,,Oh, in another place

In another time,

What could we have been?"

Július 5., vasárnap

Másnap reggel egy külvárosi részen Gale falfehéren és emberfeletti sebességgel pattant fel az ágyából, és szaladt a fürdőbe, hogy a vécécsésze felé hajolva kiadja azt, ami már tegnap óta ki akar jönni belőle. Magát átkozva markolta a peremet, és hányta ki a tegnapi kajáját, amire őszintén már arra sem emlékszik, hogy mi volt.

Mikor újra felállt az arcának már sokkal egészségesebb színe volt. Gyorsan fogat mosott, majd a fürdőszobából kilépve a konyha felé vette az irányt, ahol mosolyogva várták a szülei egy-egy személyre megterített asztallal.

- Jó reggelt! Hogy érzed magad? - kérdezte az anyja, miközben a fia kezébe adott egy csészét, ami az illatából ítélve kávé volt.

- Az előbb hánytam ki a tegnapi vacsimat, és kegyetlenül fáj a fejem - felelte ő az állapotának megfelelően. Talán sohasem fájt neki ennyire, mint most. Beleivott a forró italba, majd az anyjára nézett, aki megértően mosolygott.

- A pultra kikészítettem neked két gyógyszert, vedd be őket, jobb lesz tőle, hidd el. Viszont apáddal nekünk most mennünk kell. Sok sikert az estéhez!

- Szükség lesz rá, köszi - mosolyodott el a fiú, majd elköszöntek egymástól és a felnőttek kiléptek az ajtón.

Gale miután bevette a gyógyszereket tényleg jobban érezte magát. Csak egy fokkal, igaz, de ezt is tudta értékelni. Lassan leült az asztalhoz, majd óvatosan, jól megválogatva az ételeket megreggelizett, miközben az első küldetésén gondolkozott. Tudta, hogy nem volt jó ötlet pont tegnap kirúgni a hámból, nem kellett volna belemennie. Így már csak abban reménykedhet, hogy estére enyhül a fejfájása és a hányingere.

Miután felállt az asztaltól úgy döntött, hogy ahelyett hogy egyedül szenvedne itthon, elmegy inkább Ashleyhez, ezért egy gyors cipőhúzás után már ki is lépett a csendes lakásból és bezárta az ajtót.

Eközben a Winter-családnál minden volt, csak csend nem.

- Megmondtam, hogy nem mehetsz el, miért feszegeted folyton a határokat? - vonta kérdőre az anyja.

A lány a szemét forgatta miközben a pirítósába harapott.

- Nem először történt ilyen, úgyhogy tudod, hogy elmegyek akkor is, ha azt mondod, hogy nem mehetek. Nem gondolod, hogy egyszerűbb lenne, ha elengednél? Akkor veszekednünk sem kéne minden ilyen reggel - morogta Ashley, majd pár harapás után lerakta a kenyeret, nem mert többet enni.

- De miért kellett tegnap is kiszökni? Másnaposan akarsz indulni az első küldetésedre?

- Fene akar egyáltalán küldetésre menni. Inkább kihagyom - mondta, majd felállt az asztaltól, a tányért a mosogatóba rakta, a rajta levő ételt pedig kidobta.

- De menned kell, Ashley. És ha kell én magam ráncigállak le az Alvilágba, de nem hagyhatod ki a mai napot - mondta az anyja ellentmondást nem tűrő hangon, és miközben követte a lányt ki a konyhából, megállás nélkül szidta.

Ashley az apja dolgozószobája felé vette az irányt. A lány vele mindig sokkal jobban kijött, mint az anyjával. Igazából nem is érti, hogy két ennyire különböző ember hogy akadt egymásba. Gyanítja, hogy nem szerelmi, hanem elrendezett házasság volt, de erről bizonyosságot sosem kapott, ugyanis a szülei nem szerettek erről beszélni. Többnyire ha felhozta a témát, az apja csak csendben maradt, és magába mélyedt, az anyja meg mosolygott, de nem őszintén. Ami azt illeti, legtöbbször kárörvendően mosolygott, és ez az amire sose talált magyarázatot. Általában minden ilyen alkalom annyival zárult le, hogy az anyja kijelentette, hogy semmi köze hozzá.

A lány megállt az ajtó előtt, és miközben a mellette álló nő mindennek lehordta, ő kopogott és benyitott a szobába.

A férfi az íróasztala mögött ült, és a borostás állát vakarta, miközben valamin gondolkodott az előtte lévő lapon. Mikor a lánya mosolyogva belépett hozzá, ő is elmosolyodott, aztán amikor meglátta, hogy mögötte jön a felesége, és már megint szegény lányt szidja lemondóan megcsóválta a fejét, és újra Ashleyre nézett, aki az anyjára pillantott, és megforgatta a szemét. A férfi felkuncogott, majd a nő szavaiból próbált rájönni, hogy mi a probléma.

- Nem hiszem el, hogy mégcsak nem is figyelsz miközben hozzád beszélek - bosszankodott. - Louis, mondj már te is valamit, nem zavar, hogy a lányod egész éjszaka kint volt és a barátaival ivott?

- Miért, mit szeretnél, Gloria? Hogy legközelebb ne a barátaival igyon? - kérdezte az apa, akinek szokása volt kiforgatni mások szavait. Ezt általában, ahogy most is, Ashley értékelte, viszont a felesége mindig mérhetetlenül felhúzta magát rajta.

- Nem, Louis! Azt szeretném, ha legközelebb el se menne inni, vagy ha már muszáj, akkor az engedélyemmel, és nem az első küldetése előtti este!

- Az életben el kell követni hibákat, különben nem lesz miből tanulnia - mondta Louis, miközben a lánya serényen bólogatott. - Egyébként hagyd már rá! Ez a küldetés még csak nem is veszélyes.

- Nem hiszem el, hogy veletek sosem lehet szót érteni - dühöngött az asszony, majd dühösen kicsörtetett a szobából, és becsapta először a dolgozóét, majd a lakás bejárati ajtaját is.

A hirtelen keletkezett csöndben Ashley felsóhajtott, majd a fejéhez emelte a kezét.

- Fáj? - kérdezte az apja, mire a lány csak bólintott. - Gyere, csinálok neked egy kávét - majd felállt, és elindult a konyha felé, Ashley pedig követte.

Miközben készült az ital csengettek, és Ashley ment ajtót nyitni. Félt attól, hogy esetleg az anyja jött vissza, de mikor meglátta, hogy Gale áll a küszöbön, örömében a fiú karjaiba vetette magát.

- Én is örülök neked, Ash - mondta nevetve, miközben ölelte a lányt.

Miután elhúzódott tőle, behívta a lakásba, és amíg Gale az asztal mellé egy székre ült, Ashley felpattant a kávét készítő apja mellé, a konyhapultra.

Louis hátranézett, majd megértően elmosolyodva visszafordult, és nyúlt meg egy csészéért.

- Úgy látom, Gale, hogy neked is szükséged van egyre.

- Igazából én már ittam - jegyezte meg a fiú, de tudta, hogy hiába mondja, ígyis-úgyis kapni fog egyet.

- Rád fér még egy - zárta le a férfi és két adagnyi tejet kezdett melegíteni.

Gale elmosolyodott a gondoskodáson, majd Ashleyre nézett, aki vigyorogva figyelte őt. Egyértelmű volt, hogy a lány közel annyira sincs rosszul, mint a fiú.

- Ne nézz már így rám - kérte a fiú, persze eredménytelenül. - Éppen eléggé nehéz már az is, hogy nyitva tartsam a szemem.

- Igazság szerint nagyon élvezem, hogy így látlak - mondta a lány és lehuppant a pultról, majd egy Gale melletti széken foglalt helyet. - Végre te is elengedted magad.

A fiú lassan bólogatni kezdett, majd az egész egy ásításba fulladt, és ledőlt az asztalra.

Louis felnevetett a fiút látva, majd elé és a lánya elé rakta a forró italt.

- Egészségetekre - mondta, mire a két fiatal megköszönte és mindketten belekortyoltak - Na, és mi jót csináltatok az este?

- Jó lenne rá emlékezni - mondta Gale a fejét csóválva. Persze vannak pillanatok, amikre emlékszik és vannak sejtései, hogy mi történt, de úgy érzi nagyon sok minden kimaradt.

A másik kettő felnevetett.

- Komolyan semmire sem emlékszel? - kérdezte a barátnője hitetlenkedve.

- Bizonytalan pillanatokra esetleg - felelte a fiú. - Viszont ha elkezdesz mesélni, lehet több minden beugrik.

A lány beleegyezett, majd elkezdte mesélni az estéjét a tűzijátéktól kezdve addig, amíg Dean hazakísérte. Ő szinte mindenre emlékezett, így nem egy vicces jelenettel egészítette ki a történteket, amikből néhányon Gale és Louis is hangosan nevetett, néhányon viszont egyedül csak a férfi, mert Gale kikerekedett szemekkel hallgatta, hogy miket csinált.

A történet végére a lány felsóhajtott.

- Szóval aludtam három órát, aztán anya rikácsolására ébredtem, hogy már fent kéne lennem, és készülődnöm az estére. Akkor jött rá, hogy este kiszöktem.

Louis szomorúan rámosolygott, majd lesütötte a szemét.

- Apa - szólt Ashley.

A férfi felnézett rá. Érezte, hogy most jött el az ideje, hogy a lány kettesben is megkérdezze.

- Miért vetted el feleségül?

A kérdést mély csend követte, majd egy gondterhelt sóhajtás.

- Nem akarom, hogy ebbe belebonyolódjatok, így is elég nehéz a helyzet. Elégedjetek meg annyival, hogy ezt a házasságot nem én akartam. Nagyon nem - Ashley észrevette, hogy Louis tekintete megváltozik, és az apja kezéhez nyúlt, hogy megsimogassa. Ennek a kapcsolatnak a férfi volt az áldozata, és az ő számára volt a legnehezebb, ehhez kérdés sem fért, ezt a lány és Gale is tudta. Viszont az előbbi képtelen volt még egy kérdés nélkül hagyni a témát, úgy is, hogy látta az apján, hogy érzékenyen érinti.

- De... ebben több van, minthogy csak nem akartad elvenni anyát, ugye? - kérdezte. Az apja erős volt, és Ash tudta, hogy amiatt, mert olyan emberrel kell leélnie az életét akit ki nem állhat, azért nem sírja el magát állandóan, amikor feljön a dolog. Valaminek kellett még a háttérben állnia és a lánynak erről volt egy elmélete is, aminek nem félt hangot adni - Szerettél valakit, mielőtt anyát elvetted? Vagy esetleg... még mindig?

Louis szeméből kicsordult az első könnycsepp, amit sorban követett a többi, miközben felnézett a lányára és bólintott. Megpróbált mondani valamit, de mikor szólásra nyitotta a száját, rájött, hogy nem is tudja, hogy mit kellene mondania. Inkább csak becsukta és összeszorított ajkakkal próbálta leküzdeni a feltörő könnycseppeket, miközben Ashley pillanatok alatt megkerülte az asztalt, és egy széket közelebb húzott az apjáéhoz és szorosan átölelte.

Percekkel később a férfi felnézett a lányára, majd róla az ő barátjára, és vörös szemekkel halkan kezdett beszélni:

- Én csak... annyit szeretnék mondani, hogy nem számít kit szerettek, ne féljetek szeretni őt, és harcoljatok érte, bárki is az. Ne érdekeljen titeket, hogy a családotok és a környezetetek elfogadja-e, csak az a fontos, hogy nektek mit jelent az illető, és ha érzitek, hogy mellette nem elég egy élet, hogy mellette az öröklét is kevés lenne, akkor ragadjátok meg, és ne eresszétek semmi áron.

Ashley elmosolyodott, és miközben Deanre gondolt örült, hogy őt az apja nemcsak, hogy elfogadja, de még szereti is és mindig örül neki, hogyha velük van. És nem mellesleg az anyjának sincs semmi kifogása ellene, szóval ebben az ügyben neki nagy szerencséje volt. Viszont ahogy újra visszanézett a férfire eszébe jutott valami.

- És miért nem harcolsz érte most? Ha még mindig fontos neked, ha még mindig szereted, miért nem hagyod itt anyát és keresed meg?

- Ez nem ilyen egyszerű. 20 éve... akkor mindent elrontottam. Félek, hogy már nem lehet rendbe hozni ezt. Ezért kérlek titeket, hogy harcoljatok azért akit szerettek, bármi történjék. Nem szeretném, ha ti is azt élnétek át, amit nekem kellett.

- De honnan tudod, hogy ő most éppen nem rád gondol, és nem azon gondolkodik, hogy milyen jó lenne, ha ott lennél vele? Honnan tudod, hogy éppen nem rád vár? - Ashley nem akarta feladni. Az apjának jár egy olyan tiszta és őszinte szerelem, mint amiben ő van most Deannel. Elhatározta, hogy akárki is a nő, akit az apja szeret, megkeresi, és elmondja neki, hogy a férfi még mindig szereti őt, és addig nem nyugszik, amíg az apja boldog nem lesz.

- Ez szinte már egyenlő lenne a lehetetlennel, Ash. Eléggé megbántottam, mikor legutoljára találkoztunk. És egyébként úgy tudom, hogy azóta gyereke is lett - Louis már nagyon ejteni akarta a témát, a fejébe újabb képek szöktek a vele együtt eltöltött időkről, ennek hatására a szeme is ismét megtelt könnyekkel.

- Mr. Winter, biztos vagyok benne, hogy meg tudná magyarázni az illetőnek. Eleget szenvedett már ebben a házasságban, megérdemli, hogy boldog legyen - szólalt meg Gale először mióta erről a témáról beszélnek. Eddig csendben ült, és gondolkodott, próbálta elképzelni azt a szerelmet, amin a férfi ment át, és amiben jelenleg a legjobb barátnője volt. Nagyon meglepődött, amikor a gondolatai közé hirtelen egy arc ékelődött. Azóta próbált a beszélgetésre figyelni, és nem elmerülni azokban a kérdésekben, hogy miért pont ő, és hogy mi történhetett még tegnap este, amiről Ash nem beszélt. - Ígérje meg nekünk, hogyha legközelebb találkozik vele, akkor megbeszéli vele a múltbeli hibákat, még akkor is, ha az illető már tovább lépett. Ne éljen úgy, hogy azt gondolja az egykori szerelme még mindig a pokolra kívánja magát.

Erre a mondatra a férfi minden eddiginél jobban rákezdett a sírásra, ugyanis tudta, hogy az, hogy Ő a pokolra kívánja az angyalt annak az esélye egyenlő a nullával. Tudta, hogy soha többet nem fogja ezt mondani neki.

- Ígérje meg nekünk, Mr. Winter! - kérte Gale.

A férfi erősen próbálta csillapítani a bánatát, de elég sikertelenül. Végül könnyek között suttogta:

- Ígérem.

A fiú bólintott, majd intett Ashleynek, hogy jöjjön el az apja mellől, majd mindketten kimentek a konyhából.

Louis talán még életében nem volt olyan hálás senkinek, mint abban a pillanatban Galenek. Mikor már egyedül volt, nem tudta visszafogni magát, az asztalra dőlve, arcát a karjaiba temetve keservesen zokogott, miközben szerelmére gondolt.

~

Dustin egy dühöset mordult és átfordult a másik oldalára, amikor Dean a vállát rázogatta, hogy ébredjen már fel. Ötlete sem volt, hogy a másik fiú hogy lehetett ennyire ébren, amikor éjszaka legalább 5-ig fent voltak, most meg nem lehet több 7 óránál.

- Dustin kelj már fel, elmúlt 11 - mondta a barátja, de nem sokat ért el vele, ugyanis a kijelentése utáni pillanatnyi csendben Dustin visszaaludt, és a rákövetkező másodpercben meg már a halk horkolását lehetett hallani.

Dean felsóhajtott, majd feladta, hogy felébressze a fiút és inkább kiment a szobából.

A nappaliban Lucifer éppen tévét nézett és hátrafordult, mikor hallotta az unokaöccsét közeledni.

- Nem tudtad felébreszteni, igaz?- kérdezte.

- Néha komolyan úgy érzem, hogy lehetetlen.

A férfi kikapcsolta a tévét, majd intett Deannek, hogy üljön le mellé.

- Azért nem ártana, ha estére kimászna az ágyból - mondta fejcsóválva, majd a mellette ülő felé fordult. - Hogy van Ashley? Hetek óta nem találkoztam vele.

- Jól, mióta elkezdődött a szünet, már senkinek kifogása sem lehet - mosolyodott el a fiú, amihez Lucifer is csatlakozott. - Egyébként mostanában kicsit elfoglalt. Csak hetente párszor tudunk találkozni, meg nekem is itt van ez az Alvilági meló, így nem tudok csak vele foglalkozni.

- Sajnálom, hogy a segítségeteket kell kérnem, de nagyon fontos.

- Persze, megértem, csak megöl a kíváncsiság hogy mi lehet az...

A férfi sóhajtott, majd Deanre nézett. Végülis mi baj lehet abból, ha ez a kettő tudja? - gondolta magában.

- Elmondhatom, ha szeretnéd. Csak minél kevesebb ember tudja annál biztonságosabb.

- Mint Dustin esete, igaz? - kérdezte Dean. - Nem szeretném, ha rosszul éreznéd magad emiatt, de tényleg nagyon érdekel.

A férfi bólogatott, majd belekezdett.

- Július elején egy kisebb csapat volt fent, és ellopták Gábriel arkangyal glóriáját. Tudod, ez nem befolyásolja az erejét, viszont ő egy nagyon büszke angyal, és amiatt, hogy elhoztuk a glóriát, nem fog nyugodni, amíg vissza nem kerül hozzá.

- De nekünk miért jó ez? Miért lopták el a Glóriát?

- Gábriel nem fog addig előbújni, amíg nálunk van. Próbálja minél jobban titokban tartani, hogy közülünk pár démonnak sikerült a közelébe férkőznünk és még a jelképét is elvennünk. Azonban ha visszaszerzik, akkor biztosan nagy balhét csapnak majd Gábriellel és főleg az ő unokájával az élen. Az a nő úgy gyűlöli a démonokat, hogy képes lenne az egész fajtánkat kiirtani, de mivel ezt nem teheti, ott tesz nekünk keresztbe, ahol lehet.

- Csak távolról utál minket, vagy volt már személyes konfliktus is? - kérdezte a fiatalabb.

- Közvetlenül velem nem, de apáddal igen - felelte Lucifer.

Dean erősen törte a fejét, hogy milyen komoly lehet ez az ügy, hogy neki semmit sem mesélt az apja erről, pedig jó kapcsolatuk van. Szerette volna tudni a háttért is, de az apjától akarta hallani és nem annak a testvérétől.

- Jó reggelt! - jött ki ásítozva a szeplős hétalvó a szobájából.

- Bár reggel lenne még, Dustin - csóválta a fejét Lucifer. - Ugye tudod, hogy nem sokára majd le kell jönnötök?

- Persze, persze, megyünk majd - válaszolta laposakat pislogva. - De előtte még megreggelizem.

Dean látta, ahogy Lucifer fájdalmasan megforgatja a szemét és utána megdörzsöli a homlokát. Mikor leemelte a kezét az arca elől, a tekintetük összetalálkozott és egyszerre nevették el magukat.

A fiú ugyanis mindig csak a hasára tudott gondolni.

~

Késő délután Ashley már teljes felszerelésben - speciális láthatatlanná tevő zubbonyban és a kedvenc fegyverével, egy tőrrel az oldalán, amit az anyjától kapott a kiképzésük utolsó edzésén - az arcát pofozgatva próbált egy kis életerőt erőltetni magába, persze sikertelenül. Mellette állt legjobb barátja, kezében egy íjat szorongatva, a tekintetét a lányon tartotta, de látni már nem látta. Szegény nem volt hozzászokva a túlzott alkoholfogyasztáshoz, és a tegnap estit annyira megsínylette, hogy egy tegeznyi nyilat is nehezére esett cipelni.

Mind a ketten csendben álltak egymás mellett, amíg Louis oda nem ment hozzájuk. Rajta nem volt zubbony, ahogy fegyver sem volt nála. Ő sosem ment a fiatalokkal. Amikor Ashley-ék rákérdeztek az okára, mindig csak annyit mondott, hogy ő a távoli diszpécser, aki azért felel, hogy minden gördülékenyen menjen a küldetésen.

- Rossz rátok nézni - mondta mosolyogva. A délelőtti kifakadásának már nyoma sem volt. Ashley határozottan úgy gondolta, hogy az apjának már gyakorlata van abban, hogy hogy szedje rendbe magát. - Azért jöttem, hogy sok sikert kívánjak nektek. És vigyázzatok magatokra és egymásra is, rendben? Ne váljatok szét!

- Ugyan apa, végig a csoporttal leszünk, a felnőtt angyalok rajtunk tartják majd a szemüket.

Louis csak bólintott, majd elmosolyodott, de sütött róla a nyugtalanság. Rossz előérzete volt ezzel az egésszel kapcsolatban. Sose gondolta, hogy a kiképzés után egyenesen az Alvilágba kellene küldeni őket, de most, hogy a saját lányáról van szó, így még inkább aggódik. Azt kívánta, bár velük mehetett volna ő is, hogy saját szemével figyeljen Ashleyre, de nem lehetett, tudta jól. Nem akart konfliktust, és ha velük menne, akkor elkerülhetetlen lenne.

- Fiatalok, hozzám! - Gloria hangja betöltötte az egész termet, ahogy a fiatalokat magához hívta. Ash megölelte az apját, Gale pedig biccentett neki, mielőtt a kiképzést vezető angyalhoz botorkáltak volna.

Negyed órával később az angyalok már New York utcáin sétáltak felöltve a zubbonyokat, amik mások számára nem engedtek látni semmit, de szerencsére egymást látták a köpenyek alól. Nem voltak sokan, alig tízen. Szigorúan kettes sorban a házfalak mentén kellett haladniuk, és beszélgetni tilos volt. Az egésznek nagyon olyan hangulata volt, mint egy filmben, pláne amikor egy épület aljában megálltak, és a parancsnok kézjelekkel irányította az első két embert, akik már tapasztalt felderítők voltak.

Ashley az ajkába harapva izgatottan figyelte az eseményeket. Belül a gyomra parányira zsugorodott, de nem nagyon zavarta. Teljes testében elöntötte az adrenalin, ahogy ott állt Gale mellett a harmadik sorban és nézte, ahogy a két angyal egymás után könnyedén beugrik egy ablakon át az épületben és hirtelen déja vu érzése támadt. Tegnap este ő is ugyanezt csinálta Deannel egy hasonló épületben.

A lány lassan felemelte a fejét, és mikor realizálta hogy nemcsak egy hasonló épületben, hanem pont ebben voltak, akkor eltátotta a száját. A könyökével Gale oldalához ért, hogy a fiú ránézzen.

- Hé, Gale! - suttogta. - Tegnap este pont ebben az épületben voltunk Deannel. Ugye milyen véletlen? - a lány fülig érő mosollyal újra a toronyházra nézett, és a fejét rázva alig hitte el, hogy annyi épület közül Dean pont ezt választotta.

Gale felhúzta a szemöldökét. Láthatóan ő is érdekesnek találta, hogy Ashley barátja pont az Alvilág Kapujához tartozó épületet választotta. De amíg Ashley csak csodálatos véletlennek gondolta, addig a fiúba felötlött a gyanú, hogy mi van, ha nem csupán egybeesés.

- Komolyan? - kérdezte visszafojtott hangon, mire a lány az épületről újra barátjára nézett, és nagyot bólintott még mindig mosolyogva.

- Ashley és Gale! Mondjátok, mit nem értettetek abból, hogy tilos a beszélgetés? - sziszegte Gloria, a csapat parancsnoka, szigorú és hideg szemekkel - Azonnal hagyjátok abba, pár pillanat múlva belépünk, és akkor már mindenki életét fogjátok kockáztatni az üres fecsegésetekkel.

A két fiatal lehajtotta a fejét. Ez a mozdulat mindenkiben azt az érzést keltette, mintha bűntudatuk lett volna, pedig egyáltalán nem így volt. Azért hajtották le a fejüket, hogy kevésbé legyen feltűnő, ahogy elfojtják a vigyorgást, és amikor Gloria újra előre fordult, akkor összenéztek, és jobban próbálták visszafogni a nevetést, mint eddig bármikor. Persze mindig akkor a legnehezebb, amikor komoly helyzetben voltak.

Ashley néha elgondolkozott azon, hogy az anyja tényleg elhiszi-e, hogy azzal, hogy rájuk szól és leszidja őket, azzal eléri majd a célját. Egy ideje már feltűnhetett volna neki, hogy ők ketten nem féltek tőle, kiskoruk óta ismerték őt és azért, mert tekintélye volt a Felvilágban, azért nem fogják jobban tisztelni. Sőt, ami azt illeti mióta felfogták, hogy Gloriának milyen magas rangja volt, azóta csak még viccesebb lett ellenszegülni, azért mert ők megtehették. Komolyan, még Gale is élvezte, pedig ő tényleg a tipikus mintagyerek.

Pillanatokon belül megkapták a jelet, és a kint álló csapat elindult befelé. Az előtérbe érve Ashley körülnézett. A négy falú helyiségben három fal mentén székek, a negyedik falnál pedig a recepciós pult foglalt helyet. Nem voltak sokáig a váróteremben, gyorsan tovább mentek, de a lány mielőtt kiléptek még egyszer visszanézett. A pult mögött egy pocakos férfi feküdt világoskék ingben, és sapkával a fején látszólag eszméletét vesztve. Ashleyben felmerült a kérdés, hogy vajon tényleg szükséges volt-e, hogy embereket bántsanak. Biztos volt benne, hogy az angyalok nem tennének ilyet ok nélkül, de mégis aggódott a biztonsági őrért, elvégre csak rosszkor volt rossz helyen, nem tehetett semmiről, ő csak egy ártatlan.

A következő szoba jóval kisebb volt, innen indultak a liftek. Gloria megnyomta a hozzá közelebb eső lift hívógombját és a felvonó perceken belül egy rövid hangjelzés kíséretében kinyitotta az ajtajait. A parancsnok végignézett a csapaton, akiknek egytől egyig ököl méretűre csökkent a gyomra, volt akinek a térdei is remegtek. Bólintott egyet feléjük, mintegy biztatásképp, majd előrefordult és beszállt a liftbe. Az izgatott fiatalok kiskacsák módjára követték őt.

Mikor mindenki beszállt, Gloria a lift gombjait kezdte nyomogatni az alapján, amit éppen a fülében lévő poloska közvetített neki. Mikor lenyomta az utolsó gombot is, a lift ajtaja az átlagosnál gyorsabban becsapódott, a lámpák lekapcsolódtak, és a felvonó nagy sebességgel süllyedni kezdett.

A hirtelen kerekedett sikítások közepette Ashley csak összeszorította az ajkát, és úgy szorította Gale kezét, mint még sohasem. Bár tudta, hogy nem eshet baja, ugyanis az angyalok nagyon nagy figyelemmel vigyáztak rá, és még sose történt olyan, hogy egy újonc nem tért volna vissza az első küldetéséről, mégis félt. De nem a küldetés miatt. Nem az Alvilág, a démonok vagy más lények ijesztették meg őt, valami teljesen megmagyarázhatatlan tudatalatti félelem töltötte el.

A fiú mellette szintén látta, hogy nincs minden rendben a barátnőjével. Szerette volna megnyugtatni, de nem tudta, hogy pontosan mivel kellett volna. Emellett az ő gondolatait a lányéval ellentétben leginkább az Alvilágtól és minden velejárójától való félelem töltötte ki. Félt, hogy a küldetés nem úgy sül majd el, ahogyan tervezték, és legszívesebben túl lenne már az egészen.

A lift egy halk ám nagyon váratlan és viszonylag nagy zökkenéssel megérkezett, aminek következtében az összes újonc egymáson kötött ki. Egyedül Gloria maradt talpon, aki nem tétlenkedett, gyorsan segített mindenkinek felállni. Hozzá volt már szokva, hogy első alkalommal mindenki elesik.

Ahogy kiléptek a fülkéből a fiatalokat nem az fogadta, amit vártak. Nem volt sehol tűz, nem voltak fájdalmas kiáltások és kárörvendő nevetések se. Az egyetlen, amit láttak az két magas beton fal volt, ami egyenesen vezetett, majd pár méter után két felé kanyarodott. Emellett olyan csönd volt, hogy a leghangosabb dolog mindenkinek a szapora lélegzetvétele volt.

Gloria egy halk ,,Vettem" után magához intette a csapatot, és tájékoztatta őket a tudnivalókról.

- Ezen az úton fogunk elindulni - intett a két fal közötti részre. - Én ezen a fülesen keresztül kapom majd az információt, hogy pontosan merre kell mennünk, mert az útvesztő folyamatosan változik. A tégláinknak köszönhetően megvan az egész térkép, és a frissítés, ha egy-egy fal elmozdul. Nektek egyelőre nem lesz sok dolgotok, csak kövessetek engem. Számotokra ez nem is egy küldetés, inkább csak egy megfigyelés, illetve az Alvilág felderítése. Velünk párhuzamosan már van egy csapat lent itt, akiknek valami fontosabb feladatuk van, de remélem nem lesz szükségük a segítségünkre - Ahogy befejezte a mondatot már éppen intett is volna, ha nem jut eszébe még egy gondolat. - És ami az egyik legfontosabb: Egy pisszenést se halljak!

Gloria mindenkin végignézett, majd legvégül Galere és Ashleyre. Rájuk a többihez képest kicsit hosszabban nézett és kicsit szigorúbban, mikor mindketten bólintottak, hogy tudomásul vették, a parancsnok újra előrefordult, majd kettes sorokban elindultak felfedezni az Alvilág egy részét.

- Ebben nem lesz semmi izgalmas - panaszkodott Ashley, amikor a harmadik sarkon fordultak be.

- Hála az Istennek, hogy nem lesz izgalmas. Ash, te már az első küldetéseden meg akarnál halni? - kérdezte Gale a fejét csóválva.

- Nem, Gale, de arra számítottam, hogy találkozunk démonokkal is. És kétség kívül a terveim között szerepelt néhányukat leszúrni a tőrömmel, ha már úgyis elhoztuk - majd, hogy nyomatékosítsa a mondatát elővette és megforgatta az ujjai között a fegyvert.

- Szerintem nyugodj le, jössz még küldetésekre elégszer és szúrsz majd le démonokat, nem baj ha először csak megismered a helyszínt - a fiú nem tudta elhinni, hogy a barátnője ilyen forróvérű lett hirtelen, pedig soha nem volt személyes konfliktusa velük.

Ashley dühösen fújtatott egyet, majd csendben maradt és előre vezette a tekintetét.

A fenébe is, Gale sohasem fogja megérteni, hogy mi a jó az izgalomban, és az adrenalinban. Azért jöttem, hogy harcoljak, és ha ő nem jön velem, akkor majd megyek egyedül. Csak azt kell...

A lány gondolatait egy hangos csattanás zavarta meg, ami a háta mögül jött. Mindenki ijedten fordult hátra és sikított fel, amikor meglátták a szörnyet, ami hirtelen mintha az égből pottyant volna oda. A feje lapos elipszis alakú volt, azon hatalmas szemek és egy nagy száj hosszú és hegyes fogakkal a belsejében. Három pár lába volt, és egy-egy ollója. Ha állathoz kellene hasonlítani, leginkább egy rákhoz lehetne, de ez a rák előre felé sétált, lila színű volt, valamilyen büdös nyálkát termelt és nagyon úgy tűnt, hogy emberekkel - vagy ez esetben angyalokkal - táplálkozik.

A fiataloknak még felfogni sem volt idejük mi történik, Gloria olyan gyorsan cselekedett. Átvágott a hirtelen keletkezett tömegen és a magával hozott hosszú kardjával a lényt egyszerűen csak kettévágta. Miután megbizonyosodott, hogy nem mozdul már, újra az elsősök felé fordult.

- Az imént tanúi lehettetek, hogy miért fontos a csend egy küldetés alkalmával. Ez egy démonrák volt. Kiváló a hallása, ezért bármilyen halkan is beszélgettek, ő hallja és hamar ott is terem. Az Alvilág tele van ilyen lénnyel, majdnem minden állatnak van démoni megfelelője, ami a labirintusban él és meglehetősen nagyobb a Földön élő lényeknél. Úgy tudom, hogy ezek az állatok a démonokra nem támadnak, nekik mint gazdájuk szót fogadnak, de az embereknek és az angyaloknak nem kegyelmez. Most, hogy már ezeket is tudjátok, kérlek fogjátok be, mert nem a szörnyek öldökléséért jöttünk, csak bemutatni, hogy mi vár majd rátok. Ashley és Gale, veletek még beszédem van, amikor hazaértünk.

A két barát megszeppenten bólintott, majd tekintetüket újra a meghalt szörnyre vezették, végül egymásra néztek és csendben egyetértettek, hogy jobb lesz, ha tényleg abbahagyják a beszélgetést.

Ez az akció egy ideig Ashnek is elég volt, de miután már legalább tizenötödjére kanyarogtak jobbra meg balra teljesen izgalommentesen, akkor nem bírta tovább és leguggolt mintha kikötődött volna a cipőfűzője és elkezdte újrakötni. Gale vele együtt kiállt a sorból, és az utánuk következő páros miután látták, hogy a lány a cipőjét köti megelőzték őket. Így ment ez az utolsó párral is, majd már senki se volt mögöttük.

- Ash, siess már, elmennek a többiek! - sürgette a fiú.

Az angyal lány csak hümögött, majd miután duplára kötötte az egyik lábán a fűzőt, áttért a másik lábára és kikötötte, hogy azt is újraköthesse.

- Mi a fenét csinálsz? Az előbb tisztán láttam, hogy az be volt kötve. Te szórakozol velem? Szándékosan csinálod? - méltatlankodott Gale.

Ashley válasz helyett csak lassan felemelte a fejét és egy huncut mosolyt küldött a barátja felé.

Ezt nem hiszem el. Nem érti, hogy ezen a helyen tényleg az életünkkel játszik? Én már elfogadtam, hogy ő szereti a veszélyt, és folyton bajt kever, de ez nem azt jelenti, hogy partnere is akarok lenni ebben - gondolta Gale.

- Ha nem tetszik, akkor még utánuk futhatsz, nem lehetnek messze. Bárhogy is döntesz, ma reggel nem úgy keltem fel, hogy csak egy labirintusban fogok barangolni. Úgy jöttem le ide, hogy igenis az Alvilágot akarom látni, és igenis fogom használni a tőrömet, ha már egy hónapja erre készítettek fel. Ha démont nem is, legalább szörnyeket akarok ölni - fejezte ki gondolatait, majd meg se várva a másik reakcióját elindult az ellentétes irányba, mint a többiek.

A fiú az előző gondolataival ellentétben gondolkodás nélkül a lány után iramodott. Mérhetetlenül dühös volt rá, de nem hagyhatta egyedül akkor sem, ha tudta, hogy a kiképzéseken magasan Ash teljesített a legjobban, és tudja, hogy hogy kell bánni a tőrrel.

- Utállak - öntötte szavakba az aktuális érzéseit a barátnője mellé érve, majd leemelte a válláról az íjat és egy nyilat helyezett az ideghez.

- Én meg szeretlek - mosolygott rá Ash, és újra előre nézett.

Rögtön a második sarkon mikor befordultak nekik háttal ült egy lény. Mikor az meghallotta a lépteiket, hátrafordult megmutatva ezzel az arcát. Egy démonnyúl volt az, az átlagosnál háromszor nagyobb metszőfogakkal és világító vörös szemekkel. Az egész állat legalább a derekukig ért fel, viszont az előzővel ellentétben ez nem lila, hanem inkább sötétkék volt, és nyálkát sem termelt.

Gale megelőzve Ashley reakcióit, egy nyíllal leterítette az állatot, mikor az éppen kinyitotta a száját és rájuk fújt.

- Hé! - kiáltott Ash a fiúra - Ha már egyébként se akartál jönni, hagyhattad volna, hogy én végezzek vele.

- Csak megvédtelek azért, hogy ne kelljen vele kartávolságba kerülnöd - magyarázta.

A lány felhúzta az orrát és dühösen szusszantott egyet, majd odasétált az állathoz és leguggolt mellé.

Gale lassan is utána indult, majd mikor mellé ért lenézett a szörnyre és megjegyezte:

- Remélem most boldog vagy.

- Tudod, boldogabb lettem volna ha nem az egyik nyiladtól, hanem a tőröm által hal meg - Ash a tőrével hozzáért a lényhez, és megmozgatta a fejét - Nézd, milyen vicces! - nevetett.

- Tényleg, el is felejtettem, hogy neked minden veszélyes dolog vicces - forgatta meg a szemeit a srác.

- Ünneprontó vagy, Gale... - a lány nagyot sóhajtott, majd felállt, és tovább indult.

- Igen, az vagyok, de te meg nem vagy normális, hogy elszakadtál azért a csapattól, hogy szörnyeket gyilkolássz.

- Nem kértem, hogy velem gyere, csak megadtam a választási lehetőséget. Ha te úgy döntöttél, hogy mégis velem maradsz, akkor ne rinyálj, hanem élvezd is egy kicsit a szabadságot, és hogy végre nem kell megfelelnünk anyám szabályainak.

- Tényleg, igazad van, sajnálom hogy nem hagytalak egyedül, így még azt a nyulat se tudtad megölni, mert itt vagyok. Legközelebb esküszöm hagyom, hogy egyedül menj meghalni. Már ha most nem halunk meg.

A két barátnak fel se tűnt, hogy ahogy veszekedni kezdtek a hangerejük is fokozatosan emelkedett. Teljesen belefeledkeztek egymásba, így az se tűnt fel nekik, hogy ahogy előre felé mentek, a hátuk mögött több hörgő hangot is hallottak. Egészen addig csak egymással foglalkoztak, amíg egy nagy valami be nem árnyékolta az előttük lévő utat. Ahogy tudatosult bennük, hogy ennek bizony nem így kéne lennie, gyorsan hátrafordultak és az elkerekedett szemük egy démonmedvén állapodott meg.

Szerencsére mindkettejük gyors lélekjelenlétének köszönhetően a medve első csapása elől, ami kettejük közé irányult, elugrottak, így az út két oldalán lévő falhoz lapulva néztek egymásra. Az előző veszekedésüknek nyoma sem volt, a szemükben egyetértés csillant, mikor mindketten ugyanarra gondoltak.

Gale előhúzott egy nyilat a tegezből, majd gyorsan a szörny elé ugrott és magára vonta a figyelemet.

- Hé, maci! Nézd itt vagyok, gyere, kapj el! - kiabálta, majd a nyilat az állat szemébe eresztette.

Ezalatt a művelet alatt Ashleynek esélye jutott megmozdulni, és amíg a medve a szemével foglalkozott, ő a tőrét annak lábába szúrta. Sajnos ezzel nem sokat ért el, ugyanis a három méteres medvének egy húsz centis tőr meg se kottyant, csak még jobban felhúzta magát. És mérgesen rúgott egy nagyot. Ashley több méterrel arrébb ért földet, kezében a tőrrel, amit nem hagyott a szörny lábában. A lány a frissen szerzett sérülései ellenére elszántan pattant fel a földről és újra az állatnak rontott. Ezúttal a medve látta fél szemével, hogy közeledik a támadója és mielőtt odaért volna hozzá megkarmolta, bárhogyan próbált az angyal védekezni.

- Ashley! - kiáltotta Gale, majd mielőtt a medve még jobban bántotta volna az immár földön fekvő lányt, megvakította a másik szemét is, így csak egy hajszálon múlt, de nem találta el Asht. A fiú amint kilőtt még egy nyilat, ami valahol a mellkasán találta el a dühöngő állatot, odarohant a már ülő sérülthöz és felsegítette.

- Tudsz járni? - kérdezte aggódva, fél szemét még a lényen tartva.

A lány bólintott, majd hozzátette:

- Csak a kezem sérült meg, tudok futni.

- Az jó - mondta Gale és már csak a medvét nézte -, mert most futnunk kell.

Ez volt a végszó, mire ketten elkezdtek futni. Sajnos ez nem volt teljesen hangmentes, így a megvakított szörny is hallotta, hogy elindulnak. Négy lábra ereszkedett és utánuk iramodott. A négy lábon futó hatalmas medve értelemszerűen sokkal gyorsabb volt, mint a két angyal, így egy-kettőre utolérte őket.

- A lábát célozd! - mondta Ashley amikor látta, hogy a társa egy újabb nyilat vesz elő a tegezből.

A fiú bólintott, majd gyorsan futás közben hátrafordult, és egy nyilat eresztett az állat jobb mancsába. A találatot a szörny hangos ordítása jelezte, és lényegesen csökkentett is a sebességén. Párszor Gale még eljászotta ezt, viszont egy idő után nem csak a medve, ők is fáradni és lassulni kezdtek.

- Nézd egy ajtó! - kiáltotta Ash az egyik alkalommal mikor befordultak egy sarkon.

Mikor Gale is előre nézett, kicsit megnyugodott, ugyanis nem volt messze, csak remélni tudták, hogy nincs bezárva és mögötte nem egy horda démon várja majd őket. A fiú mikor elértek a bejárathoz még egyszer hátrafordult, és pont mikor a medve ordított egyet, a szájába célzott és elengedte a nyilat, ami pontosan érkezett. A medve még egyszer utoljára felordított, majd a teste elernyedt, és a hideg kőre omlott Gale lábai elé.

- Ez szép volt! - jegyezte meg a lány - Akkor szükség van még erre, vagy menjünk tovább? - kérdezte az ajtóra mutatva.

Ebben a pillanatban onnan, ahonnan jöttek újabb hörgőhangokat hallottak, majd a sarkon ahol az előbb még ők fordultak be, most rengeteg különböző démonállat tette meg ugyanezt.

- Igen, határozottan szükség van rá - válaszolta Gale, bár feleslegesen, ugyanis Ashley már a mondat elején lenyomta a kilincset. A bejárat nyitva volt, úgyhogy gyorsan mindketten beléptek, és bezárták maguk mögött, majd miután megbizonyosodtak, hogy nem volt senki a túloldalon, a hátukat az ajtónak vetve csúsztak le egyszerre a földre.

Az egy sötét folyosóra vezetett, ahol egy lámpa sem égett, az egyetlen fényforrást egy résnyire nyitott másik faajtó adta. Gale Ashleyre nézett, majd kezébe vette a jobb karját. A barátnője fájdalmasan felszisszent, amikor óvatosan megmozgatta a csuklóját és ezen kívül két hatalmas vágásnyom éktelenkedett a lány alkarján is. Gale felnézett Ash fájdalomtól eltorzult arcára, majd mikor ő szóra nyitotta volna a száját, a fiú gyorsan befogta, mert olyan érzése volt, mintha hangokat hallott volna.

A megérzése bevált, ugyanis halkan, de tisztán kivehetően emberi beszédhangok jöttek a szobából.

Mikor Ashley is meghallotta, felállt a helyéről és lopakodva elindult az ajtó felé. Ezt látva Gale rögtön felpattant és utána iramodott.

- Ash, mit művelsz? Odabent szinte teljesen biztos, hogy démonok vannak, te pedig harcképtelen vagy. Nem jó ötlet odamenni, csak maradjunk itt amíg a szörnyek elmennek, aztán keressük meg a többieket.

- Shhh... tudod én csak be akarok nézni, és az nem jelenti azt, hogy észrevesznek, de ha te hangosan kezdesz kioktatni, akkor azt hallani fogják és biztosan kijönnek. Ha nem tetszik amit csinálok, akkor tedd azt, amit helyesnek vélsz, Gale - mondta, majd folytatta az útját a rés felé.

A lány érezte, hogy azzal szemben, amit az előbb mondott a fiú, még mindig követte. Mikor már csak pár lépésre voltak, Ashley átment az ajtóval szemközti falhoz, hogyha valaki tényleg kinézne, akkor ne közvetlenül a fényben, hanem legalább a félárnyékban álljon.

Bentről egy mély férfihangot hallott, ahogy valami teljesen hétköznapi dologról vitatkozott valakivel. Ashley hamar meg is pillantotta. Ahhoz képest, hogy tudta, hogy egy démonról szól, egészen szimpatikusnak tűnt és kifejezetten jóképű volt. Barna rövid haja, barna szeme és borostás álla volt. A szája mosolyra állt, a lány gyanította, hogy tipikusan az a fajta férfi lehet, aki egész álló nap csak mosolyog és fárasztó favicceket tol. Egy pillanatra ő is elmosolyodott, mikor ezt a képet próbálta összeegyeztetnie azzal a képpel, aki angyalokat gyilkol. Ez egyenesen lehetetlen volt, pedig így kellett lennie. Ashley biztos volt benne.

Még egy arasznyit arrébb lépve azt is meglátta, hogy kivel beszél. Illetve majdnem, mert neki háttal állt. Sötét haja volt, és szálkásan izmos testalkata. Fiatal volt, ezt Ashley nemcsak a testtartásából, hanem a ruházatából is meg tudta állapítani. Nagyon ismerősnek tűnt neki, de ötlete sem volt, hogy honnan.

Biztos láttam már valahol az utcán - gondolta a lány.

Miközben a fiút nézte, nem tűnt fel neki, hogy abbamaradt a beszélgetés és a férfi tekintete rá irányult. Ashley már csak akkor kapott észbe, hogy futniuk kéne, mikor a fiatalabb démon is kezdett megfordulni, viszont a rettentő kíváncsisága nem hagyta mozdulni, tudni akarta ki ő.

A fiú fordulását mintha lassított felvételen nézte volna. Először csak a jobb arcát látta, az orra vonalát, a felhúzott szemöldökét, a halvány mosolyát az arcán, aztán mikor tovább fordult és meglátta a bal arcfelét is, mint egy pofoncsapás, úgy tudatosult benne az, amitől már az első pillanattól rettegett.

Tudta, hogy túl ismerős volt a fiú. A haja, a ruhája, minden egyértelműen rá emlékeztette. Amikor tekintetük végre összekapcsolódott a fiú arcán lévő vigyor leolvadásával párhuzamosan a lány szemeibe könnyek gyűltek. A pillanatok mindkettejüknek óráknak tűntek miközben senki se mozdult. Ezt végül Ashley törte meg azzal, hogy lassan hátra lépett, mélyebben az árnyékba, és még egyet, majd még egyet. Mikor az ajtó eltakarta a tekintetet, amit semmi sem törölhet ki a lány fejéből és szívéből egyaránt, futni kezdett, Gale pedig szorosan utána.

A lány hallotta, ahogyan Dean a nevét kiabálja mögötte, de képtelen volt megállni és visszafordulni.

Ez csak egy álom. Csak álom Ashley, ha megcsíped magad már fel is ébredsz - biztatta magát, de ahogy csipkedte magát futás közben, csak nem ébredt fel. Hamar meglátott egy újabb ajtót a folyosó mentén, ami visszavezetett a labirintusba. Kinyitotta, majd kiviharzott rajta legjobb barátjával a nyomában.

Ashley nem figyelt a környezetére. Nem figyelt arra, hogy zokogásával felkeltheti közeli szörnyek figyelmét és nem figyelt arra sem, hogy merre megy. Úgy érezte, mindegy már, minden elveszett, a szíve darabokban, nem számít mi történik, csak jusson ki ebből a labirintusból akár élve, akár holtan.

Gale egy hűséges baráthoz híven, ahogy eddig is, úgy most is vakon követte a lányt és próbálta nem szem elől téveszteni. Ahányszor csak felbukkant egy alvilági lény, ő azt egy nyíllal leterítette, és futottak tovább, mintha mi sem történt volna.

Percekkel, talán órákkal később Ashley egy sarkon befordulva meglátta a liftet, és az általa felkínált kiutat, és mint aki nem rohant már eddig kilométereket, úgy gyorsított a tempóján és nyomogatta kétségbeesetten a hívógombot. Mire Gale is megérkezett, a felvonó kinyitotta az ajtajait és mindketten beszálltak. Mikor elindultak felfelé, a lány térdre rogyott, a fiú pedig mellé guggolt és miközben a hátát simogatta, a másik kezével előre hozta a tegezét és hálát mondott Istennek, amiért nem találkoztak össze több szörnnyel, ugyanis Galenek nem több, mint három nyila maradt meg.

~

Az akció és az elsősök körbevezetése után a Felvilágban nem voltak sokan, csak néhány túlórázó, akik el voltak maradva egy-egy határidős feladattal. Közéjük tartozott Gloria is, aki éppen a küldetésük sikerességét adminisztrálta és egyéb olyan ügyes-bajos dolgot intézett, amit nem szívesen bízott másokra. Tudta, hogy csak akkor lesz olyan, amilyennek ő elvárja, ha ő csinálja meg. Munkájában egy kopogás zavarta meg az ajtó felől.

- Szabad! - kiáltotta ki.

A szobába két őr lépett be, közrefogva egy fiatal fiút, akinek az arcán csúnya sebek éktelenkedtek. Bár még éppen magánál volt, a lábai nem tartották meg. Ha tudott is volna még ellenkezni se tette volna, belátta, hogy esélye se lenne.

- Asszonyom, őt hova vigyük? - kérdezte az egyikük, egy sötét hajú, köpcös férfi.

Gloria felnézett a papírjaiból, majd az angyalról a fiúra kapta a tekintetét és rövid gondolkodás után válaszolt is.

- Zárjátok be az egyik cellába. Nem tudom ki ő, nem hiszem, hogy nagyon fontos lenne és túl fiatal is, hogy vele megosszanak belső körös dolgokat, szóval sokat nem fogunk kiszedni belőle, de túsznak talán jó lesz.

- Értettük - felelték egyszerre, majd a zavarásért elnézést kérve kihátráltak a teremből és becsukták az ajtót.

A folyosókon végighaladva az őrök viszonylag csendben mentek, míg a fiatal démon megpróbált minél többet megjegyezni a helyből és a kiútból, bár már az elején elvesztette a fonalat.

Mikor az őrök bevitték egy szobába, és becsukták az ajtót, a zár kattanása után bármilyen világos is volt a helyiség, ő előtte minden elsötétült.