Az éjszaka közepén iszonyatos fejfájásra ébredtem. Azt hittem, hogy menten széthasad a fejem. És ha ez nem lett volna elég, azt hittem, hogy azon nyomban meggyulladok. A homlokomon verítékcseppek csillogtak, és a rajtam lévő pizsamám is benedvesedett. A torkom kiszáradt, nyelni is alig tudtam. Óvatosan lehámoztam magamról a takarót, ám ez rossz ötletnek bizonyult, hiszen szinte azonnal remegni kezdtem a hirtelen ért hidegtől. Úgy éreztem, mintha a testem minden egyes porcikája lángolna. Régen voltam már lázas, és egyáltalán nem ilyen érzésre emlékeztem. Sokkal enyhébb, nem ennyire felkavaró esetként maradt meg bennem még kiskoromból. Lassan oldalra mozdítottam az egyik lábamat, és óvatosan lehelyeztem a földre. Ugyanezt a mozdulatot megismételtem a másik lábammal, de közben ülő helyzetbe tornáztam magamat. A fejembe azonnal szúró fájdalom nyilallt, és a szobám egyik pillanatról a másikra forogni kezdett velem. Néhány percig csak meredtem magam elé, majd néha nagyokat pislogva próbáltam helyretenni a látásomat. Óvatosan feltoltam magamat, majd az egyik kezemmel az ágyamon támaszkodva álltam fel a két lábamra. Még mindig iszonyatosan szédültem, de valamit tennem a hatalmas hőség ellen. Elbotorkáltam az ablakomig, és kinyitottam, hátha jön be rajta egy kis szellő. De semmi. Pechemre iszonyúan fülledt levegő volt kint, a levegő szinte meg sem mozdult. Ezután a fürdőszobába sétáltam, hátha találok valami gyógyszert a rosszullétem ellenére. De ismét zsákutcába futottam. Nem akartam felébreszteni senkit sem, ezért úgy döntöttem, hogy lemegyek a földszintre, hátha ott szerencsével járok majd. A szobám ajtajáig vonszoltam magamat, majd minden erőmet beleadva nyomtam le a kilincset, hogy végre a folyosóra juthassak. Nem foglalkoztam azzal, hogy visszacsukjam az ajtót, hiszen ha visszajövök, nem akarok ismét ezzel vesződni. Felesleges lenne. A fal mellé léptem, és szinte abba kapaszkodva közelítettem meg a lépcsőt, amin le kell majd mennem. Bár arról még fogalmam sincs, hogy miként. Cameron szobája előtt elhaladva kicsit odébb léptem, nehogy felébresszem – bár a trapollásom miatt nem értem, hogy hogyan tudnak még a többiek aludni, hiszen elég hangos vagyok, de nem tehetek ellene semmit sem -, viszont amint arrébb löktem magam az egész folyosó forogni kezdett velem, és fekete foltokat láttam mindenhol. Majdnem elestem, de sikerült megtartanom magamat, hiszen Cameron szobájának ajtajába támaszkodtam. Amikor a kezem a kemény faajtóhoz ért erőteljes ütődés hallatszott az egész folyosón. Nagyot sóhajtottam, és elengedtem magamat miközben lassan lecsúsztam az ajtó mellett, és a hátamat nekivetettem a falnak. Tudtam, hogy felébresztettem, hiszen hallottam, hogy hatalmas léptekkel közeledett az ajtó felé. Így hát vártam, a nagy találkozást. A szobaajtó hamarosan kinyílt, én pedig óvatosan a felé fordítottam a fejemet. Először nem nézett rám, csak megdörgölte a szemét, hogy eloszlassa a szemeiről a fáradtságot. Teljesen megértettem, hiszen ki akarna hajnalok hajnalán arra ébredni, hogy valaki egy hatalmasat dörömböl az ajtaján. Mikor végül rám emelte tekintetét szinte el sem tudom mondani mekkora mértékű aggodalom és meglepettség ült ki az arcára.

- Szia. – suttogtam erőtlenül, és még én magam is csodálkoztam, hogy egyáltalán ki tudtam ejteni egyetlen szót is.

- Mags? Jézusom. Jól vagy? Mi a baj? – kérdezte aggódva, miközben leguggolt mellém, és két keze közé fogta az arcomat. – Basszus, hiszen lángol az egész arcod. Gyere, visszaviszlek a szobádba. – a válaszomat meg sem várva kapott a karjai közé – a teste most valamiért nagyon hidegnek tűnt, és ez olyan szokatlan érzés volt -, mintha pille könnyű lennék emelt fel, és sietett velem a szobámba. Letett az ágyamba, de amikor a takarót akarta volna rám húzni megállítottam a kezét.

- Nagyon... melegem van. – mondtam neki kisség akadozva.

- Tudom Mags, de mindjárt jobb lesz. – halványam elmosolyodott, de az arcára kiült aggodalom még mindig nem hagyott alább. – Maradj így. Mindjárt jövök vissza. Hozok valami gyógyszert, meg vizet. Sietek vissza. – óvatosan megsimogatta az verítéktől csillogó homlokomat, és gyors léptekkel elhagyta a szobát.

Lehunytam a szememet, mert már kezdett elviselhetetlenné válni a szememet égető érzés. Nem is tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de arra eszméltem fel, hogy Cameron egy aprócska gyógyszert és egy pohár vizet tartva a kezében guggol az ágyam mellett és próbál felébreszteni.

- Mags. Hallod? Ébredj fel, és vedd be a gyógyszert. Utána nagyon sokat aludhatsz még. De muszáj bevenned ezt.

- Álmos vagyok. – suttogtam csukott szemmel.

- Tudom, hidd el. De a kedvemért vedd be ezt. – kinyitottam a szememet, és óvatosan ránéztem. – Kérlek. – suttogta.

Letette az éjjeliszekrényre a hozott dolgokat, és segített felülnöm, hogy bevegyem a gyógyszert. Miután a kezembe adta a poharat úgy éreztem, hogy nem tudom megtartani, és remegni kezdett a kezem. Cameron hirtelen odakapott, és még sikerült megtartania a vizet.

- Majd én fogom. – nyugtatott meg.

Kezembe adta a gyógyszert, amit beraktam a számba, és Cameron kezében lévő pohár felé nyúltam, és egy hatalmasat kortyoltam a vízből, hogy lemenjem a gyógyszer. Cam letette a poharat az éjjeliszekrényre, majd a leült az ágyam szélére, én pedig az oldalamon fekve felé fordultam. Tenyerét a homlokomra helyezte, és az arca egy pillanatra megfeszült. Lejjebb vezette a kezét az arcomra, és amikor el akarta volna húzni én megakadályoztam ebben, és a kezemet az övére helyeztem. Halványan elmosolyodott, ám az aggodalma még mindig nem múlt el.

- Lehet, hogy jót tenne egy kis langyos fürdővíz. – jegyezte meg halkan. – Még mindig rohadtul meleg a homlokod, és valahogy le kellene vinnem a lázadat. – hangján hallani lehetett, hogy mennyire tehetetlennek érzi magát.

- Nem bírok megmozdulni. Fáradt vagyok.

- Mags, majd én segítek neked. De nem akarom, hogy rosszabbul legyél.

- Rendben. – egyeztem bele.

Végül elhúzta a kezét az arcomról, de még mielőtt szomorkodhattam volna felemelt az ágyról, és elindult velem a fürdőszoba felé. Mivel a fürdőben volt zuhanyzó, illetve kád is, meglepett, amikor felültetett a mosdó szélére, és elkezdte lefejteni rólam a trikómat. De semmi erőm nem volt megakadályozni ebben.

- Hidd el, nem tapizni akarlak, de nem akarom, hogy mindened csurom víz legyen. – magyarázkodott, és miután sikeresen megszabadított a felsőmtől egy szál bugyiban, és egy sportmelltartóban álltam – illetve ültem – előtte. – Mióta hordasz esténként melltartót? – kérdezte vigyorogva, hogy oldja egy kicsit a hangulatot. Elmosolyodtam, és a fejemet a vállának döntöttem.

- Amióta itt vagyunk. – feleltem, mire elnevette magát.

A fenekem alá nyúlt, és óvatosan megemelt, miközben én a lábaimat a dereka köré fontam. Más helyzetben igencsak bensőséges helyzetnek találtam volna ezt az egészet, de jelen pillanatban jól esett a karjai között lenni. Az életemben nem sok emberre számíthattam eddig. Általában csak a bátyám és én voltunk egymásnak. De mióta ismerem, a Dallas családot azt elmondhatom, hogy bennük megbízom. Annyi jó dolgot tettek már értünk, hogy úgy érzem, hogy ez így van a rendjén. Sierra boldoggá tette a bátyámat, és ez egy hatalmas dolognak számit. Gina olyan mintha a pótmamám lenne, és már az első pillanattól kezdve a családjába fogadott minket. Cameron pedig... miatta tanultam meg, hogy milyen érzés is szeretni. Mert éppen most döbbentem rá, hogy eddig akármennyire is próbáltam letagadni, vagy egyszerűen csak nem foglalkozni a dologgal az egész attól még így van, és nem lehet csak úgy szemet hunyni felette. Mert akármit teszek, ez az érzés nem változik. De sajnos ez nem számít, hiszen a mi utunk sosem fog találkoznia jövőben. Erről pedig a szüleim gondoskodtak.

Cameron belépett velem a zuhanyfülkében, majd segített két lábra állnom, de két kezével még mindig tartotta a derekamat. Fedetlen mellkasa a hátamnak simult, és szorosan magához vont. Egyik kezével a csap felé nyúlt, a másik pedig egy pillanatra sem vette el az oldalamról.

- Lehet, hogy ez most hideg lesz, de hamarosan sokkal jobb lesz, megígérem. – suttogta.

Automatikusan összevontam magam előtt a karomat, Cameron pedig elkezdte engedni a langyos vizet. Apró sikoly hagyta el a számat, amikor a hideg víz találkozott a felhevült testemmel. Cam egy apró puszit adott a fejemre, és még tovább engedte ránk a hűsítő vizet. Nem érdekelte, hogy Ő is csurom vizes lesz, vagy, hogy a víz neki is éppen olyan – ha nem jobban – hideg. Segíteni akart, és segített is. Méghozzá rengeteget. A hűvös víztől hamarosan reszketni kezdtem, mire Cameron elállította, majd óvatosan kisegített a fülkéből és egy törölközőt tekert rám, majd saját magára is. A derekamat átölelve támogatott, amíg elsétáltunk az ágyamig, majd törölközőben bebugyolálva fektetett bele. Amint elengedett hiányoltam a meleg, biztonságot nyújtó ölelését.

- Cameron. – suttogtam a nevét halkan, mivel a szobám hirtelen sötétségbe burkolózott és már nem láttam sehol sem a fiút.

- Baj van? – lépett az ágy mellé hirtelen, majd tenyerét a homlokomra helyezte kezét, ezzel ellenőrizve az állapotomat. – Még mindig meleg a fejed, de a gyógyszer és a hűtőfürdő hamarosan megteszi a hatását. Kérsz valamit?

- Nem, semmit. – ráztam a fejemet. – Csak most nagyon fázok. – mondtam, és közben kirázott a hideg, és a fogaim folyamatosan egymáshoz koccantak.

- Egy pillanat. – mondta, és átnyúlt felettem, majd rám terítette a takarómat. A vizes törölköző még mindig hideg volt, viszont a takaró majd hamar felmelegít. – Jó lesz így?

- Igen, köszönöm. – bólintottam.

A takaró alól kihúztam a kezemet, és megkerestem Cameron-ét, majd összekulcsoltam az ujjainkat. Semmiképpen nem akartam Őt olyan dolgokkal áltatni, amik nem lehetségesek. De az érzéseim ellen egyszerűen nem tehettem semmit. Valami, és abban eddig nem voltam biztos, hogy, de megmagyarázhatatlan oknál fogva vonzott hozzá. És most már tudom, hogy vonzódom hozzám. Méghozzá igencsak erős módon.

❁❁❁

- Mags, hahó. – ébresztgetett Cameron. - Ébresztő Csipkerózsika! – lassan kinyitottam a szememet, és meglepetten tapasztaltam, hogy a szobámban hatalmas világosság van. Óvatosan Cameron-ra néztem, aki egy halvány mosollyal az arcán figyelt engem.

- Mennyi az idő? – kérdeztem rekedtes hangon, majd megdörzsöltem a szememet, hogy tisztábban lássak.

- Lassan tizenegy. Jobban vagy már?

- Igen, csak a fejem nagyon fáj, és kicsit szédülök is. – mondtam és a halántékomra helyeztem a kezemet, miután ülő helyzetbe tornáztam magamat. Cameron közelebb sétált, majd leült az ágyam szélére.

- De legalább a lázad lement. – jegyezte meg kissé feszengve. – A többiek lent várják, hogy végre le gyere hozzánk reggelizni egy kicsit.

- Nem vagyok éhes.

- Gondoltam, de mivel beteg vagy muszáj enned legalább egy picit. De főleg sokat innod. – oktatott ki felnőtt módjára, mire kicsit elnevettem magam.

- Értettem Anyuci! – vigyorogtam rá, Ő pedig elnevette magát.

- Na, jól van. Látom, hogy a tegnap esti Maggie, aki imádott a karjaim között lenni már a múlté. – jegyezte meg szomorkásan. – Milyen kár.

- Miről beszélsz?

- Jaj, hát te nem is tudod. – vigyorodott el mindent tudóan. – Végül jó döntésnek bizonyult itt maradnom veled estére.

- Te itt voltál egész este? – kérdezte meglepetten, és egyben meghatódottan.

- Szerinted magadra hagytalak volna, mikor ilyen rosszul vagy? – kérdezte hitetlenkedve.

- Huh. – akadt el a szavam. Nem gondoltam volna, hogy Cameron képes azért éjszakázni, hogy vigyázzon rám. Ezzel igazán meglepett, de mégis ez az apró kis dolog igazán megmelengette a szívemet.

- Kellett valaki, aki figyel rád, hiszen elég magas lázad volt. Miután kidőltél, meg is mértem.

- Hamar kidőltem?

- Amint ágyba tettelek, és megnyugtattalak, hogy nem hagytalak magadra, szinte azonnal. – mondta, majd elvigyorodott. – Még sosem hallottam senkit sem álmában beszélni. Bár te főként a láz miatt tetted ezt, de lényegtelen. Most már biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretsz. – kacsintott rám, mire én ledermedtem.

- Hogy mondod? – kérdeztem félve. Tudom, hogy vele álmodtam, bár egyáltalán nem akartam, hogy Ő tudjon erről. Mert... nos... mert nem.

- Vagyis nem pont ezt motyogtad, de a lényeg az volt, hogy nem akarod, hogy magadra hagyjalak. De az egy és ugyanaz. – rántott vállam.

- Jézusom! Dehogy ugyanaz. Egyáltalán nem. – kértem ki magamnak. – Csak a láz beszélt belőlem. Ne vedd komolyan.

- Mags, ez már késő. Nekem nem kell magyarázkodnod. Ezen már semmi sem változtat. Szeretsz, ez van. Bár mondjuk megértelek. Hiszen igazán ellenállhatatlan, és...

- Ezt most fejezd be! – szóltam rá, mire csak kinevetett. – Menj le a többiekhez. Lezuhanyozom, és utána csatlakozom hozzátok.

- Nem kell segítség? Az este nem boldogultál valami jól. – vigyorgott kajánul.

- Csak fogd be, és menj ki a szobából. – dobtam hozzá a kezemhez legközelebb lévő kispárnát. Kuncogva felállt az ágyamról, majd a fejét rázva indult el az ajtóm felé.

- Egész éjszaka vigyáztam rá, a halálra aggódtam magam miatta, és ez a hála? Semmi puszi, vagy valami? – kérdezte tettetett szomorúsággal. Már éppen becsukta volna maga mögött az ajtót, mikor hirtelen utána szóltam.

- Cameron!

- Igen? – dugta be a fejét a szobámba.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá. Viszonozta a gesztusomat, majd rám kacsintott.

- Érted bármit Mags. – mondta, majd elhagyta a szobát, én pedig folyamatosan vigyorogtam.

Nagyjából összeszedtem magamat, és elbotorkáltam a fürdőig, majd a lehető legalaposabban megmosakodtam, hiszen az este iszonyúan leizzadtam. A fürdés után megtörölköztem, majd egy sötétkék trikót és egy rövid farmer sortot vettem fel. Ma úgy sem megyek sehova, mert már nem érzem valami jól magamat, szóval ezt megfelelő öltözetnek találtam. A hajamat megfésültem, majd egy laza kontyba a fejem tetejére fogtam fel. Miután elkészültem elindultam a földszintre, ahol állítólag a többiek már vártak. A fejem még mindig fájt egy picit, és elég gyengének éreztem magamat, ezért a lépcső mellett lévő korlátba úgy kapaszkodtam, mintha azon múlna az életem. Azt tudom, hogy egy enyhe kis megfázásba nem halt még bele senki sem, de ha leesnék a lépcsőről, és mondjuk, kitörne a nyakam, nem hiszen, hogy sok esélyem lenne a túlélésre. De persze mindig pozitívan kell állni a dolgokhoz, már amihez lehet. A nappaliban Brian és Sierra egy rakat papír felett görnyedtek, és azokat olvasgatták. Cameron a tévé előtt ült, és valami filmet nézett. Gina pedig éppen akkor lépett ki a konyhából, amikor leértem a lépcső aljára. Mellém lépett, majd Ő és megfogta a homlokomat, és megnézte, hogy nincs-e lázam.

- Jaj, kedveském, hogy vagy? – kérdezte aggodalmaskodva. – Cameron mondta, hogy milyen rosszul voltál az éjjel.

- Már jobban érzem egy kicsit magamat. Viszont rettenetesen fáradt vagyok és a fejem is fáj.

- Eszel egy kis levest, és utána egész nap ágyban maradsz, és hidd el hamarosan sokkal jobban is leszel. – megragadta a karomat, és az asztalhoz vezetett. Brian felém nézett és összevont szemöldökkel tekintett rám.

- Jól vagy? – kérdezte, miután leültem az egyik velük szemben lévő székre.

- Most már jól. Csak fáradt vagyok.

- Akkor az öcsikém rendesen kitett magáért az este, hiszen azon kívül, hogy holt sápadt vagy nem lehetne megmondani, hogy nehéz éjszakád volt. – kuncogott, én pedig kissé elpirultam. Mindenki tisztában volt vele, hogy Cameron velem töltötte az éjszakát, és ilyen simán kezelték. Vagyis még jó hogy így kezelték, hiszen csak segített, hogy ne dobjam fel a pacskert éjszaka.

- Cameron Dallas, az ápolónő. – kuncogott a bátyám. – Nem is rossz.

- Ma van, a ne becsüljük meg Cameron-t, akármilyen jó dolgot is csinál nap? – kérdezte a sértett fél, miközben letelepedett a mellettem lévő székre. Úgy éreztem, mintha a gyomrom összezsugorodott volna, amint helyet foglalt mellettem.

- Jaj, valaki nem bírja, ha nincs agyorra dicsérve. – jegyezte meg a bátyám vigyorogva.

- Sierra? Te hagyod, hogy így bánjon velem? – nézett kérdőn a nővérére Cameron, mire a lány hozzábújt a bátyámhoz.

- Akármit mond, én mindenben egyet értek vele. – mosolygott rá vőlegényére, mire Brian egy apró csókot nyomott a lány szájára.

- Mags? – fordult végső lehetőségként felém.

- Hát nem is tudom. – tűnődtem. – Már megköszöntem, de akkor most még egyszer megteszem, hiszen úgy látom, hogy mostanában nem dicsértek eleget, ezért kissé figyelemhiányos vagy. Szóval köszönöm, hogy velem maradtál az este, és azt, hogy ápoltál. – közelebb hajoltam hozzá és egy futó csókot nyomtam az arcára. – Nagyon jól esett. – elfordítottam a fejemet, hogy ne kelljen ránéznem, de azt láttam még, hogy Cameron halványan elmosolyodott.

Mostanában nem kerültünk ilyen közeli helyzet, persze a tegnap éjszakát kivéve. Sierra és Brian felé fordultam, és örömmel konstatáltam, hogy egyikük sem figyeltek ránk, hanem éppen egymással voltak elfoglalva. Hallottuk a csengő hangját, majd Gina szólt, hogy Ő kinyitja az ajtót. Éppen egy zsebkendőt akartam kivenni az asztalon lévő tartóból, mikor megéreztem Cameron kezét a sajátomon. A combom lévő kezemért nyúlt, majd a kézfejemre helyezte az övét, és az ujjait az enyémek közé fűzte. Hirtelen megfordult a fejemben, hogy elrántom a kezemet, de valahogy mégsem vitt rá a lélek. Óvatosan felé fordítottam a fejemet, és amikor az arcára néztem láttam, hogy mosolyog. A szívem majd kiugrott a helyéről, és szokatlan melegség járta át az egész testemet. A betegségem ellenére boldognak, és felszabadultnak éreztem magam, pedig tudtam, hogy nem helyes, amit teszek. És persze, mint hogy eddig sosem, nekem most sem járt ki a felhőtlen boldogság. Ezt egy hívatlan vendég betoppanása után már biztosra állíthatom.

Kedves Olvasóim!

Nos, meg is érkeztem a történet tizenharmadik részével. Tudom, hogy a hétfői részben azt mondtam, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy csak vasárnap hozok egy újabb fejezetet, ám gondoltam visszatérek a régi kerékvágásba, és publikálom a következő fejezetet.

Ha tetszett ez a rész, akkor nyomj egy vote-ot rá, vagy tudasd velem a véleményedet a komment szekcióban! Kellemes délutánt Mindenkinek!

Puszi: ღTündiღ