A ház előtt állva a táskámban a kulcsom után kezdtem kutakodni, amit néhány perces keresgélés után sikeresen meg is találtam. Cameron eközben néma csendben állt mellettem, csak néha egy-egy mélyebb lélegzetvételéből következtettem arra, hogy még mindig mellettem áll. Hosszas keresgélésem után végül sikeresen kinyitottam a bejárati ajtót. Beléptem a házba, majd vártam, hogy Cameron is csatlakozzon hozzám, de nem tette. Csak üveges tekintettel nézett előre. Nyeltem egyet, majd halk hangon megszólaltam.

- Megyek és csinálok egy kis teát. – nem szólt semmit, csak gépiesen bólintott, de még mindig nem lépett be a házba. Mielőtt hallótávolságon kívülre értem volna tőle, még elmotyogott valami olyasmit, hogy egyek is valamit. El sem hittem, hogy ebben a pillanatban még miattam aggódik.

A szívem szakadt meg érte. De megértettem, hogy most az a legjobb, amit tehetek érte, ha magára hagyom. Először fel kell dolgoznia a történteket, utána jön csak a legrosszabb. El kell fogadnia, majd szépen lassacskán túllépni. Igen, tudom, ez szinte lehetetlen. Az embernek elveszíteni az életéből azt az embert, aki talán a legfontosabb volt számára hihetetlenül fájdalmas. Igaz, azt mondják, hogy az idő segít begyógyítani a történtek által okozott sebeket, de semmi sem tűntetheti el véglegesen őket. Egy részük mindig látható marad, és ott lesznek, hogy emlékeztessenek téged arra, hogy miken kellett keresztül menned, mire eljutottál oda, ahol most tartasz. Ez az élet rendje.

Lassan, a lehető leghiggadtabb módon dolgoztam a konyhában. Időközben hallottam, hogy Cameron becsukta a bejárati ajtót, ebből következtettem arra, hogy már biztosan bent van a házban. A tervezett teámat elkészítettem, de nem vitt rá a lélek, hogy elfogyasszam. Egyszerűen csak ültem felette, miközben a nappali felé pillantgattam, ezzel szemmel tartva Cameront, aki leroskadt a kanapéra és csak bámult maga elé. Néhány perc elteltével felpattant a heverőről, majd a földszinti hálószoba felé vette az irányt. Vagyis egyenesen Gina szobájába. Döntésképtelen voltam. Nem akartam megzavarni a gyászban, viszont nem akartam, hogy meglássa a fürdőt. A helyiség még mindig ugyanolyan állapotban volt, mint amikor itt hagytuk. Néhány perc elteltével óvatosan leereszkedtem a bárszékről, majd lassú léptekkel közeledtem a szoba felé. A hasam nagyot mordult, de nem törődtem vele. Egyetlen célom az volt, hogy megnézzem, milyen állapotban találom a szerelmemet. A szoba felől egy hangosabb puffanást hallottam, amitől egy pillanatra kihagyott a szívem ritmusa. Pontosan ugyanaz játszódott le bennem, ami azon a napon. Szinte még most is a fülemben csengett a pohár darabokra törésének hangja, amint földet ért a rideg padlón. Gyorsítottam a lépteimen, majd az ajtó előtt megálltam. Kellett néhány másodperc, hogy rendezzem a légzésemet. Óvatosan felemeltem a kezemet, majd kétszer kopogtam az ajtóm. Nem tudtam, hogy mit tehettem volna. Lehet, hogy elküld a fenébe. De az is lehet, hogy most van a legnagyobb szüksége rám. És vártam. Szinte órák hosszának tűnt az a néhány perc, amit az ajtó előtt állva töltöttem. De még mindig nem válaszolt. Kezdtem egyre jobban pánikolni. A kezemet a kilincsre helyeztem, majd határozottan benyitottam. A szemem azonnal megakadt az ágyon ülő fiún, aki tenyerébe temetett arccal sírdogált, mellette az ágyon szanaszét hevertek a családi képeik. A torkom elszorul, és szinte automatikusan siettem mellé. A lehető legóvatosabban térdeltem elé a földre, nehogy a pocakomat valamivel megnyomjam, majd kezeimet az övéire helyeztem. Elhúzta az arca elől, majd még mindig könnyező szemekkel nézett rám. Nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek, szinte abban a pillanatban megeredtek, amint megláttam milyen rossz lelki állapotban van Cameron. Fájt így látnom, rettentően fájt. Egyik kezemet az arcához emeltem, majd nyugtatóan végigsimítottam rajta, mire Ő lehunyta a szemeit, és arcával a tenyerembe simult. A szabad kezeinket összekulcsolta, és szinte fájdalmas erővel szorította. Beletelt néhány percbe, amíg sikerült annyira megnyugodnia, hogy megszólaljon.

- Anya imádta megörökíteni a családi pillanatokat. – mondta rekedtes, elcsukló hangon.

Csendben figyeltem, ahogy kicsit hátrébb húzódik az ágyon, majd a kezeimnél fogva maga mellé húz. Egyik kezét a derekamon pihentette, a másikkal egy képért nyúlt. Közelebb bújtam hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem a fotót. A képen Cameron szerepelt, amint édesanyja ölében ül, miközben két kézzel tömi magába a csoki tortát. Kicsi Cameron arcán hatalmas vigyor terült szét, pontosan olyan, mint amilyen az őt ölében tartó Ginának is. Kétség sem fér hozzá, hogy a fia. Ugyanaz a szeretetteljes, életvidám, boldog mosoly látható mindkettejük arcán. Halványan elmosolyodtam, majd Cameron arcára pillantottam. Néhány könnycsepp gördült végig az arcán, de mégis mosolygott.

- Ez a negyedik születésnapomon készült. – simított végig a fotón. – Szinte egész évben azzal nyaggattam anyát, hogy én autó alakú tortát szeretnék kapni, ami csak az enyém lesz, senki más nem ehet majd belőle. - elnevette magát, majd halkan szipogott néhányat, miközben a derekamon lassan, aprókat körzött az ujjával. – Mondanom sem kell, hogy megkaptam. Elmondhatatlanul örültem neki. Komolyan. Fogalmam sincs, hogy mi francért, de születésnapi ajándékaim közül soha nem örültem még semminek ennyire. Nem kértem mást, csak ezt, és Anya megvette nekem.– kézfejemmel letöröltem a szememből kicsorduló könnyeket, majd tovább hallgattam Cameront. – Akkoriban nem álltunk a legjobban anyagilag. Apa lelépett, Anya egyedül nevelt minket. Nem volt egyszerű dolga. De mégis mindent megtett annak érdekében, hogy mi semmiben se szenvedjünk hiányt. Az utolsó centjeit a kedvenc csokinkra költötte, mert tudta, hogy mennyire szeretjük. Ő egyszerűen... - itt elcsuklott a hangja. Kezével a szeméhez kapott, majd letörölte a könnyeit, miközben próbálta rendezni a légzését. A derekamon nyugvó kezéért nyúltam, majd egy aprót szorítottam rajta. – Ő csodálatos volt. És a legjobb ember, akit valaha ismertem. De... már nincs itt, Maggie. Elment, és még csak rendesen el sem búcsúzhattam tőle. Itt hagytam, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Még csak esélyem sem volt visszaadni neki azt a sok jót, amit értem tett. –kelt ki magából, én megráztam a fejemet, és kicsit elhúzódtam tőle. A szemébe néztem, majd egyik kezemet az arcára helyeztem.

- Nem is kellett volna. – mondtam halkan. – Semmit sem azért tett, mert esetleg viszonzást várt volna érte. Szeretett téged. És azt akarta, hogy neked a legjobb legyen. Sőt, még mindig ezt akarja. Most már odafentről vigyáz rád, Cameron. Mindig veled lesz, hiszen az emléke benned él, és örökké veled marad.

- Annyira hiányzik, Mags. – motyogta maga elé, mire nekem elszorult a torkom. Hirtelen gondolattól vezérelve szorosan átöltem, miközben magamhoz húztam.

- Tudom, kicsim, tudom. – suttogtam a vállába. – De minden rendben lesz. Hamarosan jobb lesz, ígérem.

Cameron aprókat bólogatott, majd szabad utat adva az érzelmeinek, kisírta magát a vállamon. És én végig mellette voltam és támogattam. Próbáltam könnyebbé tenni a helyzetét, de ez szinte lehetetlen volt. Nekem is rettenetesen fájdalmas volt Gina elvesztése. De Cameront támogatva nekem is könnyebb túltennem magam a gyászon. Gina Dallas halála számtalan ember életére hatással van. A rokonokban, a család közeli barátaiban, a szomszédokban, illetve a távolabbi ismerősökben is hatalmas űrt hagyott maga után, amit nehéz lesz betölteni. Az élet viszont idővel begyógyítja a sebeket, és bár a gyász elmúlik, az emléke örökké bennünk fog élni, emiatt pedig mindig emlékezni fogunk rá, és sosem feledjük.

❁❁❁

Egy hét telt el azóta. Hét nap, amely nem múlik el nyomtalanul. És a mai napon kerül sor Gina temetésére. A szertartást a bátyámmal rendeztük, mivel a Dallas testvérek képtelenek voltak rá. Sierra hazaérkezése óta ki sem mozdult a szobájából, bár ebben az is közre játszott, hogy az orvos ágynyugalmat rendelt el neki. Cameron pedig már más tészta. A nyilvános érzelem kimutatása óta elég kevés időt töltöttünk együtt. Ezt nem panaszkodásként mondom, de mégis úgy érzem, hogy kezd eltávolodni tőlem. Persze minden este összebújva alszunk el, miközben ő a pocakomat simogatja, de attól még napközben szinte sosincs itthon. A Magcon néhány napja bejelentette, hogy fél éven belül újabb turné útra indul. Cameron pedig minden idejét ennek szervezésével tölti. Tudom, hogy ezzel köti le a gondolatait, hogy ne állandóan az édesanyján járjon, de szerintem kellene neki egy kis pihenés. Ha itthon van, akkor minden idejét velem tölti, és azon van, hogy mindenkinek jó legyen. Azzal nem törődik, hogy közben tökre teszi magát. Az utóbbi napokban szinte csak néhány óra alvással próbál létezni. Én pedig érzem, hogy nem sokáig fogja ezt így bírni.

Belebújtam a lapos talpú fekete balerina cipőmbe, majd a tükörben ismét szemügyre vettem magamat. A hajamat egy csattal hátul összetűztem, míg a végét hagytam a vállamra omlani. Fekete testhez simuló ruhám igazán láttatni engedte a hasamat. Igaz, még nem volt hatalmas, de már most mindenkinek szemet szúrt. Ezért sem titkolom tovább. Nem látom értelmét, és már nem is szeretném. Senki előtt sem fogom titkolni a terhességemet, hiszen az én kisbabám tesz engem a legboldogabb emberré a Földön. Közelebb hajoltam a tükörhöz, majd egy kósza tincset a fülem mögé tűrtem. Cameron ebben a pillanatban lépett ki a fürdőszobából, miközben a nyakkendőjét kötötte. Fekete nadrágot viselt fehér inggel, és egy szintén fekete zakót. Miután befejezte felém pillantott, majd halványan elmosolyodott.

- Gyönyörű vagy. – mondta a szemembe nézve, miközben lassú léptekkel közeledett felém. Két kezével átkarolta a derekamat, majd fejét a nyakamba temette.

- Köszönöm. – suttogtam, majd egyik kezemmel a haját kezdtem piszkálni, amit elég nagyra hagyott megnőni. – Hogy vagy?

- Csak legyünk túl ezen a napon és sokkal jobb lesz. – motyogta a nyakamba, majd nagyot sóhajtott.

- Tudod, hogy legszívesebben egész végig melletted lennék. – mondtam szomorkásan a szemébe nézve, miután elhúzódtam tőle.

- Tudom, bébi. De valószínűleg néhány nyamvadt riporter is a helyszínen lesz, és sem én, sem pedig a bátyád nem akarunk kitenni téged az ő veszélyüknek. Elhiheted, hogy nekem még sokkal nehezebb lesz nélküled. – morogta, miközben még egyszer átölelt.

- Ilyenkor még sokkal jobban utálom azt a ribancot. – mondtam bosszúsan, mire Cameron kuncogni kezdett.

- Gyere morci, essünk túl rajta. – ragadta meg a kezem, és mielőtt elhagytuk volna a szobát magéhoz húzott egy gyors csókra.

Utáltam elhagyni a házat. Amint kiléptünk a küszöbön, onnantól kezdve egy színjátékot játszottunk. A limuzinhoz vezető úton Brian és Sierra egymás kezét szorongatva sétáltak elől, míg Cameron és én tartva a tisztes távolságot kullogtunk utánuk. Már a ház előtt is több lesifotós tanyázott, nekem pedig még a gyomrom is felfordult tőlük. Képesek egy kis plusz pénzért tönkre tenni mások életét, nem törődve azzal, hogy ez milyen aljas dolog. Az autóhoz érve a sofőr kinyitotta nekünk az ajtót, majd Brian besegítette Sierrát, Cameron pedig engem. Miután mindannyian bent ültünk, az elindult utat törve magának a fotósok hada között. Úgy éreztem, mintha az egész világ arra lenne kíváncsi, hogy a Dallas család miként gyászol. És ezt undorító dolognak tartottam. Mások veszteségét ilyen módon kihasználni, és maguknak hírnevet csinálni... megbotránkoztató.

A limuzin leparkolt a templom előtt, mi pedig a lehető leggyorsabban próbáltuk megközelíteni a helyet. Néhány rendőr segítségével, akik a mi biztonságunk érdekében érkeztek a helyre, sikerült átverekedni magunkat a kisebb tömegen. A templomban még alig voltak, hiszen mi érkeztünk elsőnek. Cameronnal maradtam a bejárat közelében és segítettem a vendégeket fogadni, amíg Sierra és Brian elmentek beszélni a tiszteletessel. Az néhány perccel ezelőtt még üresen álló padsorokat röpke fél óra alatt szinte színültig feltöltötték. A városból rengetegen voltak, és a Magconból is mindenki eljött. Ezzel mutatták ki, hogy Cameron mellett állnak és támogatják őt. Rendkívül aranyos volt tőlük.

Miután a templom megtelt mi is elfoglaltuk a helyünket az első sorban. Sierra Brian mellett, míg én végül Cameron mellé kerültem. Az emelvényen helyezkedett el a koporsó, mellette pedig egy gyönyörű mosolygós kép Gináról. Ez tükrözte azt, hogy milyen is volt ő egész életében. Egy életvidám, mindig mosolygó és a legszeretetteljesebb ember, akit valaha ismertem. Ez volt ő. A tiszteletes elkezdte a misét, így a templomban mindenki elcsendesedett. Az emberek meghatódva hallgatta az Atya szavait, és nagy lélekjelenlét kellett ahhoz, hogy az ember ne sírja el magát. Én sem tudtam megállni. A könnyeimet egy kis zsebkendővel próbáltam felitatni, amikor éreztem, hogy a combomon nyugvó kezemet Cameron megfogta. Közelebb húzódott hozzám, miközben összekulcsolta az ujjainkat. Kérdőn néztem rá, majd amikor ránéztem megláttam a szemében csillogó könnyeket. Szüksége volt rám. Szükségünk volt egymásra. Nem érdekelt, hogy nem vagyunk magunk között vagy, hogy bárki megláthat. Ez a szerelmem édesanyjának a temetése, és egy idióta lennék, ha mások véleménye miatt hagynám, hogy egyedül birkózzon meg vele. Így hát egymás kezét szorongatva ültük végig a tiszteletes beszédét és csak akkor engedtük el, amikor az befejezte a megemlékezését, majd szólította Sierrát, aki mindenképpen szeretett volna beszédet mondani. Megtapsoltuk a tiszteletest, majd Brian átkarolta Sierra derekát és kisegítette az emelvényhez. Cameron ismét megfogta kezemet. Miután Sierra úgy érezte, hogy hozzá tud kezdeni, a bátyám visszasétált a helyére, majd helyet fogalt. Sierra a hasát nézte egy ideig, majd megköszörülte a torkát, és végül felnézett a tömegre. Meglepetten nézett az ajtó felé, a terem pedig a bejárati ajtó nyikorgásának halk zajával telt meg. Mindenki oda kapta a fejét, hogy megtudja a kései érkező személyét. Én is így tettem. De bár ne tettem volna. A sorok között vezető hosszú soron tipegett végig, földig érő fekete ruhájában. Nem hatotta meg, hogy éppen egy temetés közepébe gázol bele, hiszen semmi sem érdekli saját magán kívül. Néhány ember felé megejtett egy-egy kisebb mosolyt, még nem elérte a célját. A padsorunkhoz érve megállt, majd mosolyogva pillantott Cameronra miután megtalálta a tekintetével. Kecsesen helyet foglalt a barátom melletti helyen, majd egy csókot lehelt az arcára. Én teljesen döbbenten ültem a helyemen, miközben még mindig Cameron kezét fogtam.

- Ne haragudj drágám, hogy elkéstem egy picit, de nem értem el a gépemet. – suttogta sajnálkozóan Sofia Cameron fülébe, mire bennem felment a pumpa.

Abban a pillanatban elrántottam a kezemet Camerontól, és próbáltam a lehető legmesszebb húzódni tőlük. A sírás kerülgetett, de nem engedhettem meg magamnak, hogy teljesen kiboruljak. Most nem. Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugtassam magamat, miközben végig magamon éreztem Cameron tekintetét. Tudom, hogy nem tehet erről, de nem várhatja el azt tőlem, hogy szemtanúja legyek annak, amit éppen a barátnőjével egymásra találnak. Mert én ebben nem fogok asszisztálni. Sierra szomorúan pillantott feléjük, majd amikor rám nézett egy megnyugtató, és biztató pillantást küldött felém. Éreztem, hogy a torkom elszorult, és már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Sierra beszédére összepontosítva átvészelni ezt a rettenetes pillanatot.

Kedves Olvasóim!

Meg is érkezett a harmincnegyedik fejezet. Nem is kellett olyan sokat rá várni, ugye? xd Tényleg nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, de az utóbbi időben sem kedvem, sem pedig ihletem nem volt az íráshoz. De végül tegnap összekaptam magam és összehoztam ezt a részt. Remélem elnyerte a tetszéseteket.

A következő részről inkább nem mondok semmit, mert nem tudom, hogy mikor fogom tudni megírni. De igyekszem, annyit elmondhatok.

Köszönöm, a türelmeteket.

Ha tetszett ez a rész, akkor nyomj egy vote-ot rá, vagy tudasd velem a véleményedet a komment szekcióban! Kellemes estét Mindenkinek!

Puszi: ღTündiღ