Soha senkinek, még a legrosszabb ellenségemnek sem kívántam volna azt, amit én kénytelen voltam átélni a temetésen. Az ember nem sűrűn esik át ekkora megaláztatáson, mint ez. És nekem csendben tűrnöm kellett. Elviselnem azt a fájdalmat, ami miatt úgy éreztem, hogy a szívem darabokra törik. Ott ültek mellettem, egymás kezét szorongatva. Mintha én még csak nem is léteznék. Egyetlen pillantásra sem méltattam őket, egyszerűen képtelen voltam rá. És értelmét sem láttam. A percek hihetetlen lassúsággal teltek, én pedig egyre jobban azt éreztem, hogy a templomban fogyni kezd a levegő. Próbáltam mélyeket lélegezni, hogy kibírjam azt a néhány percet, ami még hátra van. A pocaklakóm mintha megérezte volna a nyugtalanságomat, szinte megállás nélkül mozgolódott. Egyik kezemet a hasamra helyeztem, és próbáltam a kisfiamra koncentrálni. Ő volt az egyetlen mentőövem a mai napon. Sierra elpityeredett miközben megköszönte a jelenlévőknek, hogy eljöttek végső búcsút venni az édesanyjuktól. Brian mellé sétált, majd amíg megtapsoltuk őt, addig visszavezette a helyére. Az emberek felálltak a helyükről, és lassan elkezdtek kiözönleni a templom mögötti temetőbe, ahol Ginát nyugalomra helyezzük. Én is felpattantam, és próbáltam minél hamarabb a friss levegőre jutni. Amikor elléptem Cameron előtt ő a kezem után nyúlt, hogy megállítson. Könnyes szemekkel néztem rá, míg ő gyengéden tartotta a kezemet. Látszott az arcán a bűntudat és az is, hogy ő sem tudja, hogy mit kezdjen ezzel a helyzettel. Kellett néhány pillanat mire kapcsoltam, majd elrántottam tőle a kezemet.

- Mags... - mondta halkan, mintha arra kérne, hogy próbáljak nem foglalkozni a helyzettel.

- Levegőre van szükségem. – hadartam, majd habozás nélkül megfordultam, és még mielőtt még jobban sírni kezdek elrohantam.

Óvatosan kerülgettem az embereket, akit éppen kifelé tartottak, majd amikor végre kiértem a templomból kissé elvonultam a tömegtől, majd az épület falának dőlve engedtem el magam. A fotósok hada még mindig jelen volt. Ettől még rosszabb érzés kerített hatalma alá. A szám elé kaptam a kezemet, majd felzokogtam. Sok volt ez nekem, túl sok. Nem bírtam elviselni, hogy mással látom. Képtelen voltam rá. Lépteket hallottam közeledni, és hamarosan megpillantottam Madisont, aki egyenesen felém rohant. Nem késlekedtem, szinte azonnal rávetettem magamat, és szorosan magamhoz öleltem.

- Maggie, annyira aggódtam. – mondta félve. – Amikor megláttam azt a ribancot azt hittem agyon ütöm.

- Madison, olyan jó, hogy itt vagy. – szipogtam, majd a vállába temettem az arcomat. – Annyira fáj, Madison. El sem tudom mondani mennyire.

- Jaj, drágám, tudom. – eltolt magától, majd megtörölgette a könnyes arcomat. – Ezért sem kell tovább maradnod, ha nem szeretnél. Nem tesz nektek jót. –pillantott óvatosan a hasamra.

- Nem tehetem meg ezt Cameronnal. – ráztam a fejemet.

- Miért? Ő bármit megtehet veled? – kérdezte idegesen. – Maggie, én most nem ellene beszélek. De a legjobb barátnőm vagy, és utálom azt, hogy szórakozik veled.

- Tudtam róla Madison. Bele is egyeztem.

- És ez így jó neked?

- Az nem számít. – ráztam a fejemet. – Ő sem tehet ellene Madison. Nekem pedig már csak egy kis időt kell kibírnom így. Hamarosan minden megoldódik.

- Ezt fogod akkor is mondani, amikor megszületik a kicsi? – kérdezte gúnyosan, mire én lehunytam a szememet. Ilyenre még csak gondolni sem akarok most.

- Madison, ezzel nem segítesz.

- Sajnálom. De utálom ezt látni. –motyogta. – Mindegy. Ha azt mondod, hogy hagyjuk, akkor rendben. De tudd, hogy rám mindig számíthatsz. – mondta, miközben rám mosolygott. Viszonoztam a mosolyát, majd ismét megtöröltem az arcomat. Madison a kezembe nyomott egy adag zsebkendőt, amit hálásan vettem el tőle. – Most már ideje csatlakozni a többiekhez. Jack és a fiúk már várnak. Gyere! – megragadta a kezemet.

A srácok mind egy kupacban álltak, és amikor odaértünk hatalmas mosollyal az arcukon üdvözöltek. Nash mellé léptem, aki egy „mindent tudok" fejet vágott, majd magához húzott. Ismét elpityeredtem, mire ő nyugtatóan simogatni kezdte a fejemet. Kicsit elhátráltam tőle, hogy a többieket is rendesen üdvözölhessem. Shawn olyan döbbent fejet vágott, amikor meglátta a hasamat, hogy nevetnem kellett rajta. A fiúk mind gratuláltak, majd amikor a tiszteletes ismét újabb beszédbe kezdett én Nashre pillantottam, aki rám mosolygott, és fejével biccentett, hogy csatlakozzak hozzá. Mellé sétáltam, ő pedig egyik kezét a vállamra helyezte, és közelebb vont magához. Nash a legjobb barátaim közé tartozik, akik mindig tudják, hogy mi kell nekem. És jelenleg egy kis támogatás volt ez. Nash innentől kezdve minden figyelmét a koporsót cipelő embereknek szentelte, így én is pontosan ezt tettem. A kis ösvényen, ami pontosan a kiásott sírhelyhez vezetett lassan lépdestek. A tekintetemmel végigkövettem az útjukat, amíg el nem értek a céljukhoz. A sírgödör mellett ott állt a bátyám és Sierra, mellette pedig Cameron és Sofia kéz a kézben. A szemem elidőzött egy pillanatig a kezükön, de hamar elkaptam onnan, és egyenesen Cameronra néztem. A tekintetünk azonnal találkozott. A templomban történtek ellenére, az egész Sofia-ügy ellenére, és annak ellenére, hogy jelen pillanatban is az ő kezét fogta egyszerűen nem tudtam haragudni rá. Tudtam, hogy nem tehet ellene. Megbíztam benne, minden feltétel nélkül. Nash nyilván észrevette, hogy elszontyolodtam, mivel egy aprót szorított a vállamon. Lehunytam a szememet és vettem egy mély lélegzetet, majd ismét Cameronra néztem. Egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét, majd amikor ismét találkozott a tekintetünk egyetlen szót tátogott felém. Csak ennyit: „Szeretlek!". Nekem pedig nem is kellett több. Elmosolyodtam, majd én is ugyanezt válaszoltam neki. Szintén halványan elmosolyodott, de mint ahogyan soha sem, így most sem maradhattam teljesen nyugodt, ugyanis Sofia ebben a pillanatban döntött úgy, hogy ráveti magát Cameronra és zokogni kezd. Felmordultam, mire Nash kuncogni kezdett. Rettentően rosszul éreztem magam. Hiszen ez Gina temetése. Én pedig féltékenységi jelenetet rendezek, holott így is ez Cameron egyik legnehezebb napja. De kíváncsi lennék, hogy mások hogyan viselkednének a helyemben.

A tömeg kezdett eloszlani, csak mi családtagok, illetve a fiúk maradtunk a sír mellett. Én még mindig Nash mellett álltam, míg a többiek búcsúzkodni kezdtek, és még egyszer utoljára részvétüket nyilvánították a Dallas testvérpárnak. Madison hozzám sétált, majd jó szorosan megölelt és megígértette velem, hogy vigyázzak a keresztfiára, és persze magamra. Természetesen rábólintottam, mire Ő rám kacsintott. Azzal a csapat távozott. Nash és én közelebb sétáltunk a bátyámékhoz. Sierra pityergett az öccse mellett, majd végigsimított a vállán és a bátyámmal karöltve elsétáltak a templom felé. Cameron mellett meg mindig ott állt az a ribanc. Szomorúan néztem őket, amikor Sofia halkan megjegyzett valamit Cameronnak, mire ő csak gépiesen bólintott, és tovább bámulta az édesanyja sírját. A lány nem pazarolt több időt, egyszerűen csak fogta magát, és miután arcon puszilta Cameront, dívákat megszégyenítő módon távozott. Tekintetemmel követtem az alakját, amíg a templom mögött el nem tűnt. Nem tehettem róla, de úgy éreztem, hogy bármelyik percben képes lennék megfojtani. Már a megjelenése is természetellenes volt. Hirtelen észbe kaptam, és a szememet Cameronra vezettem. Ott állt és nem mozdult meg. Nashre néztem, mire ő csak kacsintott egyet és bátorításul tolt egyet rajtam.

- Menj, szüksége van rád Anyuci! – mondta, én meg mosolyogva megráztam a fejemet, de tettem amit mondott.

Lassan Cameron felé indultam. Nem nézett hátra, pedig szinte biztos voltam benne, hogy hallotta, hogy közeledem. Mikor mögé értem, a kezemet a vállára helyeztem egy kicsit megrázkódott. Mégsem hallott. Teljesen a gondolataiba volt feledkezve. A fejét lassan oldalra fordította, hogy megnézze ki is van mögötte. Amikor meglátta, hogy én vagyok az, szinte azonnal szorosan magához húzott és átölelt. Egyik kezével a derekamat karolta át, míg a másikkal a fejemet fogta. A fejét a nyakamba temette, és közben szorosan húzott magához. Minden csepp haragom elszállt, amit az előző néhány órában éreztem. Rám volt szüksége, nem másra, rám.

- Annyira nagyon sajnálom, bébi. Elmondani nem tudom, hogy mennyire. – motyogta a nyakamba, amitől apró borzongás futott végig a testemen.

- Minden rendben, Cameron. Már vége. – kezemmel végigsimítottam a hátán, majd kicsit elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem.

- Nem tudtam, hogy itt lesz. Soha a büdös életben nem engedtem volna ide, úgy, hogy tudom te is itt vagy. Nem tettelek volna ki ennek. – magyarázta bűntudatosan, mire én végigsimítottam az arcán.

- Tudom Cameron, tudom. – mosolyodtam el halványan.

- Srácok, én nem akarok semmi jónak az elrontója lenni, de nem vagyunk egyedül. – hallottuk meg hirtelen Nash kuncogó hangját, majd abba az irányba kaptuk a fejünket, amerre nézett. Lesifotósok tömkelege közeledett az irányunkba. Hátráltam egy lépést Camerontól, mire ő csalódottan rázta a fejét.

- Utálom ezt, rohadtul utálom. – morogta.

- Hát én sem élvezem. – húztam el a számat.

- Jobb lesz, ha indulunk. – lépett közelebb Nash, majd mellénk érve megveregette Cameron vállát. – Minden oké, haver?

- Hamarosan az lesz. – nézett rám sokatmondóan, mire én elkaptam a fejemet a tőlünk néhány méterre összegyűlt tömegre.

- Úgy tűnik, hogy a srácok eddig tudták lefoglalni őket. – jegyezte meg Nash.

- Jobb, mint a semmi. – mondta Cameron, majd zsebre vágta a kezét, és a parkoló felé biccentett. – Akkor menjünk. A nővéremék elmentek az autóval, reméltem, hogy haza dobsz minket. – a mondata utolsó felét a mellettem álló fiúnak célozta.

- Hát persze, csak akkor igyekezzünk.

Egész közel, Cameron és Nash között sétálva tettem meg a rövid távot, ami az autóhoz vezetett. Amint a fotósok közelébe értünk a vakuk megállás nélkül villogni kezdtek, a riporterek pedig szinte egyszerre kezdtek beszélni. Próbáltam nem rájuk koncentrálni, de néhány kérdésük megütötte a fülemet. A sajtó úgy gondolta, hogy a kisbabám apja nagy valószínűséggel Nash, akivel hónapok óta titkoljuk a kapcsolatunkat. Megdöbbentett ez a feltételezés, én pedig azon nyomban a hasam elé kaptam a kezemet. Nem mintha ezzel meg tudtam volna óvni a kisfiamat a valótlanságokat állító médiától. Még meg sem született, de már próbálnak belőle hasznot húzni. Cameron mintha megérezte volna, hogy valami nincs rendben, egyik kezével átkarolta a derekamat, és így vezetett tovább az autóig. Ezután persze azonnal jöttek a kérdések, amik Cameron Sofia iránti hűtlenségével kapcsolatosak. Mi nagyon jól tudtuk, hogy ez nem igaz. Akkor miért zavart ennyire, hogy a világ mostantól ebben a tudatban él?

❁❁❁

Az utat hazáig néma csendben tettük meg, bár Cameron mellett ült és végig fogta kezemet, mégis úgy éreztem, hogy ő is teljesen máshol jár. Egész végig a kisfiunk jövője járt a fejemben. Ha már most ekkora felhajtás van körülötte, mi lesz, ha kiderül, hogy Cameron a pici apja? A sajtó szétszedne minket. Én pedig nem tudom, hogy képes leszek-e végigcsinálni ezt az egészet.

Délután Nash még egy kis ideg maradt nálunk, ezzel is jobb kedvre derítve az egész családot. Én nem voltam ott velük, inkább a szobánkban pakolgattam. Nem volt kedvem társasághoz. Próbáltam magamban rendezni a mai napot. Sofiát, Gina temetését, a médiát. Cameron szinte ebben nőtt fel, de én nem. Fogalmam sincs, hogy hogyan kezeljem. És ez rettentően idegesít. Éppen a ruháimat pakoltam be a szekrénybe, amikor kinyílt a szoba ajtaja és Cameron lépett be rajta. Egy pillanatra néztem csak rá, majd folytattam a ruhapakolást. Hallottam, hogy becsukja az ajtót, majd közelebb sétál hozzám.

- Nash már elment? – kérdeztem, miközben az utolsó ruhát is a polcra helyeztem. Becsuktam a szekrény ajtaját, majd az ágyon heverő szennyes kosárhoz sétáltam és felemeltem

- Igen, nemrég. – válaszolta. – Kicsit hiányolt, hogy még csak el sem köszöntél tőle.

- Majd megbékél. – vágtam rá, majd a fürdőbe vittem a kosarat. Ott pedig a kelleténél több ideig időztem. Nem akartam Cameronnal a mai napról beszélni, mert tudom, hogy mindenképpen csúnyán összevesznénk.

- Maggie, örökké nem kerülhetsz. – mondta, mintha a gondolataimban olvasott volna, én pedig a számat beharapva néztem rá, miközben ő a fürdőszoba ajtókeretének támaszkodott és kezeit összevonta maga előtt.

- Nem tudom, miről beszélsz. – füllentettem, majd a pólóm szegélyével kezdtem szórakozni.

- Ez a nap egyikünknek sem volt könnyű.

- Hát így is mondhatjuk. – mondtam szarkasztikusan.

- Anyát eltemetni elmondhatatlanul szörnyű érzés volt, és még azt is látni, hogy miattam még te is szomorkodsz. – megrázta a fejét, majd folytatta. – Utáltam magam. Vele kellett lennem, holott minden vágyam az volt, hogy te legyél mellettem.

- Cameron, ez nem az én hibám. – motyogtam, majd mellette kisétáltam a helyiségből, vissza a szobába. Ő természetesen követett.

- Tudom Maggie, nagyon is jól tudom.

- Akkor mégis mit vársz tőlem? – kérdeztem, majd széttártam a karomat. – Itt voltam melletted a legrosszabb időszakban. Támogattalak, szerettelek. A gyermekünket várom. – fogtam meg a hasamat. – A mai nap pedig úgy éreztem, hogy ez mit sem ért. Hogy az a ribanc megjelent és neked azt kellett tenned, ami a te érdekeidet védte. Legszívesebben kikapartam volna a szemét, amikor megláttam, hogy hozzád ért. – a könnyeimet már tudtam visszatartani, és a hangom is egyre feljebb emeltem. – De te az érintésétől még csak meg sem rezzentél. – nevettem fel gúnyosan. - Na? Szerinted nekem milyen napom volt? Ott ültem mellettetek, és néztem, amint ő úgy tesz, mintha megvigasztalna. Nem én támogattalak, hanem ő. És mi még mindig a kis titkaid vagyunk. Rettegek attól, hogy ez örökre így marad. Hogy vele maradsz. Holott te állítólag engem szeretsz. – zokogtam fel, majd tenyerembe temettem az arcomat. Egy pillanat alatt előttem termett, kezeimet elhúzta, majd két kezébe fogta az arcomat és arra kényszerített, hogy ránézzek.

- Nem állítólag Maggie. – mondta komolyan, mélyen a szemembe nézve. – Én téged szeretlek. Mindig is téged szerettelek. Még akkor is, amikor a legcsekélyebb esélyem sem volt arra, hogy az enyém legyél. És olyan rohadtul sajnálom, hogy ennyi problémával jár az, hogy velem vagy, de bébi, nekem ez az életem. Szerinted nekem milyen, hogy titkolnom kell azt, hogy gyerekem lesz? Holott legszívesebben az egész világnak elmondanám, hogy ettől én vagyok a legboldogabb ember a Földön. Próbálok a dolgokon változtatni, hogy neked jobb legyen, de ehhez idő kell. Én pedig csak ennyit kérek tőled. Egy kis időt. Tudom hatalmas kérés, de hamarosan mindent megoldok. Csak bízz bennem egy kicsit. – mondta, én pedig a karjaiba vetettem magamat, miközben ő szorosan tartott. – Ti jelentetek számomra mindent, Mags. Nem akarlak titeket is elveszíteni.

- Nem fogsz, mi mindig itt leszünk. – motyogtam, majd arcomat a mellkasába temettem.

Kedves Olvasóim!

Íme, itt is van a harmincötödik fejezet. Sok dolgot nem tudok hozzáfűzni, mindössze annyit remélek, hogy sikerült elnyernem a tetszéseteket.

A következő részt igyekszem vasárnap hozni, ha minden igaz.

További jó olvasást Nektek!

Ha tetszett ez a rész, akkor nyomj egy vote-ot rá, vagy tudasd velem a véleményedet a komment szekcióban! Kellemes napot Mindenkinek!

Puszi: ღTündiღ