- Anya, én nem fogok vele összeházasodni! – kiabáltam rá, és idegességemben fel- alá kezdtem járkálni a teraszon.

- Kicsim, tudom, hogy most ideges vagy. – kezdte nyugodtan, de én közbeszóltam.

- Az nem is kifejezés! –mondtam gúnyosan, mire anyám felhorkant.

- Most azonnal fejezd be a hisztit! –üvöltött rám. – Ez a viselkedés nem hozzád méltó. – szidott le. Lehajtottam a fejemet, és mély levegőt vettem, hogy megnyugtassam magamat. Nem akartam anyával veszekedni, de ezt nem hagyhatom. Nem kényszeríthetnek bele egy házasságba, méghozzá egy érdekházasságba.

- Sajnálom. – suttogtam.

- Tudom, Kicsim, tudom. – anya mellém lépett, majd óvatosan megölelt. – Tudom, hogy ez most váratlanul ért, de nem szeretném, ha emiatt esetleg másként döntenél.

- Anya... - szóltam rá, majd eltoltam egy kicsit magamtól.

- Nem Maggie. – állított le, nemleges választ nem tűrő hangon. – Ez a cégünk érdeke is egyben. Apáddal rengeteg problémánk van mostanában, és ez segítene kilábalni belőlük. Ez nem csak a te érdeked. Fontos nekünk, hogy ez a házasság megvalósuljon. Nem mehet tönkre az, amit évek alatt felépítettünk.

- Hiszen nem is ismerem! – feleltem idegesen.

- Az nem számít. – vágta rá. – Rengeteg időtök lesz megismerni egymást. Robert december környékére tervezte az esküvőt, addig még rengeteg idő van.

- December? – hüledeztem. – Jézusom anya!

- Maggie, már mondtam, hogy fejezd be a hisztit!

- Andrew legalább tud róla?

- Hát persze, hogy tud. – mondta úgy, mintha valami hülyeséget kérdeztem tőle. – Hozzá mész feleségül, még szép hogy tud róla.

- És nekem mikor akartatok szólni? Egy nappal az esküvő előtt?

- Úgy terveztük, hogy ma fogsz róla tudomást szerezni. Ez az este több szempontból is nagyon fontos. –magyarázta. – Ma jelentettük be, hogy csatlakozol a vállalathoz, illetve Andrew ma fogja megkérni a kezedet.

- Hogy mi? Anya... Kérlek, mondd, hogy ez csak valami vicc. – szemembe akaratlanul is könnyek gyűltek. – Hiszen nem is ismerem.

- Maggie, hidd el, nagyon boldog leszel Andrew-val. – mondta anya, majd megsimította a kezemet. – Gyere, menjünk vissza a többiekhez. Már biztosan várnak minket.

- Menj csak egyedül. – elléptem mellőle, és hátat fordítottam neki. – Levegőzöm még egy kicsit.

- Rendben, de tíz perc múlva legyél bent. Hamarosan itt a lánykérés időpontja. – mondta, majd hallottam, hogy elindult vissza az épületbe. – És Maggie! – szólt vissza, mire megfordultam, felé néztem. – Ne hozz ránk szégyent! – ezt inkább parancsolta, mint sem kérte.

Anyám csatlakozott a partin részvevő emberek közé, én pedig nem bírtam tovább hangos zokogásba kezdtem. Leültem a kanapé karfájára, és a tenyerembe temettem az arcomat. Hogy lehettek erre képesek a szüleim? Érdekházasság? Egyszerűen hihetetlen. Egy szülőnek nem azon kéne lennie, hogy a gyereke minél boldogabb legyen azzal, akit saját magának talált? Milyen korban élünk, hogy megmondhatják, hogy kihez menjek férjhez? Hát éppen ez az, ehhez semmi közük. De sajnos nem tehetek ez ellen semmit. A cég fennmaradása függ ettől, és nekem kötelességem azt tenni, ami a legjobb. És jelen esetben ez az, hogy feleségül megyek Andrew Rigers-hez.

❁❁❁

Hajnali fél hat van. Itt ülök a szállodai szobámban, és a kikapcsolt tévét bámulom. Mióta hazaértünk a fogadásról nem bírtam abbahagyni a sírást. És az a bizonyos gombóc egyszerűen nem akar eltűnni a torkomból. Este a hatalmas vendégsereg előtt Andrew hivatalosan is megkérte a kezemet. Teljesen természetesen viselkedett, mintha már régóta egy párt alkotnánk. Én pedig próbáltam folyamatosan mosolyogni, miközben sorra fogadtuk a gratulációkat. És jelenleg itt virít a bal kezemen egy hatalmas gyémántgyűrű, aminek tetszenie kéne, de én valahogy ki nem állhatom. Egyetlen egyszer sem szóltam azóta a szüleimhez, pedig Ők nem is egyszer kezdeményeztek beszélgetést. De nekem nem volt semmihez sem kedvem. Andrew és én nem beszéltünk a kialakult furcsa helyzetről, amit tegnap este jobbnak is tartottam. De ma mindenképpen találkozni akar velem, hogy tisztázzunk néhány dolgot az elkövetkezendő közös életünkkel kapcsolatban. Közös élet. Az nem ember általában nem így képzeli el azt az időszakot, amikor megkérik a kezét, és éppen a legboldogabbnak kellene lennie. Mert én jelenleg életem legrosszabb időszakán fogok túlesni. És ez egyáltalán nem túlzás.

Délelőtt tíz órára beszültük meg Andrew-val, hogy a szállodám előtt találkozunk, és majd a kávézóban megiszunk egy csésze kávét. Kicsit rendbe szedtem magamat, és úgy sminkeltem ki az arcomat, hogy ne látszódjon, hogy egy szemhunyásnyit sem aludtam. Felvettem egy krémszínű vászonnadrágot, hozzá pedig egy fehér hosszú ujjú inget, aminek az ujját felgyűrtem a könyökömig. Ehhez a tegnap este is használt magassarkúmat társítottam, és egy barna táskát. A hajamat egy laza, de elegáns kontyba kötöttem. Elindultam a hallba, ahol már az első pillanatban kiszúrtam Andrew-t. Hiszen igazán magas volt, és koromfekete haja összetéveszthetetlen volt. Mintha megérezte volna, hogy felé közeledem, megszakította a párbeszédet a recepciós lánnyal, és egyenesen rám nézett. Lassan elmosolyodott, én pedig akármennyire is próbáltam nem voltam ugyanerre képes. Mellé sétáltam, Ő pedig két puszival köszöntött.

- Jó reggelt! - köszönt kedvesen.

- Neked is! – válaszoltam eléggé rekedtes hangom, amivel magamat is megleptem. Gyorsan megköszörültem a torkomat, majd folytattam. – Akkor mehetünk? – biccentettem a kávézó felé.

- Persze. – bólintott, majd elindultunk.

Egy viszonylag eldugott részben ültünk le, és egy fiatal pincérlány azonnal odasietett hozzánk és felvette a rendelésünket. Mindketten egy feketekávét kértünk. Én azért, hogy egy kicsit feltöltődjek, Ő pedig gondolom így szereti. Az ujjamon lévő gyűrűt kezdtem el piszkálgatni, mert nem mertem belekezdeni ebbe a beszélgetésbe. Egész éjjel ettől rettegtem, de érzem, hogy ezen most túl kell esnünk.

- Nézd Maggie. – úgy látszik Ő volt kettőnk közül a bátrabb, és mert kezdeményezni. – Tudom, hogy most mit gondolhatsz rólam. De szeretném elmondani, hogy erről a dologról én is csak néhány hete szereztem tudomást.

- Én pedig tegnap este. – vetettem oda, de még mindig nem néztem rá. Csak tovább játszadoztam a gyűrűmmel, mintha valami iszonyat jó elfoglaltság lenne.

- Tudom, és sajnálom. – a hangján tisztán hallani lehetett, hogy igazat mondd. – Apám régóta ráállt arra az ügyre, hogy feleséget keressen nekem. Pedig nem szorultam rá, hidd el. Szóval beszélt a szüleiddel, Ők pedig meséltek apámnak rólad. A hallottak alapján igen szimpatikus lettél neki, hiszen Ő mindig is egy ilyen lányt képzelt el mellém. – itt elnevette magát, de aztán folytatta. – Ezután engem is beavatott a részletekbe.

- És te ezt jónak találod így? Nem zavar, hogy nem is ismersz?

- Maggie, én is ugyanúgy vagyok ebben a helyzetben, mint te. Minden ugyanolyan ismeretlen, és furcsa nekem. A tegnapi lánykérés pedig tudom, hogy nagyon váratlanul ért, és ezt is sajnálom, de a szüleink hajthatatlanok voltak.

- Te ezt komolyan gondolod kettőnk között?

- Az tény, hogy nem ismerjük egymást, de ezen változtathatunk. Már csak az a kérdés, hogy te mit gondolsz erről. Hiszen én nem akarok semmit sem rád erőltetni.

- Nagyon váratlanul értek a tegnap történtek. És egy részem még fel sem fogta, hogy mi történt. – mondtam, de próbáltam arra ügyelni, hogy ne kedvtelenítsem el Andrew-t, hiszen most már tudom, hogy Ő szeretné ezt a házasságot. Már csak az a probléma, hogy én egyáltalán nem. – Nem akarok egy hisztis fruskának tűnni, de szeretnék egy kis időt kérni tőled. –félve néztem rá, hiszen azt vártam, hogy ki fog akadni.

- Ez teljesen érthető. – bólintott. – De azért szeretném a kapcsolatot tartani veled. Főleg azért, hogy jobban megismerhessük egymást.

- Persze, ez rendben van. – elővettem a táskámból a névjegykártyámat, Ő pedig a zsebéből húzta elő a sajátját. Én átnyújtottam neki az enyémet, Ő pedig az övét nekem.

- És meddig maradsz itt Washington-ban?

- Holnap reggel utazom is vissza.

- Ilyen hamar? – kérdezte meglepetten. – Azt hittem, hogy lesz egy kis időnk az ismerkedésre.

- Sajnálom, de a bátyám hamarosan megnősül, és én vagyok az egyik fő szervező, tehát a leendő sógornőm totál kikészülne, ha most lemaradnék néhány dologról. – elmosolyodtam, mikor eszembe jutott Sierra legutóbbi kiakadása. Rémes volt.

- Nem gond. – biztosított róla. – Akkor majd megbeszélünk egy másik időpontot az esküvő előtt, hogy találkozzunk.

- Rendben. – bólintottam.

Hamarosan meghozták a rendelésünket, és mi elfogyasztottuk, miközben egyre több dolgot tudtunk meg a másikról. Tudom, hogy úgy indultam el erre a találkozóra, hogy semmi kedvem nem volt hozzá, de végül rájöttem, hogy Andrew igazán rendes. Biztosra vehetem, hogy hamarosan barátok leszünk. Bár kétlem, hogy ez elég lenne egy házasságban, de majd meglátjuk, hogy hogyan alakul a kapcsolatunk.

Anyáékkal este hétre foglaltunk asztalt egy közeli étterembe. Próbáltam velük úgy viselkedni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Többé-kevésbé sikerrel is jártam. Az étterembe érve az pincér az asztalunkhoz kísért, majd felvette az italrendelésünket. Egy kerek asztalnál foglaltunk helyet, viszont feszélyezett, hogy a szüleim ennyire bámulnak.

- És mondd csak Maggie. – kezdte apa. – Mit gondolsz Andrew-ról? – tette fel ugyanazt a kérdést, mint anyám tegnap este.

- Igazán rokonszenves. – válaszoltam ugyanazt, mint a múlt éjjel, mire anyám csak egy szigorú pillantást vetett rám. Egyből meghúztam magam.

- Kifejtenéd bővebben? – kérdezte gúnyosan anyám, majd beleivott, a zöld teájába.

- Ma találkoztunk. – meséltem nekik egy kissé kedvtelenül. – Sokat beszélgettünk. Nagyon aranyos volt, és közvetlen. Sajnos nem tudok mást mondani a vőlegényemről – ezt a szót szándékosan kiemeltem – jelenleg.

- Tudom, hogy igazságtalannak érzed ezt az egészet, de... - kezdett volna el magyarázkodni apa, mire anyám közbeszólt.

- Nem, Matt. Maggie tudja, hogy mi jó neki, illetve a vállalatnak. És én büszke vagyok rá, amiért helyesen döntött. – anya tudta, hogy mivel vehet rá bármire. És ezt most is kihasználta.

- Hát persze. – bólintottam megadóan.

- Nos, akkor lassan beszélhetnénk az esküvődről.

- Nem lenne még az egy kicsit korai? Hiszen Brian és Sierra a hónap végén kelnek egybe. Először legyünk túl egy esküvőn, utána jöjjön a másik.

- Ebben teljesen igaza van a lányunknak Eleanor. – helyeselt apám.

- Tudom, de Sierra mindent megoldott. – gúnyolódott. Tudom, hogy nem kedveli Sierrát, egy cseppet sem. Csak nem értem, hogy miért. Pedig eleinte nagyon boldog volt, a bátyám párválasztása miatt. – De én szeretnék mindenben részt venni a szervezésben Maggie esküvőjén. Már előre látom, hogy ez lesz a legfényűzőbb lagzi egész New Yorkban.

- New Yorkban lesz? – lepődtem meg. Azért az jó, ha az ember ilyen fontos információkat tud meg a saját esküvőjéről, nem de?

- Természetesen. – bólogatott hevesen. – Robert-tel már tisztáztunk néhány részletet. Decemberben esküvő, utána elmentek egy két hetes nászútra, Hawaiira. Miután visszaértetek beköltöztök Andrew lakásába, ahol majd boldog családként élhettek együtt.

Amint a jövőmet illető tervekről beszélt, félrenyeltem az üdítőmet. Fuldokolni kezdtem, mire apa sietett a segítségemre, és óvatosan a hátamat kezdte paskolgatni. A köhögésem egy idő után abbamaradt, de egyre rosszabbul érezte magamat. A fejem zúgott, és rettenetesen émelyegtem.

- Jól vagy, Kicsim? – kérdezte apa aggódva.

- Azt hiszem. – válaszoltam, majd köhögtem még egy kicsit. – Kimegyek a mosdóba és rendbe szedem magam.

- Ahogy gondolod.

Felálltam a székről, és a bejárat melletti mellékhelyiségbe indultam. Benyitottam, és örömmel vettem tudomásul, hogy rajtam kívül senki sem tartózkodik a helyiségben. A mosdóhoz léptem egy megnyitottam a csapot, és hideg vízzel megmostam az arcomat. Úgy éreztem, hogy ez sok lesz nekem, hogy én még nem állok erre készen. Hiszen húsz éves vagyok, Andrew pedig huszonnyolc. A korkülönbség még nem is számítana annyira, ha szeretném. De nem szeretem. Nem vagyok szerelmes belé. És úgy érzem, hogy nem is leszek.

Visszamentem a szüleimhez, és közöltem velük, hogy nem érzem valami jól magamat. Anya próbált maradásra bírni, miszerint ez az utolsó esténk, amit együtt tölthetünk, de valahogy ez most nem hatott meg. Vissza akartam menni a lakosztályomba, és az ágyamba fekve kiadni magamból minden szomorúságot. Mert már úgy érzem, hogy ez lassan felemészt. Apa persze azonnal hívta a sofőrt, hogy vigyen engem a szállodába. Így hát elbúcsúztam tőlük, hiszen holnap kora reggel indulok haza, így már nem tudunk találkozni.

❁❁❁

Tegnap este csak egy kiadós alvásra lett volna szükségem, de sehogy sem tudtam elaludni. Folyamatosan anya mondatai visszhangzottak a fejemben. Ő és Robert már megtervezték előre az életünket, nekünk egy kis választást sem hagytak. És ez az, ami a legjobban bosszant.

A gépem reggel hétkor indult, és tíz órakor már a Dallas ház felé tartottam a stoppolt taximmal. Nem akartam, hogy lássák rajtam, hogy valami bajom van, ezért próbáltam nem gondolni a Washington-ban töltött napjaimra. Bár ebben az sem segített, hogy Andrew eddig háromszor hívott, de én egyszer sem vettem fel. Hogy miért? Ez nagyon egyszerű. Akartam egy napot, távol a szüleimtől, Robert-től, és persze Andrew-tól, hogy lenyugodjak egy kicsit. Csak egy nyugodt napot szerettem volna, távol minden problémától.

Az autó leparkolt a már ismerős ház előtt, majd miután kifizettem a fuvart elindultam a ház felé. Tudtam, hogy Brian és Sierra még nincsenek itthon, mert reggel beszéltem vele telefonon. Azt mondta, hogy dél környékén érkeznek haza. Kicsit elhúzódott a kikapcsolódós hétvége. A telefonom abban a pillanatban pityegett, amikor éppen csöngettem volna. Előbányásztam a táskámból, és amint megláttam, hogy kitől jött, a már megszokott szorongó érzés kerített hatalma alá.

Anya: Remélem nyomós okod van arra, hogy miért nem veszed fel a vőlegényednek a telefont. De én, előre figyelmeztetlek Maggie kislányom, ne merj engem, és apádat cserbenhagyni. Remélem, minél hamarabb észhez térsz, és hamarosan beszélhetünk, főleg az esküvőt illető dolgokról. Légy jó!

A szemem azonnal könnybe lábadt, és hatalmas önuralomra volt szükségem, hogy nehogy leejtsem a telefonomat a kezemből. Anya mindig is tudott bánni a szavakkal, illetve az emberek érzéseivel. Nem érdekelte, hogy min, vagy kin kell átgázolnia, neki mindig győztesként kellett kikeverednie mindenből. A telefonomat visszaraktam a táskámba, majd óvatosan letöröltem egy könnycseppet az arcomról, és megnyomtam a csengőt. Sajnos ez rossz döntésnek bizonyult, mivel ismét rám tört a zokogás. És akárhogy próbáltam, egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Az ajtó kinyílt, és Cameron mosolygott rám, majd amikor meglátta, hogy sírok, szinte azonnal elképedt.

- Maggie, mi történt? – kérdezte aggódva.

Én nem válaszoltam, csak közelebb léptem hozzá, és szorosan átöleltem, pontosan úgy, mint az utazásom napján, a reptéren. Kellett valaki, aki ebben a pillanatban mellettem van, és támogat. És örültem, hogy jelen helyzetben ez az ember Cameron.

Kedves Olvasóim!

Megérkeztem a történetem kilencedik fejezetével. Remélem, hogy ez a rész is elnyerte a tetszéseteket.

Mivel ma van az őszi szünet utolsó napja – legnagyobb sajnálatomra -, ezért a fejezetek érkezésének a rendje visszatér a már megszokotthoz, vagyis SZERDÁN és VASÁRNAP kerülnek majd fel a részek minden héten.

Ha tetszett ez a rész, akkor nyomj egy vote-ot rá, vagy tudasd velem a véleményedet a komment szekcióban! Kellemes délutánt Mindenkinek!

Puszi: ღTündiღ