Egy sikolyra ébredtem. Egy olyan sikolyra, amit nagyon, nagyon nem akartam hallani. Reménykedve fordultam meg, hogy hátha nem Lydia volt az... De nem volt ott. Csak a hátizsákja és a kabát, amit még este ráterítettem.

Felkaptam hát a baseballütőt, és ellenőriztem, hogy a kések még mindig az övemben vannak-e. Mikor végeztem a leltárral, rosszat sejtve elkezdtem kimászni a barlangból. A lábam úgy sajgott, ahogy eddig még soha, és legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól. De tartottam magam.

Mikor kimásztam, megálltam, hogy egy pillanatra kifújjam magam, és hogy pihentessem a lábam. Akár egy pillanat erejéig is. Közben pásztáztam a szememmel a környéket. A sikoly nem jött túl messziről, szóval az illetőnek, vagy illetőknek, még a közelben kell lenniük.
Nem hoztam ki a vizet, a francba, gondoltam. Mindegy, indulnom kell tovább, hogy megtaláljam Lydiát. Elindultam hát kelet felé. Nem jutottam túl messzire, mikor egy rég hallott hang állított meg.

-Stiles... -K... Kathy? Nem lehet itt. Ez a játékmesterek műve.
-Stiles, miért hagytad? Miért hagytad, hogy jöjjenek?
-Miről beszélsz? -kérdeztem... A semmitől.
-Jöttek. És elvittek mindent, ami fontos volt. Mindent ami számít...
-Nem értelek, Kathy, nem tudom, miről van szó! -mondtam kétségbeesetten, miközben próbáltam keresni a hang forrását, sikertelenül.

-Elbuktál minket -mondta Kathy -Nem csak engem, apádat, a körzetedet, mindent...
Aztán Kathy többé nem szólalt meg. Idegesen forgolódtam, és csak percek múlva realizáltam, hogy zihálok a semmitől.
-Hát itt vagy, fiam.
Apa. Ez most apa hangja. Biztos, hogy csak a játékmesterek szórakoznak.
-Miért futsz? Nem emlékszel, mit mondtam neked, mielőtt kivittek abból a szobából?
Halványan megráztam a fejem.
-Hogy ne fuss el. Nézz az ellenséged szemébe.
Gúnyos nevetés hagyta el apám száját, amit én nem láttam.
-Erre te... Inkább hallgatsz egy középkorú nőre, akihez semmi közöd, mint a tulajdon apádra!
-Katnissnek több tapasztalata van viadalok terén, mint neked! -kiáltottam.

Kezdtem magam úgy érezni, mint aki mindjárt megőrül. A fejem szét akart szakadni.
-Azért, mert megnyert két viadalt, te máris jobban bízol benne... Mint a saját apádban?
-És te hány viadalt nyertél meg eddig? Mondd csak ki nyugodtan, hogy egyet sem! Ő zsinórban nyert kettőt.
Szinte tudtam, hogy apa a fejét csóválja.
-Most hatalmasat csalódtam benned, Mieczysław Stilinski -közölte rideg hangsúllyal.

Szörnyen éreztem magam. Nem beszélhetek így apával! Ám ekkor egy belső hang figyelmeztetett: Ez nem a te apád volt. Ez csak a játékmesterek műve.
Így hát mentem tovább, hogy megkeressem Lydiát, reménykedve, hogy több ember nem fog megszólítani a semmiből.

Nem is szólítottak meg. Egy madár szállt le elém az egyik fára, és engem méricskélt. Megtorpantam. Ez meg mit akar? Azonban mikor kinyitotta a csőrét...
Sikítani kezdett. Kathy hangján. Be fogtam a fülem, de még így is az agyamig hatolt az a dobhártyaszaggató sikoly. Aztán egyre több csatlakozott hozzá.
Apa. Lydia. Allison. Saraphine. Katniss. És anya.

Nem bírtam tovább, és üvöltve a földre roskadtam, a kezeimet még mindig szorosan a füleimhez tartva. És a madarak kitartóan sikoltoztak.
Aztán rájöttem, mik ezek. Fecsegőposzáták. Eléneklik, amit hallanak. Annak idején lehallgatásra használták ezeket.
De várjunk... Ha ezek tényleg azt éneklik vissza, amit hallanak, akkor... Ez nem lehet a játékmesterek műve, csak akkor, ha... Ha történt valami, ami miatt ezek az emberek így sikoltoztak. Valami az arénán kívül.

Bele fogok őrülni, öngyilkos leszek ettől a hangtól. Legyen már vége...
Ekkor fokozatosan halkulni kezdett a sikítás, és egy lány ijedt hangja szólított meg.
-...Stiles?
Kinyitottam a szemem, és felálltam. A madarak mind egy szálig eltűntek, azonban a környezet más lett. Egy teljesen másik helyen voltam, mint előtte. Velem szemben pedig ott állt Lydia, akinek épp... A Papagáj szegezett egy kést a torkához.

-Ne mozdulj, Stiles Stilinski. Ha még egy lépéssel közelebb jössz, ez a penge véletlenül megcsúszik, és a szívszerelmed véletlenül itt fog elvérezni.
-Csak tedd azt, amit mondd -mondta Lydia rémülten -És akkor nem esik bántódásunk. Se nekem, se neked.
-A barátnődnek több esze van, úgy látom -húzta gúnyos mosolyra a száját Amelia -Tanulhatnál tőle.

-Maga... Maga nem... Nem lehet itt -dadogtam.
-Miért ne? -nevetett fel a pszichopata papagáj -Te is tudod, hogy az arénában bármi lehetséges, amit csak a játékmesterek kitalálnak, azt megalkotják.
Lefagytam. De hát nem lehet valódi! Az igazi Amelia messzire elkerülné az arénát, nemhogy belerakatná magát!

-Mit akar tőlem? -kérdeztem. Amelia egy ferde mosolyra húzta a száját -Eddig nem volt egyértelmű? Amíg a lakosztályban éltél?
Lydia arcát figyeltem. Sugárzott róla a halálfélelem. Mégis volt benne... Némi nyugodtság, és ezt furcsálltam. Ha nekem szorítanának kést a nyakamhoz, nem lennék ennyire nyugodt.

Megtettem a lehetséges legrosszabb dolgot, amit csak tehettem. A kezemet magam elé tartva közelebb léptem Ameliához.
-Stiles! -sikított Lydia.
-Azt mondtam, egy lépést se! -kiáltott a Papagáj -Vagy elvágom a barátnőd torkát.
-Akkor nyögje ki mit akar! -kiabáltam.
Amelia hallgatott.
-Amúgy sem valódi, tudom. Amelia soha nem jönne az arénába. Még azért sem, hogy nekem megkeserítse az életem.

A papagáj arcáról minden érzelem eltűnt, és komor faarccal bámult rám.
-Szóval szerinted nem vagyok itt valójában.
-Igen -válaszoltam magamhoz képest bátran.
-Ha nem lennék valódi, akkor szerinted meg tudnám ezt csinálni? -kérdezte...
...majd mielőtt bármit is tehettem volna, a kés éle végigszaladt Lydia nyakán, és dörrent az ágyú.

-Ne! -üvöltöttem torkomszakadtából.
Láttam a vért, azt, ahogy Lydia a földre zuhan élettelenül... Odarohantam mellé, és a kezembe fogtam őt, de már késő volt. Meghalt.
-Nem, nem, nem! -kiabáltam sírva. Nem voltam képes abbahagyni. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nem kapok levegőt. Hiába kapkodok levegő után. Aztán egy lány hangja ébresztett fel.

-Stiles, ébredj már fel! Stiles!
Felriadtam. Velem szemben pedig ott volt az eperszőke hajú lány, akit az imént láttam meghalni.
Ez egy kicsit sem nyugtatott meg, sőt még csak rontott a pánikrohamomon. Szédültem, a világ forgott körülöttem.
-Stiles, nyugodj meg, csak egy rossz álom volt!

De honnan tudjam, hogy ez nem egy újabb álom?
-Láttam... Láttalak... Meghalni... -motyogtam két elkapkodott levegővétel között.
-De nem haltam meg, látod? Itt vagyok, melletted. Nagyon is élek. Nincs miért aggódnod.
De túl élethű volt! Láttam a vért, éreztem a szelet... Mindent! Nem lehetett álom! Vagy ez az álom, vagy az!

A légzésem persze nem akart lassulni. Lydia aggódó tekintettel nézett. Leült velem szembe.
-Oké... Csak próbálj pozítív dolgokra gondolni! Jó dolgokra! Család, barátok...
Köszi, most néztem végig, ahogy az az ember, akit legjobban utálok, megöli az egyik barátomat! Próbáltam egy pillantásba ezt az egy mondatot belesűríteni.
-Vagyis, nem barátok... Te jó ég.

A kezemet a mellkasomra tettem, ahogy fuldokoltam. Ez így nem mehet sokáig, vagy meghalok légzésbénulásban.
-Oké, figyelj rám, Stiles!
Lydia a kezei közé fogta az arcomat. Mégis mire készül?
-Ssshhh... Nézz rám, Stiles! -csitítgatott -Nézz rám!
Próbáltam a szemébe nézni, de nem tudtam.

-Stiles, kérlek, nézz rám!
Mikor végre sikerült felemelnem a fejemet, hogy rá tudjak nézni, Lydia mélyen a szemembe nézett.
Aztán az ajkait az enyémnek nyomta.