Folyamatos sugdolózást hallottam magam körül. Valaki a fejemet fogta, majd rövid időközönként a pulzusomat méregette. Kellett egy kis idő, mire erőt vettem magamon, és lassan elkezdtem kinyitni a szemeimet. Először kissé homályosan láttam, de a szemem viszonylag hamar hozzászokott a fényviszonyhoz. A házban voltam, és a nappali egyik kanapéján feküdtem. Brian a földön térdelt mellettem, és aggódva nézett rám.

- Maggie, hogy érzed magad? – kérdezte.

- Egész jól. Mi történt?

- Körülbelül öt perce az udvaron rosszul lettél és elveztetted az eszméletedet. Halálra rémítettél minket! Valószínűleg csak a stressz miatt történt, legalábbis Gina ezt gondolja, de én szeretném, ha elmennél egy orvoshoz a biztonság kedvéért. – kérte. – Egyik pillanatról a másikra összeestél.

- Hirtelen úgy éreztem, hogy nem bírom megtartani magam, és utána teljes képszakadás. – motyogtam, miközben ülő helyzetbe tornáztam magamat.

- Fogalmam sincs, hogy min veszekedtetek azzal az idiótával, de szívem szerint bemosnék neki egyet.

- Semmi komoly, csak volt egy kis nézeteltérésünk, amikor még Chino Hills-ben voltunk.

- Nekem elég komolynak tűnt. – jegyezte meg mogorván. – Maggie, remélem, nem hallgatsz el semmit sem előlem. Úgyis meg fogom tudni, kár titkolózásra fecsérelni az idődet.

- Tudod, hogy neked mindent elmondok, de azért nekem is van saját életem. És ezt a kis konfliktust tudom kezelni.

- Akkor nem kell megvernem? – kérdezte vigyorogva, mire megráztam a fejemet. – Az jó, mert nem akartam összeveszni az asszonnyal még idő előtt. – nevetett fel, mire én is elmosolyodtam.

Hirtelen erőteljes torokköszörülésre lettünk figyelmesek. Az ajtóban Cameron állt, és számomra nem egyértelmű arckifejezéssel figyelt minket. Brian felállt mellőlem, majd végigsimított az arcomon, rám mosolygott, és miután Cameron-t vállba veregette elhagyta a helyiséget, ezzel kettesben hagyva vele. Még mindig nem mozdult. Viszont a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Én persze nem voltam hajlandó ránézni, csak a nappali ablakán bámultam kifelé, azt, hogy engem néz is csak a szemem sarkából láttam. Fogalmam sem volt, hogy meddig akar egy helyben állni, és a bámulását folytatni, de már kezdett idegesíteni a jelenléte. Vagyis, pontosan nem tudom, hogy mit éreztem. Azt tudom, hogy semmi kedvem nem volt a múltban történtekről csevegni vele, viszont valamilyen szinten örültem, hogy láthatom. Kár lenne letagadni az érzéseimet iránta saját magamnak. Nem érnék el vele semmit. Bár ez már nem is számít nagyon, hiszen ami kettőnk között volt, vagy valaha is alakult, azaz esküvő éjszakáján beteljesedett, de másnap reggel darabjaira hullott.

Cameron még mindig egyetlen szót sem szólt, ezért erőt vettem magamon és ránéztem. Szomorúan figyelt, amitől úgy éreztem, hogy jelen pillanatban meghasad a szívem. Tudom, hogy rengeteg rosszat köszönhetek neki, ami velem történt, de érzem, hogyha sok más zavaró tényező nem játszott volna ellenem vagy ellenünk az elmúlt időszakban, akkor talán meg tudtuk volna beszélni a dolgainkat. Talán minden másként alakult volna.

- Sajnálom. – mondta halkan, majd kis lépésekkel közelíteni kezdett felém, de végül a kanapé végében megtorpant, és óvatosan leereszkedett a karfára, én pedig összébb húztam magamat.

- Mit? – kérdeztem vissza közönyös hangnemben.

- Mindent. Azt, hogy most miattam ájultál el. Azt, hogy megbántottalak. Azt, ami a szüleiddel történt. De legfőként azt, hogy hagytalak elmenni azon a reggelen anélkül, hogy elmondhattam volna, amit ténylegesen akartam. – mondta mélyen a szemembe nézni, amitől a szívem majd kiugrott a helyéről, annyira hevesen kezdett el verni hirtelenjében.

- Nem szeretnék erről beszélni. Szerintem mindent tisztáztunk már, és itt lenne az ideje felejteni.

- De nekem van még mondanivalóm. – ellenkezett hevesen.

- Cameron, nem haragszom. Oké? Minden rendben van kettőnk között. – mondtam neki kedvesen, és próbáltam leplezni a rossz érzéseket, amik egyik pillanatról a másikra a hatalmuk alá kerítettek. – Egyikünknek sem egy kellemes téma én úgy hiszem. De ha barátok akarunk maradni, akkor elfelejtjük azt, ami történt. Hiszen mindketten tudjuk, hogy hibáztunk.

- Szóval hibáztunk. – olyan furcsán ejtette ki, hogy teljesen meglepett. – Ennyi? Akkor már el is felejtettük? Megtörtént és kész?

- Nem akarom, hogy neked nagyobb problémád legyen ebből. – védekeztem, mire dühösen nézett rám, és hamar talpra állt.

- Pedig nekem nagyon is úgy tűnik, hogy csak egy rossz napot akarsz elfelejteni.

- Komolyan ezt gondolod? – kérdeztem mérgesen, majd hirtelen felpattantam a kanapéról, de egy kicsit megszédültem, és hirtelen a fejemhez kaptam.

- Mags. – suttogta halkan, ijedten a nevemet, mire én leintettem.

- Jól vagyok. Viszont visszatérve arra, amit mondtál. Konkrétan ribancnak nézel, amit teljesen furcsállok, hiszen te is pontosan tudod, hogy te voltál nekem az első. – emlékeztettem, mire lesütötte a szemét. Pontosan tisztában volt ezzel. – És nehogy azt hidd, hogy felemelő és egyben romantikus élményként éltem meg ezt, hogy szinte azonnal rohantam valakihez, hogy lefeküdjek vele. Ez fáj az egészben a legjobban.

- Mags, én sajnálom. – mondta szomorúan.

- Tudom Cameron, te midig mindent sajnálsz. – ráztam a fejemet lemondóan, majd megkerültem a kanapét, és az ajtóhoz léptem. Mielőtt még elhagytam volna a szobát megálltam, és visszanéztem rá. – Csak engem a sajnálatod rohadtul hidegen hagy. – mondtam ki kerek-perec, majd távoztam a helyiségből.

❁❁❁

Miután hazaértem vettem egy forró fürdőt, majd a délután nagy részét az ágyamban heverészve töltöttem. Gina és Sierra nem szívesen akartak hazaengedni egyedül, de miután kedvesnek nem mondható hangnemben megmondtam nekik, hogy majd ezt én eldöntöm már nem szóltak bele. Nem akartam megbántani Őket, de egyszerűen csak el akartam jönni onnan. El abból a házból. Minél messzebb tőle. A lakásban persze nem volt itt senki sem, mivel Madison hagyott nekem egy üzenetet, hogy egy rövidke fotózása lesz a közeli stúdióban, és valószínűleg késő délután fog hazaérni csak. Ezért több órán keresztül egyedül voltam, miközben a telefonomat nyomkodtam az ágyamban. Nem volt kedvem semmihez sem, és a fejem is fájt. Tudom, hogy tanulnom kellene a vizsgáimra, de egyszerűen nem volt hozzá erőm. Pedig igencsak le vagyok maradva, arról nem is beszélve, hogy a vizsga időpontja itt van a nyakamba. Már csak fél évem van, és ha sikeresen teszem le, akkor már biztosan el tudok helyezkedni valahol a közelben. Mert így most elég nehéz. Anya és apa azóta semmilyen jelet nem adtak magukról, csak elutalták a havi zsebpénzemet a bankszámlámra, amin meg is lepődtem. Azt hittem, hogy nem akarnak sem pénzügyileg, sem pedig másként támogatni. Viszont nem akarok előre inni a medve bőrére, így hát nem verem nagydobra a dolgot.

Estefelé nagyon megéheztem, ezért kimentem a konyhába, és összedobtam magamnak néhány melegszendvicset. Miután kisültek egy nagy tálcára raktam őket, majd öntöttem magamnak egy nagy pohár tejet és leültem az asztalhoz. Lassan falatozni kezdtem a kenyereket, mikor hirtelen kaparni kezdte valami a torkomat. Gyorsan felkaptam a poharat, és meghúztam a tejet, viszont azt azonnal ki is köptem, mivel nagyon savanyú volt. Fogalmam sem volt, hogy megromlott a tej. Még mindig éreztem a számban az ízét, mikor hirtelen elfogott a hányinger. Felpattantam a székről, és rohantam a fürdőszobába, ahol kiadtam magamból mindent. Úgy döntöttem, hogy maradok még egy kicsit a vécé mellett, mivel a rosszullétem nem akart elmúlni. Éreztem, hogy ismét hányni fogok, ezért a vécékagyló felé hajoltam, és hagytam, hogy a gyomrom kiadja magából a kikívánkozó ételt. Hallottam, hogy nyílt az ajtó, miközben én mély levegőket vettem, és azon voltam, hogy ne ájuljak el.

- Maggie? Itthon vagy? – kiáltotta el magát Madison, mire én bólintottam. Rájöttem, hogy Ő ezt bizony nem láthatta, ezért válaszoltam neki.

- Fürdő!

- Mit csinálsz te ott? – érkezett a kérdés, miközben hallottam, hogy egyre közeledett felém. – Olyan fárasztó napon volt. Teljesen kipurcantam, és... - itt elhallgatott, mivel meglátta, hogy mi történik éppen velem. – Jézusom! Minden rendben?

- Persze, csak egy kis rosszullét. – motyogtam, majd lehúztam a vécét, hogy Ő ne lássa azt, ami benne van. Éppen elég volt nekem. Lassan felálltam, a mosdóhoz sétáltam és öblögetni kezdtem a számat, végül nekiálltam megmosni. – Romlott volt a tej.

- Tudom, de elfelejtettem kidobni reggel. – húzta el a száját.

- Mindegy, majd akkor most kidobjuk. – rántottam vállat. – Viszont a mai nem az én napon.

- Ajaj, mesélj csak!

Kimentünk a nappaliba, és ott mindent elmeséltem neki. Azt, hogy Sierra tudja, hogy mi volt Cameron és köztem. Hogy Gina és Cameron néhány napig itt lesznek. Azt is, hogy elájultam, miután összekaptam azzal az idiótával. És persze az utána lévő veszekedésünket is. Madison figyelmesen hallgatott, néha pedig együtt érző pillantásokat vetett rám. Mikor befejeztem a mesélést csendben maradtam, mert kíváncsi voltam a véleményére.

- Cameron egy seggfej. – közölte tényként, mire elnevettem magamat.

- Hát, mondhatjuk így is.

- És nekem furcsa, hogy Sierra ennyire azt akarja, hogy jóban legyetek. Nem értem, hogy neki ez miért érdeke.

- Na, látod, pont ezt nem értettem én sem.

- Viszont szeretném, ha elmennél egy orvoshoz. Lehet, hogy rajtad most jött ki az a vírusos izé, amin mi már átmentünk.

- Igazad van, a héten benézek a dokihoz.

- Szeretnéd, hogy veled menjek? Úgy sincsen semmi dolgom ezen a héten.

- Persze, az jó lenne. – mosolyogtam rá.

- Jaj, mielőtt elfelejtem! – ugrott egyet hirtelen, mire meglepetten néztem rá. – Nash mondta, hogy szóljak neked is, mivel ezen a héten ideutaznak néhányan Chicago-ba. Azt mondták, hogy hiányolnak már minket.

- Komolyan? – kérdeztem izgatottan. – Végre, valami jó hír. Nálunk lesznek? Vagy hol fognak megszállni.

- Nash ki akart venni egy szobát, de Taylor azt mondta, hogy Ő hozzánk szeretne jönni.

- Ott van a vendégszoba, majd berendezzük azt nekik. – vetettem fel, mire mosolyogva bólintott. – Persze, ha nem zavarja Őket, hogy egy szobában kell aludniuk.

- Nem hiszem. Biztosan hozzászoktak már ehhez a turnék során.

- Valószínűleg. Viszont szerintem én lepihenek egy kicsit. – felálltam a kanapéról, majd megigazítottam a nadrágom alját. – Még mindig nem érzem valami jól magam.

- Jól van. Szeretnél valamit enni vagy inni? Vagy keressek valami gyógyszert?

- Nem, nem, köszönöm. – tiltakoztam. – Alszok egy picit, utána meglátom, hogyan is érzem majd magam.

- Hát mit ne mondjak, nem irigyellek. – nevetett. – Én már átmentem ezen, és nem egy kellemes dolog.

- Ez nem hangzott valami bíztatóan. – húztam el a számat.

Madison csak kuncogva vállat vont, én pedig végül elindultam a szobámba. Ott hamar az ágyamba vetettem magamat, és nyakig betakaróztam a hatalmas takarómmal. Nyaranta általában nem szoktam takarót használni, de ma délután igazából semmi különösebb oknál fogva előszedtem. Két órás alvás után szerencsére a fejfájásom már a múlté, viszont az émelygésem, ha lehet azt mondani, akkor még sokkal erősebb lett. Az éjszakám felét a fürdőben töltöttem, szegény Madison meg virrasztott velem. A hajnali órákban a barátnőm visszakísért a szobámba, mikor már azt mondtam, hogy egész jól érzem magamat, majd miután beadott valamilyen gyógyszert óvatosan betakargatott, és magamra hagyott. Nem telt sok időbe, elég hamar sikerült álomra hajtanom a fejemet.

❁❁❁

Másnap reggel arra ébredtem, hogy valaki óvatosan megrázza a vállamat. Nem akartam róla tudomást venni, de annak ellenére, hogy én nem reagáltam az illető cselekedetére, attól Ő még nem hagyott fel vele. Folytatta a piszkálásomat, mire én egy nagyot nyögtem, majd átfordultam a hasamra. A szobámban lévő személy elnevette magát, majd megszólalt.

- Jaj, Maggie. Madison-nak igaza volt. Elég szarul nézel ki. – jegyezte meg nevetve Nash, mire én hirtelen visszafordultam felé, és mérgesen néztem rá.

- Neked is jó reggelt Nash. – morogtam, majd hanyatt vágtam magam az ágyon. – Annyira örülök, hogy itt vagy.

- Milyen kis nyűgös is ma valaki.

- Szerettem volna aludni még egy kicsit, mivel az éjszaka nem aludtam valami jól.

- De tudomásom szerint délután már pihentél.

- Istenem! – temettem az arcomat a tenyerembe. - Nash, most komolyan, mit akarsz?

- Azért jöttünk, hogy együtt töltsön a csapat egy kis időt. Nem hagyhatom, hogy egész nap az ágyban feküdj.

- Pedig az nem lenne olyan rossz. – jegyeztem meg, mire csak mosolyogva megrázta a fejét.

- Na, gyerünk Nagylány! – csapta össze a tenyereit. – Ideje kikelni az ágyból. Már lassan fél tizenkettő lesz. És egy órára beszéltünk meg a találkát a srácokkal.

- Hogy mennyi? – kérdeztem meglepettem. – Az nem lehet.

- Hát, pedig elhiheted. – bólogatott, én pedig lassan kikászálódtam az ágyból. Meglepetten tapasztaltam, hogy most éreztem egy kicsit sem rosszul magam. Semmi rosszullét, és a hányingeremnek nyoma sincs.

- Jól érzed magad? – kérdezte, miután felálltam, és a hangjából kivettem, hogy kicsit aggódik. Elmosolyodtam, majd felé fordultam.

- Igen, minden rendben. Egyedül jöttél vagy a többiek is itt vannak?

- Taylor lent van a nappaliban Hayes-el.

- Hayes is eljött? Azt hittem, hogy Ő nem igazán utazgatós fajta.

- Nem is, de szeretett volna most kivételesen velünk jönni.

- Ja, értem. – bólintottam. – Akkor elkészülök, és indulhatunk is.

- Oké, a nappaliban megvárunk. – kacsintott rám, majd gyorsan elhagyta a szobámat.

A lehető leggyorsabban belebújtam egy sötét farmernadrágba, és egy fekete passzos pólóba. A hajamat kifésültem, és kiengedve hagytam. A sminkeléssel most kicsit többet foglalkoztam, mivel az arcom még mindig nagyon sápadt volt. Miután mindennel végeztem felkaptam a kis táskámat az ágyam mellől, és hamar csatlakoztam a fiúkhoz, akik a nappaliban vártak rám Madison-nal együtt. Taylor, amikor észrevett hamar mellém sietett, majd szorosan megölelt. Nem tudom, hogy mikor lettünk ennyire jóban, de nem is ez a fontos. Ő az a személy, akit a legkedvesebb barátaim közé sorolhatok. Hayes, pedig csak intett egyet. Hát, vele jelenleg ezen a szinten áll a kapcsolatom, de hátha jóban leszünk egy kicsit majd.

- Örülök, hogy látlak Magpie! –szólított a tőle már megszokott becenevemen, és rám mosolygott, miután elengedett.

- Szia, Taylor!

- Maggie, hogy vagy? – érdeklődött kedvesen Madison. – Csináltam egy kis teát neked, és van reggeli is, ha éhes vagy.

- Szerintem ez ilyen egynapos rosszullét lehetett. Jelenleg nincs semmi bajom, csak nagyon fáradt vagyok. – kuncogtam. – Köszönöm, aranyos vagy. De előtte jó lenne tudni, hogy hova is megyünk pontosan?

- Csak megiszunk egy kávét vagy teát közeli Starbucks-ban. – világosított fel Taylor, majd átkarolta a vállamat. – Viszont nem szeretném, ha lejáratnál minket azzal, hogy behánysz az üzlet közepén. Az nem lenne valami étvágygerjesztő, már megbocsáss. – a többiek elnevették magukat, és pedig oldalba könyököltem és közben elhúzódtam tőle.

- Egy hatalmas seggfej vagy Taylor Caniff, már megbocsáss. – mondtam neki hisztizve, és elindultam a konyhába.

- Magpie, ne legyél már ilyen hisztis. – kiáltott utánam Taylor, mire elnevettem magam.

- Kik jönnek még? – kiáltottam ki nekik, majd egy szelet pirítóst kezdtem el majszolgatni.

- Csak Johnson és Gilinsky, illetve lehet, hogy Cameron is eljön. De azt mondta, hogy még meggondolja. – mondta Nash, miközben csatlakozott hozzám, a konyhába. Hirtelen megállt a kaja a kezemben, és kissé ijedten néztem rá. Nem akartam, hogy feltűnjön neki, ezért miután észbe kaptam jó nagyot haraptam a kenyérből.

- Aha, az jó. – bólogattam, és reméltem, hogy nem szúrt neki szemet, az iménti kis reakcióm.

- Maggie, nézd. – kezdte halkan, mire furcsán néztem rá. – Tudom, hogy nem a legjobb a kettőtök viszonya jelenleg, de ha...

- Mennyit mondott el? – vágtam a szavába, mire látványosan elhúzta a száját. – Szóval mindent. Mekkora egy pletykás. – értelmeztem. – Szerintem akkor nagyon is tudod, hogy hányadán állunk.

- Cameron jó srác, viszont neki is vannak rosszabb pillanatai. De mivel Ő is ember néhány apróságot igazán el lehet nézni neki.

- Néhány apróságot. – ismételtem nyersen, és rengeteg haraggal a hangomban. Tudom, hogy nem szép dolog tőlem Nash-en levezetni a felgyülemlett feszültségemet, de egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ezt mondta. – Lehet, hogy neki csak egy kis apróság volt az, ami kettőnk között történt, de képzeld, én nem tudok olyan könnyen szemet hunyni a történtek felett.

- Maggie, én nem úgy gondoltam. – rázta a fejét. – Tisztában vagyok vele, hogy hatalmas szemétség volt tőle, amit tett, de nagyon is megbánta. Már számtalanszor bocsánatot kért, de fogalma sincs, hogy mit tehetne azért, hogy megbocsáss neki.

- Én a sajnálatával mit sem érek. – mondtam érzelmektől mentes hangon. – Viszont, rendben, legyen. Nyugodtan megmondhatod neki, hogy nem haragszom. Hadd legyen nyugodt a lelkiismerete.

- Mondd meg neki te. – vágta rá, mire kérdőn néztem rá. – Tíz perc múlva itt lesz!

Ijedten néztem rá, miközben az Ő arcán hatalmas vigyor jelent meg. Miért történik ez? Miért nem lehet végre egy normális és nyugodt életem Cameron mentesen? Kezdem azt hinni, hogy az világmindenség csúnya játékot űz velem. Viszont abban már nem vagyok biztos, a végén győztesen kerülök-e ki, vagy elbukom.

Kedves Olvasóim!

Most meglepően hamar – habár az időre nem mondhatjuk ezt – érkeztem a következő fejezettel, ami a huszonkettedik. A mai napon rengeteget kellett tanulnom, így azon is csodálkozom, hogy eljutottam addig, hogy feltöltsem ezt a részt. De ez mindegy is.

Egyetlen fontosabb bejelentésem lenne, ami a következő résszel kapcsolatos. Mint ahogyan azt már megszokhattátok szerdán és vasárnap teszek fel részeket – persze, amikor nem felejtem el -, viszont ez a következő héten másként lesz. Nagyon sokat kell tanulnom, és szinte biztos vagyok abban, hogy nem tudok majd leülni egyetlen percre sem a laptopom elé. Mivel nem szeretném, hogy rész nélkül maradjatok, ezért úgy döntöttem, hogy a következő részt PÉNTEKEN fogom feltölteni. Utána pedig VASÁRNAP érkezik a következő. Sajnos a sok dolgozat így félév előtt igencsak bekavar.

Ha tetszett ez a rész, akkor nyomj egy vote-ot rá, vagy tudasd velem a véleményedet a komment szekcióban! Kellemes napot Mindenkinek!

Puszi: ღTündiღ