Mire elértem a nemeton közelébe, a nap már jócskán fent volt, én pedig parázni kezdtem, hogy elkéstem. Lekuporodtam a bokrok közé, és az ágak közül kikandikálva vizsgáltam a terepet.
Szóval, a tisztás közepén a nemeton, rajta kis körben az öt hátizsák. Ha jól látom, sorrendben. Tehát Scotté Maliáé és Jacksoné, az enyém pedig pont... Jacksoné és Isaacé közt hever. Persze, véletlenül sem lehet egyszerű a helyzet!
Talán félórája ücsörögtem ott, várva, hogy esetleg van a mozgás a közelben. Mivel azonban a környék kihalt volt, elindultam... Volna.

Abban a pillanatban, ahogy felemelkedtem, és kiléptem a bokor takarásából, oldalról egy rövid, barna hajú lány futott be villámgyorsan, felkapta az 5-ös számú zsákot, majd megállás nélkül tovarohant. A következő pillanatban már messze járt.
-Na jó, Stiles -suttogtam magamnak -ha Maliának ennyire könnyen ment, neked is sikerülni fog. Könnyű lesz. Most az egyszer legyen könnyű.
Ezzel a zárással ismét felugrottam, és rohanni kezdtem a nemetonhoz. Felkaptam Scott zsákját, majd az enyémet is a kezembe vettem. Ekkor azonban egy kés állt bele nem sokkal mellettem a fába.

Megszegve az egyik Katnisstől tanult szabályt, hátranéztem. És egy újabb kést elhajító Jacksont láttam. Éppenhogy csak sikerült elhajolnom, de a kés így is megvágta a homlokomat. Odanyúltam, majd megszemléltem az ujjamon csillogó vért.
Ezalatt Jackson odarohant hozzám, majd öklével hatalmas ütést mért az arcom jobb felére. A fejem oldalra bicsaklott, és elveszítettem az egyensúlyom. Ráestem a fára.
Jackson fölém magasodott, majd feltartotta karmokkal rendelkező kezét.

-Tudtam, hogy nem az volt az utolsó találkozásunk -mondta, a szemében valamiféle beteges csillogással.
Észrevettem a felkarján egy eléggé amatőr kötést. Még biztos az is a nyílvessző nyoma.
-Akkor mire vársz még, Jackson? -kérdeztem tőle magamhoz képest magabiztosan -Vagy azt szeretnéd, hogy ez se legyen az utolsó találkánk?
Válaszul végighúzta karmos ujját a homlokomon lévő seben. Felszisszentem a fájdalomtól.

-Jobb lenne, ha tartanád a szádat, kicsi lány -lihegte a szőke fiú -Vagy legalább is könnyebb. A számomra.
-Azt hiszed, megijesztesz? Fogd már fel: Nem félek tőled! Sem tőled, sem a haláltól. Többé már nem.
A kezemet közben óvatosan, fokozatosan csúsztattam le az övemig, amibe a késemet tűztem.
-Mi ez a negatív hozzáállás? -vigyorgott Jackson -Azt hittem örülni fogsz, hogy végre véget vetek a szenvedéseidnek. Nem tudod, mikor kell feladni, igaz?
-Naivabb vagy, mint hittem -közöltem vele, majd a kezemben lévő csodakéssel az arca felé suhintottam. Nem találtam el, de hátrahőkölt.

-Hát jó -mondta, mire szemei kéken kezdtek világítani -azt is meg fogod bánni, hogy a világra jöttél.
Aztán... Három méteres gyíkfarkat növesztett. Tudtam már, hogy mi ez, köszönhető Katnissnek. A lényeg, hogy kerüljem el messzire.
Így mikor Jackson felém indult, én ösztönösen hátrálni kezdtem.
-Hiába menekülsz -mondta, majd elővett egy dobókést, és felém dobta. Ismét csak a szerencsének köszönhettem, hogy még élek.

-Most nincsenek itt a szövetségeseid, hogy megvédjék a segged. Egytől egyig halottak. Nincs igazam?
Elkapott a düh, Jacksonra vetettem magam, és ütni kezdtem, ahol értem, közben próbálva kikerülni a méreggel teli karmot. Hogyan tudnék megszabadulni tőle?
Egy hirtelen ötlettől vezérelve a késemhez nyúltam, és mikor láttam a farkát felém süvíteni, egy mozdulattal levágtam a végét. A karom jó pár méterre tőlünk hullott a földre.
Jackson felüvöltött.
-Te rohadék! -a szája szinte habzott haragjában.

Egy gyors mozdulattal ő került felülre. Kicsavarta kezemből a kést, majd ő is ütlegelni kezdett. Kiszorult a levegő a tüdőmből, ahogy a mellkasomra térdelt, hogy kényelmesebb pozícióban verhesse szarrá a képem. Az egyik karomat leszorította a földre, azonban a másik kezem még szabad, azzal próbáltam eltolni magamtól.
Éreztem, ahogy kezei összekulcsolódnak a nyakam körül, majd hirtelen erővel szorítani kezdik. Mindkét kezemmel próbáltam lefejteni Jackson kezeit magamról, nulla sikerrel. Az sem segített a helyzeten, hogy Jackson továbbra is a mellkasomon térdelt, ugyanis így még kevesebb oxigénhez jutott a szervezetem. Pontok kezdtek táncolni a szemem előtt, és mostmár igazán fuldokoltam.
Sajnálom. Tudom, hogy ilyenkor már késő megbánni a hibáimat.

Meglepetésemre azonban ekkor Jacksont lerántotta rólam valaki, és a nemetonnak szegezte.
-Mit csinálsz, engedj el -vinnyogott Jackson.
Kábán felültem, hogy lássam, ki segített rajtam. Vagy nem segített rajtam, csak előbb Jacksont öli meg. Leesett az állam. Jacksont épp Isaac préselte a nemetonnak.
-Nem ártottam neked senkit! Nem mi öltük meg a kis barátnődet -mentegetőzött Jackson.
-Azzal tisztában vagyok -mordult Isaac, majd ha lehet, még erősebben nyomta a fának a másik szőkét -És Lydia? Hallottam, mit beszéltél!
-Nem én voltam... -nyögte Jackson.
-Hazudsz!

Ezzel a végszóval Isaac erősen neki taszította Jackson fejét a nemeton szélének, mire a fiú ájultan rogyott össze. Nem holtan, mert az ágyú nem szólalt meg, és ez kissé nyugtalanított.
Isaac ekkor mellém lépett. Vártam hogy mit tesz. Megöl? A tippjeim nem állták meg a helyüket, ugyanis Isaac lenyújtotta a kezét.
Pár másodpercig csak néztem, aztán belekapaszkodtam, és a segítségével álló helyzetbe küzdöttem magam.
-Köszönöm -böktem ki.
-Nem tesz semmit. Innentől azt kezdesz vele, amit akarsz -mondta a szőke, kék szemű fiú közömbösen -De ez volt az első és utolsó alkalom. Allisonért. És azért, amiért a legelején nem öltél meg.
Igaz, a viadal kezdetekor rögtön egymásba rohantunk, de végül megkíméltük egymást.
-Na ég veled -biccentett, majd elvette a táskáját, és elrohant.

Én még mindig csak értetlenül bámultam magam elé. Pontosabban Jackson öntudatlanul heverő testét figyeltem, és gondolkodtam. Ha most megölöm, könnyebb dolgom lesz. De vajon meg tudnám tenni? Költői kérdés volt, a válasz természetesen nem. Nem vagyok gyilkos.
Így aztán az eredeti hátizsákom mellé felvettem a hátamra Scottét, a kezembe vettem az új sajátomat, aztán visszaindultam a barlanghoz.

.o0O0o.

-Hol voltál? -kérdezte aggódva Scott.
-A lakomán. Elhoztam a táskákat.
-Megígérted, hogy nem mész. Azt mondtad...
-Tudom, és sok minden mást is mondtam. De látod, itt vagyok, nem haltam meg.
Scott tekintete a homlokomra tévedt.
-Mi történt?
-Semmi. Jackson megvágott.
-Az pont nem semmi! Hadd nézzem.
Kicsit közelebb hajoltam.
-Távolról rosszabbul nézett ki -grimaszolt egy kicsit a tetovált karú srác, mire felnevettem.

-Na látod. Inkább nézzük meg, mi van a zsákokban.
Scott lassan, erőlködve felült, és pedig addig kicipzároztam a 4-es számmal ellátott táskát.
-Na? Mi van benne?
Egy apró fémdobozt vettem elő. Elfért a tenyeremen. Felnyitottam a fedelét, és rögtön tudtam, hogy volt értelme kis híján meghalni. Megmutattam Scottnak a tartalmát.
-Három kapszula -emelte fel az egyiket, és megvizsgálta közelebbről -Elég gyanúsan néznek ki.
-Azért adjunk neki egy esélyt. Vedd be őket.
Scott először egy "Mi van?" típusú kérdő tekintettel ajándékozott meg, aztán végül megadta magát, és egyesével gyorsan bekapkodta őket.

-Van még itt valami -húztam ki két darab... Valamilyen szeletet.
Proteinszelet, ez állt a csomagolásán.
-Figyu, ezt még edd meg -nyújtottam oda neki.
-Felezzünk -javasolta.
-Nem, ezeket te kaptad. Ez mind a tiéd.
-Nos, mivel az enyém, így jogom van hozzá, hogy megosszam veled. Mennyi van belőle?
-Kettő.
-Király, egyik a tiéd, másik az enyém, és nem nyitok vitát.
Mosolyogva sóhajtottam, majd letéptem a csomagolást, és egy falással eltűntettem az egészet. Tényleg, milyen régen ettem utoljára!

-És mi van a te zsákodban? -kérdezte kíváncsian Scott. Magam elé húztam a 12-es táskát, és kinyitottam.
Dobókések voltak benne egy apró táskával, amit fel tudtam csatolni az övemre. Nem hittem volna, hogy egyszer még hálálkodni fogok a Kapitóliumnak, de ez határozottan jó pont volt. Kiráztam a táskát, mire kiesett belőle egy aprócska fémtégely. Csodálkozva csavartam le a tetejét.
-És ezzel most mit csináljak? -kérdeztem magamtól hangosan.
-Miért, mi van benne?
A tégely ugyanazt a sebgyógyító kenőcsöt tartalmazta, mint amit eddig használtunk.
-Hát, most is van sérülésed... Gondolj csak a kezedre. Vagy a homlokodra.

Igazat kellett adnom Scottnak, jobb ha ezeket még most lekezelem. Mielőtt elfertőződnek.
Így hát a tégely tartalmát elosztottam, majd bekenzem vele a két sérülést. Ahogy eddig is, most is rögtön jött az égető fájdalom, de mivel kis felületen sérültem meg, így elviselhető volt.
Nekiálltam a rendes hátizsákomban kotorászni.
-Kérsz enni valamit? Scott? -Amikor ránéztem, láttam, hogy alszik. Talán ez a kapszula egyik hatásának tudható be.
Nekidőltem a barlang falának, és eleinte próbáltam ébren maradni, hogy valamennyire őrködjek. Azonban a kenőcsnek köszönhető lüktető fájdalom, a korán kelés és a reggeli események hatására lassan álomba szenderültem.