Talán párszáz métert sétáltam, mikor halk nyöszörgésre lettem figyelmes. Akárki akadt a csapdába, az minden bizonnyal kínlódik. De még nem halt meg, az biztos.
A megsárgult lombok közt itt-ott beszűrődött a lemenő nap narancssárga fénye, megvilágítva az avart néhány helyen. Bár a szívem még mindig sajgott a történtek miatt, a látványt tudtam értékelni.
Mindenesetre lassítottam, mert egyre közelebb értem a hangok forrásához. A fatörzsek között cikázva próbáltam észrevétlenül közelebb jutni.

Végül megpillantottam. Az alak féltérdre ereszkedve szenvedett, egyik lába az összecsukódott medvecsapdába akadva. Eléggé undorító látvány volt, kis híján elájultam. A fiú előrehajolva próbálta szétfeszíteni a csapdát, hogy kiszabadíthassa a lábát, idáig sikertelenül. Barna haja és a rövid ujjú pólója alól kilógó tetoválás pedig csak egy dolgot jelenthetett: Az illető Scott McCall.

El akartam futni. Ott akartam hagyni, el akartam árulni, ahogy ő tette. De én nem vagyok ilyen. Nem tudnék senkit sem hátrahagyni. Kivéve ha Jackson Whittemore-nak, Theo Raekennek, vagy Amelia Kinley-nek hívják az illetőt.
Ösztönösen hátráltam egy lépést. Rossz lépés volt. A lábam alatt roppant egy gally, Scott pedig felém kapta a tekintetét.

A fenébe! Biztos, hogy meglátott, hiába ugrottam vissza rögtön a fa takarásába.
-Ki van ott? -kérdezte Scott, a hangjában töménytelen fájdalom.
Nem válaszoltam.
-Stiles? -kérdezett rá Scott.
Basszus. Mostmár mindegy. Tudja, hogy itt vagyok.
-Stiles, tudom, hogy te vagy az. Gyere elő kérlek.

A kedvesség, ahogy hozzám szólt, dühössé tett.
-És mégis miért bíznék meg benned? Egyszer megtettem, mire összeállsz azzal, aki leginkább vadászik rám!
Scott először nem válaszolt. Utána viszont bosszús hangon szólalt meg.
-Ha elfelejtetted volna, az első éjszaka sem köptelek be. Pedig megtehettem volna, hogy szólok a szövetségesemnek!
Különösen kihangsúlyozta a szövetséges szót.

-És másnap? Mikor ott hevertem sérülten? Simán hagytad volna, hogy Jackson megöljön!
Ekkor előjöttem a fa mögül, véres kezemben a baseballütővel. Scott rám emelte a tekintetét.
-Megfenyegetett. Te mit tettél volna a helyemben?
-És mégis mi volt az, ami a tökéletes Scott McCallt úgy megijesztette, hogy a farkát behúzva, nyüszítve kellett elbújjon Jackson "védelmező" háta mögé? -kérdeztem ironikusan.

-Ha segítesz kiszabadulni, elmondom. Kérlek...
Nem. Akármennyire nem vagyok szívtelen, nem akartam megmenteni őt. A lista négyfőssé bővült: Jackson, Theo, Amelia és Scott.
-Tudom, hogy most megbízhatatlannak tartasz -Az nem kifejezés... -De kérlek... Csak segíts ezt leszedni. És elsétálhatsz. Én erre, te arra. De könyörgök, haver...
Mellé léptem, és bal kézzel rászegeztem a csodakést.
-Hívj mégegyszer havernak a történtek után -jelentettem ki vészjóslóan -és addig élsz.

-Rendben, felfogtam -tartotta fel a kezét Scott -Most pedig kérlek, segíts.
Fújtam egyet bosszúsan, majd nekiveselkedtem, és Scottal közösen elkezdtük szétfeszíteni. A karamell bőrű fiú felüvöltött fájdalmában, ahogy a fém lassan kihúzódott a lábából.
Mikor eléggé szétfeszítettük, Scott gyorsan kihúzta a lábát, én pedig engedtem a csapdát visszacsapódni.

Scott a lábát vizslatta, és igencsak értetlen fejet vágott.
-Ennek gyógyulnia kéne... Miért nem gyógyul?
Egy pillanatra elöntött a káröröm. Szegény természetfelettiek nem tudják, mit kaptak a nyomkövető mellé.
Scott továbbra is a lábát vizslatta, én pedig ismét a kezembe vettem a baseballütőt. Abba kezembe, ami még mindig vérzett itt-ott, és fájt, mintha a bőrömet nyúznák le róla éppen.
Hátat fordítottam hát Scottnak, és elindultam tovább az úticélom felé.

Ezt sikerült megvalósítanom nagyjából három lépés erejéig, amikor Scott a hátam mögül megszólalt.
-És most mi a terved? Hová mész?
Kissé rezignáltan visszafordultam.
-Semmi közöd hozzá. A továbbiakban már csak egy kiválasztott vagy a többi közül. És ha mégegyszer meglátlak, nem fogok habozni, hanem rögtön véget vetek az áruló életednek.
Scott szomorúan lehajtotta a fejét.

-Nem tudsz mindent. Csak a saját oldaladat ismered, és az alapján próbálsz dönteni. Ahhoz, hogy racionális döntéseket tudj hozni, meg kell vizsgálnod a kérdést minden szempontból.
-Nincs szükségem az életvezetési tanácsaidra. Idáig jól elvoltam a saját döntési módszeremmel. És ahogy nézem, a tiéddel elég nagy bajok lehetnek, ha képes voltál Jacksont választani.

Scott megforgatta a szemeit.
-És megint kezded. Pedig te is jól tudod, hogy itt nem az dönt, hogy ki szimpatikus, és ki nem. Ahhoz, hogy nagyobb esélyed legyen, szövetségesekre van szükséged.
-Na nem -vágtam rá, amint leesett, hogy a tetovált fiú mire akar kilyukadni -Szó sem lehet arról, hogy mi ketten szövetségesek legyünk.
-Miért? Csak tegyél egy próbát.

-Rendben -fontam keresztbe a karom -Én elsétálok erre, te pedig arra, és lehetőleg ne találkozzunk össze mégegyszer.
-Meg is tenném -mondta Scott -Ha nem lenne eltörve a lábam! Több helyen!
Dühösen kifújtam a levegőt.
-Illetve -folytatta -Nemsokára besötétedik.
Forgattam a szemem, és Scott mellé léptem.
-Rendben. Adok egy lehetőséget. De ne várd, hogy örökké én fogom megmenteni a hátsód!
-Megértettem.

Odanyújtottam neki a kezem, hogy felsegítsem, azonban elszöryedt, mikor meglátta a véres jobb kezem.
-Mit csináltál vele?
-Összetörtem egy üveget. Semmiség -lódítottam. Semmi köze hozzá.
-Mutasd -vette a kezébe az enyémet, mire felszisszentem.
-Bocsi -mondta rögtön. Óvatosan megvizsgálta, majd a két kezét az enyém köré kulcsolta, lehunyta a szemét, mint aki rettenetesen koncentrál.
Aztán az történt, amiről soha nem gondoltam volna, hogy meg fog történni a viadalon.

Scott karján az erek elfeketedtek, és úgy nézett ki, mintha valami végigáramlott volna bennük. Közben a kezemben lüktető fájdalom egyre csökkent. Ekkor ébredtem rá, mit csinál. Elveszi a fájdalmamat.
Őszinte csodálattal néztem végig, ahogy a fájdalom a kezemből Scott karjába vándorol át. A fiú végül elengedte a kezem, és pedig meglepetten mozgattam meg a már egyáltalán nem fájó végtagomat.

-Oké, ez egyértelműen pluszpont -mondtam, még mindig lenyűgözve.
Scott nem válaszolt, csupán a szemében csillant valami reményszerűség. Valami, ami belőlem már rég kiégett.
-Akkor... Tudsz valami helyet, ahol megaludhatunk?
Elgondolkodtam.
-Van itt egy barlang nem túl messze. Egy lesz nehéz, a lemászás. De megoldjuk.
Ekkor újra lenyújtottam neki a kezem, mire Scott egy hálás tekintettel az arcán, belekapaszkodott, és felhúzta magát.

.o0O0o.

A nap már jócskán lement, mire odáig elvergődtünk, és sikerült lemásznunk mindkettőnknek. A csapdákat szerencsésen elkerültük, és Scott állapotához képest aránylag gyorsan eljutottunk a barlanghoz.
Éppen egy kis kaját próbáltam kihalászni a táskámból, mikor meghallottam Panem himnuszát. Ez pedig csak egyetlen dolgot jelenthetett.

Leültem a barlang szájához, és az eget kezdtem fürkészni. Néhány pillanaton belül meg is jelent a címer. Scott is odakúszott mellém.
Theo arcát nézve elöntött a düh. Aztán jött Lydia. A dühöm pillanatok alatt elpárolgott, helyét pedig átvette... Az üresség.
A kép nem volt színes, mégis látni véltem Lydia kedélyesen csillogó, smagardzöld szemét és eperszőke haját.
Aztán a himnusz véget ért, a kép pedig eltűnt. Én pedig akkor realizáltam, hogy nagy valószínűséggel ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam Lydia arcát.

Scott együttérzően pillantott rám.
-Akkor ezért mászkálsz céltalanul az erdőben.
Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudtam.
-Nem akarok beszélni róla -mondtam, majd odébbmásztam a barlang szájától.
-Szeretted? -kérdezte csendesen Scott.
Ránéztem. Abba az egy pillantásba próbáltam belesűríteni mindent. Minden érzést, minden szót, tényleg mindent.
-Te jó ég -motyogta Scott -sajnálom, Stiles.

-Mostmár mindegy -válaszoltam csendesen -Mint mondtam, nem szeretnék beszélni róla.
Scott elnyúlt ott, ahol volt, gondolom nem akarta tovább nyúzni a lábát.
-Jó éjt, Stiles -mormolta.
Scott tényleg szeretne a szövetségesem lenni. Talán majd egyszer meghallgatom az ő verzióját. Hogy tudjam, hová tegyem.
Talán Lydia tényleg rá célzott. Ezt már nem fogom megtudni.
-Jó éjt, Scott.
Aztán egy kis helyezkedés után sikerült elaludnom.