Fogalmam sem volt, hogy mennyire kell kiöltözni, vagy esetleg egyáltalán nem kell. Sajnos voltam olyan okos, hogy ezt a kis apró tényezőt elfelejtettem megkérdezni Cameron-tól. De mindegy is. Nem akartam túlzásba esni, ezért csak egy fekete és fehér csíkos háromnegyedes nadrágot vettem fel, amihez egy halvány rózsaszín kötött felsőt, illetve egy hasonló színű magas sarkút választottam. Egy hosszú, mindenféle apró kis dolgokkal teli nyakláncot akasztottam a nyakamba, és egy kicsi fülbevalót helyeztem a fülembe. A hajamat kiengedve hagytam, hiszen most nem sok időm lett volna vele foglalkozni. A sminkelést sem vittem túlzásba. Egy kis szempilla spirálozás után, felfestettem egy nem olyan erőteljes vastagságú tusvonalat, majd a kedvenc vattacukor illatú parfümömből fújtam néhányszor magamra. Az íróasztalomon lévő fehér táskámba beletettem a telefonomat, a szájfényemet, illetve egy kis zsebtükröt, és persze az elengedhetetlen kiegészítőt, amire mindig szükség van, a zsebkendőt. Szóval, miután teljesen késznek nyilvánítottam magamat felkaptam a táskámat az asztalról és elindultam a nappaliba, ahol a megbeszéltek szerint Cameron már vár rám.

Lassan sétáltam lefelé a lépcsőn, egyenesen a földszintre, és még le sem értem, de láttam, hogy Cameron elég idegesen nyomkodta a telefonját a kanapén ülve. Gondolom hallotta a cipősarkam kopogásának hangját, mivel egy pillanatra elszakította a tekintetét a mobiljáról. Végigvezette a tekintetét rajtam és közben halványan elmosolyodott, majd amikor találkozott a tekintetünk az előző kis mosoly most a kétszeresére nőtt. Ezzel az idióta vigyorával engem is mosolygásra késztetett. Az idilli pillanatunkat – már ha ezt annak lehet nevezni – a telefonja hangos csipogása szakította meg. Cameron megszakította a szemkontaktust, és a telefonját kezdte el nyomkodni, amíg én inkább folytattam az utamat a nappali felé. Mellé léptem, mire Ő a lehető leggyorsabb módon zsebébe süllyesztette a telefonját, majd egy szó nélkül elindult az ajtó felé. Fogalmam sincs, hogy mi lelte ebben a pillanatban, de remélem, hogy az undok Cameron korszak nem fog egész éjszaka tartani. Leakasztotta az autó slusszkulcsát a helyéről, majd kinyitotta az ajtót, közben pedig hátrébb húzódott, ezzel engem előrébb engedve.

-          Hölgyeké az elsőbbség. – motyogta, majd az ajtó felé mutatott.

-          Kösz. – mondtam ugyanazon az unott hangnemben, amiben az előbb Ő is beszélt hozzám.

Kiléptem a házból, és Cameron-nal a nyomomban elindultam a szemben lévő fekete telepjáró felé. Lassítottam a lépteimen, mire a mögöttem haladó fiú gondolom nem számított, így hát elég rendesen nekem ütközött. Tőle meg nem szokott módon szitkozódni kezdett, én pedig összevont szemöldökkel fordultam hátra, így szembe álltam vele.

-          Befejeznéd végre?

-          Én fejezzem be? – kérdezte meglepetten. – Megálltál előttem

-          Rohadtul gyerekes vagy, csak megjegyzem. – vetettem oda neki, majd folytattam az utamat az autó felé, majd beszálltam a járműbe.

Cameron egy ideig még egy helyben állt, majd hirtelen megindult az autó felé, és beült a volán mögé. Bekapcsoltuk a biztonsági öveket, Cameron sebességbe tette az autót, és kihajtott az útra. Mivel még mindig játszotta a sértődött idiótát, inkább nem is foglalkoztam vele, az ablakon át bámultam a házakat, amelyek mellett elhaladtunk. Az út szinte egy örökkévalóságnak tűnt, így megkockáztattam, hogy egy kis útbaigazítást kérek a kicsit sem jókedvében lévő Cameron-tól.

-          Öhm. – kezdtem, de Ő mintha nem is akart volna velem foglalkozni, csak az utat bámulta. – Messze vagyunk még?

-          Mindjárt ott vagyunk. – felelte szűkszavúan.

-          Oké. – mondtam, de mintha nem elégedtem volna meg a válaszával még mindig Őt néztem. Eddig meg sem néztem, hogy mit is visel. Egy V kivágású szürke pólót, és egy szintén szürke szaggatott farmert, végül egy fehér edzőcipőt. Mit ne mondjak, elég lazára vette az öltözködést.

-          Mi van? –fordult felém hirtelen, és mit ne mondjak a hangjában nem volt semmi kedvesség.

-          Mi lenne?

-          Miért bámulsz?

-          Talán nem szabad rád nézni, vagy mi? – kértem ki magamnak.

-          Nem tudnál egy normális választ adni, ahelyett, hogy folyamatosan visszakérdezel? – flegmázott tovább.

-          Nem? – kérdeztem ismét, és egy kicsit elnevettem magam.

-          Istenem! – sóhajtott, majd végül Ő is elnevette magát. Azt hiszem sikerült megtörni nála azt a bizonyos jeget. – Az idegeimre mész.

-          Jaj, ne! – tettem meglepettséget. – Pedig olyan jól szórakoztam. – nevettem a végére.

-          Azt vettem észre. – mondta bosszúsan.

-          Éljen! – kiáltottam fel, mire Cameron meglepetten és egyben értetlenül nézett rám. – Visszatért a morcos Cameron! Helló pajtás! – intettem neki egyet. – Üdv újra a fedélzeten! – vigyorogtam rá.

-          Te totál zakkant vagy! – röhögött ki.

-          Héj! – kiabáltam rá, majd ököllel vállba csaptam, de ő csak még jobban nevetett. – Nem szeretem ezt a Cameron-t. Kérem vissza a régit.

-          Szóval azt mondod, hogy szeretsz? – kérdezte kaján vigyorral az arcán, mire én azonnal fülig pirultam, hiszen ez egyfajta elszólásnak számított. De válaszolni már nem válaszoltam, mivel Cameron leparkolt egy ház elé, ahol már több autó is állt, majd leállította az autót. Kinyitottam az ajtót, majd hamar ki is pattantam a járműből. Megálltam, és vártam, hogy Cameron átérjen a túloldalról, hogy együtt induljunk a ház felé. – Ugye tudod, hogy a hallgatás beleegyezést jelent? – kérdezte még mindig vigyorogva miután mellém ért, mire csak megforgattam a szememet, és elindult a ház felé.

-          Nem Cameron, nem jelent semmit. – vetettem oda neki, mire csak elnevette magát.

-          Jaj, legalább magadat ne álltasd!

-          Akkora egy fogyatékos vagy ma Dallas, hogy az már hihetetlen. – mondtam lemondóan, hiszen tudtam, hogy ezt a témát addig fogja boncolgatni, amíg valamilyen módom be nem ismerem, hogy igaza van. Pedig nincs. Egyáltalán nincs. Még csak nem is kedvelem. Egy kicsit sem.

Ismét elnevette magát, majd mikor az ajtó elé értünk mellém lépett, majd áthajolt előtt és megnyomta a csengőt. Ez így rendben lett volna akkor, ha visszafelé dörgölte volna a kezét a melleimhez. Rácsaptam a kezére, mire Ő elmotyogott egy „Bocsi!" –t, és ezzel lezártnak tekintette a dolgot. Nem hogy még idióta, de még egy perverz is. Az eszem megáll. Mielőtt még ott helyben megvertem volna az ajtó kinyílt, és meglepetten konstatáltam, hogy ezek szerint Madison vette át Nash helyett a házigazda szerepét.

-          Sziasztok! – köszönt kedvesen, majd megölelte Cameron-t, végül pedig engem is. – Annyira örülök, hogy te is eljöttél. A többiek már nagyon meg akarnak ismerni, mióta megtudták, hogy néhányunkkal találkoztál már. Cameron-nak végre egy jó ötlet pattant ki abból az okosnak nem mondható fejéből. – mondta, majd elnevette magát a saját poénján, mire Cameron csak morgott egyet.

-          Imádom, amikor ilyen kedves vagy Madison, komolyan. – mondta ismét a mai napon tőle már megszokott hangnemben, majd Madison mellett elsétálva bement a házba. A lány kérdőn nézett rám, mire csak legyintettem egyet.

-          Szerintem megvan neki. Egész nap ilyen volt, abból gondolom. – mondtam vigyorogva, mire Madison elnevette magát.

-          Oh, akkor már mindent értek.

Madison beljebb tessékelt a házba, ahol meglepetésemre nem csak egy-két ember, hanem több tíz ember tartózkodott. Nos, azt tudni kell rólam, hogy nem kedvelem a tömeget. Mindig is volt valami, ami irritált abban, hogy egy ilyen közegbe merészkedjek. Egészen idáig, húsz éves koromig sikerült kibírnom úgy, hogy csak egyetlen buliban volt eddig részem, és azon is csak tíz percig maradtam, mert nem bírtam azt a pörgést, ami ott folyt. Kicsit megtorpantam, ami fel is tűnt Madison-nak, és aggódva nézett rám.

-          Minden rendben?

-          Aha, persze. – bólogattam hevesen. Egy ideig még aggódóan fürkészte az arcomat, mire elnevettem magam. – Komolyan. Nincs semmi bajom. Csak nagy a tömeg, ennyi. Nem iszunk inkább valamit?

-          Igen, összegyűltünk egy páran. – mosolyodott el, majd megragadta a kezemet, és átráncigált a tömegen. – De hidd el, jól fogod érezni magad. Na, de gyere! Igyunk akkor valamit!

Megadóan bólintottam, és hagytam, hogy tovább terelgessen az emberek között. Végül a konyhában öntött nekünk valami italt, bár megmondtam neki, hogy nem vagyok oda a piákért, Ő ragaszkodott hozzá, hogy az este folyamán legalább ezzel a kis pohárkával igyak egy kis alkoholt. Nem akartam megbántani, ezért beleegyeztem. Mindketten egy-egy bordó műanyagpohárral a kezünkben csatlakoztunk Cameron-hoz és a bandájához, akik a nappaliban ültek, és valamin nagyban nevettek. Jack felfigyelt barátnője érkezésére, ezért mellé sietett, majd egy diszkrét csókot adott neki. Miután elhúzódott a lánytól halványan rám mosolygott, majd üdvözlésképpen Ő is megölelt.

-          Szia, Maggie! – köszönt, miután elengedett, és még mielőtt válaszolhattam volna megjelent egy kicsikét spicces állapotban a kedves házigazda, aki mellém lépett, átkarolta a vállamat, és szorosan magához húzott.

-          Maggie! – mondta a nevemet vigyorogva. – Hát téged mi szél hozott erre?

-          Cameron-nal jöttem.

-          Ó, akkor már mindent értek. – bólintott, majd elengedett. – Bocs haver, akkor tiéd a nő. – vetette oda bűnbánóan Cameron-nak, mire a fiú értetlenül nézett rá.

-          Kicsit túlzásba vitted a piálást Grier. – rázta nevetve a fejét Cameron. – Pedig még csak fél hét van. Mi lesz veled később?

-          Velem ugyan semmi. Úgy érzem, hogy ez lesz életem egyik legjobb estéje. – vigyorgott, majd rám kacsintott, mire a többiek, akik a szobában voltak hangos nevetésben törtek ki, nekem pedig ezerrel égett az arcom.

-          Nash, állj már le! – szidta le Madison. – Zavarba hozod Maggie-t, és lejáratod saját magadat. Inkább menj, és igyál egy pohár vizet! Attól hátha egy kicsit kijózanodsz.

-          Jaj, Madison. – duzzogott. – Elrontod a szórakozásomat. – mondta, majd se szó se beszéd elindult a konyha felé ott hagyva minket.

-          Nash, ma igazán jó passzban van. – mondta nevetve egy szőke hajú srác.

-          Nem tudom, hogy miért itta le magát ennyire, de megyek és beszélek vele. – mondta Cameron, majd kiürítette a pohara tartalmát, és Nash után indult a konyha felé.

-          Gyere, Maggie. – mosolygott rám Shawn. – Csatlakozz hozzánk.

-          Oké. – mondtam, majd elléptem Madison-ék mellől, és leültem a szöszi srác mellé, ahol az előbb Cameron ült. A táskámat ledobtam magam mellé a földre, majd a mellettem ülő személyre sandítottam. A fiú rám mosolygott, majd a kezét nyújtotta.

-          Jack Johnson. – mutatkozott be.

-          Maggie White. – fogadtam el a kezét, majd megráztam.

-          Örülök, hogy végre megismerhettelek. Cameron és Brian már rengeteget meséltek rólad.

-          Igazán? – kérdeztem kicsit félve, hiszen ha Cameron mesélt valamit rólam, akkor abból nem jövök ki valami jól.

-          Igen, de ne aggódj. Csak szépet, és jót, semmi olyat, ami rossz fényben tüntetne fel téged. Még Cameron sem. – nevette el magát.

-          Ennek kimondottan örülök. – mosolyodtam el.

-          Na, de akkor itt az ideje a bemutatkozásnak. – mondta kicsit hangosabban a kelleténél, majd felpattant a kanapéról egy sötétbarna hajú srác, aki egy sárga bandanát viselt a fején. – Taylor Caniff vagyok! – intett egyet, és rám mosolygott.

-          Maggie White. – viszonoztam a gesztusát, és én is intettem neki.

-          Hayes Grier. – mondta egy srác, aki a szemét csak egy pillanatra szakította el a telefonjáról, hogy rám nézhessen. A szemszíne kísértetiesen hasonlított Nashére, szinte le sem tagadhatnák egymást. Ismét csak mosolyogtam, és bólintottam egyet. A nevemet már hallották, nem fogom olyan sokszor hangoztatni.

-          Aaron Carpenter. – villantotta rám az ezer wattos mosolyát egy ismét csak sötétbarna hajú srác, aki egy rózsaszín baseballsapkát viselt. Csak lazán intettem egyet, mire a mellette álló srác folytatta.

-          Matthew Espinosa, de csak Matt. – tájékoztatott a becézését illető dologról, mire csak bólintottam.

-          Carter Reynolds. – mutatkozott be az utolsó srác, akinek kissé kínai beütése volt így első ránézésre. Aztán kitudja, lehet, hogy az is.

-          Jól van. – mondta nagy lelkesedéssel Taylor, majd ismét felállt a heverőről, és a kis asztalon lévő piás üvegért nyúlt. – Most már mindenki ismer mindenkit. Akkor igyunk is erre! – mindenki poharába töltött egy kicsit – engem sem kihagyva -, majd folytatta a szónoklatát. – Ezt Maggie-re! Üdv a csapatban! – felém emelte a poharát, majd egy húzásra kiitta azt, ami benne volt. A többiek is ugyanígy tettek, míg én csak a számhoz emeltem, és éppen csak belekóstoltam a keserű utóízt maga után hagyó löttybe.

-          Ez elég ütős volt. – mondta fojtott hangon Madison, mire a többiek nevetni kezdtek.

Taylor nem elégedett meg ezzel az egy körrel, mert néhány percen belül egy újabb körben részesített mindenkit, kivéve engem, mert a lehető legilledelmesebben visszautasítottam. Hiszen a poharamban még mindig ott volt az előző kör maradványa, nem akartam, hogy feleslegesen újra töltsön nekem. Rajtam kívül persze mindenki ivott, és este tizenegy környékére már elég jó hangulatban voltak. Johnson folyamatosan valami fekete hajú csajról beszélt, aki állítása szerint csak a pénze miatt volt vele. Huh, úgy látszik, hogy Ő amolyan lelkizős részeg. Miközben Jack kiöntötte nekem a szívét, addig Shawn a következő turnéállomásáról beszélt, ahol a két Jack-kel együtt lép majd fel. Nem is tudtam, hogy énekelnek. Amint ezt szóvá tettem alaposan ki lettem osztva, hogy Johnson barátom nem énekel, hanem rappel. Igazából szerintem teljesen mindegy, de ezek szerint nekik nem. Fél tizenkettő környékén már nagyon kellett pisilnek, ezért megkérdeztem Madison-tól, hogy merre találom a mosdót. Nagyjából elmagyarázta, hogy merre találom majd pontosan az emeleten, mire én elindultam megkeresni. Mivel már egyre kevesebben voltak, így nem kellett átverekedtem magam a tömegen, hogy eljussak a lépcsőig. Megkapaszkodtam a korlátba, majd felsétáltam a lépcsőn. Nem volt nehéz megtalálnom a fürdőszobát, hiszen a lépcsővel pontosan szemben volt. Gyorsan elvégeztem a dolgomat, majd éppen visszaindultam volna a többiekhez, amikor meghallottam Cameron hangját a fürdőszoba melletti helyiségből. Óvatosan az ajtó mellé álltam, és mivel egy kicsit nyitva volt bekukucskáltam. Cameron és vele nagyjából egy magas szőke hajú lánnyal folytatott párbeszédet. Nem szokásom hallgatózni, de mivel Cameron hangjából kilehetett venni, hogy eléggé feszült, jobbnak tartottam maradni. Úgy látszik, hogy jelen helyzetben a kíváncsiságom győzött.

-          Sofia, engem ez már nem érdekel. Megmondtam, hogy hagyj békén. – mondta ingerülten Cameron.

-          Jaj, Drágám. – nevetett fel gúnyosan a lány, majd közelebb lépett Cameron-hoz és végigsimított a mellkasán. – Lehet, hogy te ezt mondtad, de a szerződés teljesen mást ír elő.

-          Nem érdekel a szerződés. Megmondtam, hogy nem folytatom ezt tovább.

-          És az engem hol érdekel, hogy te mit akarsz? – kérdezte gúnyosan, majd a kezét le sem véve Cameron-ról kezdte el körbesétálni a fiút, miközben a kezét végighúzta a fiú vállán, majd mikor ismét előtte állt az egyik kezét az arcára helyezte. Volt valami ezekben a mozdulatokban, ami miatt oda tudtam volna szaladni, és ellökni annak a ribancnak a kezét onnan, ahova éppen elkalandozott. – Bart is megmondta. Itt most a lesz, amit én mondok. Te írtad alá, és ezzel mindenbe beleegyeztél.

-          Egy hétig tart még ez az egész. Nem is értem, hogy miért vagy oda ennyire.

-          Nem kell, hogy így végződjön. – mondta mézes-mázosan. A táskájához lépett, majd előrángatott egy papírt. – Barttal már mindent átbeszéltem ezt, Ő is azt mondta, hogy a legjobb lenne, ha újra aláírnád. Mindenki jobban járna. Te is, én is, és persze Sierra is.

-          Sierrát hagyd ki ebből. – sziszegte idegesen Cameron, mire a lány csak elvigyorodott.

-          Én egyáltalán nem akartam ebbe belekeverni, de nem hagytál más választást. – meglobogtatta előtte a papírt mire Cameron egy állkapcsa megfeszült az idegességtől, de végül elvette a lánytól. – Gondold át. – mondta, majd a táskájáért nyúlt, és az ajtó felé indult.

Leblokkoltam. Tudtam, hogy most le fogok bukni, hogy végig hallgatóztam. Éljen! Pont ez kellett most nekem. Kicsit arrébb léptem az ajtótól, és úgy tettem, mintha éppen abban a pillanatban értem volta a helyiség elé. A lány – akit ha minden igaz Sofiá-nak hívnak kilépett a szobából, és egyenesen belém ütközött.

-          Mi a...? – kérdezte meglepetten. – Nézz már a lábad elé!

-          Öhm, sajnálom, nem volt szándékos. – makogtam össze-vissza, mire Ő csak fújtatott egyet, majd kikerült, és végül levágtatott a lépcsőn. Meglepetten néztem utána. Igazán kedves személyiség.

Az ajtó felé fordultam, és láttam, hogy Cameron azt a papírt olvasgassa, amit Sofia adott neki. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Valljak szint, és mondjam el, hogy mindent hallottam, hátha ezzel segíteni tudok rajta, vagy sétáljak el, és hagyjam, hogy egyedül küzdjön meg mindennel. Általában józan döntéseket tudtam hozni, de most nem tudtam, hogy mitévő legyek. Csak az vezérelt, hogy segítsek neki. Nem tudom, hogy most mit érezhet. Hogy miért ment bele valami szerződésbe, amitől ennyire ódzkodik most. Meg akartam tudni a rengeteg meg nem fogalmazott kérdésemre a választ, így hát fogtam magamat, és beléptem a szobába. Cameron ijedten kapta rám a tekintetét, és a szeméből mindent ki tudtam olvasni az érzéseivel kapcsolatban. Tehetetlenség. Már csak azt reméltem, hogy valahogy tudok segíteni neki, és remélem ezt hagyni is fogja.

Kedves Olvasóim!

A mai nap folyamán megkaptam az első díjamat erre a történetre. Nagyon örülök neki és elmondhatatlanul hálás is vagyok érte. Köszönöm Neked, Vandus0 ❤️

Szabályok:
- Olvasd el annak a könyvét, akitől kaptad.
- Tedd ki a szabályzatot.
- Írj 10 dolgot magadról.
- Jelölj meg 10 embert a díjra.
- Tegyél fel nekik 10 kérdést.
- Válaszolj 10 kérdésre.

10 tény magamról:
- Szeretek olvasni.
- Nem vagyok valami jó kémiából.
- Hamarosan találkozok a legjobb barátnőmmel, akit nem láttam szeptember óta, mert kiutazott Dublinba.
- Már elkezdtem dolgozni a harmadik történetemen.
- Az első történetem hamarosan megjelenik könyv formájában.
- Persze nem kiadattam, csak szimplán elvittük egy nyomdászhoz, aki elvállata, hogy elkészíti.
- És emiatt már nagyon izgatott vagyok.
- A húgom imádja Justin Biebert, és én is kezdem egyre jobban megszeretni.
- Viszont örök kedvencem akkor is Shawn Mendes marad.
- Apa mutatott egy zenét, és azóta azt éneklem megállás nélkül. Hallgassátok meg: LP: Lost on you.

10 válaszom:
- Rúgtál már be nagyon?
Nem, mert még életemben nem ittam egy kortynál többet.
- Foci vagy kosárlabda?
Igazából kosárlabdázni jobban szeretek, viszont a focit imádom nézni.

- Szoktál tesi órán dolgozni?Az attól függ, hogy milyen kedvem van éppen.
- Voltál már valamilyen koncerten?Pontosan most nem emlékszem az összes ilyen alkalomra, de abban biztos vagyok, hogy Irie Maffia koncerten voltam már Monoron.
- Chris vagy Dallas?Szerintem ez nem is kérdés. DALLAS.
- Van olyan tárgyad, amit mindig magaddal hordasz?
A jegyzetfüzetem, mert nem tudhatom, hogy mikor jut eszembe valami ötlet, ami muszáj azonnal leírnom.

- Plüssel alszol?Nem, de van egy micimackóm és egy másik macim a szobámban lévő fotelemben. Száműzve lettek.
- Édes vagy sós?
Édes.
- Hány éves vagy?
14, de decemberben töltöm be a 15-öt.
- Szereted a The Walking Dead-et? Hol tartasz benne?
Imádom, az egyik kedvenc sorozatom. Most várom a 7. évad következő részét. Sosem tartottam magamat valami nagy horror rajongónak, de ez a sorozat fantasztikus. DARYL az örök kedvencem.

Igazából a díjam ennyiből állna, mivel mostanában nem olvasok semmit sem Wattpadon így nem tudok senkit sem díjra jelölni. De még egyszer nagyon köszönöm a díjat Vandus0!

Mindenkinek további jó olvasást, és pihenést kívánok!

Puszi: ღTündiღ