállalta, hogy hoz neki is valamit inni.

Nagyon barátságos hangulata volt az egész helynek. Kis lámpások adták a világítást és mindenhol kisebb faasztalok foglaltak helyet. A bárpult is fából készült, mögötte a csapos mosolyogva köszöntötte az odaérkezőt. Valószínűleg ismerhették egymást, mert miközben töltötte a sört a poharakba, könnyeden beszélgettek. Louis abban reménykedett, hogy a mai este folyamán ő is képes lesz majd így beszélni vele.

Mikor az italok megérkeztek, az angyal beletúrt a hajába és egy koccintás után beleivott az alkoholba. Meglepődött, mert egészen nem arra az ízre számított amit kapott. Ezt a helyet meg kell jegyezni, ide vissza akar még jönni.

- Miért adtad fel? Miért engedtél Gloriának akkor? Most az egész életedet ő irányítja azért, mert akkor nem voltál elég bátor - Lucifer nem hibáztatni akarta a másikat, egyszerűen csak sajnálta őt, és saját testvérét.

- Már nem sokáig - mondta Louis és a pohárról a vele szemben ülőre emelte a tekintetét - Dolgozok valamin. Gloria nem sokáig fog parancsolni felettem.

Lucifer meglepődve nézett rá, és nem bírta ki kérdés nélkül.

- Mi az?

Louis azonban határozottan megrázta a fejét.

- Nem fogom elmondani senkinek, amíg nem vagyok benne száz százalékban biztos. De ha minden jól megy nem kell sokat várni.

Az idősebb férfi bólintott és újra belekortyolt az italába. Magának alkoholmenteset rendelt. A délutáni whisky után nem akart többet inni, mivel valahogy haza is kell vezetnie.

- És mi van veled, Louis? Amikor reggel megláttalak, először nem tagadom, hogy meg akartalak ütni azért, amit Dylannel tettél. Az egyetlen ami megakadályozott az a szemedben lévő fájdalom volt. Akkor hazudtál neki, igaz?

Bólintott. Így volt, hazudott neki. Nem tudta máshogy elérni, hogy elhagyja őt. Muszáj volt ezt meglépnie, különben ki tudja, lehet már nem is élnének.

- Úgy éreztem, nincs más választásom...

- Louis, mindig van más választás!

- Tudom, de féltem - Jól esett neki ennyi idő után erről beszélni, még akkor is, ha a szemében gyülekező könnyek nem ezt mutatták - Nagyon féltem, Lucifer. Úgy aggódtam érte, nem hagyhattam, hogy Gloria bármit is tegyen vele, muszáj volt kilépnem az életéből.

Lucifer sose szerette a könnyeket. Nem tudott velük mit kezdeni. Nem tudta, hogy ilyenkor mit kell mondani, hogy megnyugtassa a másikat és nem tudta, hogy jobb lesz-e az illetőnek, ha megérinti, vagy csak ront mindenen. Viszont akkor, az öccse egykori szerelmével szemben pontosan tudta, hogy mit tegyen. Az asztalt megkerülve a férfi elé állt és átölelte. A másik egyből visszaölelte és úgy szorította magához, mintha úszógumi lenne egy háborgó tengerben. Nem volt szükség szavakra, bőven elég volt a támasz, amit abban a pillanatban Lucifer adott neki. Ettől a melegségtől, ami az idősebb testéből áradt, egyből meg is eredt az angyal nyelve.

- Sokkal könnyebb volt neki azt mondani, hogy vége, és elsétálni mellőle, mint aggódni érte minden pillanatban, amikor nincs mellettem. Tudtam, hogy ha elég erős vagyok ehhez, akkor Dylan nem fog újabb konfliktusokba keveredni a Felvilággal és azt is tudtam, hogy te vigyázni fogsz rá és támogatni helyettem is. Sokkal könnyebb volt ezt csinálni, még azzal a tudattal is, hogy nem csak az én szívemet törtem apró darabokra, hanem az övét is. Még akkor is könnyebb volt ezt csinálni, hogy húsz éven keresztül úgy szenvedtem, hogy egy szót se hallottam felőle. Hogy azt se tudtam, hogy hogy van, hogy gondol-e még rám, hogy szeret-e még - zokogta, és könnyeivel átáztatta a Lucifer mellkasát takaró inget - Én csak biztonságban akartam tudni. Mellettem nem volt abban.

Lucifer végighallgatta, ahogy az angyal kiönti a szívét és közben meg nem állt a keze a hátán. Lassan, hosszan simogatta, így próbálta megnyugtatni, ami részben sikerült is. Amikor Louis könnyei kicsit elapadtak, elengedte a férfit, aki visszasétált a helyére és onnan figyelte tovább ahogy a másik a vörös szemeit törölgette.

- Én nem szeretném ha most azt hinnéd, hogy ezt arra... - Louis mondatát egy telefon csörgése zavarta meg. A hang Lucifer zsebe felől jött, de a tulajdonosa meg se mozdult. Végig akarta hallgatni a fiatalabbat.

- Nyugodtan vedd fel - mondta ő és barna hajába túrt - Addig összeszedem magam.

Lucifer bólintott, majd előhúzta a zsebéből a telefont és elolvasta a nevet, amit a kijelző mutatott.

Dylan

Na, ez érdekes lesz - gondolta és további megfontolás nélkül felvette.

- Szia, Dylan! - köszönt bele a telefonba és egy pillantást vetett a társára. Ő rendesen meglepődött, amikor meghallotta a nevét, de hamar meg is magyarázta magának, hogy ebben semmi különleges nincs, elvégre testvérek. Valószínűleg Lucifer nem említette meg, hogy vele találkozik, különben Dylan nem hívta volna. Ebben az esetben semmi különös nem fog történni, ha Lucifer nem mondja el, hogy együtt vannak.

- Nem, most nem lesz jó, találkoztam valakivel - felelte a telefonba a démon.

Louis a helyéről hallotta, ahogy Dylan a telefonba beszél, és igaz, hogy nem tudott kivenni egy szót sem abból amit mondott, de már pusztán a hangjától is kirázta a hideg.

- Louis-val - mondta ekkor Lucifer, mire az említett lemerevedett. Kész, ennyi volt. Dylan már tudja, hogy találkoztak. Nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de úgy érezte, mint aki lebukott. Pedig semmi tilos nem volt ebben.

A vonal végén csend uralkodott. Az előzővel ellentétben most semmit se hallott az angyal. Annyira ismerte már a másikat, hogy látta a szeme előtt, ahogy az ajkai elnyílnak, úgy, ahogy minden alkalommal, amikor nem tud mit kezdeni a helyzetet. 7296 napja látta utoljára ezt a cselekedetét. A napon, amikor Louis mindent lezárt közöttük. Lehet azóta már megváltozott. Az is lehet, hogy egy olyan embert szeret, aki már nem is létezett.

Az angyal fájdalmasan vette ezt tudomásul, még sem tudta kitörölni ezt a képet a fejéből, ahogy azt sem, hogy ilyen helyzetekben mindig megnyalja az ajkait, mielőtt mondana valamit.

A hosszú csöndet végül Dylan szavai törték meg, de Louis ahogy korábban sem, most sem értett egyetlen szót sem. Végül Lucifer beleegyezett valamibe, és letették a telefont.

- Most már félek hazamenni - jegyezte meg.

- Miért?

- Akármennyi idő is telt el azóta, Dylan még mindig dühös rád, és olyan érzésem van, hogy most nem örül annak, hogy veled vagyok.

Louis tudomásul vette, de úgy gondolta, hogy még az is jobb, ha dühös rá, minthogy teljesen közömbös lenne. Nem, azt nem tudná elviselni, ha Dylannek semmit se jelentene.

Hirtelen egy meleg kéz ért az övéhez.

- Nyugodj meg! Nem olyan rossz, mint ahogy azt te gondolod. Próbál erősnek tűnni és úgy viselkedni, mint akinek az egész nem jelentett volna sokat, de ezt csak azok hiszik el, akik nem ismerik eléggé. Én látom rajta, hogy belül össze van törve és gyenge mióta elhagytad. És annak ellenére, hogy ő is tudja hogy tudom, mindig az erőset mutatja az én irányomba is.

Louis újra bólintott, majd könnyes szemekkel felnézett.

- Miért mondod el ezt nekem?

- Mert most, hogy tudom a hátteret, szeretném, hogy meggyógyítsd az öcsém és a te szívedet. Szeretném, hogy boldogok legyetek együtt. Főleg, hogy mondtad is, hogy dolgozol azon, hogy kikerülj Gloria karmai közül. Nem hiszem, hogy Dylan valaha tudna bárkit is úgy szeretni, ahogyan téged szeret.

- Szeretett - javította ki Lucifert - És annak már húsz éve van.

- Szeret - hangsúlyozta a jelen idejű igét a démon, mire Louis ránézett a vörös szemeivel - Szeret. Ebben biztos vagyok.

Az angyal szemébe újra könnyek gyűltek, amiket a pulóvere ujjába törölt. Bárhogy ellenkezett, a reménység alattomosan mászott az agyába és a szívébe egyaránt.

~

A csengő hirtelen szakította félbe a nevetést Ashley szobájában.

- Megyek, kinyitom - mosolygott a lányra Gale és felállt az ágyról, hogy az előszoba felé vegye az irányt.

Nem gondolkodott sokat azon, hogy ki lehet az illető, szinte biztosra vette, hogy Louis itt hagyta a kulcsát, vagy a telefonját és azért jött vissza. Ezért lepődött meg annyira, amikor az ajtóban nem őt, hanem egy sérülésekkel teli démon fiút talált.

- Szia! - köszönt Dustin mosolyogva és tetőtől talpig végigmérte Galet, aki ebbe teljesen beleborzongott.

- Szia! - mondta olyan halkan, hogy kétséges volt, hogy egyáltalán eljutott-e a fiúhoz. A szemét lesütötte és az arca vörösebb árnyalatot vett fel. Nem számított arra, hogy Dustin idejön, de arra aztán végképp nem, hogy amint meglátja, úgy fogja végigmérni, amibe minden lány belepirult volna. Nem tudta, miért csinálja ezt a fiú, de elég kegyetlen ez vele szemben, tekintve, hogy akarva-akaratlanul reménykedni kezdett, hogy esetleg ő is érez valamit.

- Ki az, Gale? - hallották meg Ashley hangját a szobájából, mire az angyal feleszmélt és behívta a vendéget a lakásba.

- Én vagyok az! - kiáltotta Dustin és a szoba felé vette az irányt. Szemben a lány ágyával, az ajtóban állt meg.

- Dustin! Úristen, de örülök! Hogy vagy? - a beteg szinte sikított, amikor meglátta, annyira örült neki - Gyere ide, ne csak ott álldogálj!

A szavaira az ágyához sétált és leült a szélére, figyelve arra, hogy ne okozzon fájdalmakat.

- Nem gondolod, hogy inkább nekem kéne ezt kérdeznem? A te sérülésed sokkal súlyosabb, mint az én néhány véraláfutásom.

- Ne mondd ezt! - kérte Ashley - Gale mesélte, hogy milyen foltok vannak rajtad. Igaz, Gale? - fordult a szoba küszöbén álló fiú felé, aki kételkedett abban, hogy be kéne-e mennie, vagy kint maradnia. Igazság szerint nem akarta, hogy a barátnője kettesben maradjon Dustinnal, mert ki tudja, mit fecseg még ami őt kellemetlenül érinti, viszont annál minden jobb, mint hogy mindezt végighallgassa és ott álljon mellettük úgy, hogy semmi sem takarja el a tekintetek elől.

A lány kérdésére csak egy figyelmeztető tekintettel reagált, amiben egyaránt benne volt a fenyegetés, hogy nem lesz jó vége, ha folytatja és a könyörgés, hogy fejezze ezt be minél hamarabb.

- Á, azok a foltok csak az előtt néztek ki olyan rosszul, mielőtt Gale nálam járt. Tulajdonképpen nagyon hálás lehetek neki, teljes körű ellátást kaptam. Köszönöm, Gale! - mosolygott a fiúra Dustin, aki meglepődve állt még mindig egy helyben, de azonnal visszamosolygott.

- Örülök, hogy jobban vagy, Dustin - mondta.

Ashley nem tudta visszafogni a hatalmas vigyorát, majd egy olyan kéréssel állt elő, amire Gale már számított egy ideje.

- Gale, tudnál csinálni nekem teát? Szörnyen megszomjaztam és Dustint, mint vendéget mégsem akarom erre megkérni.

Az angyal a hajába túrt és lemondóan megcsóválta a fejét. Ha most egyedül hagyja őket, biztos, hogy nem éli túl a mai napot. Viszont valójában kíváncsi is volt, hogy ebből mi sülhet ki. Ha nem csak ő érti félre Dustin mozdulatait és mondatait, akkor akár ki tudja mi lesz ebből? Talán esélye is lesz nála. Így bólintott egyet, majd további figyelmeztető pillantások nélkül elhagyta a helyiséget. Bízott Ashleyben és tudta, hogy szándékosan nem rontana a helyzetén. És emellett azt is tudta, hogy ha egyszer valamit a fejébe vesz, arról emberfia nem tudja lebeszélni. Galenek ell kellett fogadnia, hogy nem fogja hallani, hogy a barátnője mit fog mesélni a srácnak, aki bejön neki.

Végül úgy hagyta el a szobát, hogy még az ajtót is becsukta.

Ashley vett minden pillantást, amit kapott a barátjától, viszont azt nem állíthatta, hogy ezek bármit is változtattak azon, amit eltervezett. Gale nem tudja, hogy Dustin azt mondta, hogy reméli, hogy összejönnek, ő nincs tisztában azzal, hogy ez nem feltétlen egyoldalú. Ezért kell neki cselekednie.

- Szóval, Dustin...

- Mielőtt ebbe belevágunk - szakította félbe az angyalt - Tudnom kell, hogy elolvastad-e már az sms-eket, amiket Dean küldött.

Ashley az éjjeliszekrényén fekvő telefonjára nézett és megrázta a fejét. Egy pár órája vette le a töltőről, de amíg ott volt Gale, nem akart belekezdeni. Teljes nyugalmat akart arra az időre amíg elolvassa.

- Nem, én... Nem akartam addig, amíg Gale itt van. Valahogy olyan érzésem van, hogy nem öt perc lesz az amíg elolvasom. És nem szeretnék csak átfutni rajta, szeretnék egy kicsit elmerülni benne.

Dustin megértette amit a lány mondott, majd egy huncut mosollyal megkérdezte:

- Szóval ha Gale elmenne, akkor te elolvasnád, igaz?

Ash még a mondat vége előtt felkapta a fejét és ugyanazzal az arckifejezéssel vigyorgott vissza.

- De még mennyire!

Lényegében szavak nélkül beszélték meg ezt a mindenki számára előnyös helyzetet, de tökéletesen megértették egymást. Dustin elviszi Galet és tisztázza vele a dolgokat, eközben Ashley egyedül marad és elolvashatja az üzeneteket.

- Szóval mennyire komoly? - kérdezte a lány, amikor már nem tudta tovább visszatartani a kíváncsiságát.

- Nem tudom, Dean is kérdezte, de egyszerűen fogalmam sincs - válaszolta - Nem ismerem ezt a helyzetet, soha korábban nem volt ilyen. Egyik lánynál se éreztem azt, amit most érzek Gale iránt. Viszont nem tudom, hogy ő-e a nagy Ő, hogy ő az igazi. Nem ismerem fel úgy, ahogy ti Deannel egymásnál.

- Attól még lehet ő az, nem?

- De, gondolom - felelte Dustin, majd a betegre nézett - Viszont kicsit bizonytalan is vagyok, Ash. A lányok akikkel eddig voltam... Őket nem ismertem előtte és miután szakítottunk, az után minden kapcsolat el is veszett közöttünk. Most viszont ismerem Galet és ő is engem. Ráadásul ti is itt vagytok. Ha nem jön össze, ha nem illünk egymáshoz annak mind a négyen meg fogjuk inni a levét. Nem akarom, hogy ez az egész a barátságunk rovására menjen és azt se tudom, hogy hogy kellene viselkednem vele.

- Ne törd ezen a fejed, Dustin. Ha tényleg úgy gondolod, hogy a dolog közted és Gale között erősebb, mint a korábbi exeidnél, akkor az valamit mégiscsak jelent, nem? Biztosra veszem, hogy működni fogtok. Ha pedig mégsem, akkor se ess pánikba, hozzám akkor is jöhetsz, ha ti ketten nem lesztek rendben. Idővel pedig majd megtanuljátok, hogy egymás mellett is el tudtok lenni, és majd akkor újra bandázhatunk négyen, rendben? - kérdezte, mire egy bólintás volt a felelet - És ha Galet úgy hódítottad meg, hogy nem állt szándékodban, akkor valószínűleg az lesz a legjobb, ha magadat adod.

Dustin figyelmesen hallgatta a barátnőjét és próbált minden instrukciót megjegyezni. Sikerült egy kicsit megnyugodnia, így képes lesz rá. Képes lesz beszélni Gale-lel az érzéseikről.

- Köszönöm - mondta a fiú és lassan felállt az ágyról - Akkor azt hiszem, hogy valakit el kell vinnem sétálni.

- Én is így gondolom - felelte a lány mosolyogva, majd intett a kezével a másiknak, hogy ne habozzon, menjen és beszéljen a sráccal.

Kint a konyhában Gale egy kancsó tea mellett borult az asztalra és próbálta nem azon törni a fejét, hogy miről lehet szó bent a szobában. Próbálta kizárni a fejéből azt a sok mindent, amik az utóbbi pár percben nyomasztották.

Mit akar Ashley csinálni? Mi a célja? Miket mondhat most Dustinnak? Egyáltalán Dustin hogyan reagál ezekre? Mit gondol Dustin? Mit gondol rólam? Mit érezhet irántam? Azt amit szeretném, hogy érezzen, vagy az ellentétét? Én mit szeretnék, hogy mit érezzen?

Tehetetlenségében a homlokát még mindig az asztalnak támasztva felemelte a kezét és megvakarta a tarkóját. Nem tudta mihez kezdjen magával. A tea már készen volt, de nem mehetett be a szobába. Nem volt rá képes, miközben tudta, hogy róla beszélnek.

- Gale - szólt a hang, amitől a hideg is kirázta. Felemelte a fejét és a hang tulajdonosa nézett rá vissza a konyha ajtajából - Eljönnél velem sétálni?

A fiú a kérdést hallva pillanatok alatt zavarba jött.

Ő most randira hív engem? - gondolta.

A gondolataival - amik visítva mondtak igent - szembe szállva Gale megrázta a fejét.

- Nem hagyom most Asht magára. Most Louis sincs itt, én pedig nem akarom egyedül hagyni, amikor még minden mozdulat fáj neki - mondta, majd megfogta a kancsót és egy bögrével a lányhoz indult. Dustin arcán lévő mosoly elhalványult, de a fiú még megállt egyszer, amikor elhaladt mellette - De legközelebb szívesen megyek veled.

Ahogy tovább ment, a démon utána fordult és nézte egészen addig, amíg a szoba ajtaja mögött eltűnt. Örült annak, hogy Gale szívesen jön vele sétálni, azonban ez így ma este nem teremt lehetőséget Deannek, hogy a lánnyal legyen.

Dustin, intézd el! - kapta az utasítást valószínűleg valahonnan a kerítésen kívülről, mire felkapta a fejét és kinézett a az ablakon, pont Dean szemébe nézve.

Nyugi, még nincs vége - üzente vissza - Viszont ugye tudod, hogy amíg Ash elolvassa az üzeneteidet, addigra virradni kezd?

A kint ácsorgó fiú a kezét felemelve mutatott be a barátjának.

Addig várok, amíg el nem olvassa. Majd innen kintről figyelem.

Te tudod... - vonta meg a vállát - De...

- Dustin - az említett összerezzent a hangra, ami kirángatta a gondolataiból és Deannel való beszélgetéséből. Gale időközben visszaért a konyhába és elpirulva szólította meg a démont - Menjünk sétálni!

Dustin kezdeti döbbenetén nagyon hamar lett úrrá az öröme, így egy hatalmas mosollyal helyeselt a fiúnak, aki erre csak idegesen nevetett.

Fél tizenegy körül járhatott az idő, amikor a két fiú végre egy közeli parkban sétált. Nem szóltak sokat, mindketten a pulóverük zsebeiben tartották a kezüket. Néhány lépésnél összeért a könyökük, de mindig csak egy pillanatra, mert ilyenkor arrébb léptek a másiktól. A némaság mindkettejük számára nyomasztó volt, azonban nem tudták elkezdeni a beszélgetést.

Ahogy mentek a kiépített úton a fák között, Gale az árnyékaikat figyelte, ahogy egyik lámpa alól a másik alá lépve felbukkannak, összemennek, megnyúlnak és végül eltűnnek és kezdődik minden előről. Ő olyan ideges volt az egész miatt, hogy a zsebében tartott öklében véresre karmolta a tenyerét, de nem foglalkozott vele. Valójában nem szívesen hagyta ott Asht tudva, hogy ha baj lenne, ne adj' Isten tűz ütne ki, akkor igencsak lassan tudna kimenni, de a lány szinte elküldte otthonról. Igazából választása se volt, ők ketten már mindent eldöntöttek helyette. Szívesebben ment volna máskor sétálni Dustinnal is. A szíve még nincs felkészülve arra, hogy darabokra törjön.

- Szeretem ezeket a nyári estéket - szólalt meg végül Dustin egy hétköznapi témát feldobva. Gale ránézett és bólintott, mire a folytatta - Kár, hogy a csillagok nem látszanak.

- Még sose láttam rendesen csillagokat. Néha egyet-kettőt, de tömegesen soha. Egyszer szeretném látni őket a valóságban is, nem csak képeken. Biztos lenyűgöző lehet.

- Igen, az. Szörnyű ez a fényszennyezés. Ha elköltözöm és dolgozni kezdek, biztos, hogy egy kisvárosban fogok élni. Olyan helyen, ahol rendesen lehet látni a csillagokat.

Gale bólintott és ezzel elkezdődött egy újabb hallgatás. Ő sose tervezte azt, hogy elköltözik New Yorkból, leginkább azért, mert itt élnek a rokonai és Ashley is. Kizártnak tartotta, hogy valaha jól érezze magát egy másik városban. Egészen eddig.

Azonban most Gale nem akart ebben elmerülni, meg akarta ragadni a bátorságát, hogy felhozza azt, ami nem hagyja őt nyugodni, ami miatt a múlt éjszaka alig tudott aludni. Így aztán gyorsan, amíg inába nem szállt az összegyűjtött bátorsága, kivette a kezét a pulcsija zsebéből és egy lámpa alatt megfogta a mellette sétáló barátja könyökét ezzel őt megállítva és magával szembe fordítva, majd felnézett rá, a barna szemeibe, amik kíváncsian néztek rá.

Gale nagy levegőt vett és annak kifújásával párhuzamosan szabadjára engedte a gondolatait.

- Dustin, mi történik közöttünk, miért nem adsz egyértelmű választ? - mire a kérdés végére ért, annyira ideges lett, hogy ha háromszor körbefutotta volna a parkot se nyugodott volna le annyira, hogy képes legyen itt állni, a srác előtt és várni a válaszát egy olyan dologról, amiről tudja, hogy össze fogja törni. Most mégis itt volt és pont ezt csinálta.

- Hogy adjak választ egy olyan vallomásra, amit meg se kaptam? - kérdezte Dustin felhúzva a szemöldökét. Nyilvánvaló volt, hogy szerette volna hallani Gale szájából.

- Pontosan tisztában vagy vele, hogy mit vallanék - válaszolta ő makacsul a másik szemébe nézve. Csak tudni akarta, hogy egyáltalán lenne-e értelme annak, hogy ha elmondaná az érzéseit.

- Nem tudhatom biztosra addig, amíg inkább elmenekülsz, minthogy felelj egy olyan egyszerű kérdésre, hogy bejövök-e neked.

- Ez közel sem egyszerű.

- Ez csak egy eldöntendő kérdés.

- De nekem ez... - Gale mondatát megszakították a gondolatai. Mégis mit csinál most? Elkezd veszekedni egy ilyen helyzetben? Ez rendben van így? A fiú pontosan tudta a választ és elszégyellte magát - Bocsánat, én csak... szóval én nem tudom kimondani olyan könnyen.

Dustin ahogy ránézett, megértette, hogy mi a baj. Gale ellentétben vele sokkal nehezebben bánt a szavakkal és sokkal alaposabban meg is gondolta őket. Ő nem olyan volt, aki egy-egy lány kedvéért már az első napon kimondja a "Szeretlek" szót csak azért, hogy ezzel imponáljon. Nem. Gale az a típusú fiú volt, aki ha mondott valamit azt komolyan gondolta és nem csak játszadozott. Neki nagy lépés az, hogy igennel válaszoljon egy olyan kérdésre, amit tegnap feltett. Akkor eszébe se jutott, hogy ez a másiknak nehéz lehet.

- Akkor kezdem én - mondta. Ha el akarja érni, hogy Gale a barátja legyen, ahhoz először az ő érzéseiről kell beszélnie. Nem várhatja el tőle ugyanezt, az emberek különbözőek. Ha neki idő kell ahhoz, hogy megnyíljon, akkor ő várni fog.

Gale szeme elkerekedett, majd beleegyezően bólintott.

- Én magamban oda teszem ennek az egésznek a kezdetét, amikor július 4-én Ash és Dean elmentek tűzijátékot nézni, minket meg ott hagytak kettesben. Bár párszor már volt, hogy véletlen kettesben maradtunk, ez alkalommal hosszabb ideig és te rendesen be is voltál csiccsentve. Nem tudom, hogy mennyire emlékszel, de aznap éjjel nagyon jókat beszélgettünk. Végre elengedted magad a közelemben és tudtam kapcsolatot teremteni közöttünk, nem úgy, mint máskor. Mindig elzárkóztál előlem, amikor meg akartalak ismerni.

- Mert mindig zavarba hozott a jelenléted - szúrta közbe Gale, pont úgy, ahogy Dustin várta. Ahogy ő elkezdett beszélni, könnyebben csúsztak ki a fiú száján az érzelmei - Bocs, folytasd, kérlek!

- Szóval egy idő után már feladtam, hogy valaha is többek leszünk, mint egymás barátainak az ismerőse, de akkor, ahogy részegen be nem állt a szád, annyira imádnivaló voltál. Így amikor felhoztad, hogy találkozzunk, egyből belementem. Ki gondolta volna, hogy olyan körülmények között is eljössz hozzám. Eleinte azért voltam veled elutasító, mert nem hittem, hogy működne egy kapcsolat - legyen az baráti vagy más - úgy, hogy ekkora ellentétek feszülnek közöttünk. Viszont amikor te nem tágítottál mellőlem, csak még inkább megkedveltelek. Láttam a szemedben azt, hogy nem akarod, hogy nem hagyod magad befolyásolni a környezet által, és nem hagyod annyiban, hogy "ha a világ ezt várja el tőled, akkor nincs mit tenni". Ez az, ami nagyon tetszett benned. Azután pedig ahogy elkezdted ápolni a sebeimet, először csak azt éreztem, hogy bizonytalan és zavarban vagy. Ahogy azonban haladtál tovább, ahogy elláttad a hasamon lévő sérüléseket, engem is zavarba hoztál. Igazság szerint... nemcsak zavarba, hanem izgalomba is. Csodáltam is, hogy nem tűnt fel neked, de örültem is, mert akkor még magam sem voltam tisztában ezekkel az érzésekkel. De most már volt elég időm gondolkodni - Dustin a mesélés végére elmosolyodott, amivel párhuzamosan Gale lábai elgyengültek.

- És mire jutottál? - kérdezte elhaló hangon az angyal, alig kapva levegőt. Hogy ő izgalomba hozta Dustint? Mégis hogyan?

A démon közelebb lépett hozzá, mire Galet megcsapta az illata. Már így is épp eléggé kivolt, nem kellett volna még a kábító illatával is bódítania.

- Szeretnék többet tudni rólad, Gale. Szeretnék adni magunknak egy esélyt, szeretnélek megismerni - mondta komolyan és még egyet lépett felé - Közelebb akarok állni hozzád - a mondatot befejezve pontosan elé állt, nem sok levegő választotta el őket.

- Ilyen közel akarok lenni hozzád - mondta lenézve a fiúra és lassan felemelte a kezét, hogy végigsimíthasson vele az arcán - A nap minden percében.

Gale szíve dübörgött a mellkasában. Nehezen vette a levegőt, egyrészt a másik közelségétől, másrészt a szavaitól. Hogy ez tényleg megtörtént-e, nem tudta. Nem merte megcsípni magát, nehogy felébredjen. Azt kívánta magában, bár valóság lenne, vagy ha nem az, bár soha ne ébredne fel ebből az álomból.

Dustin arca olyan közel volt az angyaléhoz, hogy valójában bármelyikük egy mozdulattal meg tudta volna csókolni a másikat. Arcukon nem volt jele mosolynak, mindent komolyan vettek, ami elhangzott. A leheletük összekeveredett, és Gale sose gondolta volna, hogy a nem rég elszívott dohány illata, ami érződött a démon szájából lehet ilyen vonzó. Most mégis, teljesen bele volt habarodva, nem tudta volna kiszakítani semmi abból a helyzetből. A fiú szeme amik a lelkéig hatoltak, az a férfias illat, ami körülölelte, és az angyal hevesen verő szíve teljesen megakadályozták ezt. Gale már éppen engedett vola a kísértésnek, hogy ajkaikat összeérintve átéljék az első csókukat, de még előtte a fiú lazán elmosolyodott és hátrébb lépett egy lépést.

- Bízol bennem? - kérdezte Dustin, mire a másik a korábbi kábulatából lassan felépülve lassan bólintott - Akkor gyere velem! - mondta, és kézen fogva indultak el a parkban.

- Nincs sok időnk, siess! - figyelmeztette, mire gyorsabban kezdték kapkodni a lábukat a park kifelé vezető útján.

Egészen a legközelebbi vonat pályaudvarig Dustin kézenfogva vezette a fiút, aki még mindig nem volt biztos benne, hogy ez a valóság. Az épületbe belépve már elengedték egymás kezét, viszont Dustin még így is megfogta Gale csuklóját, ahogy maga után húzta.

- Várj meg itt! - mondta neki, ahogy egy fal mellett megállította - Egy perc és jövök.

Gale bólintott, mire Dustin elindult. Dacára annak, hogy az állomás órája már az este 11-et is elütötte, rengetegen jöttek mentek a pályaudvaron, így a démon is pillanatok alatt elveszett a tömegben.

A falnak dőlt és ahogy várt a fiúra, kénytelen volt elmosolyodni. Ez most tényleg megtörtént? Dustin tényleg azt mondta, hogy minden percben vele akar lenni? És utána kézenfogva húzta maga után az állomásra, ahol most... igazából fogalma sincs, hogy mire készül?

Istenem, megőrülök érte - gondolta magában teljesen komolyan.

Az emberek persze ügyet se vetettek rá. Senki nem kérdőjelezte meg, mit keres itt ez a srác késő este a falnak dőlve és mosolyogva, de többnyire még csak rá sem pillantottak. Az egyetlen, akineknek igen is jelentett valamit az az éppen visszaérkező barátja volt, aki a kezében két vonatjegyet tartott.

- Gyere gyorsan, siessünk - rántotta ki a gondolkodásából Galet és a vágányok felé vezette.

Dustin jól eligazodott a peronok és az azt összekötő aluljárók között. Otthonosan mozgott miközben utat tört magának és a maga mögött húzott fiúnak, aki alig tudta tartani a tempót. Dustin le és fel, fel és le szaladt a lépcsőkön, egészen addig, amíg ki nem lyukadtak egy vágányon, ahol a kalauz már éppen megfújta volna a sípot, hogy indulhat a vonat, amikor Dustin és Gale még gyorsan felugrottak.

A szerelvény már akkor elindult a talpuk alatt, amikor elindultak a székek között keresve maguknak egy nyugodtabb helyet. Az ülések a folyosó két oldalán kettesével álltak, és mindenhol összeforgatva úgy, hogy négy szék nézett egymás felé. Dustin megállt egy olyannál, aminél a négy ülésből csak egy volt foglalt, ahol egy középkorú nő a fejét az ablaknak hajtva csukott szemmel valószínűleg aludt. A fiúk vele szemben egymás mellett foglaltak helyet.

- Szóval hova megyünk? - kérdezte Gale halkan, nehogy felébressze az alvót.

- Meglepetés - mosolygott huncutan Dustin - Viszont azt tudnom kell, hogy haza kell-e érned időre, vagy a szüleid nem számítanak most rád.

- Úgy tudják, hogy Ashleynél alszom.

- És nagy baj lenne, ha ma nem így történne? - Dustin komolyan gondolta a kérdést. Nem tudta, hogy meddig fognak maradni, de ő még hajnalban is újra vonatra ült volna, ha Gale azt mondja, hogy nem akar vele aludni.

Az angyal pirulva és a mosolyt viszonozva rázta meg a fejét. Ashley biztos, hogy falazni fog neki, ha azt mondja, hogy Dustinnál aludt.

- Akkor minden rendben - mondta a démon - De kérlek szólj, ha gyors vagyok, mert nem akarom, hogy azt hidd, hogy el akarom sietni, mert nincs így, csak még sose voltam ilyen helyzetben és nincs tapasztalatom.

Gale bólintott, hogy ezt észben tartja, majd hátra döntötte a fejét a fejtámlára és onnan figyelte Dustint a mosolyt le nem törölve az arcáról.

- Mi az? - kérdezte zavarában nevetve ő.

- Semmi - felelte a fejét rázva az angyal, de a szemét még mindig nem vette le a fiúról.

A pillanatot a villanyok hirtelen lekapcsolódása szakította meg. Az egész szerelvény sötétségbe borult, az egyetlen fényforrás az ablakon besütő Hold volt, ami éppen elegendő volt ahhoz, hogy az emberek a körvonalakat lássák. Persze akik éppen telefonoztak, azoknak az egész arcát megvilágította a készülék fényereje, viszont a két fiúnál nem volt kéznél ez az eszköz.

- Mi történt? - kérdezte megijedve Gale és miközben felült a székében az arca újra komoly lett.

- Ötletem sincs - felelte Dustin, de alig hogy befejezte, a hangosbemondó megszólalt.

- Tisztelt Utasaink! Az egyik szerelvényben a világításért felelős rendszer meghibásodott. Kérjük őrizzék meg a nyugalmukat, amíg a személyzet felkapcsolja a tartalék lámpákat. Megértésüket köszönjük!

Hallva a magyarázatot, az ablak mellett ülő fiú újra elengedte magát és hátradőlt, hogy megint kényelembe helyezze magát. Amikor végzett, akkor kinézett az ablakon és meglepődött, hogy milyen fényesen világít az égen lévő égitest, ahogy lassan elhagyják a várost.

- Nézd, milyen szép a Hold! - mutatta meg Dustinnak is, mire ő is odahajolt, hogy ránézzen.

- Tényleg szép - hagyta jóvá a démon, viszont a hangja gyanúsan közelről szólt. Gale oldalra fordult, hogy ránézzen, mire a közöttük lévő űr még jobban lecsökkent. Dustin arcát megvilágította az égitest, így az angyal minden részletét látta. Látta, hogy a szemei már nem a Holdra, hanem őrá tapadnak. Egészen pontosan a szájára.

Dustin lassan mozdult. Időt akart hagyni a barátjának, hogy ha korainak érzi, akkor meg tudja állítani őt. Azonban Gale semmi ilyen késztetést nem érzett, ő is pont úgy vágyott már arra a csókra, ahogy a démon. Lassan olyan közel került az arcuk egymáshoz, hogy a zihálva vett levegő összekeveredett közöttük. A centiméterek gyorsan fogytak a közöttük lévő távolságból, ahogy már kölcsönösen közeledtek egymás felé. Az ajkaik már csak egy ujjnyira voltak egymástól, amikor a lámpák újra felkapcsolódtak.

Szinte teljesen egyszerre húzódtak hátra a világosság hatására, és néztek körül, hogy észrevette-e őket valaki. Szavak nélkül mindketten megállás nélkül szidták magukat és a helyzetet. Ha csak pár másodperccel később kapcsolódik fel a villany, sokan tanúi lettek volna ennek a csóknak, pedig ez egyes egyedül rájuk tartozik és senki másra. Még hálásak is lehetnek a szerelők időzítésének, hogy nem egy nyilvános helyen csattant el az első csók.

Dustin hátrahajtotta a fejét és becsukta a szemét. Próbált nagyokat és mélyeket lélegezni, de ilyen gyors szívveréssel kételkedett benne, hogy ez sikerülne. Helyette inkább elfordította a fejét és a mellette ülőre nézett. Gale is akarta a csókot, ebben biztos volt. És most valószínűleg legalább olyan csalódott, mint amilyen ő is. Dustin kárpótolni akarta. Rövid körültekintés után egy gyors mozdulattal meg is tette.

Gale éppen az ablakra függesztett tekintettel próbálta kiverni a fejéből az azt megelőző pillanatot, amivel ha nem próbálkozott volna, valószínűleg olyan kísértésbe hozta volna, hogy egy vagyonnyi ember előtt csókolja meg a fiút maga mellett. Éppen ez ellen küzdött, amikor az arcán megérzett egy meleg érintést ami igaz, csak egy pillanatra, de annál szenvedélyesebben ért hozzá. Oldalra kapta a fejét és megbizonyosodott róla, hogy tényleg jól érezte, a kontaktust két ajak okozta, méghozzá azok, amikről pár pillanata fantáziál. Lassan Gale egész arcát ellepte a pirosság, kezdve a pontból, ahol Dustin szája a bőréhez ért.

A démon csak elmosolyodott Gale zavarán, de biztos volt benne, hogy senki se látta. Szándékosan nézett az őket körülvevő emberekre, de senki se figyelt rájuk. Úgy vélte, hogy szabad volt a pálya egy ártatlan puszira, ezért tette. És elnézve Gale arcát totál meg is érte.

Az angyal lassan visszafordult az ablak felé, mire Dustin is elnézett róla. Nem sokkal később azonban érezte, ahogy egy kéz az övét keresi, és mikor letekintett, látta, hogy Gale a karfa alatt próbálja elérni az ő kezét úgy, hogy senki se lássa. Úgy, hogy ez csak rájuk tartozzon.

Lassan belecsúsztatta a kezét a másikéba és amikor összefonták az ujjaikat, Dustin meg is szorította őket és felnézett a tulajdonosára. A fiú még mindig a sötét, tükröződő ablakra nézett, ezért Dustin is odavezette a tekintetét. A kinti sötétség és a benti világosság azt eredményezte, hogy az üveg, mint egy tükör, úgy viselkedjen, így a démon pontosan látta, hogy Gale őt nézi, míg a szája a füléig ért. Dustin visszamosolygott és a hátralévő időt amit a vonaton töltöttek, azt a kezeik játékával, szemezéssel és mosolygásokkal töltötték.

A vonatról leszállva azt vették észre, hogy időközben rendesen lecsökkent a hőmérséklet, így a rajtuk lévő pulóver cipzárját mind a ketten az állukig felhúzták és úgy indultak el egy kissé kihalt, utcai lámpákkal világított járdán, ami elvezette őket egy sötét, alig kivilágított telekhez, amin egy faház állt. Megálltak a kapu előtt és Gale türelmesen megvárta, amíg a fiú előkeresi a kulcsot a kulcscsomóján.

- Ez a ház a tiétek? - kérdezte közben ezzel szakítva meg az éjszaka csendjét.

- Igen, apa és Dylan vették még amikor Deannel alsó tagozatosok voltunk. Minden nyáron itt töltünk egy pár hetet, mert messzebb van a városi zajoktól és sokkal frissebb a levegő is. Igazából imádom ezt a helyet - magyarázta Dustin miközben megtalálta a kulcsot, amit egyből a zárba helyezett, majd kinyitotta a kaput és maga elé engedte Gale-t. Ő mosolyogva megköszönte és belépett, majd hátrafordulva megvárta, hogy a fiú bezárja és mellé lépjen.

- Hogy lehet itt ennyivel jobb a levegő? - értetlenkedett Gale - Alig utaztunk húsz percet a vonattal, szinte lehetetlen, hogy ekkora változás legyen.

- Nem húsz percet utaztunk. Több mint egy órát ültünk a vonaton - mondta Dustin mosolyogva nézve a mellette haladóra. Ez vicces, mert máskor ő is sokkal több időnek érzi. Lehet igazság abban, hogy jó társaságban repül az idő.

Gale homlokráncolva az órájára nézett, majd meglepődve tapasztalta, hogy a fiúnak igaza volt. Lassan fél egy körül volt, és őrajta még a leghalványabb jelei sem jelentkeztek az álmosságnak, pedig mindent egybevetve, elég kimerítő napja volt aznap. Máskor ilyenkor aludni szokott.

- És miért hoztál ide? - érdeklődött Dustintól és amikor újra ránézett, ő újra egy másik kulcsot keresett a csomón.

- Majd meglátod - kacsintott rá, és miközben kinyitotta azt a zárat is, kitárta maga előtt az ajtót - Csak utánad!

Gale belépett a sötétségbe, majd hátrafordult és megvárta, hogy a másik felkapcsolja a lámpát. Ahogy a szoba világosságba borult, mindent szemrevételezett. A bejárat egy nagyobb helyiségbe vezetett, ahol a szemben lévő falat könyvespolcok borították telis-tele könyvekkel. Galetől balra pár bőr karosszék állt és közöttük egy kis dohányzó asztal, amin egy pakli kártya volt ott felejtve. Ahogy kicsit beljebb lépett hátrafordult, így látta, hogy az ajtó mellett az ablak alatt egy nagyobb kanapé foglal helyet, vele szemben pedig egy tévé. Ahogy a szoba közepétől Gale egy jobbra vezető ajtóhoz lépett, megtalálta a konyhát. Nem volt nagy, éppen csak egy tűzhely, egy mosogató és egy hűtő foglalt helyet benne egy kisebb asztallal, ami köré négy szék volt rakva. Kilépett a helyiségből és a konyha melletti ajtóhoz lépett. Ahogy kinyitotta, egy balra nyíló felfelé vezető lépcső tárult elé.

- Azok tetőtéri hálószobákhoz vezetnek. Ha szeretnél felmehetsz, de nem nagy szám. Igazából éppen csak aludni lehet benne, semmi több - tájékoztatta Dustin a vendéget, mire ő bólintott és úgy döntött, hogy akkor most kihagyja, később úgy is megtudja milyen.

- Szóval? - kérdezte Gale - Miért vagyunk itt?

Dustin felmutatta a mutató ujját, majd az egyik fotel mögötti szekrényhez indult és kivett belőle egy összehajtogatott takarót.

- Gyere utánam! - kérte, majd lekapcsolva a ház világítását kilépett az udvarra.

Természetesen az angyal miután becsukta maga mögött az épület ajtaját követte őt. A kerítéstől nem is látszott rendesen, de egy hatalmas udvara volt a háznak, ami mint kiderült egy dombon állt. Dustin a fal mentén sétált egy ideig, majd elindult lefelé a lejtőn és körülbelül a közepénél megállt és amíg Gale odaért mellé, addig kényelmesen helyet foglalt a földön, maga mellé tette a takarót és előre felé nézett. A ház mögött nem állt más. Az udvar végét egy kerítés jelezte, de mögötte nem állt semmi sem. Kihasználatlan föld volt, amit senki se vetett be, nem tartozott senkihez.

Gale lassan leült a földre Dustintól egy karnyújtásnyi távolságba és karját felhúzott térdeire támasztotta, úgy nézte a tájat. Azonban lassan valami elvonta a figyelmét a tájról. A föld felett észrevett egy apró fénypontot, majd ahogyan jobban odafigyelt, egyre többet is. Fokozatosan emelte feljebb és feljebb a fejét, ahogy egyre több és több ilyen fényforrást látott, majd amikor az arca már teljesen az ég felé fordult, nem is látott mást. A sok csillag szinte elvakította.

A sokezernyi forró gázgömb, ami más bolygók fényét adja, most a földön ülő angyal elképedt arcát is megvilágította. Ő soha sem látott ilyet azelőtt és most rettenetesen el volt ámulva a látványtól. Képtelen volt levenni a szemét az égről, viszont ott az egyik csillagról a másikra ugrált a tekintete, teljesen elveszve közöttük.

- Gyönyörű, nem igaz?- kérdezte vigyorogva Dustin. Gale nem nézett rá, a hangján hallotta azt ahogy a másik mosolyog. A tekintetét még mindig az égre függesztve válaszolt.

- Elképesztő - válaszolta és nagy nehezen a fiúra nézett - Köszönöm szépen, Dustin, hogy elhoztál. Tényleg. Nagyon hálás vagyok.

A mondat befejeztével egyből visszafordtotta a fejét és a szeme ide oda cikázott az égen.

- És képzeld el, hogy ennél még szebb is tud lenni - mondta a démon, ezzel megint magára vonta a másik figyelmét - De legalább a Tejút látszik.

- A Tejút? Hol? - Gale újra a fejét kapkodva kémlelte az eget, de sehol se látta azt a jelenséget, amit már annyi képen és ábrázoláson.

Dustin megcsóválta a fejét a másik tudatlanságán, majd egy mozdulattal közelebb ült Galehez.

Az új helyzettől az angyal újra leemelte a tekintetét az égboltról és a csipőjére nézett, amihez hozzáért a másik fiúé. Végig a bal combja szinte hozzá simult az övéhez, pedig úgy tűnt ez egyáltalán nem volt szándékos, mivel a másik lába csak lazán behajlítva feküdt a földön. Dustin a fél kezével Gale háta mögött támaszkodott, ami csak még közelebb hozta őt az angyalhoz, így a démon illata teljesen elkábította őt az egész közelségével együtt. De ezzel ő mit sem foglalkozva fogta meg Gale térdén fekvő kezét és emelte a fejük felé, bal oldalra, így a karja Dustin előtt volt a levegőben.

- Nézd! - mutatta - Itt van, keresztül az egész égen.

Ahogy beszélt, úgy húzta végig Gale ujját az égen és fejezte be a jobb oldalon, így az arcával még közelebb kerülve a másikéhoz. Ahogy a kezüket lassan leengedték, Dustin nem húzódott el, Gale pedig odafordult.

Bár sötét volt, a sok csillag és a ragyogó Hold megvilágította az arcukat úgy, hogy látták egymás minden mozdulatát.

Gale mélyen Dustin szemeibe nézett, amikben tükröződött a megannyi csillag. A tekintetében a vágy tüze égett, ami lassan, de biztosan emésztette fel őt. Az angyal nem tudott mit tenni, amikor meglátta, hogy a démon tekintete már nem az ő szemeit tartotta fogva, hanem sokkal inkább a száját.

Ahogy ő is lenézett a fiú szájára már nem volt megállás. Most már nem lassan közeledett az arcuk, mint pár órája a vonaton. Most gyorsan, pillanatok alatt kerültek közelebb egymáshoz, félve attól, hogy bármi megszakítja őket.

Azonban ezúttal nem volt semmi akadály, nem állította meg őket semmi. Mindketten megremegtek, amikor az ajkaik végre találkoztak. Szívük a torkukban dobogott, eszeveszett tempót diktálva, ők pedig kétségbeesetten csókolták egymást, mintha nem lenne következő pillanat.

Gale mindkét kezét a fiú arcára vezette és ujjaival simogatta a szeplős bőrét. Dustin ennek hatására elemelte a kezét a földről, megfogta a másik derekát és lassan a saját ölébe vezette az angyalt. Ő nem ellenkezett, amint a fiú lábai fölött térdelt, a mellkasát a övéhez préselte a kezeit az arcáról a vállára tette és azt szorítva falta tovább az ajkait.

A pillanat nagyon elképzelhetetlennek tűnt. Két tinédzser fiú, egy angyal és egy démon New Yorktól nem messze álló kisebb városban egy nyaraló udvarán a csillagok alatt éjjel egy körül egymás ölében ülve csókolták egymást megfeledkezve minden körülöttük lévő tényezőről. Akkor nem is számított más, csak Dustin keze, ahogy Gale hátát lágyan simogatva éreztette vele azt, hogy minden rendben, semmi oka aggódni. Ő pedig hitt neki.

Fokozatosan a csók egyre lassabbá vált, majd a végén egy szájrapuszival váltak el egymástól. Gale kicsit távolabb húzódott tőle, majd behajlítva a térdét leült a fiú lábára. Dustin ajkai kivörösödtek a korábbi kontaktus miatt, ami hirtelen nagyon csábította az angyalt a folytatásra, de ő ellenállt. Fontos volt, hogy most amíg a pillanat hevében van, kimondja azt, amit a másik hallani szeretne.

- Dustin - a szájából hallatszó név nehezen volt érthető, inkább hangzott egy sóhajnak, mint egy értelmes szónak, de mindketten tudták, hogy mit jelentett - Rohadtul bejössz nekem.

A démon arca felragyogott, ahogy meghallotta a fiúra egyáltalán nem jellemző káromkodással vegyített mondatot. A szíve még gyorsabban dobogott, mint a korábbi csóknál. Bár biztos volt abban, hogy hogy érez iránta a fiú - ha nem lett volna benne biztos, el se hozta volna ide -, de most hogy be is merte vallani, ez mindennél többet jelentett neki. A testét a boldogság úgy járta át, mintha áram lenne, és azt kívánta, hogy bár ezt érezné élete hátralévő részében.

- Gale - kezdte Dustin és tudta, hogy hatalmas lépés lesz a következő mondata - Lennél a barátom?

A megszólított fiúnak a szíve szinte megállt a szavaktól. Pár órával ezelőtt ez meg se fordult a fejében, hogy az éjszaka ilyen fordulatot vesz majd. Ő komolyan attól félt, hogy Dustin visszautasítja majd, ezért már az is egy hatalmas meglepetés volt számára, amikor kiderült, hogy adni akar neki egy esélyt. Hogy meg akarta ismerni. De abban a pillanatban, amikor megkérdezte, hogy lenne-e a barátja, úgy érezte mintha az egész világ szándékosan az ő oldalára állt volna. Mint egy vihar előtti csend, vihar nélkül.

Persze Galenek szemernyi idő sem kellett a gondolkodáshoz. Vigyorogva, a szemét összeszorítva bólogatott hevesen miközben válaszolt.

- Igen - mondta ki nehezen a tüdejét belülről feszítő érzéstől, aminek az oka egyedül Dustin volt.

A démon még mindig ragyogó mosollyal vette el a bal kezét a fiú hátáról és nyúlt fel az arcához, amibe a másik készségesen belesimult. Röviden megcirógatta a hüvelykujjával a bőrét, majd egyre közelebb hajolt, amíg az ajkuk újra össze nem ért. Mindketten próbáltak ellenállni az arcizmaiknak és a csókra koncentrálni, de amikor kudarcba fulladtak és mindketten belemosolyogtak, inkább az ölelést választották és erősen szorították magukhoz a másikat.

Gale egész testében remegett, amit képtelen volt megállítani Dustin gyengéd simogatása ellenére sem. Minden feszültsége akkor jött ki belőle és akárhogy próbált ellenállni, nem sikerült. Inkább csak belesimult a fiú ölelésébe és próbálta elhinni, hogy minden ami ma történt, az valóság, hogy most már nem kell a szőnyeg alá söpörnie az érzéseit, mert ma nemcsak Ashleyvel, hanem Dustinnal is beszélt és mind a ketten elfogadták az érzéseit. Gale sok ideje először érezte úgy, hogy nincs egyedül.

Percekkel később amikor az angyal remegése kissé alábbhagyott, már szorosan egymás mellett feküdtek a fűben ujjaikat összefonva és együtt nézték a varázslatos eget.

- Egyébként mi ez a hang? - kérdezte Gale, miközben a körülötte minden irányból hallatszódó hangra koncentrált.

- Mire gondolsz? - nézett rá Dustin.

- Ez a... Nem is tudom, zümmögéshez hasonlít, talán valami rovar lehet - felelte.

- Te nem hallottál még tücsökciripelést? - hitetlenkedett a másik, mire az angyal megrázta a fejét - Én ezért is szeretek idejönni nyaranként. A tücsökciripelés, a csillagok, a levegő... Szerintem elég romantikus itt lenni.

- Szóval hoztál már ide másokat is? - kérdezte a fiú újra az égre tekintve és nem tudta elrejteni, hogy féltékeny. Ha csak belegondolt abba, hogy valaki korábban már feküdt itt a helyén, abba teljesen beleőrült.

Dustin elengedte a másik kezét és a hátáról átgördült a hasára, hogy szemben legyen Gale-lel és egyben fel is hívja magára a figyelmét. Amikor ez megtörtént, elégedetten látta, hogy a szemében féltékenység lángolt.

- Nem, te vagy az első - mondta, majd az egyik kezével kisimította az angyal homlokába lógó hajtincseket - És remélem, hogy az utolsó is.

Gale a kialakuló zavárát elrejteni nem igazán tudta, ami még jobb kedvet hozott Dustin számára, viszont a témát elterelni igen. A démon melletti pokrócra nézett és rákérdezett, hogy minek hozta el, ha nem is azon fekszenek.

- Neked hoztam. Én személy szerint jobban szeretek pusztán a földön feküdni és érezni magam alatt a fűszálakat, de nem tudtam, hogy te mit gondolsz erről. De ahogy látom neked sincs ellenedre - fejtette ki Dustin - És arra is gondoltam, hogy ha fáznál ne kelljen emiatt bemenni.

Gale bólintott, miszerint megértette, és nagyon jól is esett neki, hogy a másik így figyelt rá, de nem merte bevallani, hogy az érzései őt belülről úgy fűtötték, hogy ha a hőmérséklet fagypont alá süllyedne se lenne képes fázni.

- Tudod, lehet, hogy jó döntés volt eljönni veled - kezdte Gale az égre nézve, majd ahogy oldalra tekintett és meglátta Dustin arckifejezését, javította magát - Oké, biztos, hogy az volt, viszont aggódom Ashért. Nem tudom, hogy Louis mikor ér vissza, viszont amíg egyedül van, addig nem tud senki se segíteni neki, bármi történik.

- Ez nem így van - mondta Dustin - Tudok valakit, aki biztos, hogy ebben a percben is őrá figyel.

- Dean? - kérdezte homlokráncolva Gale, mire a másik bólintott - Jó, akkor így rendben.

- Apropó, te tudod, hogy mégis mit csinálhat együtt Ash apja és az enyém? - kérdezte gyanakodva Dustin, miközben visszafeküdt a földre és az ujjai újra megtalálták a másik kezét.

-Nem, de Louis elég ideges volt, amikor elment otthonról - tanakodott a fiú, majd hirtelen felismerés csapott belé és a démonra nézett - Gondolod, hogy...?

- Hogy? - húzta fel a szemöldökét értetlenül Dustin, mire az angyal célzás értékűen az összekulcsolt kezeikre tekintett utána pedig újra a szemébe - Ó - fejezte ki véleményét és újra az égre nézett - Hát... Megtörténhetett... De nem meredek ez egy kicsit? - kérdezte végül - Mármint az egyikük angyal a másikuk pedig démon.

Gale olyan arccal nézett a másikra, mint aki nem hitte el, hogy tényleg ennek a fiúnak lett a barátja az imént.

- Dustin, én is angyal vagyok, te pedig démon...

- Ó. Akkor lehetséges - nézett Galere úgy, mintha az imént találta volna fel a repülő autót - tekintve, hogy én is a pasid vagyok - mosolygott rá büszkén és megszorította a kezét.

Gale a lemondóan csóválta a fejét, amikor visszatekintett a csillagokkal teli égboltra. Lassan, ahogy benne lévő feszültség kiürülni látszott, az álmosság jelei tűntek fel rajta. Miután megszorította Dustin kezét, elengedte és helyezkedni kezdett, hogy a fiú mellkasára hajthassa a fejét. A démon alkalmazkodott hozzá és átölelte őt, majd a szabad kezével az angyal haját újra kisimította az arcából és a fejét kezdte simogatni.

Galenek jól esett az érintés, jól esett minden mozdulat, amit Dustintól kapott, és küzdött az álmosság ellen, ébren akart még maradni, beszélni a fiúval, csókolózni vele, vagy csak szótlanul mellette feküdni és a csillagokat nézni, de az úgy húzta egyre mélyebbre, hogy Gale feladta és hagyta, hogy az egyre nehezebb szempillái lecsukódjanak és a barátja karjai között álomba merüljön.

~

Ashley, bár kérték, hogy ne tegye, mégis felállt az ágyából és az ablakhoz lépkedett, hogy azon keresztül nézze az egymás mellett sétáló fiúkat. Karnyújtásnyi távolságban egyenletesen mentek, de addig a néhány másodpercig ameddig a lány látta őket, semmi sem történt. Túl hamar kerültek ki a látóteréből.

Azzal a gondolattal, hogy később majd úgyis kifaggatja Galet az ágya felé fordult és útközben a telefonját is a kezébe vette, amin már villogott az értesítésjelző.

Lassan óvatosan leült az ágyára és feljebb csúszott, hogy a hátát a falnak támassza. Lerakta maga mellé a telefonját és a kezébe vette a csészét, ami a kedvenc zöldteájával volt tele. Lassan kortyolt egy kicsit belőle, de az még olyan forró volt, hogy így is megégette egy kicsit a nyelvét. A csészéjét visszatette, utána pedig újra a telefonja került a kezébe.

Egy mélyet sóhajtva oldotta fel a képernyőjét és megnyitotta az üzenetek alkalmazását.

Az első a listán természetesen Dean volt, viszont ami a legjobban meglepte az az alatta szereplő névjegy volt.

Anya - állt a képernyő tetején, miután rákattintott a nevére.

A lány tekintete egyből az utolsó üzenetre siklott, és elolvasta azt a pár sort, amit a telefon szerint még délelőtt kapott.

Bocsánatot kérek a reggeli viselkedésemért, remélem legközelebb nem hozol ilyen helyzetbe minket és akkor nem lesz miért elnézést kérnem. Pár napig nem megyek haza, ha szükségetek lenne rám Rachelnél vagyok. Louisnak üzenem, hogy ha még egyszer tudomást szerzek bármiről, akkor annak komoly következményei lesznek! Ő érteni fogja mire vonatkozik.

Ashley a szemöldökét ráncolva fejezte be az olvasást és próbálta összerakni a fejében a darabkákat, sikertelenül. Meg kell kérdeznie, miről van szó. Általában mindent elmondanak egymásnak, reméli ezzel is ugyan így lesz.

A lány kilépett a csevegésből és újra a barátja neve került a szeme elé. A nevére kattintva belépett az üzenetek közé, ahol a telefon kiírta az olvasatlan sms-ek számát. Dean 67 üzenetet küldött neki vasárnap óta.

Ash próbált úgy fepörgetni az egész tetejére, hogy nem olvasott bele a lentebbi szövegekbe. Szeretett volna sorrendben menni.

Mikor már a sajat üzeneteit is látta megállt a görgetéssel és lassan megkereste a fordulópontot, ahol már csak Dean írt.

Az első üzenet így hangzott:

Ash, kérlek vedd fel!

A lánynak elég volt ennyit elolvasnia és már is görcsbe rándult a gyomra a bűntudattól. A nem fogadott hívásokat szerencsére nem jelezte arra az időre, ameddig ki volt kapcsolva a telefonja. Ha jelezte volna, tudja, hogy olyan rosszul érezné magát miatta, hogy még napokig nem bírna Dean szemébe nézni.

Ash, kérlek beszéljük ezt meg, azt se tudom, hogy kijutottál-e élve!

Ashley, sajnálom!

Tudod, engem nem érdekel kik vagyunk, jobban szeretnék veled lenni mint bárki mással.

Kérlek hívj vissza!

Ash, szívem, nagyon aggódok és nem tudom mit kellene tennem. Veled akarok lenni!

A lány szemében gyűltek és gyűltek a könnyek, ahogy olvasta az egyre kétségbeesettebb szerelmes üzeneteket Deantől. Nem bírta olvasni ezeket a rövid, de fájdalmas sorokat, szerette volna átugrani az összeset és a végére érni. Olyan bűntudata volt, mint még soha korábban.

Már egy napja nem hallottam rólad, kérlek beszéljük ezt meg.

Ashley Winter, szeretlek, nekem csak Te számítasz, bármit megtennék érted, kérlek vedd fel vagy hívj vissza! Nem érdekel mit csinálok, hol vagyok, fel fogom venni, csak szeretném végre hallani a hangod. Kérlek!

Rengeteg ilyen üzenetet olvasott végig Ashley, és a végefelé körülötte egy halom zsebkendő hevert szerteszét. Az arcán megállíthatatlanul folytak a könnycseppek, az orrát szinte minden üzenet után kifújta.

Nem tudta, hogy fog tudni megbocsátani magának a viselkedéséért. Olyan fájdalmat okozott a fiúnak, amire eddig még gondolni is félt. Hihetetlen, hogy ezek ellenére még mindig őt akarja.

Egy újabb orrfújás után a lány a következő üzenetre pillantott, ami sokkal hosszabb volt mint az előzőek. Gyorsan megtörölte a szemét is, szipogott egyet és elkezdte.

Drága Ashley, életem szerelme és a valaha élt leggyönyörűbb angyal!

Mielőtt félreértenéd az üzenetet, szeretném leszögezni, hogy cseppet sem csökkent az akaraterőm, mindennél jobban vágyom arra, hogy beszéljünk, hogy rendbetegyük a dolgokat, és tudom, hogy belül te is pont így érzel. Bízom benne, hogy te is annyira vágysz arra, hogy együtt sétáljunk, együnk, hülyéskedjünk, csókolózzunk és beszélgessünk, mint ahogyan én. Remélem, hogy neked is hiányzom, hogy te is arra vágysz, hogy ne legyen ez hatalmas különbség közöttünk, ami most szétszakított minket. Viszont mivel egyetlenegy hívásomra és üzenetemre nem válaszoltál, egyszerűbb belesűrítem ebbe az üzenetbe azt, amit elmondtam volna, ha beszélünk.

Téged ismerve biztosan nem láttad sem a hívásaimat, sem az üzeneteimet. Gondolom kikapcsoltad a telefonodat, pont úgy, mint amikor nálunk aludtál, úgy, hogy anyukádnak nem szóltál róla és nem akartad, hogy zavarjon minket. Gyanítom, hogy most nem erről van szó, szerintem most félsz valamitől. Nem tudom pontosan, hogy tőlem, a kapcsolatunktól, az angyali vagy démoni társadalomtól, vagy valami mástól, de te, aki szerintem az egyik legmerészebb lány vagy a világon, kétségbe vagy esve és nem bízol bennem. Ha bekapcsolod a telefonodat mielőtt találkozunk, kérlek bocsáss meg magadnak, mert ez egy nehéz és bonyolult szituáció, nem könnyű senkinek. De tudnod kell, hogy én úgy ahogy eddig, most is bármire kész vagyok azért, hogy melletted állhassak és foghassam a kezedet. Az egyetlen dolog ami megállíthat az Te vagy. Ha te nem szeretnéd a kapcsolatunkkal járó terheket, ha neked nem éri meg az egész, teljesen megértem, békén foglak hagyni, ha ezt kéred tőlem. Az egyetlen kérésem, hogy ha így döntesz, akkor találkozzunk még egyszer, hogy rendesen eltudjak köszönni tőled, és hogy láthassam, hogy minden rendben van veled. Nem tudom meddig fog tartani ez a helyzet, de tudnod kell, hogy bármeddig várnék rád, egyedül téged szeretlek, számomra mindennél fontosabb vagy!

Szeretlek, ölellek, csókollak,

Dean

Ashnek nem volt szüksége egyáltalán időre. Tudta, hogy mit akart. Deant. És ezen nem változtat az, hogy ő egy démon. Hogy ő Gábriel arkangyal leszármazottja Dean pedig Lucifer unokaöccse. Neki Dean kellett.

Gyorsan ránézett az órájára, de el is keseredett, amikor az azt mutatta, hogy elmúlt éjfél. Hihetetlen volt, hogy Dean képes volt annyi üzenetet írni, amit elolvasni több, mint egy órába telt. Persze az egész helyzet máshogy fest ha belegondolunk, hogy általában Ashley háromszor annyi ideig szidta magát és sírt, mint ameddig az üzenetet elolvasta.

Hezitált, hogy felhívja-e Deant. A fiú a mai nap is aggódott érte, hogy ne aggódott volna, bizonyára megtudta, hogy megsérült. És egy ilyen nap után éjfélkor lehet, hogy már az igazak álmát alussza és ebbe a legkevésbé sem akarta megzavarni. Azt akarta, hogy pihenje ki magát és hogy majd nappal beszéljenek, találkozzanak. Ezért írt neki egy smst, mert így reggel ha felkel, tudni fogja azt, amit szeretne.

Ahogy elküldte, a fülhallgatóját felvette az éjjeli szekrényről és bedugva a telefonjába és a fülébe és a kedvenc listáját indította el. A listát, amit ketten szerkesztettek és tele volt a legnyálasabb zenékkel, amiktől mindkettejüknek hányingere van. Ashleynek pontosan erre volt szüksége.

A hangerő a legmagasabb fokon volt, a szemét pedig becsukta, így nem vette észre a fiút, aki a nyitott ablakon át mászott be. Ismerte már a járást, nem ez volt az első, hogy ezt az utat választotta a szobába, most mégis tele volt izgalommal, ahogyan halkan az ablakból a parkettára ereszkedett és a baránője arcát nézte, amin szerelmes mosoly terült el.

Hangtalanul surrant oda az ágyához, Ashley fejéhez és letérdelt mellé. Tudta, hogy még nem alszik, az előbb írta az smst, és a mosoly is elárulta. Ezért felemelte a kezét és óvatosan, hogy ne ijessze meg nagyon megérintette az arcát.

Az érintés követően Ashley szeme hirtelen kipattant a szája pedig elnyílt. Viszont amint észrevette Deant, amint felfogta, hogy tényleg ő térdel az ágya mellett, nem törődve a még mindig elég mély sebével feltolta magát, hogy a fiú mosolyát csókkal törölje le az arcáról.

Nem volt vad csók, viszont kellően érzelmes ahhoz, hogy mindent bele lehessen sűríteni amit az elmúlt napokban éreztek egymás nélkül. Dean Ash arcát simogatta, aki még mindig a könyökén támaszkodott, azonban amikor felemelte, mert ő is meg akarta érinteni a fiút, meghúzta a sebet és egy nyögéssel elvált az ajkaitól.

- Jajj, Ash! - sóhajtott Dean miközben elengedte a lányt és az ágy szélére ült. Ashley grimasszal az arcán visszafeküdt az ágyra, de a szemét nem vette le a srácról - Ha egy percet vártál volna én is megcsókoltalak volna és akkor nem fájna most.

- De nem akartam egy percet várni a csókoddal - mondta Ashley ezzel újra mosolyt csalva Dean arcára.

- Hogy vagy? - kérdezte újra aggódóan és tetőtől talpig mérte a lányt.

- Fizikailag vagy lelkileg?

- Jelenleg fizikailag gondoltam de a másik is érdekel - felelte.

- Gyógyulgatok, remélem holnapra már nem fáj majd felállni. Lelkileg meg egészen eddig instabil voltam. Most már csak bűntudatom van, hogy nem néztem meg mit írtál. Kérlek bocsáss meg! - kérte Ashley szinte könyörögve, pedig szükség se volt rá, Dean sose volt mérges rá.

- Ash, sajnálom az egész helyzetet - mondta a fiú - Ha elmondtam volna, hogy mi vagyok, ha nem titkoltam volna el, valószínűleg az egész könnyebb lett volna és...

- Dean, hagyd abba - vágott közbe az angyal. A fiú magát hibáztatta, holott nem csak ő titkolózott. Ash pontosan érti, hogy miért nem mondta el, elvégre ő is ugyanebben a helyzetben volt - Az ami számít az az, hogy itt vagy. Nagyon hiányoztál.

Ashley megfogta a démon kezét és a hüvelykujjával megsimogatta, mire Dean felé hajolt és egy rövid csókot nyomott a szájára.

- Nekem is hiányoztál - felelte és két keze közé vette a lányét - Ne tudd meg, mit éltem át ma, amíg nem találkoztunk. Senki se tudta nekem megmondani, hogy hogy vagy, én pedig nem tudtam másra gondolni. Csak akkor lett jobb, amikor Dustin üzente, hogy rendben vagy.

- Sajnálom, máskor nem kapcsolom ki a telefonomat, ígérem - mondta Ashley és az arcán nem volt jele vidámságnak. Nagyon bánta, hogy ennyi aggódást okozott a barátjának.

- Inkább csak ne legyen máskor - kérte nevetve Dean, és megsimogatta az angyal arcát - Szeretlek, Ashley!

- Én is szeretlek! - a felelet után a fiú a lány felé mozdult és lázas csókban mélyedtek el. Ahogy az ajkaik súrolták egymást, Ashley egyre csak arra gondolt, hogy milyen szerencsés is ő, hogy olyan fiúja van, mint Dean.

Egy fél órával később még mindig ébren voltak, már Dean is a lány mellett feküdt, átkarolva őt, és történeteket meséltek egymásnak gyerekkorukból.

- Anya nekem mindig mondott esti meséket, elsősorban gonosz démonokról, akik a szabad lelkeket a birodalmukba rabolják, hogy ott minden féle rossz történjen velük. Én vakon követtem a nézeteit, és kiskoromban még féltem tőlük, utána viszont én magam akartam leszámolni az összessel. Aznap este amikor megláttalak mentem le először az Alvilágba, azt hittem, hogy harcolni is fogunk, nem csak felderíteni. Mikor kiderült, hogy nem, akkor szándékosan lemaradtunk Gale-lel és szörnyeket öltünk. Eleinte rólad is azt hittem, hogy azért jársz velem, mert kihasználsz, és bocsánat ezért, tudod, hogy már nincs ez így. Az igazi fordulópont akkor jött, amikor mindannyiunknak meg kellett ütnünk Dustint. Az után mondtam magamnak, hogy kizárt, hogy az angyalok a jók és a démonok a rosszak. Te nem lehetsz rossz.

Dean figyelmesen hallgatta a lányt, ahogy ez után még belekezdett egy újabb történetbe. Szavakkal kifejezni nem tudta, hogy milyen üres is volt belül ez alatt a 4 nap alatt. Hiányzott neki Ashley, úgy, mint még soha. Rendkívül boldog volt, hogy végre együtt lehettek, még akkor is, ha mély seb volt a másik hasán.

- Egyébként mióta vártál rám itt? - ébresztette fel az elgondolkodásából Ashley.

- Azt hiszem este kilenc körül érkeztünk Dustinnal. Láttuk hogy apukád és Lucifer elmennek, utána ugye Dustin elvitte Galet és aztán egyedül megvártam, hogy elolvasd. Amint írtál, átmásztam a kerítésen és be az ablakon - magyarázta.

A lány bólintott, majd témát váltott.

- Amúgy mesélsz egy kicsit erről a dologról közted és Dustin között? - kérdezte érdeklődve Ashley - Mikor és hogy tudtok beszélni? Meg tudjátok szakítani a kapcsolatot?

- Akkor tudunk beszélni, ha egy világban vagyunk, tehát amikor Dustin fent volt, akkor nem értem el, sehogy. Alapvetően tudok egyedül gondolkodni, nagyon kell Dustinnak koncentrálnia ahhoz, hogy meghallja, hogyha például azt gondolom, hogy milyen szép vagy. Viszont ha szándékosan üzen nekem, amit nem csak magában gondol, hanem az a célja, hogy halljam, akkor azt nem tudom kikerülni, olyan mintha mellettem állna és hangosan mondaná.

- Hű, de király! - csillogott Ashley szeme miközben hallgatta - És ezt csak démonoknál lehet vagy lehet angyaloknál is?

- Ötletem sincs - vonta meg a vállát a fiú - Te is szeretnél ilyet?

- Aha, mondjuk Gale-lel. Tuti benne lenne.

- Ha szeretnéd, megkérdezem. De azt tudnod kell, hogy maga az eljárás veszélyes egy kicsit - figyelmeztette.

- Mikor ijedtem én meg egy ilyen mondattól? - poénkodott a lány, mire Dean elnevette magát.

- Te? Soha. Igazad van - mosolygott.

Ez után pár percig mindketten a gondolataikba merültek. A csend nem volt kínos, inkább megnyugtató. Idilli volt az egész pillanat, mintha nem lenne probléma az egész világon.

- Szerinted milyen lesz ezután? - szakította meg a lehető legterhelőbb kérdéssel Ashley.

- Nem tudom - rázta a fejét Dean és Ashre nézett, aki a tekintetét szintén rá emelte - De veled lesz, a többi majd eldől.

Ashley bólintott, majd jobban odabújt a barátjához, a fejét a mellkasára fektette

- Nem akarlak elveszíteni - motyogta a fiú pólójába, de ő tisztán értette - Veled akarok lenni. Életem végéig.

Dean osztozott ezen az érzésen, legszívesebben soha többet nem engedte volna ki a karjai közül. Persze tudta, hogy ez nem megoldás.

- Megoldjuk - mondta végül, miközben elkezdte simogatni a lány vörös haját - Kitaláljuk. Majd utána olvasunk. Kizárt, hogy ne lett volna korábban is kapcsolat angyal és démon között. Még azt se tudjuk honnan ered az utálkozás közöttünk. Holnap nekilátunk, rendben? - kérdezte, mire egy bólintás érkezett válaszul - Most viszont aludj, angyalom! Szükséged van rá - a mondat végén nyomott egy puszit a barátnője feje búbjára, aki ezúttal nem bólintott, viszont a légzése kezdett egyre lassulni és egyenletesebbé válni.

Később, mikor Louis hazaért és benézett a szobába, látta, ahogy Dean, mint aki attól fél, hogy valaki az éjszaka közepén lopja ki a karjai közül, úgy ölelte Ashleyt. Elmosolyodott a szituációra és örült. Örült, hogy a lánya elég erős ahhoz, hogy amellett maradjon, akit szeret. És akaratlanul is arra gondolt, hogy ha a lányának és a barátjának sikerül az amiről ő mindig is álmodott, akkor vajon ő és Dylan is lehetnek majd együtt?