Nem hittem a fülemnek. Ez nem lehet igaz. Csakis valami tévedésről lehet szó. Biztosan ez is csak egy rossz álom, amiből hamarosan felébredek, majd utána ismét minden a régi lesz. Nem akarom, hogy igaz legyen. Én... én csak... nem hiszem el, hogy éveken keresztül hazugságban éltem. Minden emlékem, minden egyes pillanat amit megéltem egy hazugság volt. A rengeteg dolog, amit azért tettem, hogy szeressenek és elfogadjanak hiába volt. Sosem akarták azt, hogy igazán a család része legyek. Ezért volt az a sok megpróbáltatás, megaláztatás és szenvedés. Mert egy züllött nő gyereke vagyok, akinek még az apja kiléte is ismeretlen. Egy igazi selejt. Ennek tekintenek csupán. Az anyám – vagyis a nő, akit eddig annak hittem -, az a személy, aki az eddigi életem során mindig minden tettemért csak megvetett, most itt áll előttem és sírva a bocsánatomért esedezik. A szívtelen nő, aki mindig is a saját érdekeit nézte, most a megbocsátásomért esdekel. Egyetlen árva szót sem tudtam kinyögni, mióta megtudtam az igazságot. Tehát a nagynéném, akinek eddig a létezéséről sem tudtam, az édesanyám. Mégis hogyan adhatnék nekik akármilyen választ, amikor még magamban sem tudom elrendezni a történteket. Sírtam, Anyám is sírt és még az Apám is. Nagyon is jól tudom, hogy nekik is nehéz ez, majdnem annyira, mint nekem. De nekik ott volt több mint húsz évük arra, hogy elfogadják a történteket. És így is nehezen birkóztak meg vele. Hát akkor én hogyan lennék képes erre, mindössze röpke tíz perc alatt?

A fejemet Cameron vállába temettem, eközben próbáltam rendezni mind a légzésemet, mind pedig a gondolataimat. Időre van szükségem, rengeteg időre. A fiammal és a szerelmemmel szeretnék lenni. Hiszen azon a megrázkódtatáson, amin az elmúlt napok során keresztül mentünk, kijár nekünk egy kis nyugalom. Ezért ennél többre ne számítsanak tőlem.

- Szeretném, ha most elmennétek. – mondtam határozottan a szüleimnek, mire Apám csak szomorúan nézett rám, anyám pedig ismét elsírta magát.

- Kislányom... - kezdte volna a tiltakozást, de leállítottam.

- Időre van szükségem. Mindez, amit elmondtatok az... igazából nem is tudom, hogy mit jelent számomra. Szeretném átgondolni, és ehhez az kell, hogy magamra hagyjatok. Szeretnék a kisfiammal és Cameronnal lenni. Erre van most szükségem. – közelebb bújtam Cameronhoz, Ő pedig egy apró csókot nyomott a fejem búbjára támogatásul. Meglepően hosszú ideig csend telepedett a szobára, amit végül Apám tört meg.

- Rendben, Kicsim. Ahogy szeretnéd. – bólintott.

Ezután mintha közelebb lépett volna felém, mire én ösztönösen jobban simultam Cameron oldalához. Értette a célzást, ezért bólintott egyet, majd miután elköszönt a bátyámtól elhagyta a kórtermet. Ekkor Anya felé néztem, aki még mindig könnyes arccal nézett rám. Sosem mutatta ki az érzelmeit. Sőt, eddig soha, egyszer sem láttam még sírni Őt. Bármilyen rossz dolog történt, Ő tartotta magát a jégkirálynő szerepéhez, és semmilyen érzelmet nem fejezett ki. És most sírt. Folyamatosan. A lényem egyik része átölelte volna, hogy elmondjam neki, hogy megbocsátok mindenért és ne szomorkodjon tovább. A másik része viszont azt akarta, hogy érezze át egy picikét is azt a fájdalmat, amit én elszenvedtem az évek során miattuk, az állítólagos szüleim miatt.

- Megértem, hogy most elküldesz. Azt is megértem, ha ezek után, nem akarsz minket többé látni. – mondta szipogva, miközben egy zsebkendővel törölgette az arcát. – De azt tudnod kell, hogy Apád és én nagyon szeretünk. Mindig is szeretünk. Pontosan úgy, ahogyan a bátyádat is.

Lenyeltem a feltörni készülő zokogásomat, és egy aprót bólintottam, jelezve, hogy értettem, amit mondott. Szipogott még néhányat, majd közelebb sétált az ágyamhoz. Óvatosan végigsimított a lábamon, ami takaróba volt bugyolálva. Vett egy mély lélegzetet, majd könnyes szemekkel Cameronra nézett.

- Vigyázz rájuk! – mondta halkan, én pedig lehunytam a szemeimet és utat engedtem a könnyeimnek.

- Úgy lesz, Asszonyom. – válaszolta Cameron illedelmesen.

Anyám hátat fordítva nekünk megölelte a bátyámat, aki ódzkodva, de felfogadta az ölelését. Ezután egy szó nélkül távozott, az Apám után. Miután becsukódott az ajtó, hangosan sírni kezdtem. Cameron és Brian alig bírtak megnyugtatni. Láttam rajtuk, hogy nem tudják, hogy mit tegyenek. És nem hagyhattam, hogy elhatalmasodjon rajtam a szomorúság és a bánat. Erősnek kellett lennem magam miatt is, de legfőként a fiamért. Akit még nem is láthattam. Mindvégig annyira rettegtem, hogy valami baj éri Őt. Hogy a korai szülés miatt, nem lesz egészséges. A dokktor úr az ébredésem után tájékoztatott, hogy nem kell aggódnom. A kisfiam egészségesebb nem is lehetne ilyen korban, és annak ellenére, hogy koraszülött igazán nagy és erős baba. A kisfiam születése az, ami elfeledteti velem mindazt a sok rossz dolgot, ami az elmúlt időszakban történt. Ő a mi kis angyalunk, aki fényt hozott az életünkbe. Mostantól a kisfiuk lesz számunkra a legfontosabb kincs a világon.

Valószínűleg elbóbiskoltam, mert amikor felébredtem a szobában sötétség honolt, csak a kis éjjeli lámpa fénye adott egy kis világosságot. A lámpa fénye megvilágította Cameron arcát, aki még békésen szunyókált mellettem. A fejemet a karján pihentettem, és így aludtam át a fél napot. Közel hozzá, az ölelésében. Elmosolyodtam, de a szememet nem tudtam róla levenni. Az arcát több napos borosta borította, a szemei alatti apró táskák arról árulkodtak, hogy neki is rémes napjai voltak. A haja a tőle már megszokott laza stílusban össze-vissza állt. Nekem mégis mindennél jobban tetszett. Hiszen itt volt mellettem, támogatott és szeretett. Ennél többet nem is kívánhatnék. Nem tudtam megállni, ezért egy apró puszit nyomtam állára, mire Ő halványan elmosolyodott. Tudtam, hogy ébren van, ezért hamar a tudomására hoztam az újonnan jött terveimet.

- Szeretném látni a kisfiunkat. – suttogtam neki, mire lassan kinyitotta a szemeit. Nagyokat pislogott, hogy hozzászokjon a szobában lévő fényviszonyokhoz, majd elmosolyodott.

- Azt hittem, már soha nem hozod szóba. – felelte incselkedve, mire megböktem az oldalát. Erre Ő közelebb húzott magához, és két kezével átölelte a derekamat. A fejünk így egy magasságban volt, és Ő csak vigyorgott. – Előtte kérek egy csókot.

- Tessék! – mondtam, miután egy apró puszit nyomtam a szájára. Cameron morgott egyet, mire elnevettem magam.

- Szeretsz velem játszadozni, mi? – húzta fél mosolyra a száját, de még mielőtt válaszolhattam volna, hamar lecsapott az ajkaimra.

Belemosolyogtam a csókunkba, majd a kezeimet a lehető legóvatosabban a nyaka köré fontam, Ő pedig kicsit felém dőlt. Egyik kezével végigsimított az oldalamon, utána a karomon, majd végül megállapodott az arcomon. A csókunkat egyetlen percre sem szakította meg, szinte levegőt is alig kaptam. Tettem egy aprócska kísérletet arra, hogy elhúzódjak, de Ő nem engedte. Kicsit feljebb akartam emelkedni, de amikor a csípőmet emeltem volna meg, nagy fájdalmat éreztem a hasam tájékán. Ijedten kapta a fájó részre, miközben felszisszentem. Cameron hirtelen elhúzódott tőlem, és aggódva nézett rám.

- Mi a baj? – kérdezte, miközben kapkodta a levegőt. Mindketten azon voltunk, hogy rendezzük a légzésünket, de én még mindig a hasamat fogtam. A fájdalom már elmúlt, de az emléke még mindig bennem van.

- A császármetszés helye. – húztam el a számat, Cameron pedig lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott. – Kicsit túl hirtelen mozdultam, azt hiszem.

- Ne haragudj, Bébi. Nem akartalak letámadni. Annyira sajnálom, hogy... - az ujjamat a szájára nyomta, ezzel elérve, hogy befejezze a felesleges sajnálkozást.

- Ne legyél bolond. Nem történt semmi baj. És egyáltalán nem bánom, hogy így letámadtál. – mondtam vigyorogva, mire elnevette magát, majd megrázta fejét.

- Annyira szeretlek. – jelentette ki mélyen a szemembe nézni, mire a szívem eszeveszett ritmusban kezdett verni. Hihetetlen, hogy még mindig ilyen hatással van rám.

- Én is téged. – feleltem mosolyogva, és egy apró csókot nyomtam a szájára.

Ezután elhúzódott tőlem, felállt az ágyról, majd miután megigazította a ruháit, elindult egy nővérért, aki az éjszaka közepén hajlandó lesz megmutatni nekünk a kisfiunkat. Röpke negyed óra után, Cameron karjára támaszkodva hagytuk el a szobámat. A nővér egyáltalán nem haragudott a késői sétáért, igazából megértette, hogy látni szeretnénk a fiunkat. Azt viszont kijelentette, hogy csak az üvegen keresztül nézhetjük meg, hiszen mégis csak éjszaka van és a babáknak pihenésre van szüksége. Nem mondom azt, hogy nem próbáltam megtenni mindent azért, hogy a nővér meggondolja magát, hiszen pontosan ezt tettem. De megígértette velem, hogy reggel küld a szobámba egy nővért, aki ismét elhoz a kisfiamhoz. Nehezen, de beletörődtem. A lényeg, hogy láthassam. Cameron már rengeteget mesélt arról, hogy hogyan is néz ki. Állítása szerint az orrán kívül mindenben rá hasonlít. De az orra teljesen olyan, mint az enyém. Látnom kellett, hiszen nem tudtam elképzelni. Annyit vártam rá, hogy végre itt legyen köztünk. Az intenzív csecsemő osztályon, ahol az újszülött babákat tartják meglepően csend volt. Egyetlen kisbaba sem sírt, vagy gügyögött. Ez kicsit nyugtalanító volt, de próbáltam úrrá lenni az aggodalmamon és egyben az izgalmamon is. Elhúzódtam Camerontól, majd a nővér után siettem – már amennyire ez sikerült -, aki az üveg előtt állt és a kisbabákat vette szemügyre. Mellé léptem, Ő pedig rámutatott a kisfiamra. Egészen közel volt hozzánk, ezért nagyszerű rálátást kaptunk. Amint megpillantottam a szemem könnybe lábadt és mosolyogva kaptam a szám elé a kezemet. Ott volt. Egészségesen. És gyönyörűen. A legszebb kisbaba, akit valaha láttam. Pici fejét sötét haj borította, a szemöldöke már most olyan volt, mint az apjáé. A száját apró mosolyra húzta, miközben mélyen szundikált. Biztosan valami szépet álmodott a kicsikém. És igaza volt Cameronnak, az orra pontosan olyan volt, mint az enyém. A szemeit még nem láttam, de ha minden igaz, akkor gyönyörű kékek. Az arcomon lassan végigfolyt néhány könnycsepp, de a mosolyom levakarhatatlan volt. Cameron mögém lépett, majd a kezeit a köntösöm zsinórja előtt keresztezte, természetesen figyelve a varratomra. Állát megpihentette a vállamon, miközben Ő is megleste a kisfiunkat.

- Olyan gyönyörű. – suttogtam szipogva, Cameron pedig egy apró csókot nyomott az arcomra.

- Még nem adtunk neki nevet. Az orvos szólt, hogy a papírokhoz mindenképpen kellenek majd. – mondta. – Nem mertem egyedül dönteni, hiszen mégis csak a közös gyermekünk. Tudom, hogy kiválasztottuk a nevet, de jobbnak láttam, ha megbeszéljük előtte. – annyira aranyos volt, hogy nem akart kihagyni semmiből sem. Elmosolyodtam.

- Megmondhatjuk holnap az orvosnak, hogy a kisfiunk neve Christopher Blake Dallas lesz.

❁❁❁

Több mint egy hét elteltével elhagyhattam a kórházat, persze Christopher nélkül. Mivel hét hónapra született, ezért az orvosok legalább még egy hónapig bent szeretnék tartani őt. Legalább addig, amíg el nem éri azokat az értékeket, amivel születnie kellett volna a megfelelő időben. Rettentően rossz érzés volt úgy eljönnöm onnan, hogy őt nem hozhattam magammal. Minden egyes alkalommal, ha belegondolok, hogy milyen sokáig nem lehet mellettem sírva fakadok. A kórházba töltött egy hét alatt minden nap, minden percében vele voltam. Cameron szólt az orvosoknak, hogy szeretnénk egy privát szobát, ahol a kicsivel egyedül lehetünk. Ezért engem áthelyeztek egy nagyobb szobába, ahová Christopher is bekerült. Emellett egy nővért is kértünk magunk mellé, aki egész nap a picivel és velem volt. Örültem a segítségnek, hiszen én alig mertem akármit is csinálni a kicsikémmel. Olyan hihetetlenül törékenynek tűnt, hogy néha még megfogni sem mertem. És ezzel Cameron is így volt.

Már több mint két hete vagyok itthon, éppen csak két percre ugrottam haza a kórházból, csak azért, hogy átöltözzem, és hogy váltásruhát vigyek magammal, mert a terveim szerint bent töltöm az éjszakát. Cameron és én úgy határoztunk, hogy amíg Christopher a kórházban van, addig beköltözünk a Madisonnal közös házunkba, hiszen a barátnőm éppen Jackék turnéján van. Christopher elég nyugtalanul alszik, amióta nem vagyok ott, ezért úgy döntöttünk, hogy egy éjszakát bent maradok, és megnézzük lesz-e valami javulás. Amióta kiengedtek a kórházból erőt vettem magamon, és ismét vezetek. Mindenkinek sokkal egyszerűbb így, hiszen Cameron dolgozik általában, és nem rángathatom mindig magammal. A bátyámmal ugyanez a helyzet, én pedig senkinek sem szeretnék a terhére lenni. Mármint tudom, hogy Cameron bármikor szívesen bevisz, hiszen így is ritkán láthatja a fiunkat, ezért minden adandó alkalmat kihasznál, hogy akár csak tíz percre is, de meglátogassa. Tehát mivel újra vezetek, néhány napja kaptam Camerontól egy fehér városi telepjárót, amivel bárhova elmehetek. Mondtam neki, hogy nekem tökéletes volt Madison autója, amíg turnén van a fiúkkal, de Őt nem érdekelte. Én pedig amint megpillantottam a kis kocsimat – ami igazából nem is mondható kicsinek -, már nem is ellenkeztem tovább.

Éppen a ruháimat pakoltam egy táskába, amikor meghallottam, hogy csengetnek. Szinte futva tettem meg az utat az ajtóig, majd beletúrtam a még félig vizes hajamba, és ajtót nyitottam. A hideg levegő azonnal megcsapott, de amint megpillantottam az előttem álló személyeket, már nem is érdekelt a hideg. Nash, Taylor, Shawn és Cameron vigyorogva álltak az ajtó előtt. Olyannyira meglepődtem, hogy a szám is tátva maradt. Nash elnevette magát, majd egy szó nélkül közelebb lépett és átölelt.

- Hiányoztál, te lány. – jelentette ki, miközben szorosabban ölelt. A szemem könnybe lábadt, de még mielőtt pityeregni kezdtem volna, szorosan lehunytam őket.

- Te is nekem, Nashy. – elnevettem magam, amikor oldalba bökött a bugyuta becézés miatt.

- Mit ne mondjak, szépen eltűntél az utóbbi hónapokban, Magpie. Most haragudnom kellene, de túl szép ez a pillanat ahhoz, szóval majd később ráérek vele. Na, gyere a keblemre, Barátom! – hadarta Taylor, az utolsó mondata, pedig igazi öregapós hangvételű lett, mire mindenki elnevette magát. Közelebb léptem, Ő pedig a karjai közé kapott és megpörgetett. Vihogva csapkodtam a vállát, de nem eresztett. Cameron megköszörülte a torkát, mire Taylor megtorpant és letett. – Bocs, Haver, elragadott a hév. – emelte fel védekezően a kezeit, mire mindenki nevetni kezdett, Cameron pedig csak megrázta a fejét.

- Én csak megölellek, mert Cameron mellett álltam az utóbbi néhány percben, és nem szeretnék áldozatul esni annak, aminek fültanúja voltam. – húzta el a száját Shawn, én pedig már a könnyeimet törölgettem, de átöleltem a fiút.

- El sem tudom mondani srácok, hogy mennyire örülök Nektek. Annyira hihetetlen, hogy itt vagytok. – ámuldoztam, Ők pedig csak mosolyogva néztek. Cameron mellém lépett, majd egyik kezével átkarolta a vállamat és az ajtó felé biccentett.

- Igyunk meg egy kávét, utána pedig együtt elmegyünk a kórházba Chrishez. – a fiúk egy szó nélkül bementek a házba, mire Cameron felém fordult. – Azóta nyaggatnak, hogy látni szeretnék a kisfiunkat, hogy megszületett. Mindannyian nagybácsiknak mondják magukat, akik látni szeretnék az unokaöccsüket.

Hihetetlen, hogy a fiúk ilyen hamar befogadtak minket a családjukba, és már teljes jogú tagként tekintenek rám és a kisfiunkra. Biztos vagyok, hogy náluk jobb családot kívánni sem tudnék magamnak. De amíg Ők itt vannak, addig nem is kell.

Kedves Olvasóim!

Negyvenegyedik fejezet, kész! És igen, viszonylag rövid idő alatt – oké, ez nem teljesen igaz – sikerült megérkeznem a következő fejezettel. Még nagyon friss, hiszen az elmúlt két órában készült el. Remélem elnyerte a tetszéseteket.

A következő résszel igyekszem, és remélem, hogy most hamarabb tudom hozni. Akár a következő héten. xd

Ha tetszett ez a rész, akkor nyomj egy vote-ot rá, vagy tudasd velem a véleményedet a komment szekcióban! Kellemes estét Mindenkinek!

Puszi: ღTündiღ