A szobába érve mindent elmeséltem Madison-nak, aki figyelmesen végighallgatta a történések minden kis apró részletét. Ezután próbáltam segítséget kérni tőle, hogy mégis milyen módon mondhatnám el egy huszonéves fiúnak, hogy apa lesz, anélkül, hogy teljesen megutálna. Mert jelenleg ez a legnagyobb félelmen. Cameron mindig is szabadabb emberként viselkedett. Láttam, hogy hogyan bánt a kapcsolatuk elején Sofia-val. Akkor még úgy éreztem, vagyis úgy láttam, rajta, hogy nem akar elköteleződni a lánnyal. Milyen érdekes dolgok ezek. Néhány hónapja még abba is ésszerűtlen lett volna belegondolnom, hogy valaha lesznek olyan személyek, akiket boldogan nevezek majd a családtagjaimnak. Most pedig itt állok majd húsz évesen, gyereket várok egy olyan személytől, akibe sikeresen belehabarodtam, holott mindig is tudtam, hogy nem lehet az enyém. De az ember nem gondolkodik tisztám, amikor szerelmes. Túlságosan elhomályosítja a látását a rózsaszín köd, és miután megtörtént a baj már nem tehet ellene semmit sem. Mindezek ellenére én még sem változtatnék azon, ahogy alakultak a dolgok. Semmi pénzért nem mondanék le arról, hogy anya lehessek. A világon mindennél jobban örülök annak, hogy az én picikém él és virul, és néhány hónap múlva már a karjaimban tarthatom. Egyszerűn még mindig felfoghatatlan érzés számomra mindez.

Sierra fél tizenkettő környékén keltett ki minket az ágyból. Madison azt akarta, hogy pihenjek még egy kicsit, de én megmakacsoltam magam, hiszen terhes vagyok, nem pedig beteg. Ahogyan Sierra, úgy én is mindent meg tudok tenni, mint azelőtt, hogy teherbe estem volna. A sógornőm egyébként már hét hónapos és már akkora a pocakja, hogy néha még én is csodálkozom, hogy hogyan képes ilyen könnyedén és vidám sürögni-forogni a házban. Az biztos, hogy tele van energiával, amit megmondom őszintén, hogy irigylek tőle. Én már mostanában egyre többet punnyadok, és ha tehetem, akkor leülök néhány percre pihenni. Az orvosom szerint ez teljesen normális, viszont én próbálok a lehető legtöbbet mozogni, mert az nem csak nekem, hanem a babának is jót tesz.

Lassan elérkezett az ebédidő, de a fiúk még mindig nem érkeztek meg. Az asztal már megterítve állt, Brian pedig éppen Ginát segítette ki a szobából, hogy asztalhoz ülhessen velünk. Most találkozunk először fránya négy hónap után. Amikor meglátott engem hatalmas mosoly terült szét az arcán. Nem törődtem azzal, hogy mennyire sápadt, és milyen sokat fogyott.  Szabályosan rávetettem magam, persze azért vigyáztam, nehogy valami baja essen a kis akcióm miatt. Nevetve ölelte át a vállamat miközben egyre szorosabban öleltem.

-          Jaj, kedveském megfojtasz. – nevetett fel, én pedig elhúzódtam tőle.

-          Ne haragudj. – kértem elnézést. – Fájdalmat okoztam? Egy picit elragadtattam magam.

-          Ne viccelj már! – legyintett. – Nagyon örülök, hogy itt vagy Maggie.

-          Én is. – mosolyogtam rá.

-          Természetesen téged is nagyon jó látni Madison. – szólt oda a mögöttem álló lánynak, aki hamar ellépett mellettem és üdvözlésképpen megölelte a nőt.

-          Köszönöm a meghívást.

-          Ugyan drágám, titeket bármikor szívesen látunk. Egyébként merre vannak a fiúk? – kérdezte a lányától, miközben lassan letelepedett az asztalhoz.

-          Körülbelül tíz perce beszélhettem Cameron-nal. Azt mondta, hogy egy kis dugóba kerültek, de hamarosan itt lesznek. Megkértek, hogy várjuk meg Őket.

-          Ó, persze. Ez csak természetes. – mosolyodott el. – Maggie, kedveském, gyere csak egy percre. Olyan régóta akartam veled beszélni, de mintha kerültél volna engem. – vetette a szememre csipkelődve, mire előtört belőlem a bűntudat. Lassan közelebb sétáltam az asztalhoz, és leültem a közvetlenül mellette lévő székre. A többiek mintha érezték, volna, hogy ez most egy kicsit komolyabb beszélgetés lesz magunkra hagytak minket.

-          Egyáltalán nem kerültelek Gina. Csak rengeteget dolgoztam. – magyaráztam ki magam, holott tudtam, hogy nagyon is igaza van.

-          Kedveském, nem kell magyarázkodnod. Neked is saját életed van, éppen úgy ahogyan mindenkinek. – egyik kezével megfogta az asztalon pihenő kezemet, majd szorított egyet rajta. Nem volt túl határozott, mintha már nem is lett volna ereje erősebb próbálkozáshoz. – Mindig is beszélni akartam veled valami fontos dologról. De úgy éreztem, hogy lehet, az lenne a legjobb, a te magad jönnél rá minderre. Viszont mivel az a kis időm fogytán van, amit még veletek tölthetek jobbnak találtam, ha mindent tisztázok.

-          Gina, ne mondd ezt. – kértem halkan. Utáltam ezt hallani.

-          Maggie, ez az igazság. Világéletemben szerettem optimistaként hozzáállni a dolgokhoz. De ehhez nem lehet. Itt egyetlen végkifejlet van, amivel mindannyian tisztában vagyunk.

-          Ez annyira nem igazságos Gina. – mondtam szipogva. – Én nem is tudom, hogy mit mondhatnék.

-          Nem is kell semmit sem mondanod. Elég az, ha most én beszélek. – kérdőn néztem rá, mire folytatta. – Kedveled a fiamat Maggie? – kérdezte hirtelen, mire én meglepetten néztem rá. Nem számítottam efféle kérdésre. Hogy kedvelem-e Cameron-t? Hiszen a gyermekét várom.

-          Gina, huh, én nem is tudom. – dadogtam össze-vissza.

-          Kedveském, ez csak egy egyszerű kérdés volt.

-          De a válasz mégsem olyan egyszerű.

-          Nos, igen vagy nem? – vonta fel a szemöldökét.

-          Nem tudom Gina, ez bonyolult. – vágtam rá. – Miért is olyan fontos ez most? Hiszen Cameron-nak barátnője van. Akármit mondanék, nem lenne semmi értelme.

-          Légy optimistább Kedveském.

-          Kérlek, hadd ne kelljen erről beszélnem. – kérleltem, de nem hatott rá. Még mindig várta a válaszomat. – Igen, nagyon is kedvelem. Sokkal jobban, mint azt kellene, de ez ellen nem tehetek semmit, és nem számít, hogy mit érzek. Hiszen neki ott van Sofia, aki a barátnője. Nincs értelme rágódnom ezen. Nem szabadna semmit sem éreznem iránta, de nem tudok ez ellen mit tenni. – fakadtam ki. – Most mondd meg Gina, mit tehetnék?

-          Szerintem az lenne a legjobb, ha most azonnal mindent tisztáznátok. – mondta vidáman, miközben elnézett mellettem, egyenesen a hátam mögé. Ijedten fordultam meg, és abban a pillanatban azt hittem, hogy a föld alá süllyedek szégyenemben.

Cameron döbbenten nézett rám, és pedig az sem tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Gina lassan felállt a székről, majd óvatosan megsimogatta a fejemet, és miután egy puszit nyomott a még mindig döbbent Cameron arcára elhagyta a helyiséget, ezzel kettesben hagyva vele. A szívem még mindig a torkomban dobogott, és jelenleg éppen azon voltam, hogy ne hányjam el magam idegességemben. Cameron még mindig nem szólt semmit sem, én pedig kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magamat, ezért nagy bátorságot gyűjtve ismét felé fordultam. Az előbb nem volt időm jobban megnézni, most viszont jól szemügyre vettem. A haja a tőle megszokott rendezetlenséggel állt össze-vissza, az arca élét apró borosta tarkította, a szeme alatti apró karikák pedig arról árulkodtak, hogy egy ideje nem aludhatott rendesen. Szaggatott fekete farmert és egy passzos V nyakú fehér pólót viselt. A tőle nem megszokott rendezetlen külsejével is tökéletesen nézett ki.  A hosszú kínos csend még mindig nem szűnt meg, nekem pedig lépnem kellett valamit, mielőtt szívrohamot kapok.

-          Szia. – suttogtam halkan, mire Cameron egy picit elmosolyodott.

-          Szia. – válaszolta egyszerűen. Megköszörültem a torkomat, majd felálltam a székről, így szembekerültem vele és folytattam.

-          Figyelj, amit az előbb hallottál, az... - hirtelen nem is tudtam, hogy mivel magyarázhatnám ki magamat.

-          Az mi volt Mags? – kérdezte mélyen a szemembe nézve, amitől úgy éreztem, hogy a lábaim azonnal felmondják a szolgálatot, és szépen seggre esek. Még mindig olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket nem tudok megmagyarázni.

-          Én... én... - makogtam össze-vissza, majd lehunytam a szememet és erőt vettem magamon. – Csak azt szeretném, hogy felejtsd el.

-          Mi? – hangján hallani lehetett, hogy mennyire megleptem. – Mags, jézusom, ezt nem mondhatod komolyan.

-          Pedig ezt szeretném.

-          Még is, hogy a fenébe gondolhatod azt, hogy el tudnék felejteni egy ilyet? – a hangja egyre idegesebben csengett, miközben egyre közelebb lépett hozzám. Lehajtottam a fejemet. Képtelen voltam a ránézni. – Mags, nézz rám. – kérte. – Mags... - suttogta.

Lassan felemeltem a fejemet, és meglepetten vettem tudomásul, hogy már szinte teljesen előttem áll. Pontosabban egy karnyújtásnyira. Reménnyel telve, szinte vágyakozva nézett rám, amitől jól eső borzongás futott végig az egész testemen. Még közelebb lépett, majd egyik kezét lassan felemelve végigsimított az arcomon, majd megállapodott rajta. Átadtam magamat a megnyugtató érzésnek, és a fejemet kicsit megdöntve belesimult az arcom a tenyerébe. Jól hallhatóan felsóhajtott, ami egy kicsit visszarántott a valóságba.

-          Nem tehetjük ezt Cameron. – suttogtam lemondóan, és próbáltam elhúzódni tőle, de Ő nem engedte. Az fejemet még mindig tartotta, ám most a másik kezét felemelve két keze közé fogta az arcomat.

-          Mags, ne csináld ezt. Hiszen az előbb vallottad be, hogy nem vagyok közömbös számodra. Egyáltalán nem. – jelent meg a csibészes mosolya az arcán, ami megdobogtatta a szívemet.

-          Mindez mit sem számít. – ráztam a fejemet.

-          Már hogy ne számítana? – kérdezte felkiáltva. – Csak ez az, ami számít. – egyre közelebb hajolt felém. - Semmi más. – suttogta az ajkaimra, amitől pedig teljesen elvesztem.

-          Sofia. – adtam hangot aggodalmamnak, mire csak megrázta a fejét.

-          Nem számít. – és amint ezt kimondta, abban a pillanatban lecsapott az ajkaimra.

Ekkor történt az, hogy a világ megszűnt létezni körülöttünk. Csak Ő és én voltunk. A csók nem volt vad, szenvedélyes mégis a szívem majd kiugrott a helyéről. Cameron nem tétlenkedett. Ha lehet, még közelebb húzott magához, miközben egyik kezével óvatosan beletúrt a hajamba. Én a két kezemet a derekára tettem, és próbáltam egy kis távolságot tartani, hogy a pocakomra még egy ideig ne figyeljen fel. Néhány perc múlva levegőt kapkodva váltunk el egymástól, de Ő még mindig szorosan maga előtt tartott. Homlokát az enyémnek döntötte, majd lehunyta a szemét. Még mindketten szaggatottan vettük a levegőt, de engem mégis elfogott a pánik. El kell neki mondanom. Tudnia kell a kicsiről.

-          Cameron. – suttogtam halkan a nevét, Ő pedig óvatosan végigsimított az arcomon, majd miután elhúzta a fejét az enyémtől és egy lágy csókot nyomott a homlokomra. – Tudnod kell valamit. – mondtam neki remegve, mire a szemöldökét kérdőn felvonta, így hát folytattam. – Emlékszel, hogy az esküvő napján történtekre?

-          Sosem tudnám elfelejteni Mags. – mondta szomorúan.

-          Aznap mi nagyon közel kerültünk egymáshoz. – feleltem választékosan, mire a szája sarka apró mosolyra húzódott.

-          Mondhatjuk így is. – vigyorgott.

-          Cameron, ez komoly dolog. – vágta rá idegesen, majd elléptem mellette, és hátat fordítottam neki. – Mindenáron el akartam felejteni mindent, mindent, ami veled kapcsolatos volt. A szívem teljesen összetört másnap reggel, és azt hittem, hogy soha nem leszek jobban. – a könnyeimmel küszködtem a mai nap már nem először.

-          Mags. – suttogta a nevemet, de én még mindig nem fordultam meg. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet.

-          Azt hittem, hogy majd olyan nagyon könnyű lesz mindez. De nem. Egy aprócska dolog, ami már öt hónapja az életem része minden egyes nap emlékeztetni fog rád, amíg csak élek. – két kezemet a hasamra simítottam, majd lassan megfordultam.

Cameron összevont szemöldökkel pillantott az arcomra, majd tekintetét hirtelen levezette a pocakomra. Az arca olyan hitetlenkedő és meglepett kifejezést öltött, amin még én is csodálkoztam. Hagytam, hogy az arcomat eláztassák a könnyeim, amíg vártam Cameron következő lépését. De nem csinált semmit sem. Csak állt előttem egy helyben és még mindig meredten bámulta a hasamat. Tudtam, hogyha most fogná magát és itt hagyna, úgy, ahogyan mint azon a napon tette az anyjával, amint kiderült a betegsége, akkor én összeomlanék. Nem hiába féltem a reakciójától. Cameron maga volt a kiszámíthatatlanság. Mikor végre kicsit jobban magához tért ismét az arcomra nézett.

-          Úgy érted, hogy ő az én gyerekem? – mutatott a hasamra még mindig félve, mire én nagyot nyelve bólintottam. – Ez teljesen komoly, ugye? Nem viccelsz?

-          Nem Cameron, komolyan mondom. – ráztam a fejemet szipogva.

-          De... az esküvő majdnem fél éve volt Maggie. – mondta idegesen. – Mégis hogy titkolhattad eddig? – vont kérdőre.

-          Neked megvolt a saját problémád. Nem akartam még egyet, amiért aggódnod kell.

-          Maggie, te nekem sosem jelentettél problémát. Nekem kellett volna az elsőnek lennem, akinek ezt elmondod, nem pedig az utolsónak. – szomorúságától hatalmas gombóc nőtt a torkomban.

-          Sajnálom. Nagyon sajnálom. – mondtam halkan, és még jobban sírva. Utáltam, hogy úgy nézett rám, mint ahogyan az előbb. Mintha nem is ismerne.

-          Én is Maggie, én is. – azt hittem, hogy itt fog hagyni, de nem tette.

Ehelyett hirtelen közelebb lépett hozzám, majd egy határozott mozdulattal magához rántott, és mire észbe kaptam már vadul csókoltuk egymást. Kezemmel rövid hajába túrtam, míg Ő egyik kezét a derekamra, másikat pedig lassan a kerekedő pocakomra helyezte. Belemosolygott a csókunkba, én pedig valósággal elolvadtam a karjaiban.

-          Sajnálom Mags, tényleg rohadtul sajnálom. – suttogta az ajkaimra, majd csókokat hagyott az egész arcomon, ezzel lecsókolva a könnyeimet onnan.

-          Szeretlek Cameron. – mondtam halkan, de szinte abban a pillanatban meg is bántam, ahogyan ki mondtam. Ő persze elmosolyodott, és ismét egy forró, szenvedélyes csókban részesített.

-          Srácok! Én tényleg nagyon örülök Nektek, de ha Brian meglát így titeket, akkor szerintem valakit nagyon helyben fog hagyni. – hallottuk meg Madison hangját a konyha felől, mire azonnal szétrebbentünk. Próbáltam elhúzódni Cameron mellől, de átkarolta a derekamat, és szorosan maga mellé húzott. Egy puszit nyomott a fejemre, mire Madison kuncogni kezdett, és pedig úgy vigyorogtam, mint valami óvódás kisgyerek, aki éppen megkapta a kedvenc játékát.

-          Egyszer úgy is meg kell tudnia, akkor meg minek várunk? –kérdezte röhögve Cameron, mire én oldalba böktem. A többiek – Gina, Sierra, Nash és Brian – ebben a pillanatban csatlakoztak hozzánk. Gina könnyes szemekkel, Sierra és Nash vigyorogva, míg a bátyám teljesen sokkos arckifejezéssel nézett ránk. Vagyis inkább Cameron kezére, ami még mindig a derekamon pihent.

-          Nos, Dallas, most legyen nagy a szád. – kuncogtam, mire Cameron megborzongott.

Tudtam, hogy Brian nem fog semmi ostobaságot tenni, vagyis igazából csak reméltem, hiszen kedveli Cameron-t. Meg hát ott van Sierra is mellette, aki azonnal hatástalanítani tudja a Brian-bombát, amint az robbanni készül. Viszont kár lett volna kihagyni Cam reakcióját. Elmondhatatlanul boldog voltam. Ezek szerint Cameron szeretné a babát, ugye? Mármint a reakciójából ítélve én erre következtettem. Bár az is biztos, hogy rengeteg dolgot kell még megbeszélnünk. Csak először tisztázzuk a családdal, hogy hányadán is állunk most egymással. Mondjuk okosabb lenne, ha előtte ezt megvitatnánk magunk között, mert én jelenleg semmiben sem vagyok biztos. Viszont Cameron magyarázata igazán érdekelne.

Kedves Olvasóim!

Nos, itt is van a huszonnyolcadik fejezet. Megmondom őszintén, hogy ez volt az egyik kedvenc fejezetem, amit eddig írtam a történet során. Nem tudom, hogy ti hogy vagytok ezzel.

Mint már említettem, most egy kisebb szünet következik, aminek a pontos idejéről még nem tudok semmit sem mondani. Szóval ne haragudjatok nagyon rám, ha néhány hétre eltűnök most. Addig is vigyázzatok magatokra, hamarosan jelentkezem.

Ha tetszett ez a rész, akkor nyomj egy vote-ot rá, vagy tudasd velem a véleményedet a komment szekcióban! Kellemes estét Mindenkinek!

Puszi: ღTündiღ