Zack:
A vihar, amit éreztem, le is csap, méghozzá másnap reggel. És ez nem csak kis nyári futózápor, ami jön és öt perc múlva már megy is, miután mindent eláztatott. Nem, ez egy hosszú, gyötrelmes, hatalmas vihar, ami újabb és újabb csapásokat mér rám. Olyan bibliai. Úgy tudom, hogy abban volt több csapás is. Sáskák, rohadt étel, meg elsőszülöttek halála, vagy mi. De nem leszek képmutató, nem igazán mozgok otthon a Bibliában. Egyszer voltam misén még gyerekként és emlékszem, hogy úgy szenvedtem, hogy gondolkoztam a kilopózáson. Nincs semmi bajom a hívő emberekkel, sem a hittel, de nekem nem való, az biztos. Éppen ezért maradok az eredeti hasonlatomnál, a hosszú, gyötrelmes és hatalmas viharnál.
Amennyire szép volt a tegnap este, annyira lett egyre rosszabb a mai nap, mintha be akarnának lökni az események egy szakadékba, hogy kutyául érezzem magam. Mellesleg már megtörtént, rögtön az első csapás után.
Tegnap a vacsora után Charityéknél kötöttünk ki, így ott is éjszakáztam és reggel a telefonom úgy döntött, hogy nem akar ébreszteni, így arra keltünk, hogy Trinity kopog az ajtón, mert Derek tőle érdeklődött, hogy minden rendben van-e, ugyanis perceken belül kezdődik az edzés és én sehol nem vagyok még. Mint kiderült, engem is ezerszer keresett már ő is és a lakótársaim is, de mivel a vacsora alatt lenémítottam a mobilt, így nem hallottuk a hívásokat és az üzeneteket. Az viszont, hogy miért nem jelzett, rejtély számomra. Teljes pánikban kezdtem összeszedni magam és úgy rohantam edzésre, hogy elköszönni sem tudtam Charitytől, akinek egyébként olyan lelkiismeret-furdalása volt, hogy folyamatosan azt hajtogatta, hogy mennyire sajnálja. Mintha miatta nem jelzett volna a telefonom... Az volt a mázlim, hogy a cuccom a kocsiban volt, így nem kellett még haza is ugranom, úgyhogy "csak" húsz percet késtem. Égett a pofámról a bőr. Hiszen a francba is, én a profikhoz készülök! Nem engedhetek meg magamnak ilyen hibákat. A srácok azt mondták az edzőnek, hogy nem otthon aludtam és dugóba kerültem, de akkor is pocsékul éreztem magam. Életemben egyszer késtem edzésről, még általánosban. Busszal mentem, mert a szüleimnek eszükbe sem jutott elvinni engem. Az utak jegesek voltak és egy hirtelen fékezésnél a busz belement egy kocsiba előttünk, a buszba pedig hátulról egy autó. Bevertem a fejem, vérzett is, mert felrepedt a bőr. Egy néni be akart kísérni a kórházba, hogy megnézzék, nincs-e agyrázkódásom, de valahogy kibújtam ezalól és leszállva a buszról, futva jutottam el edzésre. Így is késtem egy órát és amikor beestem és az edzőm meglátta a fejemet, közölte, hogy üljek a kispadra, mert aznap nem edzhetek. Megvizsgáltatott a csapatorvossal, aztán edzés után hazavitt. Aznap nem léptem a jégre és nem győztem bocsánatot kérni, de az edzőm csak mosolyogva megrázta a fejét, összeborzolta a hajam és azt mondta, hogy a legjobbakkal is megesik. Ő volt anno a hősöm. Apám helyett apám volt és akkor hittem is neki, de ma, amikor késve beestem, jobban égett a pofám, mint akkor. Edzés után bementem Lawer edzőhöz és vagy ezerszer elnézést kértem. Ő nem borult ki annyira, mint én, de nem is tudta az igazságot. Abban a hitben volt, hogy tényleg a dugóban ültem. Oh és megtudtam, hogy Kyle megint rosszabb periódusban van.
És itt még nem volt vége a csináljuk ki Zacket napnak. Nem tudom, hogy ki szórakozik velem odefent, de nagyon alapos munkát végez. Miután totál pokróc hangulatban eljöttem a stadionból és beültem az első órámra, a tanár benyögte, hogy holnap írunk egy témazárót. Igen, egy nappal a vizsga előtt szólt. Ezek után, a következő órámon, amin szintén dogát írtunk és amire már vagy két hete készülök, a tanár olyat kérdezett, amit még csak nem is vettünk. Összemakogtam valamit, de nem hiszem, hogy túl jó lesz, pedig tényleg sokat készültem. Csak remélni tudom, hogy az, amit csütörtökön írunk, korrektebb lesz, mert különben falnak megyek.
Ja, és itt még mindig nem volt vége a dolognak, ugyanis kaptam egy hívást egy családtagomtól. Vagyis valakitől, akinek az apámként kellett volna viselkednie anno, de attól a lehető legmesszebb állt. Apa sajnos pont két órám között kapott el-és természetesen egy nagyobb szünetemben-így vagy húsz percen át magyarázta nekem, hogy anya mekkora egy... nem, ki sem mondom, amiket apa összehordott róla. Anya sem volt mintaanya, de nem fogom olyan jelzőkkel illetni, mint amilyennel apa tette. Pillanatok alatt repültem vissza a gyerekkoromba, amikor tányérok repültek, a falakról visszapattantak az üvöltések visszhangjai és a nővérem és én megint a szekrényben kuporogva próbáltunk úgy tenni, mintha nem hallanánk a veszekedést. Olyan volt, mint egy gyomron vágás és mindezt azért, mert anya elment randizni. Nem is tudom, hogy apa ezt miért és honnan tudja. Bár az sem lepne meg, ha anya egy gúnyolódó üzenetben megírta volna neki.
Remek szüleim vannak...
Ezután másra sem vágytam, mint hogy hozzábújhassak a barátnőmhöz és egy kicsit kidumálhassam magamból a feszültséget. Szerettem volna megcsókolni és hallani tőle, hogy a holnapi nap biztosan jobb lesz és ezen is túlleszünk valahogy. Be szerettem volna ülni vele egy kávéra és közben meghallgatni, hogy neki milyen napja van eddig és bocsánatot kérni, amiért úgy elrohantam reggel. El szerettem volna mondani neki, hogy ne érezze rosszul magát, amiért elaludtunk, mert nem tehet róla és a mai napon csak akkor éreztem jól magam, amikor őt magamhoz öleltem reggel az ágyában. Egyszerűen csak szerettem volna beszélgetni és időt tölteni a barátnőmmel, de az égiek megint mást terveztek, ugyanis amikor írtam Charitynek, hogy beülünk-e a suli melletti kávézóba, azt a választ kaptam, hogy valami közbejött, amit el kell intéznie, így nem megy. Felajánlottam, hogy vele megyek, mert konkrétan bárhol szívesen lennék vele, de felhívott és valami eszméletlen habogás közben magyarázott valamit, hogy miért kell egyedül mennie. Így egyedül maradtam a nagy szünetemre, amit végül a könyvtárban ülve töltöttem el, tanulva a holnapi random vizsgámra, de most, ahogy sétálok vissza a kampuszra, a következő órámra, földbe gyökerezik a lábam. Derek éppen leparkol és ha jól látom, akkor Charity ül mellette.
A kezemben a telefon rezegni kezd és a képernyőn felvillan az "anya" felirat. Rohadtul nincs kedvem vele is beszélni most, de ha nem veszem fel, akkor utána azt fogom hallgatni, hogy nem akarok vele szóbaállni, bezzeg apának azonnal felveszem, ha hív. Pedig bármennyire is szemetül hangzik, ha tehetném, semelyikőjüknek sem venném fel. Sokkal jobban járnék, de akkor Adaline hallgatná, hogy nem állok szóba velük és beszéljen a fejemmel. Ezt nem háríthatom a nővéremre, aki mindig, mindenben mellettem áll.
-Szia, anya-szólok a telefonba rekedtesen, amikor ráveszem magam, hogy elhúzzam a zöld kis ikont.
-Zack, azt hittem már fel sem veszed-szid le minden köszönés nélkül.-Figyelj, gondolom apád már telefonált és elmondta, hogy mi a helyzet. Biztosan kéjnőnek nevezett, aki nem bír magával és biztos vagyok benne, hogy minden rosszat mondott rólam. Komolyan nem tudom, drágám, hogy mégis hogy a francba bírtam ki mellette olyan sokáig. Az apád igazi zsémbes, morgós farok, már az a sok év is túlzás volt vele. Gyűlöli a nőket, így nem csoda, hogy...
És csak mondja és mondja és mondja, én viszont nem figyelek rá. Lehet, hogy borzalmas fia vagyok, de egyszerűen nem érdekel, hogy hogyan savazza apámat. És nem csak azért, mert nem akarom hallani, ahogy rosszakat mond róla, hanem mert az agyam teljesen kikapcsol, amikor meglátom, hogy tényleg Charity száll ki a kocsiból Derekkel. Sőt, nem csak kiszáll, de hatalmas mosolyt küld felé, mond neki valamit, majd szorosan megöleli.
Nem csalna meg.
Ez a hang a józanabbik felem, amire egyre nagyobb köd telepszik, ahogy figyelem őket. Tudom. Tudom, hogy nem csalna meg, de a mellkasomba akkor is fájdalom és a féltékenység nyomása hasít. Dereket nem érdekli Charity. Vagyis úgy nem érdekli. De miközben anya mondja a rengeteg negatív dolgot apáról, megint eszembe jut, hogy mennyivel jobban járna egy olyan sráccal, mint amilyen a csapatkapitányunk. Csak rá kell nézni, hogy lássam.
Én szerettem volna találkozni vele és elmesélni neki a pocsék napom pocsék részleteit, majd meghallgatni, hogy neki milyen napja volt. Teljesen lehoztam volna az életről, nem is csodálom, hogy nekem nemet mondott, de Dereknek nem.
Basszus!
Nekem azt mondta, hogy egyedül kell elintéznie valamit, de szemmel láthatólag Dereket nem pattintotta le.
Egyre keserűbb az íz a számban és egyre erősebb a fájdalom a szívemnél. A napok óta gyülemlő feszültség bennem most robbanni akar. A mai napom borzalmas és ezt látni egy utolsó döfés a mellkasomba.
El kell tűnnöm innen.
Derek és Charity még váltanak egy pár szót, de szerencsére engem nem vesznek észre.
-Aha, figyelj, anya-indulok el befelé, mielőtt a barátnőm észrevenne-én örülök, hogy megint randizol. De most muszáj letennem, mert mindjárt kezdődik az órám, már itt van a tanár.
Hazudok, de úgy érzem, hogy le kell tennem, mielőtt a hirtelen mázsás súlyú mobilom kiesik a kezemből.
-Jaj, persze, kincsem, majd beszélünk-feleli, majd kinyomja, mielőtt én elköszönhetnék.
Nem bánom, jobb is ez így. A szívem szorít, az izmaim megfeszülnek, az állkapcsom már szinte fáj és a légzés nehezen megy. Szar napom van és csak a barátnőmre vágytam, de ő határozottan boldogabb nélkülem. Újabb bizonyíték, hogy jobbat érdemel nálam.
Hány csapás jöhet egy nap, mire végre az égiek úgy döntenek, hogy elég a szenvedésből? Csak mert a vihar elérte a célját: hivatalosan is a gödör aljára kerültem ma.

Charity:
Zack ágyán ülve várom, hogy hazaérjen végre. Amikor megérkeztem, Ryder engedett be, aki elmondta, hogy ma Zack a vásárlás felelős, úgyhogy addig feljöttem a szobájába. Nem szóltam neki, hogy jövök, mert meglepetésnek szántam. A ma reggel után úgy éreztem, hogy ez a minimum. Egész nap mardosott a lelkiismeret-furdalás, amiért Zack elaludt és késett az edzéséről. Nekem is be kellett volna állítanom egy ébresztőt, hogy erre esély se legyen. Basszus, hiszen tudom, hogy mennyire fontos neki a hoki. Tudom, hogy a profik közé akar kerülni, ahhoz pedig a maximumot kell hoznia az edzéseken és a meccseken egyaránt. Erre nem keltünk fel. Ha Trinity nem kopog be, talán még az első óránkat is átaludtuk volna. A tegnap este kicsit hosszúra sikerült. A csodálatos vacsora után, amikor felértünk hozzánk az egyik legszenvedélyesebb éjszakánkat töltöttük el. Ismét felavattuk az ágyam, a kádat, az egyik falat, de még az íróasztalamat is. És amikor teljesen kifáradtunk testileg és kiadtuk a fáradt gőzt, az ágyba bújva még vagy két órán át beszélgettünk mindenről. Ő elmesélte, hogy milyen volt az edzése, én azt, hogy mennyien voltak a melóban, mivel vacsora közben a napunk többi részéről már meséltünk egymásnak, aztán az én edzésemről is kérdezett és már magam sem tudom, hogy hogyan, de kicsit kilyukadtunk a jövőig. Még soha nem emlegettük, hogy vajon mi lesz a suli után, hiszen még éveink vannak addig. Na nem mintha én ne akarnék vele maradni, miután megkapjuk a diplománkat. Számomra Zack egyértelműen a nagy ő. De ez akkor is új volt tőle. Persze egyelőre semmi komolyról nem volt szó, csak gondolkoztunk, hogy hova költözhetnénk például, hogyan fogjuk megoldani, ha ő bekerül a profikhoz, én pedig nekiállok ezerrel dolgozni, meg az ilyen apróságokról. Mesebeli volt az egész. Aztán jött a reggel, ami mindent elszúrt és ez baromira zavar. Rajtam is múlt, hogy felkel-e és elcsesztem. Ezek után a napom fénypontja az volt, hogy sikerült elintézni az ajándékát, megvan, amit választottam neki.
Az ajtó nyitódására felkapom a fejem. Zack belép a szobájába és az arcát látva nem kell zseninek lenni, hogy tudjam: nagyon rossz a hangulata.
-Szia!-pislog meglepetten, ahogy meglát.
-Szia!-mosolyodom el halványan, majd felállok és elé lépve finom csókot lehelek az ajkaira.
-Elfelejtettem, hogy találkozunk ma?-kérdezi, amikor elhajolok tőle, de azonnal megrázom a fejem.
-Nem, csak meg akartalak lepni a reggeli dolog után.
Zack hatalmasat sóhajt, miközben megsimítja az arcom.
-Charity, mondtam, hogy ez nem a te hibád.
Ez igaz, tényleg mondta. Amint Trinity elmondta, hogy Derek Zack felől érdeklődik, a barátom úgy pattant ki mellőlem, mintha bolhák csipkedték volna és elkezdett hihetetlen gyorsaságban öltözködni. Szerintem Flash is megirigyelte volna azt a sebességet, de arra szakított időt, hogy közben elmondja, hogy ne hibáztassam magam. Búcsúcsókot nem kaptam, de ezt nem róhatom fel neki, mert tiszta ideg volt szegény.
-Lehet-bólintok-de akkor is szerettem volna találkozni és meglepni téged.
-Biztos?-kérdezi, miközben elhalad mellettem és elkezd átvenni valami kényelmesebb ruhát.-Csak mert a szünetedben nem akartál.
A hangjában nem támadás van, sokkal inkább fájdalom és elkeseredettség. Tény, hogy lemondtam a találkozás lehetőségét-mellesleg nem szívesen-a nagyobb szünetünkben, de csak azért, mert akkor ugrottunk el Derekkel az ajándékáért.
-Mondtam, hogy el kellett intéznem valamit-sóhajtok fel, miközben követem őt az ágyra.
-Igen, mondtad-bólint, de nem néz rám, csak mered maga elé.
Abban sem vagyok biztos, hogy lélekben itt van velem. Olyan, mint aki teljesen máshol jár. Ahogy mögé kúszom, a karjaimat a mellkasára fonom és az államat a vállán támasztom meg. Egy pillanatra mintha összerezdülne, majd kiengedne, de aztán megint megfeszül. Tudom, hogy mit jelent ez: küzd maga ellen.
-Történt valami?-suttogom a vállát puszilgatva.
-Dehogy-vágja rá, de túl gyorsan válaszolt.
És ha ez nem lenne elég bizonyíték, az állkapcsa is úgy meg van feszülve, hogy azon csodálkozom, hogy a fogai nem csikorognak, ahogy beszél.
-Zack, csak mi ketten vagyunk a szobában-simogatom a mellkasát finoman-tudod, hogy nem kellenek azok a páncélok.
Nem válaszol, de még jobban befeszül és a kezeit a csuklómra kulcsolva, lefejti a karjaim magáról. Percekig várok, hogy megmagyarázza, de semmit nem kapok tőle.
-Mégis haragszol a reggel miatt?-bukik ki belőlem a kérdés, amikor feláll és az asztalához megy, majd elővesz egy füzetet.
-Nem-néz a szemembe, de zöld íriszeiből csak úgy süt a fájdalom.-Nem, dehogyis haragszom, hiszen mondtam, hogy nem. Többször is-teszi hozzá, majd mintha itt sem lennék, beleolvas a jegyzeteibe.-Holnap témazárót írunk-jegyzi meg idegesen a hajába túrva.-Ma szólt róla a tanár.
Most diszkréten kirúgott? Eddig soha nem zavarta, ha én is egy szobában voltam vele, amikor tanult. Sőt, többször is tanultunk már úgy, hogy egymás mellett begyakoroltuk, amit kellett, aztán kikérdeztük a másikat.
Mégis mi a franc van?
-Az... szívás.
Elég gáz válasz, de jelenleg nem tudok többet kipréselni magamból. A torkomban hatalmas gombóc van és a szobában olyan feszültség van, hogy szinte alig kapok levegőt. Hiába mondja, hogy nem haragszik, valami nagyon nincs rendben.
-Az-bólint mélyen a szemembe nézve.
Farkasszemet nézünk. Hosszú percekig csak állunk és bámulunk egymásra, mintha csak a másik lelkéből akarnánk kiolvasni, hogy mi folyik itt éppen. Zack újra és újra megfeszül és a szemében a fájdalom egyre mélyebb lesz.
Én török meg elsőnek:
-Elárulod, hogy mi a baj, ha nem a reggel?
-Nincsen semmi baj-feleli, de még mindig az asztalánál áll.
Olyan, mint aki tartani akarja a távolságot. Vagy ezt csak a rossz helyzet miatt látom bele?
Istenem, már értem, hogy miért vannak kész a pasik, amikor a nők azt mondják, hogy nincsen semmi baj. A világ egyik legidegőrlőbb válasza ez, amikor látod a másikon, akit szeretsz, hogy igenis bántja valami. Soha többet nem jövök majd ezzel, ha baj van és Zack megkérdezi, hogy mi az.
-Zack, kérlek, ne most kezdd el visszavenni a pajzsaidat, mert a frászt hozod rám.
Ismét némaságba burkolózunk. Megint hosszú percek telnek el, míg Zack csak áll és fürkészi az arcom. Aztán végre kinyög valamit, ami több, mint a "semmi", " dehogy", "dehogyis" vagy a "nincsen semmi baj".
-Mit kellett elintézned a szünetedben?
A hangja most egyszerre rideg és fájdalommal teli, amitől én akaratlanul is összerezdülök. Szerintem még soha nem hallottam így beszélni.
-Közbejött valami, amit...
-Amit egyedül kellett megoldanod-szakít félbe egy bólintás kíséretében.-Igen, ezt már délelőtt is mondtad és nem is zavart volna, ha nem láttam volna, ahogy Derekkel együtt jössz vissza a kampuszra.
Megint összerezzenek és kiver a víz.
Bassza meg!
Érzem, hogy kezd omladozni a fal, ami eddig benntartotta a meglepetés bulit. És azt is, hogy a dühvel vegyes aggodalom felkúszik a gerincem mentén a bőröm alatt.
-Zack, azt hittem, hogy Dereket már tisztáztuk-hagyja el egy sóhaj a számat, de nem segít, mert sem az idegeim nem engednek ki, sem a torkomban lévő gombóc nem tűnik el.
-Igen, már megbeszéltük. Tudom, nem csalnál meg és ő sem mozdulna rád, mert Trinityvel kavar.
-Akkor meg mi a baj?-állok fel és elindulok felé, de meg is torpanok, amikor kimondja a szavakat:
-Az, hogy láttam, hogy mennyire jól érzed magad vele. Nem tudom, hogy mit csináltatok, vagy mi volt, amiben segített, de láttam ahogy együtt nevettek és mosolyogtok. Én csak álltam a parkolóban, miközben anyám a telefonban savazta apámat és arra vágytam, hogy elmondhassam neked, hogy mennyire borzalmas napom volt. Mert az volt, Charity, baromi szar napom volt. Aztán amikor megláttalak, rájöttem, hogy mekkora egy seggfej vagyok.
Már nincs aggodalom, egyszerűen csak düh, mert tudom, hogy mi jön megint.
-Baromira nem ezt érdemled-rázza a fejét és a szemében mintha könnyek csillognának.-Jobbat érdemelsz, Charity, olyat, akit nem kell lerázni, hogy elintézhesd a dolgaid és...
Na ezt nem!
-Ajándékot vettem neked-szakítom félbe és már az én izmaim is görcsben állnak.-Oda vitt el Derek, mert nem volt más, aki elvigyen. Tegnap találkoztam vele, Trinityvel, Warrennel és Libertyvel, mert bulit szerveztünk neked a szülinapodra és akkor ajánlotta fel, hogy elvisz az ajándékodért. Azért ráztalak le, mert meglepetés lett volna az egész.
Pár pillanatig hallgat, de aztán megint megrázza a fejét.
-Ez a legfontosabb tényen akkor sem változtat, hogy job...
-Az ég szerelmére, Zack!-emelem meg a hangom.-Hagyd már abba ezt a jobbat érdemlek dumát. Nekem nem kell más, nem kell jobb, mert te vagy a tökéletes még az idiótaságaiddal együtt is. Azt hiszem, hogy ezt elég jól bizonyítottam. Hat rohadt év, Zack. Hat évet vártam arra, hogy mozduljunk valamerre. Türelmesen kivártam, hogy ledobáld a pajzsaid és elfogadtam, hogy lassan kellett haladnunk, mert neked erre volt szükséged, mert szeretlek. Elviseltem azt is, hogy elhajtottad az összes pasit a közelemből, mert féltékeny voltál és most, amikor már együtt vagyunk hosszú hetek óta...-remeg meg a hangom, ahogy a könnyek a szemembe szöknek-Még most is elviselem, de ez így nem mehet tovább-rázom meg a fejem.
-Sajnálom-nyögi ki rekedtesen, de ez már kevés.
Nem tudom én azt hajtogatni neki folyamatosan, hogy nem kell más, ha ő maga nem hiszi el, hogy mennyire csodálatos. És nem tudom minden egyes alkalommal elfogadni a bocsánat kérését, amikor változtatni, nem változtat. Igaza van a barátnőimnek: komolyabb lépést kell tennem, hogy észre vegye magát.
-Tudom, hogy sajnálod, Zack-kezdenek el peregni a könnyeim.-Mindig elmondod, amikor kiborulsz egy totál ártalmatlan pasi miatt, de ezt így nem bírom. Én szeretlek. Jobban, mint bárkit, vagy bármit ezen a világon és azt kívánom, hogy bárcsak az én szememmel látnád magad. Hogy bár látnád azt a törődő, romantikus, édes fiút, aki szerinted nincs meg benned. Szar napod volt? Bassza meg, Zack, azért vagyok, hogy ilyenkor is melletted legyek! Az embernek vannak rossz napjai és én nem az vagyok, aki kihátrál mellőled, ha ez van, de most...-elcsuklik a hangom, ahogy megtörlöm a szemeim, de felesleges, mert a könnyeim csak úgy ömlenek.-Most el kell engednem a kezed.
Zack szemei elkerekednek, amikor megszólal a hangja olyan erőtlen, amivel összetöri a szívem:
-Szeretsz, de elengeded a kezem?
-Igen-bólogatok hevesen.-Igen, mert amíg te magadban nem rendezed a démonjaidat, amíg te nem ölöd meg őket, addig én fejen állhatok, kézen állhatok, akkor is kevés leszek ahhoz, hogy távoltartsam őket tőled. Nem élhetünk úgy egy kapcsolatban, hogy te közben folyamatosan azt gondolod, hogy kevés vagy hozzám. Nem vagy-lépek közelebb hozzá és megsimítom az arcát, mire ő a tenyerembe dönti azt.-Győzd le a démonjaidat és ha úgy érzed, hogy készen állsz, akkor szólj nekem. Hat évet vártam rád, egy kicsi mit számít még?! Mert várni fogok. Ugyanis te vagy nekem az igazi, még ha ezt te nem is hiszed el-remeg meg ismét a hangom.
-Charity...-suttogja, s neki is legördülnek a könnyei.
-Le tudod győzni őket, de el kell mennem, amíg ezt nem teszed meg-adok puszit az arcára, majd hátrébb lépek tőle.-Ég veled, Zack-suttogom én is, majd darabokra tört szívvel távozom a szobájából és a házukból.