Szépen visszalifteztem a tizenkettedik emeletre. Remegtem egész testemben az előző incidens miatt. Kis híján lezuhantam! Csak remélni tudtam, hogy a Papagáj időközben elhagyta a lakosztályt. De sajnos ekkora szerencsém nem volt.

Az ajtón belépve Amelia csípőre tett kézzel várt. Pontosan úgy nézett ki, mint azok az anyukák, akik mindjárt lehordják a későn hazatérő gyereküket.
Megpróbáltam elsunnyogni mellette, és igyekeztem a szobám felé. Már majdnem elértem az ajtót, mikor Amelia megszólalt.
-Az ablakot majd csukd be, és lehetőleg csak szellőztetésre használd!

Megtorpantam. Persze, hogy tud róla. Ez a nő mindent tud.
Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek.
-Csodálom, hogy nem rögtön azzal kezdte, hogy de kár, hogy nem lapultál palacsintává Stiles Stilinski! -mondtam cinikusan.
-Te csak ne gyere itt a szokásos jópofizásoddal, különben...

-Különben? -kiáltottam rá -Mi lesz akkor? Megint megüt? Amúgy is, minek foglalkozik velem? Nem mindegy magának, hogy kinyírom-e magam vagy sem?
-Nem. Egyáltalán nem mindegy. Épp ezért nem hagyom, hogy kinyírd magad a viadal előtt.
A papagáj közelebb lépett hozzám, alig volt közöttünk fél méter.
-Mi? -összezavarodtam. Amelia nem hagyja, hogy meghaljak? Itt meg mi folyik?
-Mert én akarlak leszívatni úgy, hogy egész Panem lássa. És hidd el, meg lesz rá az esélyem.

Épp vissza akartam szólni valami frappánsat, mikor a bejárati ajtó kivágódott, a küszöbön pedig rettenetesen dühös Katniss állt.
-Magatokra hagylak benneteket -mondta negédesen Amelia, majd kecses mozdulattal kitáncolt a lakosztályból. Ott maradtam kettesben a végtelenül ideges Katnissel.

-Stiles Stilinski! -A teljes nevemen szólított. Ennek nem lesz jó vége.
-Sajnálom, Katniss, én...
-Sajnálod?! -rivallt rám -Kimásztál egy ablakon, és majdnem szörnyethaltál, pedig a viadal még el sem kezdődött! Ha Scott nincs ott, most halott lennél!
-Ha Scott nem jött volna be, eleve ki se másztam volna azon a hülye ablakon! Sőt, igazából Amelia miatt másztunk ki, mert féltünk, hogy itt talál minket, és akkor végem! -mondtam, én is kissé mérgesen.

Katniss megvetően rám pillantott.
-Nem foghatsz rá mindent, Stiles.
-De hát utál! És azt mondta, hogy ki akar csinálni! Ezek után miért nem hiszel nekem?
Fáradtan lerogytam a kanapéra. Katniss pedig mellém ült.
-Én hiszek neked, Stiles, de nem szabad félned tőle. Mi lesz így az arénában?
-A többiektől nem félek -mondtam közömbösen. És ez igaz. A többiek nem ijesztőek. Ez a nő azonban félelmetes.

Katniss leült mellém a kanapéra, és sóhajtott.
-Stiles, az arénában csak magadra számíthatsz. Találhatsz ugyan szövetségeseket, de a végén csak egy maradhat, ezt te is tudod. És neked nincs könnyű dolgod. Hátrányból indulsz a többiekhez képest.
Megint ez a szöveg. Hogy nem vagyok olyan jó, mint a többiek. Kezd idegesíteni, hogy mindenki hülyének néz.

-És miért? -csattantam fel -Mi az, ami miatt mindenki különlegesebb nálam? Miért gondol mindenki egy szánalmas lúzernek?
-Senki nem gondol szerencsétlennek -emelte meg a hangját Katniss is -csak én ebben a pillanatban, hogy már megint ilyen gyenge módjára viselkedsz. Te is lehetsz olyan jó, mint a többiek. Egy kis kiképzéssel...
-És megint kezded -fújtatok dühösen -Mondd el! Jogom van tudni!

Katniss hallgatott. Az a tipikus kínos csend állt be, mint amikor valami olyan témára terelődik a szó, amire nem szabadna. Katnissel csak bámultunk egymásra, ő zavarodottan rám, én idegesen rá. A csendet végül Katniss törte meg.
-Egyezzünk meg valamiben. Elmondom neked a titkot, amit a körzetek őriznek, de csak utolsó este. Akkor viszont mindent meg fogsz tudni. Megegyeztünk?
Forgattam a szemem.
-Azt hiszem.
-Éljen -Katniss feltápászkodott -Most viszont megyek, és szólok Saraphine-nak. Ideje megterveznie a ruhádat holnap estére.
Azzal Katniss kiment a lakosztályból. Teljesen magamra maradtam.

Úgy döntöttem, felfedezőútra indulok. Elvégre ezt nem tiltotta meg senki. Kiléptem a lakosztályból, és körülnéztem. A körfolyosó, ahol álltam, a lifthez vezetett, mindkét irányból, mindegy, hogy balra indulok, vagy jobbra. De mivel általában jobbról szoktak idekísérni a lifttől, ezért balra indultam el.

Jól is tettem, hogy balra mentem, ugyanis elérkeztem egy ajtóhoz, ami felkeltette a kíváncsiságom. Semmi nem volt írva rá, pedig a többi ajtón mindenütt kint szerepelt, hogy mi található mögötte. Körbenéztem, hogy jár-e valaki erre, aztán finoman lenyomtam a kilincset. Az ajtó kinyílt. Belépve egy lépcsőházat találtam, amely fölfelé is vezetett. De hát hova? Nem a tizenkettedik emelet a legmagasabb szint? Győzött a kíváncsiság, ezért az ajtót magam mögött becsukva, elindultam fölfelé. Fent is egy ajtóval találkoztam.
-Ennyire imádják az ajtókat? -morogtam, majd kinyitottam.

Az első, ami megragadta a figyelmem az volt, hogy nem a tizenkettedik emelet a legmagasabb szint. Egy kis tetőtéri helyiségbe jutottam, melynek az egyik fala üvegből volt. A második dolog ami feltűnt, hogy az üveg előtt nekem háttal ül egy eperszőke hajú lány.

-Szia -szólítottam meg. Lydia riadtan felém fordult, de mikor látta, hogy csak én vagyok az, megnyugodott.
-Szia, Stiles -köszönt mosolyogva. Odasétáltam mellé.
-Leülhetek melléd?
-Nem, meg van tiltva -mondta szarkasztikusan Lydia -ne hülyéskedj, ülj csak le.
Az eperszőke lány odébb húzódott, hogy odaférjek mellé. Leültem, és kibámultam az ablakon.

-A kivonulásnál -kezdtem -Nem mondtál el végül semmit magadról. Mondjuk annyit már tudok, hogy van egy csempész ismerősöd.
Lydia a megjegyzésem hallatán nevetni kezdett.
-Örökké ezzel fogsz cukkolni? -kérdezte fáradtan, smaragdzöld szemét forgatva.
-Ameddig csak lehetőségem lesz rá. Viszont, mostmár válaszokat várok.

-És mi okom van bízni benned? -fordult felém Lydia egy játékos mosollyal az arcán -Honnan tudjam, hogy ezeket nem adod ki senkinek?
-Na jó -megvakartam a fejem -Ha mesélsz, én is mondok egykét dolgot magamról. Megegyeztünk?
Lydia egy pillanatra felvonta a szemöldökét. Gondolom, nem tudta eldönteni, hogy mégis mit akarok tőle. Pedig egyszerű a válasz. Barátot, vagy ha úgy vesszük, szövetségest. Legalábbis olyan embert, akiben megbízhatok.

-Hát jó -Lydia még közelebb húzódott, és ő is kinézett az ablakon, figyelve az alattunk hömpölygő tömeget.
-Miről meséljek először? A csempész ismerősömről, vagy arról, hogy mit is keresek a Tizenegyedik Körzetben.
-Amiről csak szeretnél -rászegeztem a tekintetem, és neki szenteltem minden figyelmemet.

-A szüleim egy másik körzetből szöktek át a Tizenegyedikbe. Anya mesélte, hogy üldözték őket. Anya már terhes volt velem, mikor letelepedett, apa pedig már nem élt. Félárva vagyok.
Szó nélkül hallgattam. Valamennyire át tudom érezni a helyzetét, félárva vagyok én is.
-A Tizenegyedik Körzetben rengeteg szórakozási lehetőség van, főként kint a szabadban. Iskola után a többiekkel mindig kimentünk, és szórakoztunk. Úgy kellett minket esténként bevonszolni a házakba -Lydia egy boldog mosollyal idézte fel az emlékeket.

-A legjobb barátom Jacy volt. Ő fekete volt, ahogy a legtöbben a körzetben. Annyira kedves volt velem, és önzetlen. Ha valaki bántott azért, mert nem voltam odaillő, ő mindig megvédett.
Lydia hirtelen felém fordult.
-És tudod, kinek volt a rokona?
-Nem -ráztam meg a fejem -Lövésem sincs.
-A mentorod, Katniss Everdeen első viadalán a Tizenegyedik Körzetből egy 12 éves lányt, Rue-t sorsolták ki. Ő azonban meghalt, ugyebár. Jacy az ő testvérének, Emmelie-nek a lánya.

-Értem -összegeztem a hallottakat -És mondd csak, a szüleid melyik körzetből menekültek?
-Nem tudom -mondta közömbösen Lydia, miközben az egyik varázslatosan eperszőke hajtincsével babrált -Anya nem említette. Viszont most te jössz. Mi a te történeted?

-Hát... Az apám a körzet főbékeőre. Anya pedig meghalt, mikor hatéves voltam. Van egy barátom, Kathy.
-Csak barátod? -kérdezte Lydia.
-Igen, csak barátom -hangsúlyoztam ki az utolsó szót -Rengetegszer kilógtunk a kerítésen kívülre. Az erdőben volt egy tisztás, rengetegszer versenyeztünk rajta. Nekem ez a történetem. Nem túl izgalmas, ugye?
-Szerintem nem rossz -mosolygott Lydia -tényleg kilógtatok a kerítésen túlra. Soha nem kaptak el titeket?
-Nem -nevettem -és szerintem a miértre is választ kapsz, ha eszedbe juttatom, hogy apa a főbékeőr.

Lydia csilingelő hangon felnevetett. Mosolyogva figyeltem őt, de csak óvatosan, mert nem akartam, hogy azt higgye, bámulom őt. Hiába volt így.
-És mik a céljaid, most, a viadal mellett?
Lydia egy pillanatig elgondolkodott, majd válaszolt.
-Meg akarom élni a 15. születésnapomat.
-Mikor lesz? -kérdeztem kíváncsian.
-Túl soká. Még körülbelül egy hónap. Augusztus 12-én. És a tiéd? Te mikor lettél 15?
-Április 8-án -feleltem.

-Figyelj csak, Lydia, most, hogy egy csomó mindent tudunk egymásról, lehet egy kérdésem?
-Persze.
-Te nem félsz? -kérdeztem Lydiától.
-Őszintén megvallva de. Rettegek, mivel tudom, hogy nem sok esélyem van a győzelemre.
Lydia szomorú szemekkel rám pillantott.
-Nem akarok meghalni. Én még nem állok erre készen. Szeretném megtudni tizenötödjére is, hogy milyen egy évvel idősebbnek lenni.
Biztatásképpen megfogtam a kezét. Lydia rám mosolygott.
-Meg foglak védeni -mondtam neki.
Nem tudtam, hogyan kéne csinálnom. De eltökéltem magamban. Már volt rá példa, hogy ketten élték túl az arénát. Nem lehetetlen. És a történelem ismétli önmagát.

Úgyhogy együtt fogok nyerni Lydia Martinnal.