Daniel Crosslen

"Sajnálom, hogy nem találtál bennem semmit, amit érdemes lett volna megtartani"

Borzalmasan unatkozni kezdtem. A hasamban legalább már volt valami kaja, de teljesen egyedül feküdtem otthon a tévé előtt, és nem kötött le semmi. Televíziós vásárlás, foci, valami spanyol szappanopera, és Astro show. Nem kellett sok idő, fogtam magam, és félredobtam a takarómat, összepakoltam pár dolgot egy oldaltáskába, és elindultam abba a bizonyos könyvesboltba, amit Sam mondott nekem. Nem volt nehéz dolgom a megtalálását illetően, hiszen csak egyszer tévedtem el, de elővéve a jó kommunikációs képességeimet, megkérdeztem az egyik járókelőt, aki rögtön útba igazított.

Egyszerű, fehér sorházhoz értem, amikor újra megnéztem a címet, hogy biztos jó helyen járok-e. Inkább tűnt ez egy egyszerű családi háznak, minthogy könyvtárnak. Nagy ablakai voltak, és egy nagy, kupolás kapuja, ami mahagóniból készült. Előtte csak egy nagyon apró kis kert volt, formára nyírt bokrokkal, és pár kertitörpével. Derékig érő kovácsoltvas kerítése fekete színűre volt mázolva, és rengeteg csigavonalas, díszes részből állt. Látszott, hogy foglalkoznak a házzal.
Vettem egy mély levegőt, és elindultam befelé. Az ajtóhoz erőt kellett vennem, hogy rendesen kilökjem, és beférjek rajta. Nem is tudom, hogy a gyengébbek hogyan oldják ezt meg. Miközben ezen filóztam, észre se vettem, hogy milyen helyre érkeztem.

Hatalmas belmagasság, legalább három emeletnyi, és az összes létező falfelületen könyvek voltak. Fehérre festett falakat és fehér, hűvös márvány padlót láttam mindenfelé ahova néztem. A plafonig érő, kör alakban elhelyezett polcokhoz lépcsők voltak támasztva, arany díszítésekkel, amiket a polcok tetején is láthattam. Tátott szájjal, sokkos állapotban álltam, és forogtam körbe a tengelyem körül, közben fel sem merült bennem az, hogy mennyire idiótán nézhetek ki.

- Jó napot kedvesem! - bicegett ki egy 70 év körüli néni ősz hajjal, és kedves mosollyal az arcán a középen lévő kör alakú pult mögül. Kihúztam magam, és kedvesen néztem rá.

- Csókolom. Igazából az egyik jó barátom ajánlotta ezt a helyet, és le vagyok nyűgözve - nevettem fel, félig hitetlenkedve, félig pedig csodálkozva.

- Nyugodtan nézz körül, mássz fel a létrákra, és keress magadnak könyveket. Középen megtalálsz fiatalember - mondta, majd elindult visszafelé a pulthoz, ami talán a könyveket kívül az egyetlen színes tárgy volt a helységben a csiszolt, világosbarna fa lapjával.

Lassan elkezdtem körbe menni, és nem is tudtam, hogy mit nézzek, és mit szeretnék. Abban biztos vagyok, hogy szeretem a verseket, szonetteket, és nem lustaságból, hogy nem vagyok képes nagy terjedelmű könyveket olvasni - amiben amúgy van igazság, de szimplán azért, mert nem tud hosszabb ideig lekötni - hanem szimplán megfog a verseknek a hangulata, tömörsége, és hogy pár sorban tudnak olyan érzelmeket közvetíteni, ami sokszor még neves íróknak sem sikerül egy regényben. Első gondolatom Shakespeare volt, amit nagy nehezen meg is találtam, de a polcok legtetején, porosan, egyedül foglaltak helyet a Shakespeare-kötetek, tehát valószínűleg nem a legkeresettebb könyvek. Óvatosan fellépkedtem a lépcsőre, közben kicsit bűnösnek éreztem magam, hogy a hófehér fokokon lépkedek a koszos talpú, szakadt, fekete tornacipőmmel. Amikor felértem, megfordultam, és mielőtt a polcot kezdtem volna tanulmányozni, megnéztem a termet fentről.
Csodálatos látvány volt, még akkor is ha sokadjára nézem meg. A rengeteg kör alakú tárgy a kör alakú épületben, a friss tavaszi levegő keveredett a könyvek illatával, és tele volt fénnyel az egész épület. Több lépcső is volt elhelyezve körbe, középen pedig a könyvtár tulajdonosa kötött egy apró fehér széken. Semmi zaj, semmi hang, csak a nyitott ablakokon keresztül hallatszott halkan a madárcsicsergés.

Jól éreztem magam itt. Olyan volt, mintha itt a személyem egy olyan részére lelhetnék rá, ami én vagyok, de mégsem mutatom a világnak.
Szemem egy bordó kötésű könyvre esett, amelyre arany betűkkel írták a címet: Shakespeare összes szonettje.
Leemeltem a polcról, és a kezembe helyeztem. A 62. oldalon nyílt ki, ahol a kötés középen egy kicsit már meg is volt szakadva. Valószínűleg itt nyitották ki a legtöbbször.

Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt,
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.

Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Shakespeare, 75. szonett)

Épphogy végigolvastam a sorokat, amikor valaki hatalmas lendülettel kilökte a nehéz ajtókat. Majdnem kiejtettem a kezemből a kötetet, de gyorsan észbe kaptam, és inkább az ajtó felé pillantottam, várva valami nagy, tetovált srácot, aki boxol, thai harcművészeteket űz, minden reggel heti hétszer elmegy futni, és titokban falat mászik, miután este pókerezett.

Egy lány.

Hogy a francba lökte ki egy lány így ezt az ajtót, amikor én majd' befostam az erőfeszítéstől?

- Suzan néni! Csókolom! - robbant be a terembe a csaj vidáman. Barna, vállig érő haja volt, csillogó kék szemei, és baromi jó stílusa. Amikor mosolygott, az arcán apró gödröcskék jelentek meg. Magamban szignóztam, hogy nem lehet környékbeli, ugyanis még sohasem láttam.
Szép volt, meg kell hagynom. Szebb, mint bárkit akit manapság az utcákon látok sétálni. Mindenhol tömeg emberek vannak, stílus nélkül, ez a lány pedig természetes volt, és gyönyörű.

- Szia Liliann! Már azt hittem soha többé nem fogsz jönni hozzám - sóhajtott a hölgy, vagyis Suzan, ahogy az előbbi beszélgetésből kivettem. A lány arcán őszinte bánat és bűntudat látszódott. A hajába túrt, és válaszolt.

- Sajnos rettentően sok dolgom volt, de most ígérem bepótolom - eresztett el egy félmosolyt, hátha ezzel kiengeszteli Suzan nénit.

- Rendben aranyom. Ma úgy tűnik társaságod is akad - nevetett fel a néni, mire én gyorsan lekaptam a fejemet a 75. szonetthez. Nem tudom mikor lettem ilyen beszari. Csak egy lány.
Rám kapta Liliann a tekintetét, és szemügyre vett. Valószínűleg nem tűntem túl könyvtár-alkatnak, de ezzel magam is tisztában vagyok. Elvigyorodtam, mire ő csak a szemét forgatta.
Lassan felém lépkedett, és a lépcső korlátjánál megtámaszkodott.

- Hányadik? - nézett mélyen a szemembe, én pedig valami lebukás-féleséget éreztem.

- Mármint mi hányadik? - kérdeztem vissza nemtörődöm stílusban, ami miatt a lány elvigyorodott.

- Hányadik szonett, IQ-bajnok. - egyszerre éreztem hogy nevetséges vagyok, és azt, hogy ezek szerint a lány vagy okos, hogy egyből vágja a szonetteket és tudja ki az a Shakespeare, vagy pedig szimplán nem analfabéta, és el tudja olvasni a könyv címét.

- Hetvenötödik - húztam ki magamat, majd a csaj arckifejezését figyeltem. Nem lehetett sokkal fiatalabb nálam.

- Hát, elég sablonos választás, de Shakespeare tényleg tudott valamit - nevetett fel jókedvűen, majd hátat fordított, és a terem másik végébe indult. Mivel nem akartam túlságosan töketlennek tűnni, ezért gyorsan becsuktam a kötetet, és lesiettem a lépcsőn. Utolértem a csajt, és elé léptem, hogy ne tudjon tovább menni.

- Daniel Crosslen - nyújtottam a kezemet, mire a lány gyanakvó arckifejezéssel rám nézett, úgyhogy hozzá kellett tennem: - És nincsenek tisztességtelen szándékaim - mire elnevette magát, és a kezét nyújtotta.

- Liliann Audrey Whiterose - mosolyodott el, és egy kicsit el is pirult. Ez rohadt édes. De le kéne állítanom magam. Nem akarom hogy ő is az egyéjszakás kalandjaim egyike legyen, ahhoz valahogy túl... Más.

- Rey... Ez szép - néztem rá kedvesen,mire ő elindult előre, én pedig vele szemben hátrafelé mentem, és igyekeztem hogy ne essek pofára.

- Senki sem hív így. Általában Lily vagyok vagy Liliann. Ritkább esetben Ann, de azt annyira nem szeretem - mondta egy vállrántás kíséretében. Nagy, kék szemeit rám emelte, és elmosolyodott.

- Nos, Audrey. Melyik a kedvenc szonetted?

- A huszonnegyedik - mondta, majd megigazította a haját.

- És tudod kívülről? - néztem rá érdeklődve, mivel belőle kinézem, hogy tudja. Erre csak rám mosolygott, és elkezdte mondani.

Szemem a festőt játszotta, s szívem
Lapjára karcolta be arcodat;
Ott most testemmel én keretezem,
S a távlat remek művészre mutat,

Mert, hogy hová tett, azt is látni kell
A képpel együtt s a művészen át:
Keblemnek állított boltjába, mely
Szemeiddel ablakozta magát.

Már most, nézd, szemet hogy segít a szem:
Az enyém rajzolta meg másodat,
S a tiéd szívem ablaka, melyen,
Gyönyörködni, rád-rádmosolyg a nap.

De egy varázs nincs meg e bölcs szemekben;
Csak a láthatót festik, szívedet nem.

- Azta... Hát - állt el a szavam. Nem tudtam mit mondani, egyrészt azért, mert gyönyörűen mondta el Rey ezeket a sorokat, másrészt, mert a hatása alá kerültem a szonettnek. Még évekig el tudnám hallgatni ennek az ismeretlen lánynak a hangját.

- Tudom - nevetett rám, majd tovább indult a könyvespolcok mentén. Hirtelen észbe kaptam, és utána siettem.

- Audrey... Nincs kedved megismerni? - próbálkoztam, de ötletem sem volt, hogy nála, ennél a különleges embernél sikerül-e. Arcát ijedten rám kapta, és mintha valami félelem szaladt volna át a szemén. Gyorsan magasba emeltem a két kezemet.

- Nem terveztelek megerőszakolni, kidobni a folyóba, vagy eladni a szerveidet, de még csak elrabolni se akarlak - nevettem fel, de amikor láttam, hogy már nincs olyan jó kedve mint az előbb, kérdőn összevontam a szemöldökömet.

- Nem, dehogy - mosolygott rám kissé hamiskásan, de ő ezt nem tudta, hogy rettentően feltűnő a kamu-mosolya. - Csak... Sok a dolgom mostanában.

- Au - kaptam a szívemhez, mire felnevetett.

- Rey, tudom milyen amikor ejtenek, és ismerem a koptatós szövegeket is. Kár. És bocsi, nem akartam tapintatlan lenni - sóhajtottam, és éreztem, hogy az egóm sérült. Hátat fordítottam, és kifelé igyekeztem. Nem jött utánam, nem szólt utánam. Bár mondjuk miért tette volna? Bemutatkoztunk egymásnak és ennyi, meg kiderült hogy mind a ketten szeretjük Shakespeare műveit. Bár nem tudom, hogy egy kávé miért lett volna akkora bűn, viszont amit Audrey szemében láttam, az még rengeteg titkot jelentett.

Odaköszöntem Suzan néninek, aki annyira el volt merülve abban, hogy a kék vagy a lila fonalat válassza, hogy fel sem tűnhetett neki, hogy eltűntem. Elindultam hazafelé, és éreztem, hogy a hasam megkordul. Az órámra néztem, ami már délután hármat mutatott, és a reggeli óta eltelt idő hosszúnak bizonyult, én mégis reméltem, hogy tovább bírom.
Lehet hogy a szervezetem lassan elkezdi bontani az izmaimat, és szépen lassan megeszem magamat.

❇

Otthon Jack fogadott. És határozott kaja szagot éreztem.

- Jack! - dobtam le a cipőmet az ajtóm mellett, és a konyhába indultam. A bárpultra volt téve két tányér, mind a kettőn tükörtojás, és szalonna, meg egy-egy zsemle. Kérdőn Jacksonra pillantottam. - Mit törtél össze?

- Én? Hogy feltételezhetsz ilyet a legjobb haverodról? - nézett rám felvont szemöldökkel.

- Essünk túl rajta - sóhajtottam, miközben leültem az egyik székre, mivel rohadt éhes voltam.

- Öhm... Lehet egy pohárral kevesebbet találsz majd a szekrényedben ha újra kinyitod - sóhajtott, majd gyorsan a kajára mutatott, hogy egyek. Túl fáradt, éhes és leterhelt voltam ahhoz, hogy bármit is reagáljak, ezért lassan rágni kezdtem. Ahogy a gyomromba ért a kaja, éreztem, hogy a szervezetem köszönetet mond nekem, hogy táplálékot vittem bele.

- Viszont Daniel - kezdte Jack, és csak akkor kezdi "viszont" szóval a mondatát, ha utána valami gázosabb közlendő következik - Kéne beszélned a szüleiddel.

- Nem.

- Crosslen, elmondjam mi lesz veled akkor? Nem tudod fizetni az egyetemet, se a lakásodat nem tudod fenntartani, és éhen halsz - mondta dühösen, ami meglepő volt, mert Jack szinte sosem volt dühös és számonkérő. Egyértelműnek tűnt hogy megvédjem magam.

- Nem halok éhen - dobtam le a villámat a tányérom mellé. Szikrázó szemekkel néztem Jacksont.

- De így is csomószor éhezel - nézett rám határozottan.

- Jackson! Elég!

- Nem, Daniel! El fogsz magad körül veszíteni mindenkit ha ilyen kicseszettül makacs vagy, oké? - kiáltotta, majd fogta magát, és kilépett az ajtómon, de mielőtt eltűnt, még becsapta azt.

Sziasztok! Új rész, bár az előzőre kevés visszajelzés érkezett, de remélem ez a rész több mint 1800 szóval elnyeri a tetszéseteket💖💕

Ha ez így van, akkor kérlek jelezzétek nekem akármilyen formában, és van egy kérdésem :

Mi az ami tetszik ebben a sztoriban egyelőre?

Xx. Lilla