- Sikerült idetalálnotok? – kérdezte gúnyosan a bátyám, mire én lesütöttem a szememet.

- Mi ez a hangnem kisfiam, amit megengedsz magadnak velünk szemben? – kérte ki magának anyám hisztérikusan. – Tudd, hogy kivel beszélsz!

- Nagyon is jól tudom. Az állítólagos szüleimmel, akik sikeresen lekésték a saját gyerekük esküvőjét, és még egy kis megbánást sem tanúsítanak.

- Elhúzódott a tárgyalás. Csak ezt a gépet tudtuk elérni. –válaszolta apám, majd anyám védelmére kelt. – Te is tudod, hogy mindenképpen ott akartunk volna lenni. Hiszen te vagy az egyetlen fiunk, aki majd egyszer a családi vállalkozás feje lesz.

- Már megint a vállalatot hozod fel! – mérgelődött a bátyám. – Ennek semmi köze az egészhez. – ekkor már többen kezdtek felénk tekingetni, mivel még mindig a táncparkett közepén álltunk.

- De igenis van! – szólt rá az anya. – Mindenhez van!

- Ne veszekedjetek, kérlek. – szóltam közbe, mire mindenki idegesen pillantott rám.

- Maggie, te ebbe ne szólj bele! – szidott le az anyám. – Menj és táncolj a vőlegényeddel. Később veled is beszédem lesz. – utasított, mire én csak egy mély levegőt vettem, majd felszegtem a fejemet, és mélyen anyám szemébe néztem. Próbáltam magabiztosnak tűnni, de anya rideg tekintete igazán megnehezítette a dolgomat. A kezemet összevontam a mellkasom előtt, majd megszólaltam.

- Nem. – mondtam ellenkezve, mire anyám egy pillanatra meglepődött, de végül idegesen nézett rám. Szinte hallottam, ahogyan a fogát csikorgatja idegességében.

- Hogy mondtad?

- Azt mondtam, hogy nem. Jogom van itt maradni. Én is a család része vagyok. Nem hagyhattok ki semmiből sem. – bátorodtam fel.

- Andrew, menj, és táncolj a lányommal. – fordult a fiúhoz, mire az illető felém nyújtotta a kezét, és várakozva nézett rám.

- Sajnálom Andrew, de ez nem fog menni.

- Mi? Hogy érted ezt? – lepődött meg, és hirtelen mindenki feszülten várta, hogy mit is fogok mondani. A bátyám ösztönzőleg a vállamra tette a kezét, majd egy aprót szorított rajta. Legalább tudom, hogy Ő mellettem áll.

- Tudom, hogy nem ez lenne a megfelelő alkalom, hogy ezt közöljem, de...

- Maggie White! – kiáltott rám anyám, mire úgy éreztem, hogy egy pillanatra megállt a szívem. – Nagyon remélem, hogy nem azt akarod mondani, amire gondolok.

- De igen Anya, pontosan azt. – bólintottam, hiszen most már mindegy volt. Ezt már mindenképpen befejezem, lesz, ami lesz. Andrew felé fordultam, és bocsánatkérően néztem rá. – Sajnálom Andrew, de én az elejétől fogva úgy éreztem, hogy ez nekem nem fog menni. Próbálkoztam, mert azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen. De eközben rájöttem, hogy amíg mindenki boldog, addig én egyáltalán nem vagyok az. Szóval még az elején szeretném tisztázni ezt az egészet, mert nem akarom, hogy jobban sérüljünk a szüleink óvatlan döntése miatt. Rettenetesen sajnálom Andrew, mert te egy igazán jó ember vagy, de én szeretném felbontani az eljegyzésünket.

- Öhm, huh! Erre ma igazán nem számítottam. – vakarta meg a tarkóját idegességében. – Viszont megértelek. Én komolyan nem akartam semmit sem rád erőltetni. Azt hittem, hogy ezt te is akarod. Hiszen anyukád azt mondta, hogy te is akarod ezt a házasságot. – szomorúan nézett rám, amitől majd megszakadt a szívem, és hatalmas bűntudat lett úrrá rajtam.

- Sajnálom. – mondtam ismét, mire halványan elmosolyodott.

- Hát ez van. – vont vállat. – Viszont azt hiszem, hogy én akkor mennék is. Gratulálok Brian az esküvőhöz! – fogott kezet a bátyámmal, majd elköszönt a szüleimtől, és elindult a kijárat felé apám kíséretében. Tudom, hogy most főként iszonyatosan szégyellnem kellene magamat, de még is felszabadultnak érzem magam. Időközben mindenki eltűnt mellőlünk, mégis rengetegen bámultak minket. Nem csoda, a veszekedés mindig rengeteg figyelmet magára von.

- Anya, én...

- Nem érdekel Maggie! – vágott közbe mogorván. – Nem érdekelsz sem te, sem pedig a hálátlan bátyád. Csak nem értem, hogy mit rontottam el. Apátokkal mindig mindent megadtunk Nektek, erre ti hálátlanul tönkretesztek mindent, amit felépítettünk. El sem akarom képzelni, hogy mit fog szólni Robert, ha megtudja, hogy lefújtad az esküvőt. Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehettél ennyire önző! Hát erre neveltek téged?

- Hát éppen ez az Anya. Nem neveltél minket az ég egy adta világon semmire sem. – mondtam ki, amit gondoltam. Felidegesített, hogy mindenért minket okol, mikor ő semmit sem tett értünk.

- Te kis hálátlan taknyos! – sziszegte a fogai között. – Mi a fene ütött belétek? Eljöttök otthonról egy hónapra, és sikerül gyökeresen megváltoznotok? Gondolom sikerült telebeszélnie a fejeteket annak a nőnek a családjának.

- Anya, válogasd meg a szavaidat. A feleségemről beszélsz! És nem tűröm, hogy...

- Mit? Mit nem tűrsz Brian? Annak a nőcskének sikerült annyira elvennie az eszedet, hogy a saját anyáddal így beszélsz? – láttam Brian arcán, hogy hamarosan robbanni fog, ezért nem tehettem mást, cselekednem kellett.

- Az lesz a legjobb, ha most azonnal elmentek. – mondtam neki halkan, és teljesen higgadtan.

- Mit mondtál?

- Jól hallottad. – bólintottam. – Menjetek el. Senki sem kíváncsi arra, hogy miket beszéltek itt össze-vissza. És nem fogom tovább tűrni, hogy a sógornőmet szidod. Hiszen is ismered! Ha csak egyszer is beszéltél volna vele, vagy az anyukájával, vagy esetleg az öccsével rájönnél, hogy Ők sokkal jobb emberek nálunk. Sokkal jobb emberek nálad! – mondtam neki kiabálva, mire hirtelen hatalmasat csattant a keze az arcomon. Ijedten kaptam az ütés helyére, és könnyes szemekkel néztem az anyámra. Vagyis arra a nőre, akit eddig anyámnak neveztem.

- Most azonnal tűnjetek el innen! – kiáltotta el magát a bátyám.

- Eleanor, gyere! Nincs is semmi keresnivalónk már. Eleve el sem kellett volna jönnünk.– mondta apám, és a kezénél fogva elkezdte kifelé húzni anyámat a teremből, aki egy pillanatra sem vette le a szemét rólam.

Minden erőmmel azon voltam, hogy ne zokogjak fel hangosan. Amint a szüleink távoztak a teremből, Brian hirtelen maga felé fordított, majd szorosan magához húzott. Ennyi kellett nekem. A könnyeim hatalmas patakokban folyni kezdtek, és már nem küzdöttem az ellen, hogy visszatartsam őket.

- Sajnálom Maggie, annyira sajnálom. – mondta, miközben a hajamat simogatta.

- Jézusom! Maggie, minden rendben? – hallottam meg hirtelen Sierra aggódó hangját, majd amikor elemeltem a fejemet Brian mellkasáról, észrevettem, hogy Ő és Gina is aggódva néznek engem. Elhúztam a számat, és kicsit megráztam a fejemet.

- Azt hiszem, hogy most jól esne valami pia. – mondtam komolyan, miközben az arcomat törölgettem. Erre mindhárman felnevettek, én pedig örültem, sikerült elterelnem a témát.

- Gyere, kerítek neked valamit, csak előtte mossuk meg egy picit az arcodat. Jól fog esni, hidd el. – mondta kedvesen Gina, majd megragadta a kezemet, és együtt elindultunk a mosdók felé.

A mellékhelyiségbe érve jó hideg vízzel megmostam az arcomat, és megigazítottam a kissé elfolyt sminkemet. A sírást le sem tudtam volna tagadni, hiszem a szemem körüli vörös folt elárult volna. Azt szokták mondani, hogy nincsen esküvő családi dráma nélkül. Szóval Brian és Sierra esküvője sem lett átlagos esküvő. A szüleink tettek arról, hogy hatalmas patáliát csapjanak. És az a pofon. Hát arra végképp nem számítottam. Anya soha, egyetlen egyszer sem ütött meg. Még kiskoromban sem. Mindig csak szavakkal bántott. Most pedig felpofozott. Értem én, hogy nem estek jól neki, azok, amiket mondtam, de szerintem ezzel túl messzire ment. És én még felnéztem rá. Próbáltam rá hasonlítani, vagy éppenséggel megfelelni neki. De mindhiába. Vannak emberek, akiken senki sem segíthet. És hogy mit érzek most? Egy szóval biztosan nem lehetne elmondani, hiszen annyi minden kavarog bennem. Viszont azt tudom, hogy ettől a naptól kezdve egy új ember lettem. Húsz éves korom létére most kezdem csak igazán azt érezni, hogy élek. Ez pedig elmondhatatlanul jó érzés.

❁❁❁

- Hogy-hogy egyedül? – kérdezte Cameron, majd lehuppant mellém a bálterem egyik legeldugottabb sarkában álló padra.

- Kellett egy kis egyedüllét. Kemény estém volt. – mondtam, majd kiittam az utolsó kortyot a pezsgőspoharamból.

- Tudom, láttam, ami a szüleitekkel történt. Jól vagy?

- Persze, az arcom egy kicsit még ég, de majd csak jobb lesz. – vontam vállat.

- Ennek örülök, viszont nem pont erre gondoltam. –kuncogott.

- Én nem is tudom pontosan. – ráztam a fejemet. – Tudom, hogy most minden más lesz, mint eddig volt. És ennek örülök, nagyon is. De valamiért mégis félek ettől az egésztől.

- Minden rendben lesz. Higgy nekem! Hiszen nincs olyan dolog, amire ne találnál megoldást, vagy amit ne tudnál jól csinálni. – elmosolyodtam, majd egy aprót bólintottam.

- Na, erre iszok! – mondtam, és az asztalon lévő pezsgősüveghez nyúltam, aminek a tartalma már majdnem kiürült. Öntöttem a poharamba, és hamar le is húztam. Cameron elnevette magát mellettem.

- Mióta iszol te egyáltalán?

- Ma óta. – vigyorogtam rá, majd egy újabb pohárral öntöttem magamnak. – Ne nevess már, inkább hozz magadnak poharat, meg, ha lehet, akkor valami piát is. Szeretnék ma kicsit mulatni, és nem törődni azzal, hogy mekkora szarban is vagyok. –kuncogtam, és már éreztem, hogy a pia kezdi megtenni a hatását.

- Előre látom, hogy ennek nem lesz jó vége. – rázta a fejét, de mégis elindult, hogy teljesítse a kérésemet. Már, ha nevezhetjük ezt kérésnek.

- Olyan pesszimista vagy! – kiáltottam utána, Ő pedig csak elnevette magát.

Cameron nem sokáig hagyott magamra. Néhány perc múlva visszatért, és valami különleges italt hozott magával. Életemben nem ittam még ilyet. Bár alkoholt se nagyon, szóval ez mindegy is volt. Lassan elmúlhatott hajnali egy óra is, amikor Cameron és én úgy döntöttünk, hogy sétálunk egyet az udvaron. A fejem iszonyatosan égett, és úgy éreztem, hogy ha nem jutok ki egy percen belül a friss levegőre, akkor menten elájulok, vagy valami rosszabb fog történni.

- Máris sokkal jobb. – sóhajtottam fel, amint kiértünk az udvarra.

- Ne csodálkozz, hogy rosszul vagy. Életemben nem láttam még nőt ennyit inni. Mags, elég keményed tolod, mit ne mondjak. – röhögött ki.

- Fejezd már be! – mondtam neki nevetve. – Itt röhögsz, miközben én mindjárt kidobom a taccsot. Ez igazán kedves tőled, mondhatom.

- Vegyél mély levegőket, és majd jobb lesz.

- Kösz Nagyokos, mintha eddig nem azt csináltam volna. – morogtam, majd Cameron-t kikerülve előre siettem – már amennyire ezt egy magas sarkúban kissé spicces állapotban lehet -, és az előttünk lévő padhoz léptem. Óvatosan felléptem rá, majd addig egyensúlyoztam, amíg biztosan meg nem álltam.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte nevetve Cameron. – Mags, szerintem idős vagy te már az efféle játékokhoz. Gyere, szállj le onnan és inkább menjünk vissza a terembe.

- Nem. – ráztam a fejemet vigyorogva.

- Nem? – kérdezett vissza, és láttam rajta, hogy a nevetését próbálja visszatartani.

- A-a. Azt akarom, hogy elkapj, amikor leugrom innen. – adtam ki az utasítást, majd a válaszát meg sem várva lépkedtem végig a padon, majd felé ugrottam.

Teljesen abban a hitben voltam, hogy most egy hatalmas nagyot fogok zakózni, és hogy ebben semmi sem fog megakadályozni. Viszont Cameron annak ellenére, hogy ugyanannyit ivott, mint én nagyon is képben volt, hogy mikor mit kell csinálni. A padhoz futott, és amikor leléptem az említett tárgyról, megfogta a derekamat, és óvatosan a levegőbe emelt, majd magához szorítva gyengéden letett a földre. Mérgesen nézett rám, de abból, hogy a szája felfelé görbült tudtam, hogy egyáltalán nem haragszik rám.

- Komolyan mondom, hogy te megzakkantál.

- Hoppácska! –kuncogtam, majd hirtelen szorosan átöleltem Őt. – Szeretlek Cameron! – mondtam ki hirtelen, és egy csepp megbánás sem volt bennem ezután.

Azért mondtam neki, mert ezt éreztem, és most kimondtam. Innen nincs visszaút. Cameron teste egy pillanatra megfeszült, majd lassan eltolt magától. Nem mertem a szemébe nézni, mert nem tudtam, hogy hogyan fog reagálni. Két ujjával az állam alá nyúlt, ezzel arra kényszerítve engem, hogy a szemébe nézzek. Mosolygott. Még én magam is meglepődtem. Hiszen arra számítottam, hogy itt hagy a fenébe teljesen megszégyenülve. De nem, egyáltalán nem ez történt. A legváratlanabb pillanatban közelebb húzott magához, egyik kezével átkarolta a derekamat, még a másikkal az arcomat tartottam, majd hirtelen megcsókolt. Én a kezeimet a derekán pihentettem, és hagytam, hogy az érzelmeink irányítsanak minket. Hirtelen mintha minden bajom a múlté lett volna. Mellette minden rosszat kizártam, ami lelombozott. Cameron volt a gyógyír a gondjaimra. Most már tudtam. És sikerült teljesen belefeledkeznem a szenvedélyes csókjába, amit egy pillanatra sem szakított meg. Ekkor még azt hittem, hogy minden megoldódott, és hogy az életem innentől kezdve a rendes kerékvágásba került. Sajnos az ember rengetegszer téved, és én ismét túlságosan előre örültem, és mennyire kár volt.

❁❁❁

Hangos telefoncsörgésre ébredtem. Felnyögtem, majd a fejemet a párnába temettem. Úgy éreztem magamat, mint aki jelenleg a halálán van. Mindenem fájt, a fejem, a gyomrom és megmozdulni is rossz volt. Amikor már a készüléket kezdtem volna keresgélni, valaki hirtelen megmozdult mellettem, és hangosan szitkozódni kezdett. Magamat is megleptem, hiszen olyan gyorsasággal fordultam az illető felé, amiről azt hittem, hogy egy hónapig nem fog menni.

- Cameron? – kérdeztem meglepetten és teljesen lesokkolva. – Te meg mit keresel itt?

- Basszus, basszus, basszus. –hajtogatta folyamatosan, majd felpattan és egy takaróval elfedve a meztelen testét lépkedett el a földön heverő nadrágjáig, és előszedte belőle a még mindig csörgő telefonját. Hirtelen furcsa arcot vágott, majd idegesen rám nézett. – Most tedd meg kérlek, hogy nem szólalsz meg. Utána majd beszélünk, de muszáj csendben maradnod, rendben? – aprót bólintottam, mire Ő felvette a telefont.

- Szia, Sierra! – köszönt bele kedvesen a telefonba, majd zavartan pillantott rám. – Hamarabb eljöttem, és a srácokkal még partiztunk egy kicsit. Nem, nem tudom, hogy merre lehet. Nem próbáltátok még hívni? Mondd meg Brian-nek, hogy biztos jól van, és hogy ne aggódjon. Aha. Hamarosan otthon leszek. Puszi, szeretlek. – zavarta a beszélgetést, majd a készüléket ledobta a mellette lévő fotelbe, és a szabad kezével idegesen a hajába túrt. – Fogalmam sincs, hogy mit mondjak.

- Hát ezzel nem vagy egyedül. – motyogtam zavaromban, majd szorosabbra húztam magam körül a takarót, hogy a lehető legjobban elfedjem magamat. – Hogy kerültünk ide? – kérdeztem zavartan. Cameron teljesen ledöbbent, amikor meghallotta, hogy mit is kérdeztem.

- Te nem emlékszel semmire? – kérdezte meglepetten.

- De igen, van, amire igen. – mondtam, és amint eszembe jutott néhány emlékkép a múlt éjszakáról, fülig vörösödtem. Kellett nekem annyit inni.

- Nézd Maggie, én annyira sajnálom. Nem akartam kihasználni a helyzetedet, komolyan. Nem ez volt a szándékom. – mentegetőzött, amit hirtelen nem is értettem.

- Cameron, ebben nem csak te voltál benne. Én is ugyanúgy akartam, ne hibáztasd magadat.

- Brian ki fog nyírni. – mondta nyugtalanul, és leült az ágy szélére, így nekem háttal volt. – A nővéremről nem is beszélve.

- Cameron, hé! – mondtam neki halkan, de nem figyelt rám. Lassan közelebb kúsztam hozzá ügyelve arra, hogy a takaró rendesen takarjon. Mellé térdeltem, mire óvatosan felém fordult. – Megoldjuk, oké? Nem tudom, hogy most mi van köztünk, de...

- Hát épp ez az Maggie! – szólt közbe idegesen. – Nem lehet köztünk semmi sem. Nem lehetett volna. – mintha egy hatalmas pofont kaptam volna. Csak mereven néztem az előttem ülő fiúra, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak. – Nekem ott van Sofia, és ha ezt megtudja, akkor...

- Mi lesz akkor? – kérdeztem kiabálva. – Talán szakítani fog veled, ezzel teljesen összetörve a szívedet? Hogy lehettem ekkora hülye? El sem hiszem. – felpattantam az ágyról és elkezdtem összeszedni a fehérneműimet a földről, majd a ruhámat is a kezembe kaptam.

Mit sem törődve Cameron-nal siettem be a fürdőbe, majd magamra zártam az ajtót. A hátamat nekitámasztottam az ajtónak, majd óvatosan lecsúsztam a földre. A szememből a könnyek potyogni kezdtek, de én nem törődtem velük.

- Maggie, kérlek. Beszéljük ezt meg. Kérlek. – hallottam meg Cameron hangját az ajtó túl oldaláról, mire még jobban sírni kezdtem. – Annyira sajnálom, komolyan. Gyere ki és beszéljük meg. Kérlek, Mags. –a becenevem hallatára a torkomban hatalmas gombóc keletkezett.

Nagy nehezen álló helyzetbe tornáztam magamat, majd a lehető leggyorsabban felöltöztem. A tükörben megnéztem magamat, és ha nem éreztem volna ennyire szerencsétlenül magamat, akkor talán még érdekelt is volna, hogy mennyire másnaposan és pocsékul nézek ki. De jelenleg ez volt a legkisebb bajom. Megmostam az arcomat, majd a mosdó melletti törölközőbe megtöröltem. Mit meg nem adtam volna egy kis sminklemosóért jelen helyzetben. Erőt vettem magamon, és kinyitottam az ajtót. Cameron az ágyon ült kigombolt ingben és a nadrágjában, szomorún nézett rám. Nem akartam továbbra is Őt nézni, ezért a kezemben lévő takarót ledobtam az ágyra, a táskámat felvettem a földről, és elindultam az ajtó felé.

- Mags, maradj! Beszéljünk, kérlek. – mondta szomorúan, mire megtorpantam, de még mindig háttal álltam neki.

- Szerintem mindent elmondtál, amit akartál. Ezek után nincs miről beszélnünk.

- Teljesen félreértetted a helyzetet.

- Mit lehet azon félreérteni, hogy te azért aggódsz, hogy mit fog szólni a barátnőd? – fordultam meg, és szinte kiabálva kérdeztem tőle. – Igen, a barátnőd. Akit tegnap este megcsaltál velem. De értem én, és azt is tudom, hogy ki jelen helyzetben az a személy, akinek távoznia kell.

- Én...

- Nem kell Cameron, ne magyarázkodj. – ráztam a fejemet, és tovább indultam az ajtó felé. Kinyitottam, és kiléptem a szobából, de mielőtt elmentem volna még visszanéztem rá. – Remélem, hogy boldog leszel. Mert engem sikerült teljesen összetörnöd. – mondtam neki, majd mielőtt megláthatta volna, hogy sírok becsaptam magam mögött az ajtót.

Gyors léptekkel mentem végig a folyosón, egyenesen a liftig. Benyomtam a gombot, és vártam, hogy a lift megérkezzen. Idegesen toporzékoltam, miközben az arcomat törölgettem. Hogy lehettem ennyire ostoba, hogy csak azért mert kedvelem Őt már azonnal odaadom magam neki? Miközben barátnője van. Jó, de milyen barátnője. És én még naivan azt hittem, hogy lehet köztünk valami, hogy esetleg Ő is megkedvelt engem vagy, hogy vonzódik hozzám. De mekkorát tévedtem. A lift ajtaja kinyílt előttem, én pedig még egyszer visszanéztem a szoba felé, amiből az imént távoztam, amiben Cameron-nal töltöttem életem legemlékezetesebb éjszakáját. Szomorúan megráztam a fejemet, majd beléptem a liftbe. A legrosszabb az egészben az, hogy titkon mindvégig azt vártam, hogy utánam jön, és közli, hogy velem akar lenni. Aha, milyen szép álom lenne.

Kedves Olvasóim!

Itt is volnék a történet tizenkilencedik fejezetével. Remélem sikerült meglepnem titeket ezzel a résszel. Vasárnap érkezem a következő fejezettel, addig is Mindenkinek további jó szünetet kívánok!

Ha tetszett ez a rész, akkor nyomj egy vote-ot rá, vagy tudasd velem a véleményedet a komment szekcióban! Kellemes napot Mindenkinek!

Puszi: ღTündiღ