Zack:
Amíg várom, hogy a lámpa zöldre váltson végre és folytathassam az utam Charity munkahelyére, élvezem a zene ritmusát a rádióban. Halkan dobolok a kormányon és közben legalább ilyen hangerővel dúdolom az éppen szóló Måneskin dalt.
Hosszú napom volt és eléggé elfáradtam, így már csak arra vágyom, hogy elvigyem Charityt a meglepetés randevúnkra, amit az egyik marha unalmas órámon találtam ki. Alapvetően mindig figyelek és jegyzetelek. Csakis az órákra koncentrálok, de most ez egy kicsit elcsúszott. Jegyzetelni most is jegyzeteltem, de nem igazán tudnék semmit sem idézni az első órámról. De mentségemre legyen mondva, hogy nem indult jól a napom és az edzésen sem teljesített olyan jól a csapat, így semmi kedvem nem volt beülni sem arra a rohadt órára, nemhogy még figyelni is.
A telefonom ezerrel rezegni kezd a zsebemben, jelezve, hogy valaki hív. Alapvetően nem szeretek vezetés közben telefonálni, de ahogy előveszem a készüléket és meglátom rajta az "apa" felíratot, tudom, hogy nincs más lehetőségem. Legszívesebben hagynám, hogy feladja, aztán valamikor felhívnám, amikor épp nincs a hangulatom a béka segge alatt, de reggel anya is hívott és neki elsőre felvettem. A szüleim pedig képesek még ebből is versenyt csinálni, ami kirobbanthat egy harmadik világháborút. Az őseim egymásnak ugrasztását pedig igyekszem elkerülni, mert rossz emlékeket idéz. Így hát nem marad más választásom. Felnézek a lámpára, hogy biztosan nem akar-e zöldre váltani, de nincs ekkora szerencsém, úgyhogy fogadom a hívást és kihangosítom apát.
-Azt hittem már fel sem veszed nekem-vakkant a telefonba azonnal.
Hát ez aztán tényleg nem hiányzott.
-Vezetek, meg kellett várnom, amíg elkapok egy piros lámpát-kamuzom.-Minek köszönhetem a hívásod, apa?
-Csak gondoltam felhívlak és megkérdezem, hogy hogy vagy és, hogy beszéltél-e mostanság anyáddal?
A szüleim az évek alatt egy nagyon jó szótárat alakítottak ki, amit régen ellenünk használtak. Vagyis egymás ellen, csak rajtunk keresztül. Mindennek megvan a maga hátsószándékkal ellátott jelentése.
Ennek a kérdésnek például: fogadjunk, hogy anyád nem törődik annyit veled, mint én.
Hát, le kell, hogy törjem, ugyanis de. Pontosan annyit törődik velem, mint ő. Vagy mondhatnám azt is, hogy ugyanannyira nem foglalkozik velem, mint ő.
-Megvagyok-felelem tömören.-Anyával pedig ma reggel beszéltem.
-Oh, értem-morogja a vonal túlvégén.
Egy normális ember azt hinné, hogy ezek után elengedjük azt, hogy mi van anyával. Elvégre évek óta nincsenek már együtt és régen sem voltak minta szülők. Sem, ha a szülői kötekezettségeket nézzük, sem pedig, ha a házastársit. Mind a kettőben pocsék példát hoztak nekünk. De legalább így tudjuk, hogy milyenek nem akarunk semmiképp sem lenni a nővéremmel.
Viszont a Horan család nem úgy működik, mint egy normális család. Neeem, itt akkor is lovagolunk ezen a kicsit sem kellemes témán, ha az egyáltalán nem jön a beszélgetéshez.
-Néztem a meccsetek a hétvégén. Adta a tévé-fejti ki a nyilvánvalót.-Csak úgy hasítottál a haveroddal. Anyád is mondta, hogy mennyire jó voltál?
Éés megint helyben vagyunk.
-Anya dolgozott aznap, így nem tudta nézni.
-Jellemző-horkan fel a túloldalon.-Anyád sosem szerette, hogy hokizol. Mindig valami feminim hülyeségbe akart belevinni téged. Például táncra akart vinni a nővéreddel vagy úszni, meg ilyen hülyeségek. Én mondtam, hogy a Horan férfiak a hokihoz értenek.
Én magam kérek elnézést apám nevében az összes táncos, úszó, vagy apám szerint "feminim sportot" űző férfi társamtól. Sokszor voltam már Charity edzésén, ahol vannak férfiak és az biztos, hogy az minden, csak nem egyszerű és feminim. Az úszást pedig még annyira sem talán. Baromi nagy meló mind a kettő és rengeteg kitartást és erőfeszítést igényel. De persze apámnak mindegy, ha nem hokiról van szó. Csak tudja savazni az anyámat.
-Kösz, apa, tényleg jó meccs volt-felelek inkább arra, ami velem kapcsolatos.
Semmi kedvem nincs a saját anyám ellen dumálni.
Ma reggel már lejátszottam ugyanezt vele és az apám ellen sem szóltam, úgyhogy most is tartom a szám. Pedig aztán mind a kettőjüknek lenne mit mondanom. Mondjuk, hogy mennyi lelki sebet köszönhetek nekik és hány pánikrohamot, amik mai napig démonokat okoznak nekem. Olyanokat, amik miatt nem mertem magamhoz közel engedni a lányt, akit mindennél jobban szeretek.
-Még mindig az a terved, hogy a profikhoz igazolsz, igaz?
-Igen, Warrennel az oldalamon-szökik halvány mosoly az ajkaimra.
Ez a terv, mióta Warren és én együtt játszunk. Előbb lettünk összhangban a jégen, mint az életben és ez az összhang azóta csak egyre jobb és jobb lesz minden nap. Mind a hokiban, mind pedig a pályán kívül.
-Szerintem nem kellett volna egyetemre menned-érkezik a válasz.-Anyád hülyesége volt, hogy mindenképp kell diploma arra az esetre, ha esetleg lesérülnél. Én már régen is azt mondtam, hogy rögtön a gimi után igazolj le valami jó helyre és onnantól a te tehetségeddel már biztos a siker és a megélhetésed. Egy fix jövőd lett volna. Most meg várnod kell a diploma utánig.
Hihetetlen, hogy még a hokival kapcsolatos témát is képes úgy csürni és csavarni, hogy elmenjen tőle a kedvem. És ezt megint csak azért, hogy anyába beleköthessen.
-A diploma fontos, apa és szeretem az egyetemet. Jól érzem magam itt.
-És a jégen nem éreznéd jól magad?
Összepréselem az ajkaim, ahogy érzem, hogy megfeszülnek az izmaim, miközben nagy nehezen a gázra taposok a zöld lámpánál.
-De, bizonyára jól érezném magam, de most is jó és még nincs veszve minden. Sőt, nagyon jók a lehetőségeim.
-Hát persze, ezt anyád jól beléd nevelte-morogja.
Legszívesebben most azonnal kinyomnám és elhajítanám a telefonom. Nem akarok beszélni vele, ez a kicsi is elég volt. Anya is percek alatt csinált ki azzal, hogy apát szidta folyamatosan, tök mindegy volt, hogy mi volt a téma, de apának még a hangsúlya is bicskanyitogató.
Már szóra nyitom az ajkaim, hogy elköszönjek, de apa megelőz és megint beszélni kezd:
-Volt az a kislány is veletek régen. Mindig hármasban mentetek mindenhova és, ha jól emlékszem, most is egy helyre jár veled. Olyan ritka neve volt, hogy is hívták? Valami C-betűs volt.
-Charity-segítem ki, mire vidáman felkiált.
-Igen, ő volt! Vele mi lett? Már régen is mondtam, hogy szerintem össze kéne szedned, de sosem léptél az irányába, mert beszari voltál hozzá. Gondolom azóta már van barátja.
Ez ám a pozitív megerősítés egy apától! Köszönöm szépen!
-Ami azt illeti, van neki-válaszolom mereven, s érzem, hogy mindenem pattanásig feszül, miközben leparkolok a kis kávézó előtt.-Én vagyok a barátja, ugyanis nem is olyan rég összejöttünk.
-Nahát!-Vakkantja meglepetten.-Akkor jó is, hogy felhoztam ezt a témát, ugyanis úgy tudom, hogy a hétvégén megint meccsed lesz. Arra gondoltam, hogy utána beugorhatnál egy ebédre. És akkor hozhatnád Charityt is, meg beszélnék a nővéreddel, hogy ő is jöjjön.
Na ez nem jó!
Anya meg vasárnapra tervezett egy családi ebédet, ugyanígy. Charity, Adaline, ő és én. Mintha valami nagy, boldog család lennénk. Pedig attól aztán jó messze vagyunk. Anya terveibe belementem, mert nem gondoltam, hogy apa is előáll valami hasonlóval. Az apám amúgysem egy túl társasági ember. Nem is szokott ilyen ötletekkel jönni. Általában az ünnepek egyik napját tartjuk csak vele, a másikat anyával, a többit pedig a barátainkkal, meg egymással. Még a szülinapomat sem ünneplem velük. Mindig küldenek valami ajándékot, aztán felhívnak, hogy kitudakolják, hogy melyikőjük ajándéka tetszett jobban, de sosem ülünk össze jópofizni. Erre most, mintha csak megint egymás ellen akarnának menni, ugyanarra a hétvégére találnak ki ilyeneket.
Nem hiszem, hogy kibírnék egy ilyen hétvégét. Abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy Charityt nem akarom ilyen helyzetbe hozni. Nem tehetem ki ennek a szenvedésnek, mert tuti, hogy utána komoly feszültség alakulna ki köztünk. A közbeni feszültségről nem is beszélve.
Hát ez szívás!
Nem akarom ezt végigcsinálni, de anyának igent mondtam és, ha apát lepattintom, akkor az tuti kiderül és újabb konfliktus lesz belőle.
Bassza meg!
Már most érzem, hogy ez lesz életem egyik legrosszabb hétvégéje. Viszont, ha az egyiknek megígértem, akkor a másiknak is meg kell. Ilyen ez a kapcsolat a Horan családnál.
Viszont, ha a meccs előtt ugranék be apához, akkor lenne okom, amivel leléphetek, ha elegem lesz. Mondhatom majd azt, hogy a meccs miatt kell lelécelnem. Márpedig Michael Horan az életét adná a hokiért, így megértené. Szerintem előbb lenne képes azért meghalni, mint értem.
A számat elhagyja egy sóhaj, miközben megdörzsölöm az arcom, s elkezdem felvezetni a kifogást:
-A meccsünk dél körül lesz-kezdem a tarkóm vakarva.-Mi lenne, ha az az ebéd inkább reggeli lenne? Még nincs pontos időpont, ráadásul tudod, hogy mennyire szükségem van az energiára egy-egy meccs előtt. Azt pedig a te reggeli menüd biztosan megadná. Talán még jobb is lesz a hangulatom, mert, ha kikapunk, akkor biztos, hogy én sem leszek rózsás hangulatban.
-És Charity nem bánná, hogy korán kell kelnie?
Charity nem ér rá.
A nyelvemre harapok, hogy ezt ne mondjam ki. Komolyan nem akarom őt odavinni. De nem miatta, hanem az apám miatt. Vagyis, az apám az oka és az, hogy Charity lelke ne kerüljön a közelébe se ennek a mérgező légkörnek. De tudom, hogy, ha elmondom neki a meghívásokat, akkor ragaszkodni fog ahhoz, hogy elkísérjen, így megint felsóhajtok.
-Még megkérdezem, de szerintem nem bánja majd. Annyira azért nem kell korán kelni, meg amúgysem esnek ezek a nehezére.
-Remek, akkor várlak titeket szombaton. Megyek és felhívom a nővéred. Szervusz, fiam.
-Szia-motyogom, mielőtt letenné, aztán csak meredek magam elé.
Azt hittem, hogy nem lehet rosszabb ez a nap.

Charity:
Pocsék napom van.
És amennyire tudom, Zacknek is az van. Szóval másra sem vágyom most, minthogy lelépjek végre innen és Zackkel bezárkózhassunk a szobámba és a világot teljesen kizárhassuk. Viszont mielőtt ezt megtehetném, még ki kell bírnom a munkaidőm maradékát.
Felpillantok az órára.
Háromnegyed nyolc.
Még negyed óra hátra van, de én úgy érzem, hogy képtelen vagyok kibírni ezt. Reggel az edzésen meghúztam a nyakam, így az most sajog; a suliban közölték velünk, hogy van egy hetünk megcsinálni egy beadandót; úton ide felé majdnem elütöttek a zebrán, mert a vadbarom átment a piroson és későn kapcsolt; és itt a melóban egy rakat harvardos-, akik gőzöm sincs, hogy hogyan kerültek ide-, belém kötöttek és rám másztak, így az egyik munkatársam dobta ki őket innen, mielőtt komoly baj lett volna.
Mindezek után úgy érzem magam, mint akinek egyetlen kis botlás is elég ahhoz, hogy sírva fakadjon. Pedig nem vagyok ilyen típus, de szerintem most, ha elejteném az egyik poharat, akkor is elbőgném magam. Fáradt vagyok és kimerült. Arról nem is beszélve, hogy lelkileg sem érzem magam a topon. Azok a harvardos fiúk komolyan megijesztettek és most azt érzem, hogy teljesen megaláztak. Nem is tudom, hogy Trinity ezeket hogyan tudja ennyire jól kezelni. Hogy a drogos eset után hogy bír egyáltalán emberek közé menni. Engem ez az eset most annyira kicsinált, hogy legszívesebben azonnal eltűnnék a föld színéről és nem jönnék elő egy jó darabig. Talán soha. De az biztos, hogy senkivel sem állnék szóba. Na jó...a barátaim, a szüleim és Zack ezalól kivétel, de a többi embert szívem szerint elkerülném.
-Biztosan jól vagy?-Lép mellém Robbie, az egyik munkatársam.
-Persze-felelem magam elé meredve, miközben csinálom az egyik vendég rendelését.-Csak pár hülye egyetemista, nem nagy ügy.
Trinityvel ellentétben, én nem félek kimutatni azt, ha nem vagyok jól, ahogy sírni sem félek. Viszont nem akarok bárki előtt sírni. Vagy mondjuk a munkahelyemen. Ott határozottan nem akarok, mert nem szeretném, hogy ez legyen a téma, ha holnap visszajövök. Márpedig vissza kell. Plusz tartok tőle, hogy ha őszintén válaszolok erre a kérdésére, akkor teljesen megtörök és mindent szegény fiúra borítok. Inkább megvárom, hogy hazaérjek és nyugodt körülmények között adjam ki magamból.
-Charity, nem baj, ha kiborulsz-lép mellém kedves pillantással.-Tudok valahogy segíteni?
-Ki tudod ezt vinni helyettem?-Remeg meg a hangom, ahogy a szemébe nézek.-A hatos asztalnál kérte a hölgy.
-Persze-bólint, majd egy pillanatra magához ölel és nyom egy puszit a halántékomra.
Robbie csak jót akar és komolyan jól is esik ez a gesztus, de sikerül azt a pillanatot megtalálnia hozzá, amikor az én barátom belép a kávézóba. Ahogy Zack meglátja, hogy Robbie mit tesz, heves léptekkel, villámokat szóró tekintettel elindul a pult felé, majd áthajolva azon, csókot lehel a homlokomra.
-Szia, kicsim-szorítja meg finoman a kezem.
Robbie mit sem törődve vele rám néz, majd egy kedves mosoly kíséretében elindul az asztal felé, ahol kérték a kávét.
-Szia-felelem halkan.-Még van tíz perc a műszakomból, addig ülj le nyugodtan valahova.
-Oké-bólint mereven, s leül a pult melletti bárszékre.
A barátom a maradék tíz percben úgy méregeti Robbie-t, mintha a fiú maga lenne a gonosz, de én látom rajta, hogy más is nyomasztja. Szeretném megtudni, hogy mi az, mégis tíz perccel később, amikor beülünk a kocsijába és elindulunk, az első mondat, ami elhagyja a számat, az nem ezzel kapcsolatos.
-Ugye tudod, hogy szeretlek?-Fordulok felé az arcát fürkészve.
-Tudom-feleli bólintva, s hatalmasat nyel.
-És azt is, hogy hat éve várok rád?
-Igen-nyel megint egy nagyot.
-Akkor azt is tudod, hogy nem hagynálak el másért és végképp nem csalnálak meg?
Zack, mintha a szavaim pengék lettek volna, amik megvágták, összerezdül, s amikor a lámpa pirosra vált, felém fordul.
-Reménykedtem benne-feleli sóhajtva.
-Nem reménykedned kéne, hanem tudni. Zack, szeretlek. Bíznod kell bennem. Szerinted azért vártam hat évet rád, hogy utána, amikor megkaplak, elhagyjalak? Nem lehetsz féltékeny mindenkire-rázom meg a fejem.-Főleg nem a munkatársamra.
-Nem azért vagyok féltékeny, mert benned nem bízom. Hanem azért, mert tudom, hogy bármikor találnál jobbat. És amilyen gyönyörű vagy, igenis lehetek féltékeny másokra, ugyanis tudom, hogy milyen hatással vagy rájuk.
-De nekem nem kell más-fakadok ki, megemelve a hangom, de aztán visszaveszek.-Hiába vagyok hatással rájuk, ha így is van, akkor is te kellesz. Ráadásul, ha valaki, akkor én lehetnék féltékeny, hiszen az egyetem összes csaja odavan érted és a fele meg is volt neked. Robbie meg meleg. Rá aztán egyáltalán nem kell, mert nála nem váltok ki semmit. Rossz napom volt és megvigasztalt. És a mai napomból nem hiányzik, hogy azt érezzem, hogy a férfi, akivel elvileg szeretjük egymást, nem bízik bennem, ezért átkapcsol ősember üzemmódba, ha más pasi közelében lát.
Zack állkapcsa megfeszül,  s percekig hallgat. Látom a szemén, hogy bántja a dolog és azt is, hogy ő sincs a topon. De nem engedhetek el neki mindent, mert nem vagyunk a topon. Múltkor Derek miatt borult ki ugyanígy és akkor is azt mondta, hogy azért van, mert nincs a legjobban. Én sem vagyok a legjobban, mégsem akadtam ki, pedig ma a mosdóban végighallgathattam egy lánytól, hogy Zack hogyan és miket tett vele, és, hogy mekkora kár, hogy valami kis picsa-ez lennék én-összejött vele. Nem téptem meg a lányt, nem osztottam ki és nem mentem oda Zackhez a folyosón és smároltam le mindenki előtt, pedig megtehettem volna és legalább annyira jogos lett volna, mint Zack benti műsora.
Már kezdem elengedni, hogy válaszolna és készülök, hogy megint felveszi a pajzsait, de akkor a vállai előre esnek és hatalmasat sóhajt.
-Tudom, igazad van, sajnálom. Nem benned nem bízom. Azt is tudom, hogy nem mentség, de pocsék napom volt. Anya és apa is felhívtak és teljesen lehoztak az életről. Apával akkor tettük le a kagylót, amikor megérkeztem a kávézóhoz. Kibuktam, dühös voltam és, amikor megláttam, hogy az a srác puszilgat, akkor a maradék türelmem is elillant. De most már hülyén érzem magam.
Összeszorul a szívem, ahogy látom Zack szemeiben a mély fájdalmat, ami megcsillan benne. Tudom, hogy azt mondtam, hogy ez nem mentség, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy a szülei mennyire fájdalmas pont a számára és, hogy milyen rossz érzést keltenek benne. Mióta együtt vagyunk, azóta még többet mesélt róluk és ugyan csak hallgattam a történeteket róluk, de még így is lejöttem tőlük az életről.
-Mit akartak?-Kérdezem halkan, s megfogom a kezét a váltón, majd finoman megszorítom.
-Csak a szokásos-nevet fel keserűen, s gyönyörű smaragdjait az útra szegezi, ahogy az ismét szabad.-Úgy tettek, mintha rólam kérdezősködnének, de közben csak a másikat fúrták meg. Plusz meghívtak magukhoz-feszül meg minden izma.-Anya vasárnapi ebédre, apa meg szombati reggelire és szeretnék, ha te is jönnél velem. Ha te nem akarsz, akkor teljesen megértem és kitalálok valamit. Nem akarlak két napon át kínozni téged.
-Veled megyek-vágom rá, mielőtt átgondolhatnám.
Bár akkor is az lenne a válaszom.
-Biztos?-Néz rám, s most a fájdalom helyét mintha a csodálat venné át zöld íriszeiben.
-Szeretlek és szükséged lesz rám-bólintok.-Arról nem is beszélve, hogy a barátom bemutat a szüleinek. Ez tök izgi-erőltetek mosolyt magamra, amivel szerencsére elérem, hogy ő is elmosolyodjon.-Egyébként, Trinity nem lesz otthon a hétvégén. Pénteken hazamegy a családjához és ott tölti a három napot. Kettő és felet-pontosítok.-Arra gondoltam, hogy tölthetnénk nálunk azt a hosszú hétvégét, ha van kedved. Csak te és én, az egész házban.
-Az tökéletes lenne-ad csókot a kézfejemre, majd lehajt a főútról.
-Hova megyünk?
-Meglepetés-kacsint rám, lényegesen nyugodtabban.
-Elrabolsz?
-Nem megmondtam, hogy ne nézz annyi krimit?-Nevet fel a fejét ingatva.
Ez a hang, az én ajkaimra is mosolyt csal és feledteti velem a sok rosszat.
-Ez nem válasz a kérdésemre.
-Majd meglátod-ad újabb puszit a kezemre.-Emlékszel, hogy a múltkor beszélgettünk arról, hogy mennyire nem volt jó a gimis bál anno, amin ott voltál és, hogy nem is mentél többre?
-Igen, elég tisztán-bólintok, miközben ő leparkol a tengerparton.-Mi ez az egész?
-Nos-fordul felém, miután kikötötte magát-, gondoltam megleplek egy randival. Tudom, hogy hétköznap van és elmúlt nyolc, de annyira rosszul éreztem magam, amiért sosem hívtalak el a bálba úgy, mint igazi kísérő. Úgyhogy csináltam tésztasalátát csirkével és hoztam pezsgőt, meg pokrócot, plusz epret a pezsgőhöz. Sőt, elhoztam Ryder hangszóróját és összeállítottam egy olyan lejátszási listát, ami a mi tinédzserkorunk zenéjével van tele, amilyeneket a bálokban szoktak nyomni. Szóval, márcsak egy kérdésem van-néz mélyen a szemembe, s finoman megszorítja a kezem.-Charity James, eljössz velem a bálba?
Annyira meghatódom a kérdésétől és attól, hogy ennyire készült, hogy a szemeimet ellepik a könnyek, miközben hevesen bólogatni kezdek.
-Igen-felelem.-Igen, persze, hogy elmegyek-bújok hozzá.
Talán gyerekesek vagyunk, de nekem egy ilyen nap után, hatalmas szükségem volt erre.
A sok rosszat majd később elmondom, most nem akarom elrontani a hangulatot.
-Akkor ezt vedd fel-nyúl hátra, majd elővesz egy rózsával kirakott karkötőt, amilyeneket a bálokon szoktak kapni a lányok.
-Annyira szeretlek-csókolom meg, miután rám adta.
-Én is téged-simogatja az arcom csók közben, mely édesebb, mint eddig talán bármelyik csókunk.
Nem pont így képzeltem el a ma estémet és azt hittem, hogy szinte azonnal sírni fogok, ahogy szabadulok a munkából. Sőt, talán ez abszurdnak tűnik, de most úgy gondolom, hogy szebbet elképzelni sem tudtam volna.