Cameron egyetlen szót sem szólt hozzám, mióta elindultunk hazafelé a buliból. Mondjuk mit is vártam tőle? Az ember felajánlja neki a segítségét, mire Ő ok nélkül visszautasítja. Miután bementem a szobába, hogy beszéljek vele fogta magát, és engem kikerülve elhagyta a helyiséget. Egyből utánamentem, és láttam, hogy éppen búcsúzkodni kezdett a többiektől. Mikor mellé léptem csak flegmán odavetette, hogy a kocsiban megvár, és azzal el is hagyta a házat. Mindenki kérdőn nézett rám, mire én csak megvontam a vállamat. Cam leparkolt a családi ház előtt, majd leállította a motort, de nem mozdult, úgy, ahogy én sem.

- Nem akarom, hogy erről bárkinek is beszélj. – mondta parancsolóan, mint sem hogy kérte volna.

- Nem állt szándékomban. – mondtam ugyanolyan lekezelően, ahogyan az előbb Ő is beszélt velem.

- Remélem tisztában vagy vele, hogyha elszólod magad, akkor tudni fogom, hogy tőled tudták meg. – fenyegetett tovább, mire egyre idegesebb lettem.

- Befejeznéd vég ezt az idióta viselkedést? – kérdeztem teljesen kikelve magamból, mire csak nagyokat pislogott. – Ez a te dolgod. Elhiheted, hogy nem fogom elmondani az első embernek, akivel összefutok. Én nem olyan vagyok. – mikor befejeztem láttam az arcán, hogy rájött, az előző viselkedése egy kicsit sem volt velem szemben fair.

- Én csak... - kezdte volna a magyarázkodást, de félbeszakítottam.

- Te csak mi? Hm? Megint jön a már megszokott szöveg, hogy nem akartad ezt mondani? És, hogy csak kicsúszott? – kérdeztem, de nem válaszolt, csak lesütötte a szemét. – Gondoltam. – mondtam elkeseredetten, de magam sem értettem, hogy miért akadtam ki ennyire. Kinyitottam a kocsi ajtaját, majd a lehető legerősebben becsaptam magam mögött, és elindultam a ház felé.

- Maggie, várj már! – kiáltott utánam, de én mintha nem is hallottam volna folytattam az utamat a lakás felé. – Maggie! – próbálkozott ismét, de még mindig nem hatott meg. Már éppen nyitottam volna az ajtót, mire megragadta a csuklómat, és maga felé fordított. Meglepően közel voltunk egymáshoz, és ha nem veszekedtünk volna az előbb a testem talán másként reagált volna a közelségére, de jelen esetben csak haragot éreztem iránta. Hosszasan a szemembe nézett, majd végül megszólalt. – Sajnálom. – suttogta.

- Ennyi? – kérdezte meghökkenve, majd egy kicsit taszítottam rajta, hogy legalább egy méter távolság legyen köztünk.

- Nem akartalak megbántani, én komolyan sajnálom.

- Cameron, engem ez már nem is érdekel. – mondtam lemondóan. – Ha azt akarod, hogy állandóan veszekedjünk, akkor szólj, és nem erőltetem azt, hogy jó legyen a kapcsolatunk. Nem fogok késztetést érezni eziránt, ha te egyáltalán nem akarod.

- Nem erről van szó, Maggie. Hidd el, én nagyon is jóban szeretnék veled lenni. Jobban, mint gondolnád. – mondta, mire én egy pillanatra ledermedtem. Ezt most komolyan mondta? Nem, biztos csak félreértettem valamit. Időm sem volt ezen gondolkodni, mivel azonnal folytatta a magyarázkodást. – De nem lehet, sajnálom. Tudom, hogy sokszor egy hatalmas idiótaként viselkedek veled, de ez nem ellened irányul, higgy nekem.

- Hát persze, hogy nem. – nevettem el magam kínomban.

- Tényleg sajnálom, hogy megbántottalak, nem volt szándékos. Csak elég rossz napom van. – mondta letörten, majd leült a ház előtti lépcsőre, és feszülten beletúrt a hajába. Egy pillanatra haboztam, majd végül leültem mellé.

- Figyelj, ha kell valaki, akivel beszélni szeretnél, akkor én itt vagyok. – mondtam halkan, de nem néztem rá, csak az előttünk lévő autót, és a teljesen kihalt utcát bámultam.

- Tudom, hogy mindent hallottál, amikor Sofiával beszéltem. És azt kívánom, hogy ez bárcsak ne lenne így.

- Nem akartam hallgatózni. Csak hallottam, hogy ideges vagy, és én... - nem is tudtam, hogy mit mondjak. Most mondjam ki azt, amit gondoltam? Cameron kérdőn nézett rám, én pedig lehunytam a szememet, és a másik irányba néztem, végül halkan folytattam. – aggódtam.

- Értem? – hangjában hallható meglepettséget nem tudta leplezni.

- Nem Sofiáért, te idióta. – mondtam ingerülten. – Szerinted kiért? – nem hagytam, hogy válaszoljon, inkább próbáltam terelni a témát. – Hamarosan egy család leszünk. A testvéreink egybekelnek, és onnantól kezdve minden családi összejövetelen összefutunk majd.

- Nem értem, hogy ez most, hogy jött ide. – nevette el magát most először mióta eljöttünk a buliból.

- Úgy te nagyokos, hogy a családom része vagy mostantól. És én azt tanultam, hogy kiállunk a szeretteinkért.

- Szóval szeretsz. – ez nem is kérdésnek hangzott, hanem kijelentésnek.

- Komolyan csak ennyi jött le neked ebből? – néztem rá meglepetten, mire Ő is felém fordult.

- Maggie, hidd el, nagyon is értem, hogy miről beszélsz. – lassan elvigyorodott, majd folytatta. – Egyébként én is bírlak. – mondta nevetve, majd egy kicsit meglökött a vállával.

- Javíthatatlan vagy! – sóhajtottan drámaian, mire ismét csak nevetni kezdett.

❁❁❁

Minden ruhámat bepakoltam a bőröndömbe, és jelenleg Cameron-ra várok, aki készségesen felajánlotta, hogy elvisz a reptérre, mivel Brian bement elintézni valami papírt a munkahelyére, Sierra és Gina pedig elindultak Phoenixbe, hogy megrendeljék a tortát, a bátyám pedig később fog csatlakozni hozzájuk. Lecipeltem a bőröndömet a nappaliba, és láttam, hogy Cameron éppen a Gina által készített tojásrántottát tömi magába, miközben a telefonját nyomkodja. Idegesen néztem rá, majd egy nagyot löktem a bőröndömön, ami hangosan csattant, amint leesett az utolsó lépcsőfokról. A fiú ijedten kapta felém a fejét, és értetlenül nézett rám.

- Cameron, nyolc óra van, és gépen kilenckor indul. – kezdtem higgadtan, pedig elég ideges voltam. – Te pedig egy szál alsónadrágban reggelizel, miközben a telefonodat nyomkodod. – itt csendben maradtam, hátha érti a célzást, és hamar megreggelizik, elkészül, és már indulhatunk is. Aha, milyen szép is lett volna.

- És? – kérdezte, mintha az, amit mondtam a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Huh. – lassan kifújtam a levegőt, majd próbáltam higgadtan kinyögni egy mondatot. – Szerintem hívok egy taxit. – mondtam, majd elindultam a telefonomért, ami az asztalon lévő táskámban volt.

- Most mi bajod? – értetlenkedett tovább.

- Cameron, ha lekésem a gépemet, akkor az anyám elevenen fog megnyúzni.

- Azért nem hiszem, hogy ilyen súlyos lenne a helyzet. – nevetett.

- Pedig elhiheted. – mondtam, majd tovább keresgéltem a telefonomban egy taxi társaság számát.

- Fejezd már be. – kapta ki a kezemből a telefont, majd maga mellé tette az asztalra. – Két perc és befejezem a reggelit, utána felöltözök, és már mehetünk is. Nem tudom, hogy mit vagy úgy oda. Nem szokásom késni.

- Gondolom. –morogtam, majd mit sem törődve Cameron-nal huppantam le a kanapéra, majd bekapcsoltam a tévét, hogy elfoglaljam magamat addig, amíg ez a félkegyelmű elkészül.

Jól tettem, hogy találtam magamnak valami elfoglaltságot, mivel Cameron majdnem fél kilencig tollászkodott. Már ott tartottam, hogy gyalog indulok el a reptérre, amikor Cameron lesietett az emeletről, majd a lépcső előtt lerakott bőröndömet felkapta, és az ajtó felé indult. Kérdőn néztem felé, mire visszafordult a bejáratból.

- Na, mi van? – kérdezte szemtelenül vigyorogva. – Talán le akarod késni a gépedet? Nem hiszem, hogy anyukád odalenne ezért, de nekem mindegy. Legalább nem leszek egyedül.

- Fhu, te! – morogtam, majd kikapcsoltam a tévét, felkaptam a táskámat az asztalról, és elindultam a kijárat felé.

Cameron-t kikerülve indultam el az autó felé, de még hallottam, hogy jól szórakozik azon, hogy ideges vagyok. Kinyitotta az autó zárját, én pedig beszálltam a már megszokott anyós oldalra. Cameron berakta a bőröndömet a csomagtartóba, majd beült a volán mögé. A karomat összefontam a mellkasom előtt, és az ablak felé bámultam. A szemem sarkából láttam, hogy Cameron elvigyorodik, és végül elnevette magát.

- Aranyos, amikor morcos vagy. – mondta röhögve.

- Fogd be Dallas. – morogtam.

- Jaj, ne már Mags. – mondta hízelgően. Most lepődtem meg igazán. Még senki sem hívott ezen a becenéven.

- Mags? – kérdeztem vissza meglepetten, de nem tudtam megálljt parancsolni az előtörő mosolyomnak sem.

- Igen. – bólintott. – Mags. Szóval örülj magadnak. Cameron Dallas saját becenevet adott neked. – mondta szemtelenül. – Becsüld ezt meg, nem sokan járnak így.

- Akkora egy tuskó vagy. – mondtam nevetve, miközben vállba könyököltem.

- Komolyan mondom, nem értelek. – kezdte, majd hirtelen csendben maradt, amíg kihajtott az útra. – Akármilyen szép dolgot mondok neked te mindig csak sértegetsz. Nem teszel jót az önbizalmamnak.

- Hát Cameron sajnálom, de az élet nem mindig igazságos. Szokj hozzá! – nevettem rajta.

Cameron már éppen válaszolni akart, de megakadályozta ebben a telefonom hangos csörgése. Elnézést kértem, mire csak bólintott jelezve, hogy vegyem csak fel, nyugodtam. Előhalásztam a telefonomat a táskámból, aminek a kijelzőjén anya mosolygós arca, illetve neve villogott. Mély levegőt vettem, majd fogadtam a hívást.

- Szia, Anya! – köszöntem vidáman.

- Úton vagy már? – kérdezte lényegre törően, köszönés nélkül.

- Most megyek a reptérre. Kilenckor indul a gépem.

- Rendben. – mondta, majd elhallgatott egy pillanatra, de végül folytatta. – Apádnak és nekem lesz egy hosszabb megbeszélésünk ma, így nem tudunk kimenni eléd a reptérre.

- Nem gond. Mondd a címet, és hívok majd egy taxit. – próbáltam úgy kinyögni ezt a mondatot, mintha nem esett volna rosszul, hogy egy megbeszélés fontosabb a lányuk érkezésénél.

- Üzenetben elküldöm. – vágta rá gyorsan, és a hangjából kivettem, hogy örül annak, hogy nem problémáztam. – Este eléd megyünk a hotelbe, és majd együtt megyünk az ünnepségre. A ruhádat már felvitettem a neked lefoglalt szobába, gyönyörű leszel benne.

- Akkor este találkozunk.

- Igen. Légy jó! – mondta, majd bontotta a hívást.

Egy ideig még a fülemnél tartottam a telefont, mintha vártam volna valamire. És igazándiból vártam. Arra, hogy kimondjon egy szót, amit eddig talán egyetlen egyszer mondott nekem. De most sem tette. Mindig is távolságtartó marad az én legnagyobb bánatomra. Erőt vettem magamon, és a telefont elemeltem a fülemtől, és visszahelyeztem a táskámba. Cameron felé pillantottam, aki ekkor felém fordult, és aggódva nézett rám.

- Minden rendben?

- Persze. – bólintottam, bár ez egyáltalán nem volt igaz.

Az ablak felé fordultam, ezzel jelezve Cameron-nak, hogy nem szeretnék most beszélgetni. Senki előtt nem akartam gyengének tűnni. Cameron megértette, éppen ezért az út további részében nem szóltunk egymáshoz. Ő a vezetésre koncentrált, én pedig a mellettünk elhaladó autókat néztem.

Cameron leparkolt a repülőtéri parkolóban, majd mielőtt kiszállt volna felvette a fejére egy katonai mintás sapkát, ami pontosan illett a fekete pólójához, és a sapkájával megegyező mintájú nadrághoz. Ez a tárgy, illetve a napszemüveg fontos kiegészítőként szolgáltak az életében, legalábbis tudomásom szerint. Miután kiszálltunk megfogta a bőröndömet, és egy szó nélkül elindult az épületbe. Követtem addig, amíg a váróterembe nem értünk. Ott lerakta a bőröndömet, és csendben megállt mellettem, és levette a napszemüvegét. Elmentem a recepcióhoz, és bejelentkeztem a rendszerbe. Visszasétáltam Cameron mellé, aki még mindig ugyanott állt a csomagom mellett. Éppen szólásra nyitotta a száját, amikor a hangosbemondóban bemondták, hogy a járat, amire várok hamarosan elindul. Óvatosan Cameron-ra pillantottam, aki meglepetésemre mosolygott.

- Nos... Köszönöm, hogy elhoztál. Kedves volt tőled. – kezdtem bele a búcsúzkodásba, mit ne mondja elég gyatrán.

- Ez csak természetes. – bólintott. A hangosbemondó ismét megszólalt, szóval ideje volt indulnom. – Akkor jó utat! Érezd jól magadat! – mondta, és feszengve megvakarta a tarkóját. Egyikőnk sem tudta, hogy most lepacsizzunk, vagy esetleg puszit adjunk a másiknak, vagy maradjunk a szimpla ölelésnél. Nem akartam rámenősnek tűnni, de közelebb léptem hozzá, és átöleltem a derekát. Kicsit megleptem, mert egy ideig csak mozdulatlanul állt, de aztán hirtelen kapcsolt, és kezeit a vállam felett fűzte össze.

- Úgy lesz. – válaszoltam még az előbb mondott mondatára, mire egy kicsit szorosabban tartott. Nem akartam megszakítani ezt a pillanatot bármennyire is volt furcsa ez a helyzet.

Lassan eltoltam magamtól Cameron-t, és felnéztem az arcára. Szerintem azt a vigyort, ami kiült az arcára talán még jövő karácsonyra sem lehetne levakarni onnan. Ez persze engem is mosolygásra késztetett. Szóval mielőtt még meggondolom magam, és itt maradok vele ölelkezni – ami valljuk be nem volt olyan rossz mulatság -, fogtam magamat és hátat fordítottam neki, majd megfogtam a bőröndömet, és elindultam a kapuhoz, ahonnan egyenes út vezet a repülőgép felé. Becsekkoltam, a csomagomat is leadtam, majd egy utolsó pillantást vetettem arra a helyre, ahol az előbb Cameron-nal álltam. Ő még mindig ott, és egyenesen engem nézett. Elmosolyodtam, majd intettem egyet neki, és tovább indultam. A többi utassal együtt felszálltam a gépre, ahol sikeresen egy ablak melletti helyre szólt a jegyem.

A kistáskámból elővettem a telefonomat, és a fülhallgatómat. A füleseket behelyeztem a fülembe, majd kényelmesen elhelyezkedtem a székembe. Az ablak felé fordultam, majd lehunytam a szememet. Ekkor eszembe jutott az a pillanat, amikor baromi szerencsétlenül megöleltem Cameron-t. De nem is érdekel az, hogy hogyan jutottunk el odáig. A lényeg az, hogy ez az egyetlen ölelés olyan érzelmeket váltott ki belőlem, mint még soha semmi. Bár minden erőmmel azon voltam, hogy ezeket elnyomjam magamban jó mélyen, magamban még is tudtam, hogyha ismét találkozunk a furcsa érzéseim ismét csak a felszínre fognak törni. Végül is jól jön ez a néhány nap pihenő. Lesz időm kiverni a fejemből ezt a bolondságot. Nem érezhetek semmit sem iránta, egyszerűen nem szabad.

Kedves Olvasóim!

A mai nap folyamán megkaptam második díjamat erre a történetre. Szintén nagyon hálás vagyok érte, mint ahogyan az előzőért is. Köszönöm Neked, naomilovescam ❤️

Szabályok:
- Olvasd el annak a könyvét, akitől kaptad.
- Tedd ki a szabályzatot.
- Írj 10 dolgot magadról.
- Jelölj meg 10 embert a díjra.
- Tegyél fel nekik 10 kérdést.
- Válaszolj 10 kérdésre.

10 tény magamról:
- Na egy nagyon 'szekszi' trikót kaptam a barátnőmtől, aki egyenesen Dublinból hozta nekem. Annyira jól nézki. IMÁDOM!
- Miközben ezt írom Shawn Mendes: Kis In Love című dalát hallgatom.
- Álmos vagyok.
- Szeretem az oreót.
- „But I don't ever wanna grow up!"
- Voltam Leiner Laura: Valahol című könyvének megjelenés előtti megjelenésén.
- Piros a körmöm, de most át akarom festeni.
- Új telefont kapok.
- Mondjuk, csak az előzőt cserélik ki újra, de mindegy.😅
- Utálom ezeket a tényeket írni magamról.😬😂

10 válaszom:
- Hogy ismerted meg a Magcon-t?
Huh, nem igazán emlékszem rá. De azt hiszem, hogy a barátnőm mesélt nekem Cameron-ról, én pedig rákerestem. Ezután megtaláltam a bandát, és egyre többet nézegettem őket. Íme nagy Magcon fanná válásom története.😂☺️

- Milyen a zenei stílusod?
Igazából zene terén mindenevő vagyok.😂
- Van példaképed?
Az anyukám.❤️
- Te tudod, hogy milyen felmenőkkel rendelkezel?
Nem igazán.😂
- Van valami a faladon?
Nem, még nincs.
- Ha kinézel az ablakodon, akkor mit látsz?
Nincs ablakom, csak egy erkélyem, ami pont a szomszédom házának oldalára néz.
- Történt veled valami 2k16-ban?
Igen, rengeteg minden.😬
- Mit vársz 2k17-től?
Ugyanazt, amit 2016-tól vártam, csak nem igazán teljesült be.
- Várod már a karácsonyt?
Igen, mivel az egyik kedvenc ünnepem.😍
- Hova költöznél el szívesen?
Mindig is meg akartam tudni, hogy milyen lehet külföldön, egy nagyvárosban lakni, szóval szívesen megnézném Londont, Párizst és az ehhez hasonló városokat, de abban nem vagyok biztos, hogy oda is költöznék.

Szóval így a végén még egyszer nagyon köszönöm a díjat. Remélem tetszett ez a rész, pénteken hozom a 8. fejezetet. Szép estét Nektek!

Puszi: ღTündiღ