Cameron szemszöge

Sierra és én éppen a kórház laborja előtt várjuk, hogy Briannel végezzen az orvos. Már több mint háromnegyed órája bent vannak és fogalmam sincs, hogy mi tart ilyen hosszú ideig. Persze tudom, hogy ha több vért akarnak levenni, akkor ahhoz idő kell, de rettentően türelmetlen vagyok most. Minden perc számít. Maggienek vérre van szüksége, a lehető leghamarabb. Brian állítása szerint a szüleik már úton vannak a kórházba, és már csak órák kérdése, mire ideérnek. Nem kell mondanom, hogy mennyire meglepett, hogy mindent hátrahagyva, ilyen hirtelen ideutaznak. Hiszen eddig nem érdekelte őket a lányuk, és nem tudom, hogy most hogyan akarnak belőle hasznot húzni. Abban biztosan lehetnek, hogy nem fogom hagyni, hogy akár még egyszer is kihasználják őt. Főként nem most, amikor neki van szüksége támogatásra. Fel-alá járkáltam a folyosón, és egyre idegesebb lettem. Idegtépő ez a várakozás. Röpke egy óra után Brian végre kifáradt a szobából, ám az arcáról semmi jót nem olvashattunk le. Meggyötört arckifejezéssel sétált oda a nővéremhez, majd egyetlen szó nélkül magához húzta és szorosan átölelte. Ott álltunk – Sierra és én -, teljesen tudatlanul, miközben szemlátomást Brian próbált észhez térni.

- Drágám, mi történt? – kérdezte Sierra a férjétől, aki nagyot sóhajtott, majd végül elhúzódott a feleségétől és a mellette lévő székre huppant le. Kezeivel megtámaszkodott a lábain és csak bámult maga elé. Már azon voltam, hogy ráüvöltök, hogy mondjon már végre valamit, amikor megszólalt.

- Nem adhatok neki vért. – mondta elcsukló hangon.

- Mi a franc? – csattantam fel. – Brian, a testvére vagy, hogy lehetsz képes...

- Nem vagyok a testvére! – kiáltott rám, én pedig elhallgattam. – Amikor az orvos vért akart venni tőlem, előtte megkérdezte a vércsoportomat. Őszintén, fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet. Erre elvégzett egy tesztet, a biztonság kedvéért. – gúnyos mosolyra húzta a száját, ám a hangja szomorúan csengett. – Nem egyezik. A doki szerint nagy a valószínűsége, sőt, szinte száz százalékig biztos benne, hogy nem vagyunk édestestvérek.

- Tehát, ha nem egyezik a vércsoportotok, akkor... - kezdte Sierra, de Brian bólogatva közbeszólt.

- Maggie nem a szüleim gyereke.

- Te jóságos szent Istenem! – kiáltottam el magam. – És most mégis mi a franchoz kezdünk? Maggienek vér kell, az Istenért! Nem hagyhatjuk cserben! –Brian csak tehetetlenül nézett maga elé.

- Senki sem fog cserbenhagyni senkit. – intett le Sierra. – Az orvosok is rajta vannak az ügyön, hátha sikerült találniuk egy véradót vagy valami. Megyek és megkérdezek valakit. Gyere Drágám, szusszanj egyet. – Brian nagy nehezen összeszedte magát, és felállt, majd Sierra kezét megfogva elindultak. A nővérem visszafordult egy pillanatra és kérdőn nézett rám. – Megleszel?

- Persze. – bólintottam.

Figyeltem a távolodó alakjukat, de az agyam közben ezer helyen járt egyszerre. Segítséget kell szereznem valahonnan, a lehető leghamarabb. Nem vesztegethetem az időt, minden perc számít.

Először megpróbáltam a fiúkat hívni, és addig ordibáltam velük, amíg elő nem keresték az egészségügyi könyveiket és meg nem nézték a vércsoportjukat. Pechemre egyik sem egyezett meg Maggie vércsoportjával. Kezdem egyre jobban elkeseredni. Az órák csak ügy elröppentek, lassan éjfél is elmúlt. Sierra időközben hazament, hogy az unokahúgommal legyen, de Brian Maggie mellett– illetve velem – maradt. A szüleik néhány perce telefonáltak, hogy már a városban vannak. Brian semmit sem mondott arról, hogy miként fogja a tényeket közölni a szüleikkel, miszerint Maggie születése óta mind a ketten hazugságban éltek. Bele sem merek gondolni, hogy mit fog Maggie érezni, amikor megtudja az igazságot. A szülei éveken keresztül ocsmányul bántak vele, és talán ez lehet ennek az oka? Őt büntették csakis azért, mert nem a saját gyermekük? Ha ez tényleg így volt, akkor abban is biztos vagyok, hogy én megmondom nekik a szerény véleményemet. De előtte Maggie egészsége a legfontosabb. És nagyon remélem, hogy a szülők valami segítséggel érkeznek, mert jelen pillanatban ők az egyetlen esélyünk – illetve az orvosok.

Még mindig Maggie szobája előbb gubbasztok, miközben a szememet le sem veszem róla. Órák óta mélyen alszik. Meg sem moccan. A levegőt is hihetetlenül lassan veszi. És ez iszonyúan megijeszt. Még csak be sem engednek hozzá, mert azt mondták, hogy steril környezetben kell tartaniuk. Rohadtul nem értem őket, de nem tehetek a döntésük ellen semmit. Pedig ott kellene lennem mellette. Fogni a kezét, miközben arra biztatom, hogy ébredjen fel és küzdjön azért, hogy ismét egészséges legyen és felépüljön. De csak innen a távolból, az üvegen keresztül figyelem, ahogyan próbál harcolni, és végre felébredni. Azt kívánom, hogy bárcsak vége lenne ennek az egésznek. Bárcsak végre otthon lehetnénk a kisfiunkkal, a házunkban, ahol nyugalom van. Ha kell, akkor a lehető legmesszebb viszem Őket Chino Hills-től, hogy megóvjam minden rossztól azokat, akik a legfontosabbak nekem. Nem érdekel az, hogy hol kell élnem, csak legyenek ott velem, más nem számít.

Mr. és Mrs. White egymásba karolva igyekeztek felénk, tekintetükből mélységes undor sugárzott, miközben végignéztek a mellettük elhaladó embereken, vagy éppen a kórház berendezésén. Ennél jobban már nem ríhatna le róluk az, hogy a pökhendi gazdagok közé tartoznak. Brian nem sietett eléjük, csak egy futó pillantást vetett feléjük, majd ismét a húgát nézte. Én éppen ellenkezően viselkedtem. Szinte le sem vettem róluk a szememet. Itt volt a nagy pillanat. A nagy első találkozás. Persze, az testvérem esküvőjén láttam Őket, de eddig nem volt lehetőségem beszélni velük. Most már lesz. Lassan odasétáltak hozzánk, de egyetlen pillantást sem pazaroltak rám, egyenesen a fiukat nézték, aki még mindig háttal állt nekik. Halványan elmosolyodtam, hiszen rettentően szánalmasnak találom a viselkedésüket. Megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy én is ott vagyok, mire z apjuk kérdő tekintettel nézett rám. Hát akkor hajrá! Közelebb léptem, és a kezemet nyújtottam felé.

- Jó napot Mr és Mrs White! Cameron Dallas vagyok, Maggie barátja és egyben a második unokájuk apukája. Rettentően örülök, hogy végre személyesen találkozhattam Önökkel, igazi megtiszteltetés! – mosolyogtam negédesen. Maggie édesapja csak meredten bámult rám, de az anyja azonnal kapcsolt.

- Szóval te vagy a felelőtlen semmirekellő, akinek sikerült teherbe ejtenie a lányunkat? – kérdezte idegesen. Inkább lenyeltem azt a mondatot, amit éppen visszavágásul szántam volna neki. Mire megszólalhattam volna végül, Brian megelőzött.

- Mikor akartátok elmondani? – kérdezett rá kertelés nélkül.

- Mégis mit? – vágott értetlenkedő fejet az anyja. Brian hirtelen szembefordult velük és idegesen az anyjára mutogatott.

- Azt drága édesanyám, hogy Maggie és én nem vagyunk testvérek! – emelte feljebb a hangját, mire Mr és Mrs White egyszerre hőkölt hátra.

- Nem értem, hogy miről beszélsz. – védekezett az anyja, mire Brian feje egyre vörösebb lett a méregtől.

- Ne add nekem az ártatlant! – förmedt az anyjára. – Mindketten tisztában vagytok azzal, hogy miről beszélek. Nekem pedig kurvára ma kellett megtudnom ezt, amikor a húgomnak szüksége lenne a segítségemre. De én nem adhatok neki vért, mert ti ketten éveken keresztül hazudtatok nekünk!

- Mit képzelsz, hogy beszélsz velem? – képedt el az anyja. – Nem engedem, hogy...

- Leszarom, hogy mit engedsz és mit nem! – folytatta Brian kiabálva. – Életveszélyben van a lányod, hát nem érted? Vért kell kapnia, méghozzá azonnal, különben az is lehet, hogy nem éli túl.

- Ennyire súlyos? – szólalt meg végre az apjuk, aki láthatóan eddig nem tudta, hogy mit is mondjon.

- Mit gondolsz, szerinted csak viccből hívtalak ide titeket? – kérdezett vissza Brian.

- Nézd, Brian. Tudom, hogy most feldúlt vagy, de először is le kell higgadnod, fiam. – az apja becézésére Brian csak halkan morgott egyet.

Ott álltunk négyen. A fiú, aki néhány perce tudta meg, hogy a szülei nem olyan őszinték, mint amilyennek gondolta őket. A szülők, akiknek annyi éven át sikerült eltitkolni az igazságot Maggieről, és most mégis színt kell vallaniuk. És én, aki hirtelen azt sem tudta, hogy mihez kezdjen magával.

Mrs White feltűnően hallgatott és rendíthetetlenül a földet bámulta. Ez nem megszokott viselkedés volt tőle. Az idegesség lerítt mindkettejükről, de még mindig nem szólaltak meg. Brian és én is kezdtük elveszíteni a türelmünket. Most nem ők a fontosak, hanem Maggie, és ezt el kell fogadniuk. Lehet, hogy nem a vérszerinti lányuk, de húsz éven keresztül ők nevelték fel. Ők keltek fel esténként, amikor sírt. Ők tanították meg járni, beszélni. Ott voltak az első óvódás napjuknál, mint ahogyan az iskolásnál is. Végig mellette voltak. Jó, lehet, hogy az utóbbi években rettenetes szülők voltak, és ocsmányul bántak Maggievel, amire nincs is bocsánat. De mégis ők a szülei, akik felnevelték.

Mrs White néhány perc elteltével végre a fiára nézett. Brian mogorva arckifejezésétől csak még inkább elsápadt. Ellépett a férje mellől, a kezeit összevonta maga előtt, majd miután vett egy mély levegőt végre valahára megszólalt.

- Rendben, Maggie nem a testvéred. – mondta bólintva, mire Brian gúnyosan felnevetett.

- Erre már magunktól rájöttünk anyám. – gúnyolódott.

- Befejeznéd végre ezt a lekezelő viselkedést? Tudtommal attól még én a te anyád vagyok, és annyi tisztelet azért jár nekem, hogy most befogod a szádat és végighallgatsz! – pirította le, mire Brian csak fújtatott egyet. Mr White helyet foglalt az egyik várótermi székén, miközben a feleségét nézte. – Húsz éves voltam, amikor megszülettél. Apáddal mindig is fiatalon szerettünk volna gyereket. Így hát miután összeházasodtunk, bele is kezdtünk a családalapításba. Másik városba költöztünk, felépítettük a saját otthonunkat, majd a céget is. Minden olyan jól alakult, ahogyan azt mindig is terveztük. A cég nyereséges volt, te gyönyörűen cseperedtél, mindenünk megvolt. – halványan elmosolyodott. – Sosem akartunk még egy gyereket. Rád is szinte alig volt időnk, így nem tudtunk volna még egy gyermekről gondoskodni. – egy kis szünetet tartott, majd maga elé, a semmibe bámulva folytatta. – Éppen a nyolcadik születésnapodat ünnepeltük, amikor beállított hozzánk a nővérem. Bejelentette, hogy gyermeket vár, de segítségre van szüksége, mert a pasi, aki sikeresen teherbe ejtette egy szó nélkül lelépett. – ekkor gúnyosan nézett rám. Értettem a célzást. – Lilah még azelőtt lelépett otthonról, mielőtt a szüleink meghaltak. Még csak a temetésükre sem jött el. Így hát én a lehető legjobban megvetettem. Az életéért, a felelőtlen döntéseiért, és minden egyéb dolog miatt, amit én másként tettem az életben.

- Tehát nem segítettél neki. – szólt közbe lehangoltan Brian, mire az anyja bólintott.

- Nem. Nem akartam. Meg kellett tanulnia, hogy az élet nem játék, és azt, hogy ő eddig milyen felelőtlenül élt. Azután, hogy elküldtem, hat hónappal később kaptam egy telefonhívást. A közeli kórházból hívtak, miszerint a nővéremnél tegnap éjszaka beindult a szülés, de komplikációk adódtak, és ő nem élte túl. – a szemében ekkor már könnyek csillogtak. – Engem adott meg a kórházban egyetlen hozzátartozójaként. Így én voltam az első személy, akit értesítettek, hogy gondoskodjak a kisbabáról. Hatalmas bűntudatom volt. Tudtam, hogy miattam maradt egyedül. Én nem segítettem neki, és emiatt meghalt. Hátrahagyva egy kisbabát. A nővérnek megígértem, hogy azonnal bemegyünk a kórházba és intézkedünk. Apáddal tehát odamentünk. Mindenképpen látni akartam, a babát. A nővér ezért a csecsemő osztályra vezetett, és megmutatta nekem. Gyönyörű kislány volt. Szinte ő volt a legegészségesebb az összes közül. Szerettem volna neki egy jó életet biztosítani. De nem álltam készen arra, hogy még egy gyerekem legyen. Túl soknak éreztem a rám nehezedő felelősséget, ezért hoztam egy rossz döntést. – már nem tartotta vissza a könnyeit, azok szépen lassan végigfolytak az arcán. – Elintéztem, hogy örök beadják. Kellett neki egy szerető család, és én nem voltam benne biztos, hogy ez a család éppen mi lennénk. Egyik este éppen a lehetséges családok papírjait nézegettem, amikor apád leült mellém. Addig a pillanatig nem mondott semmit sem a történtekről. Magában tartotta a véleményét, és hagyta, hogy én irányítsak. De akkor este már nem tette ezt. Felnyitotta a szememet, hogy igenis felneveljük azt a kislányt, ha törik, ha szakad. Nem hagyjuk, hogy más családhoz kerüljön. És így is történt. A kislány végül hozzánk került. Amikor elmondtuk neked, hogy kistestvéred lesz, kicsit meglepődtél, de rettentően örültél neki, hogy mostantól nem kell majd egyedül játszanod. Az első pillanattól fogva szoros kötelék alakult ki köztetek, amiről látszott, hogy örökké megmarad. Még nevet választani is segítettél nekem. – a könnyein át elmosolyodott. – Tulajdonképpen te adtad neki a nevét. És attól a naptól kezdve Maggie a családunk része lett.

Nem tudtam megszólalni, egyetlen hang sem jött ki a torkomon. Brian is hasonlóképpen reagált. Sokkosan nézte az édesanyját, aki ott sírdogált előtte. Tudtam, hogy itt megtört valami. Az a sok gonoszság, a sok viszály, és minden, ami a családjukat rombolta, annak most vége. Brian egy szó nélkül közelebb lépett az anyjához, majd átölelte. Az asszony még keservesebb sírásba kezdett. Mr White is a könnyeit törölgette, de csak diszkréten. A család újra visszatalált egymáshoz. Már csak az kellett, hogy Maggie végre felépüljön.

Mrs White mikor már megnyugodott egy kicsit, mindenképpen látni szerette volna az unokáját. Brian és az apja eközben elmentek beszélni Maggie orvosával. Mrs White csendben battyogott utánam, amíg el nem értünk a csecsemő osztályra. A szemem az üvegen keresztül azonnal a kisfiamra ugrott, aki éppen szundikált. Még mindig alig hittem el, hogy ő az enyém. A kisfiam. Hatalmas büszkeséggel fordultam az asszony felé, majd az üvegen keresztül a fiamra mutattam.

- Ő lenne az, a kisfiunk. – a vigyort le sem tudtam törölni az arcomról.

- Gyönyörű. – felelte az asszony, aki ezután csendben vette szemügyre a kicsit. – Sosem kedveltelek. – jelentette ki hirtelen, mire összevont szemöldökkel felé fordultam.

- Múlt időt használt? Szóval már kedvel? – kérdeztem meglepetten, mire megrázta a fejét.

- Azt azért nem mondanám, de elfogadtalak. – egy halvány mosolyt eresztett meg felém, majd tovább nézte a kisfiamat. – Amikor megtudtam, hogy Maggie terhes, és hogy egyedülálló anyaként fogja felnevelni a kisbabát, megijedtem. Rettegtem attól, hogy ugyanarra a sorsra jut, mint a nővérem. Nem akartam azt látni, hogy ő is olyan helyzetbe kerül. Nem tudtam volna végignézni.

- Abba nem gondolt bele, hogy talán ha nem lökte volna el magától, és mellette állt volna, akkor minden másként alakul? – muszáj volt megkérdeznem, hiszen nem állt bennem össze a kép.

- De igen. – sóhajtotta. – Csak ott volt az is, hogy én nem ere neveltem. Egész életében keményen dolgozott azért, hogy elérje az álmait. A családi céghez csatlakozott volna, amint elvégezte az iskolát. Mindig is nagy jövő állt előtte.

- Maggie sosem akarta ezt. – világosítottam fel. – Világ életében meg akart maguknak felelni. Azt akarta, hogy büszkék legyenek rá. Mintha mindig is azt érezte volna, hogy ez kell ahhoz, hogy elfogadják őt. – az asszony csak maga elé bámult, próbálta feldolgozni, amiket mondtam neki.

- Ezeket ő mondta neked?

- Nem. Nem kellett mondania. Látszik rajta. Nekem Ő mindig is olyan volt, mint egy nyitott könyv.

- Mégis elhagytad őt. – szúrta közbe, én pedig lesütöttem a szememet.

- Tudom. Életem legrosszabb döntése volt. De mostantól azon leszek, hogy mindezt helyrehozzam. Most már nem csak ketten vagyunk. Itt van a kisfiunk is, aki a legfontosabb számukra. Már a születése előtt is az volt. Ezért sem élhetünk a múltban. Tovább kell lépnünk, ehhez pedig az kell, hogy megbocsássuk a másik vétkeit. E nélkül nem megy.

- Szerinted valaha is képes lesz megbocsátani nekünk? – kérdezte félve, mire elmosolyodtam.

- Szerintem ismeri annyira a lányát, hogy erre a kérdésre maga is tudja a választ.

Kedves Olvasóim!

Harminckilencedik fejezet, pipa! Ismét sokat késtem, amiért ismét csak elnézést kérek. Sűrű hetem volt, és nem igazán tudtam írni. De ma sikeresen befejeztem ezt a fejezetet és fel is töltöttem.

A következő részről nem tudok semmit sem mondani, csak annyit, hogy igyekezni fogok. (Mostanában mindig ezt írom xd)

Ha tetszett ez a rész, akkor nyomj egy vote-ot rá, vagy tudasd velem a véleményedet a komment szekcióban! Kellemes estét Mindenkinek!

Puszi: ღTündiღ