Cameron még mindig meglepetten nézett rám, és amikor meg akart szólalni, én elutasítóan felemeltem a kezemet.

- Ne mondj semmit sem. – mondtam haragosan. – Most azonnal haza akarok menni.

- Mags...

- Mondtam, hogy nem akarok semmit sem hallani. – kiáltottam rá. – Jelenleg nem érdekel.

Azzal fogtam magamat, és elindultam vissza az étterembe. Szinte remegtem a dühtől, és persze attól is, hogy rendesen átfagytam. Visszasiettem az asztalhoz, és felvettem a kabátomat, és miután a táskámat is a kezembe vettem visszamentem, hogy végre haza indulhassunk. A recepciós hölgynél Cameron éppen a számlát rendezte, majd amikor mellé léptem szomorúan nézett rám. Látszott rajta, hogy bűntudata van a történtek miatt. Hát meg is értem, legyen is. Miután a hölgy visszaadta a hitelkártyáját, én illedelmesen elköszöntem, majd nem foglalkozva Cameron-nal indultam el az autója felé. Nem akartam nagy dobra verni ezt az egész Sofia-s dolgot, de egyszerűen felülkerekedett rajtam a féltékenység, és nem tudtam parancsolni a cselekedeteimnek. Az autó mellett megvártam, amíg Cameron kinyitja a zárat, majd a lehető leggyorsabban beültem a járműbe. Cameron néhány másodperccel később csatlakozott hozzám, és miután elhelyezkedett az ülésen, ahelyett, hogy beindította volna az autót hirtelen felém fordult, és magyarázkodni kezdett.

- Maggie, tudom, hogy most haragszol rám. És ehhez meg is van minden jogod.

- Azt mondod? – kérdeztem flegmán, miközben kifelé bámultam az ablakon. Nem akartam ránézni.

- Viszont ha hagynád, hogy elmondjam, hogy mi is történt valójában, akkor lehet, hogy nem kellene ez a műbalhé. – vette a szememre, mire egy pillanatra lehunytam a szemeimet és mély levegőt vettem.

- Csak annyit kértem, hogy vigyél haza. – sziszegtem idegesen. – Rohadtul nem értem, hogy ezen mi az, amit nem tudsz felfogni.

- El sem tudom mondani, hogy mennyire idegesítőn tudsz néha viselkedni. – mondta szemrehányóan, de én már nem érdekelt.

Még a végén engem hoz ki hibásnak az egészből. Jól tudja, hogy miként érzek Sofia iránt. Teljesen tisztában van azzal, hogy milyen sok szenvedést okoz nekem az, hogyha együtt látom Őket. De Ő ahelyett, hogy tenne ez ellen valamit, és ahelyett, hogy helyesen cselekedne, csak mindent ismét elcsesz. Nekem ebből most lett elegem.

Cameron leállította az autó motorját, viszont én még mielőtt meg tudott volna szólalni hamar kinyitottam a kocsi ajtaját, és villámgyorsan kiszálltam. Erősen bevágtam magam mögött az ajtót, és sietős léptekkel elindultam a ház felé. Még hallottam, hogy Cameron a nevemet kiálltja, de figyelmen kívül hagyva őt folytattam az utamat a ház felé. Amint beléptem a házba megcsapott a már jól ismert ínycsiklandó illat, amiből tudtam, hogy Sierra almás pitét készített. Még a tegnapi nap folyamán megígértettem vele, és úgy tűnik, hogy tartotta a szavat.

- Sziasztok! – kiáltottam el magamat, miközben vetkőzni kezdtem. – Megjöttünk! – folytattam, miközben kibújtam az utolsó utcai ruhadarabomból.

- Maggie, miért nem tudsz normális ember módjára megbeszélni valamit? – kérdezte dühtől kábultan Cameron, aki időközben beért a házba.

- Hahó! – hagytam figyeltem kívül a fiút, és a kezemmel a pocakomat simogatva indultam el megkeresni a többieket. – Sierra? Brian? Itt vagytok?

- Maggie! – kiáltott rám Cameron, majd a könyökömnél fogva maga felé fordított.

- Megőrültél? – kérdeztem tőle idegesen, miközben elrántottam a karomat a kezéből.

- Most azonnal mindent meg fogunk beszélni. Nem hagyom, hogy egy ilyen baromság miatt ellökj magatoktól.

- Á, szóval azt mondod, hogy ez egy kis baromság? Sofia neked csak egy kis baromság? – gúnyolódtam. – Na, és, mondd csak Cameron. Te mit szólnál, ha én ebben a helyzetben lennék mondjuk egy másik férfival? Eltűrnéd, amíg napokra elutaznék, és kettesben töltenék vele egy csomó időt?

- Te is tudod, hogy ezen nem tudok változtatni.

- Most még nem tehetsz ellene, de ha annyira akarnád, akkor igenis keresnél valami megoldást, amivel megszabadulsz attól a ribanctól. – kiáltottam rá.

- Mi ez a kiabálás? – hallottuk meg Gina hangját a nappali végéből, én pedig azonnal elszégyelltem magamat.

- Ugyan, semmiség Gina. – erőltettem mosolyt az arcomra. – Csak egy picit összekaptunk, de majd megbeszéljük.

- Kedveském, ez elég komolynak hangzott. – mondta rekedtes hangon, én pedig megráztam a fejemet.

- Hamar túltesszük magunkat rajta. Neked viszont nem kellene pihenned? És hol vannak a bátyámék? – kérdezősködtem, miközben mellé sétáltam, és segítettem leülni neki a kanapéra.

- Fent vannak az emeleten. Miután lepihentem egy kicsit úgy döntöttek, hogy Ők is így tesznek.

- Aha, értem. – bólintottam.

- Viszont meséljetek csak. Mi volt az orvosnál? – kérdezte kedvesen, nekem pedig hirtelen minden rossz kedvem eltűnt néhány percre.

- Kisfiunk lesz. – mondtam lelkesen, mire Gina a szája elé kapta kezét, a szemei pedig hirtelen megteltek könnyel.

- Kisfiú? Istenkém, gratulálok Kedveském! – szipogta, miközben óvatosan átölelt. – El sem hiszem, hogy lesz egy fiú, és egy lány unokám is. Gyerekek, ti aztán rendesen belehúztatok. – kuncogott, mire én lehajtottam a fejemet.

- Minden a véletlen műve volt. – suttogtam, miközben óvatosan végigsimítottam a hasamon, majd felemeltem a fejemet, és Cameron-ra néztem.

- Viszont én semmit sem változtatnék a történteken. – mondta halkan, mélyen a szemembe nézve, mire nekem hatalmas gombóc keletkezet a torkomban. – Semmi pénzért. – tette hozzá.

- Én sem. – mosolyogtam rá, amitől láttam, hogy egy pillanat alatt megkönnyebbült. Remélem tisztában volt azzal, hogy ezzel a cuki szövegével, csak annyit ért el, hogy most már meg fogom hallgatni. De ettől még nem fogok egy könnyen megtörni.

- Olyan aranyosak vagytok együtt. – jelentette ki Gina, miközben hol rám, hol pedig Cameron felé tekintett.

- Köszönjük, Anya. – motyogta Cameron.

- Jaj, el is felejtettem mondani. – kiáltottam fel, mire mindketten kérdőn néztek rám. – A karácsonyi ünnepek után haza utazom néhány napra. Az is megeshet, hogy egy hétre is akár. – ismertettem a tényeket velük, és közben vártam Cameron reakcióját. Az a halvány mosoly, ami az utóbbi percekben ült ki az arcára most azonnal el is tűnt. Összeszorította az állkapcsát, és a lehető leghiggadtabb hangon szólalt meg.

- Azt hittem, hogy ezt az utazást még megbeszéljük.

- Úgy is volt. – magyaráztam. – Csak közben holnap neked is el kell utaznod, így úgy döntöttem, hogy én is haza utazhatok néhány napra.

- Kisfiam, te elutazol holnap? – kérdezte meglepetten Gina, mire Cameron csak bólintott egyet, majd inkább velem állt neki vitatkozni.

- Maggie, te is tudod, hogy az teljesen más.

- Drágám, szerintem jobb lesz, ha ezt később beszéljük meg. – mosolyogtam rá gúnyosan. – A legjobb lesz, ha lepihenek. Hosszú nap volt ez.

- Tedd azt Kedveském. – bólintott Gina.

- Nincsen semmire sem szükséged?

- Én megvagyok. Menj nyugodtan. – mosolygott rám.

- Rendben. – lassan felálltam a kanapéról, és elindultam a Cameron-nal közös szobánk felé.

- Szerintem csatlakozom Mags-hez. Rengeteg dologról kell még beszélnünk. – hallottam meg Cameron hangját, miközben a lépcsőn sétáltam felfelé.

Tudtam, hogy néhány percen belül mindketten elmondjuk a saját véleményünket a másiknak a történtekkel kapcsolatban, és nagy annak a valószínűsége, hogy nem fogunk egyet érteni szinte semmiben sem. A szobába belépve az ágyhoz sétáltam, majd a szélére lehuppantam. Cameron nem várakoztatott sokáig, szinte abban a percben belépett a szobába, amint én kényelmesen elhelyezkedem.

- Nem fogsz haza utazni. – kezdte minden bevezetés nélkül.

- És ezt mégis ki mondja? – kérdeztem ellenszegülve.

- Mégis mit akarsz ezzel elérni? Te vagy az, aki a legjobban tisztában van azokkal a dolgokkal, amik köztem és Sofia között történnek.

- Pontosan ez a bajom. – szálltam vitába. – Nem is kellene semmilyen dolognak lennie kettőtök között.

- Maggie, ezt már rengetegszer átbeszéltük, és...

- Tudom, nagyon is tisztában vagyok vele. – szóltam közbe, majd felálltam az ágyról, és közelebb léptem hozzá. – De gondolj bele az én helyzetembe. Akár egyetlen pillanatra is. Itt vagyok öt hónapos terhesen, a barátom pedig még mindig nem képes elszakadni a volt barátnőjétől valami ostoba szerződés miatt. – magyaráztam, miközben éreztem, hogy a látásom homályosodni kezdett. Rettenetes érzés kerített a hatalma alá, és én nem tudtam kezelni. Képtelen voltam rá. – Úgy érzem, mintha az életedben nem számítanék semmit sem. Mintha csak egy kolonc lennék a nyakadon egy gyerekkel.

- Azonnal felejtsd el ezt a hülyeséget. – mondta mérgesen, majd közelebb lépett hozzám, és két keze közé fogta az arcomat, ezzel kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Ti ketten vagytok számomra a legfontosabbak. Mindig is ti lesztek. Nem számít semmi más, csakis ti.

- Cameron, én rettegek attól, hogy most elutazol, és onnantól kezdve már nem is akarsz minket. – mondtam neki sírva. – Kérlek, csak annyit kérek, hogy ne verj át.

- Bébi, bízz már bennem egy kicsit. – suttogta, majd a hüvelykujjával letörölt néhány könnycseppet az arcomról. – Soha nem foglak elhagyni, történjék bármi. Akármilyen nagyon eleged lesz belőlem, én akkor is itt maradok a nyakadon és életed végéig boldogítalak. Megértettük egymást? – kérdezte mosolyogva, mire én még jobban sírni kezdtem. Hirtelen szorosan átöleltem a derekát, és a lehető legközelebb vontam magamhoz.

- Ne haragudj a mai napért. – szipogtam. – Nem akartam ennyire kiborulni, csak úgy megtörtént.

- Mags, már csak néhány hónapig foghatod a sok hisztidet a hormonokra. Miután a baba megszületik, már nem leszek ilyen elnéző veled. – nevetett fel, mire én mosolyogva néztem fel az arcára.

- Szeretlek, Cameron. – mondtam halkan a szemébe nézve.

- Én is téged, bébi. – felelte hozzám közel hajolva, majd hosszasan megcsókolt. – Viszont ettől még nehogy azt hidd, hogy haza engedlek.

- Csak néhány napról lenne szó, amíg mindent elrendezek. – próbáltam győzködni, és nagyon reméltem, hogy ezzel elérek nála valamit.

- Nem, és kész. – állított le. – Majd ha visszajöttem, akkor együtt elrepülünk, és még azon a napon vissza is jövünk Chino-ba. Rendben?

- Akkora egy zsarnok vagy. – ütöttem a vállába játékosan, mire csak kinevetett.

- Csak féltelek. – mosolygott rám, majd egy puszit nyomott a számra, és ellépett mellőlem. – Tudom bébi, hogy ez most nem a legjobb alkalom arra, hogy elutazzak, de megígérem, hogy ez lesz az utolsó ilyen.

- Ne mondj olyat nekem, amiről nem tudhatod, hogy betartod. – motyogtam lehajtott fejjel.

- Mags, tudtuk, hogy nem lesz egyszerű menet. De mind a ketten tisztában vagyunk azzal, hogy hamarosan mindent elrendezek. Megígértem, nem? – nézett rám felvont szemöldökkel.

- De, persze. – bólintottam.

- Próbáljuk a lehető legjobban kezelni, oké?

- Oké. – mosolyodtam el halványan, majd közelebb sétáltam hozzá. – Segítsek bepakolni a bőröndödbe?

- Nem szeretnél lepihenni? Anyának azt mondtad, hogy fáradt vagy, és egyedül is meg tudom csinálni, ha úgy van.

- Szívesen segítek.

- Rendben. – bólintott. – Hozom is a bőröndöt.

Azzal fogta magát, és kiment a szobából, hogy a vendégszobában lévő tároló helyiségből kihozza az említett holmit. Nem mondom azt, hogy felhőtlenül örülök annak, hogy Ő most elutazik, de tudom, hogy muszáj megtennie. Mégis mindig sírhatnékom támad, amikor csak arra gondolok, hogy Sofia és Ő együtt vannak. Egy helyen, egymás közvetlen környezetében, egy párt alkotva. Holott Cameron és én már egy családot alkotunk. Mindig is tisztában voltam vele, hogy Cameron-nal együtt lenni nem lesz könnyű menet. De semmi sem készíthet fel minket a valóságra. A borzalmas valóságra, ahol bármelyik percben elveszíthetem, holott csak most kaptam vissza. És kezdem azt érezni, hogy amíg nem lesz mellettem, nekem egy perc nyugtom sem lesz. Viszont azt, hogy így érzek többé nem szeretném kimutatni Cameron előtt. Hiszen így is azt érzem, hogy túlreagáltam a dolgokat délelőtt. Meg kell bíznom Cameron-ban. Sőt, megbízok benne.

Cameron és én hamar be is pakoltunk minden szükséges holmit a bőröndjébe, amire a következő napokban szüksége lesz. Eddig azon voltam, hogy az idegesség jeleit ne vegye észre rajtam, és nagyon bíztam benne, hogy hamarosan tényleg sikerül megnyugodnom. Azt a hírt, miszerint Cameron egy napra elutazik a családban mindenki elég érdekesen fogadta. Az okot, amiért el kell mennie konkrétan nem mondtuk el, csak annyit, hogy Sofia-val is találkozni fog. Ha azt hittem, hogy emiatt Brian fog a legjobban kiakadni, akkor nagyot tévedtem. Gina sietett a segítségemre, és hamar ki is oktatta a fiát. Persze Cameron és én próbáltuk elmondani nekik, hogy mi ezt már átbeszéltük, és minden a legnagyobb rendben lesz. Igen, én is ezt mondtam, holott rettenetesen féltem attól, hogy ez nem így lesz. Hogy minden másként fog alakulni. Cameron még egy kicsit aggódott amiatt, hogy az anyukáját itt kell hagynia, de sikerült elmagyaráznom neki, hogy mi mindannyian – azaz Sierra, Brian és én – vigyázni fogunk, ahogyan eddig is tettük.

Cameron miután mindenkitől elbúcsúzott megkért, hogy kísérjem ki, mivel a menedzsmentje érte küldött egy autót, ami kiviszi a repülőgéphez. Esélyem sem volt arra, hogy vele tartsak, ami őszintén szólva nagyon is zavart. A fekete telepjáró már ott állt a ház előtt, mikor Cameron és én kéz a kézben léptünk ki a házból. Az autóhoz érve betették a bőröndjét a csomagtartóba, Cameron pedig visszasietett hozzám, hogy elbúcsúzzon.

- Ugye tudod, hogy ez most egyáltalán nem lesz kellemes utazás? Azért kell odautaznom, hogy megmutassuk a világnak, hogy Sofia és köztem minden a régi, és hogy annak ellenére, hogy az utóbbi időben eltűntem a nyilvánosság elől minden a legnagyobb rendben. – mondta nyugodt hangon, amivel úgy éreztem, hogy teljes mértékben rám akar hatni.

- Tudom. – bólintottam. – Bár ennél nagyobb képmutatásról még nem igazán hallottam. – húztam el a számat.

- Sajnálom Mags, hogy ezen keresztül kell mennünk. – suttogta, majd óvatosan megfogta a hasamat. – Annyira szeretném, ha minden normális lehetne körülöttünk. Az lenne a legjobb mindenkinek.

- És hamarosan minden a legnagyobb rendben is lesz. – mosolyodtam el biztatóan.

- Igen. – viszonozta a mosolyomat. – Viszont mennem kell. Amint megérkeztem hívni foglak.

- Rendben. Nagyon vigyázz magadra. – mondtam szomorkásan, miközben közelebb hajolt hozzám és búcsúzóul megcsókolt.

- Te is, és persze a kisfiamra is. – vigyorgott rám, én pedig elnevettem magam.

- Szeretlek. – öleltem át utoljára.

- Én is téged, bébi. – mondtam, majd elindult az autó felé.

Cameron az autó mellől még intett egyet, majd a sofőr lassan elhajtott a ház elől. Egy ideig még követtem a tekintetemmel az autót, de amint az kikerült a látókörömből hatalmas félelem kerített a hatalma alá. Bíznom kellett benne, és abban, hogy semmi olyat nem követne el, ami tönkretehetné a családunkat.

Kedves Olvasóim!

Megérkeztem a következő fejezettel. Ha az időpontot nézzük, akkor igen, bevallom, hogy megint nagyot késtem. De mentségemre szóljon, hogy teljesen kiment a fejemből az, hogy szerda van, ami ugye azt jelenti, hogy új részt kell hoznom. Viszont rend a lelke mindennek, hiszen meghoztam a részt.

Újabb közérdekű közlemény, mint ahogy mostanában minden rész végén. A következő rész valószínűleg csak a jövő hét végén fog érkezni, szerintem szombaton. Sajnos csak így tudom megoldani, remélem Mindenki megérti ezt.

Ha tetszett ez a rész, akkor nyomj egy vote-ot rá, vagy tudasd velem a véleményedet a komment szekcióban! Kellemes estét Mindenkinek!

Puszi: ღTündiღ