Cameron nem kérdezett ezután semmit sem, csak hagyta, hogy kisírjam magamat a vállán, miközben Ő szorosan ölelt. Még mindig nem értem, hogy miért érzem azt, hogy benne szó nélkül megbízhatok, de most rá volt szükségem. Nem akartam, hogy azt gondolja rólam, hogy egy hisztis fruska vagyok, mert ez egyáltalán nincs így. Mikor egy kicsit megnyugodtam óvatosan eltoltam magamtól Cameron-t, de Ő még mindig a derekamnál fogva tartott maga előtt, és felnéztem az arcára.

- Sajnálom, én csak... - kezdtem volna magyarázkodni, de Ő közbeszólt.

- Mi történt? Bántott valaki?

- Nem, dehogy is! – vágtam rá hirtelen, majd kicsit hátrébb léptem tőle, Ő pedig készségesen elengedte a derekamat. – Jól vagyok. Csak egy kicsit sok volt nekem az hétvége, és kimerültem. – nem akartam elmondani a valódi, hiszen még a bátyámnak sem árultam el.

- És azért sírtál? – kérdezte kissé gúnyosan, hiszen a kifogásom nagyon nem állta meg a helyét.

- Részben. – bólintottam, majd utoljára megtöröltem az arcomat. Cameron aggódva fürkészte az arcomat, és éppen tovább akart volna faggatni, de én megakadályoztam ebben. – Ha nem bánod, akkor lepihennék most egy kicsit. Nem érzem magam valami jól.

- Ahogy gondolod. – bólintott mereven, majd kilépett mellém az utcára, és felkapta a földön heverő bőröndömet. – Menj csak előre, majd viszem a bőröndödet. – mondta, miután kérdőn néztem rá.

- Köszönöm. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, amiit meglepetésemre Cameron is viszonzott.

Bementünk a házba, én pedig gyorsan kibújtam a cipőmből, és elindultam az emelet felé. Cameron végig a nyomomban volt, de egyetlen szót sem szólt hozzám. Lassan beléptünk a szobámba, Ő pedig letette az ajtó mellé a bőröndömet. Leültem az ágyamra, és folyamatosan magam elé bámultam. Cameron még egy ideig mozdulatlanul állt az ajtó előtt, majd végül elindult kifelé a szobámból, és még mielőtt becsukta volna az ajtót halkan visszaszólt.

- Remélem, tudod, hogy bennem megbízhatsz. – mondta komolyan, de én még mindig nem néztem rá. – Ha úgy gondolod, akkor én szívesen meghallgatlak, de nem erőltetek semmit sem. – meg sem várva a válaszomat fogta magát, és becsukta maga mögött az ajtót.

❁❁❁

Egész délelőtt az ágyamon feküdtem és a mennyezetet bámultam. Tudtam, hogy nem csinálhatom ezt a végsőkig. Ettől még nem áll meg az élet, sőt, most mintha minden felpörgött volna. Persze az én legnagyobb sajnálatomra. Arra lettem figyelmes, hogy valaki halkan kopogtatott az ajtómon. Ülő helyzetbe tornáztam magamat, és vártam, hogy az illető bejöjjön a szobába. Nem kellett sokat várnom néhány másodper elteltével Brian aggodalmas arcával találtam szembe magamat. Felpattantam az ágyról és szinte rávetettem magam. Ismét eleredtek a könnyeim, de az arcomat Brian nyakába temettem, míg Ő a hajamat simogatta.

- Shh... Ne sírj, Maggie! Hallod? Nyugodj meg, minden rendben lesz.

- Nem, semmi lesz rendben. – suttogtam.

- Mi? Miért mondod ezt? – kicsit eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Washington-ban nem alakult minden úgy, ahogyan terveztem.

- Maggie, az istenért! Mondd már el, hogy mi történt! – szólt rám egy kicsit hangosabban a kelleténél, de ezt betudtam az idegességének, így nem vettem magamra.

- Férjhez megyek Brian. – mondtam halkan, mire egy újabb könnycsepp folyt végig az arcomon.

- Hogy mit csinálsz? – kérdezte kiabálva. Hátrébb léptem tőle, mert nem akartam ilyen közel lenni hozzá, amikor ilyen ideges.

- Jól hallottad.

- De hogy? Maggie, minden részletet tudni akarok! – a hangszintje egy pillanatra sem változott.

- A partin mutattak be minket egymásnak. – kezdtem el magyarázni. – Eleinte nem tudtam, hogy mi a terve anyáéknak ezzel az egésszel.

- Már megint anya? – sziszegte idegesen, én pedig bólintottam. – Mondd, hogy nem mentél bele az idióta játékába!

- Mit tehettem volna Brian? – kérdeztem kiabálva. – Folyamatosan azt magyarázta, hogy a cég milyen rossz helyzetben, én pedig nem tehettem mást.

- Érdekházasság? – idegesen a hajába túrt, majd fel-alá kezdett sétálni a szobában. – Te is tudod, hogy ez mekkora hülyeség.

- Hát persze, hogy tudom. De ez az egyetlen megoldás.

- És ez kinek jó? Neked? Mert azt nagyon is kétlem. Ebből az egészből megint a szüleink fognak hasznot húzni.

- A cég fennmaradása múlik ezen. – tiltakoztam. – Nem hagyhatom, hogy elveszítsék mindazt, amit felépítettek.

- Hallod te egyáltalán, hogy mit beszélsz? Maggie, ezek nem a te szavaid. Anyánk mindent a szádba rágott Washington-ban.

- Ebben egyáltalán nincs igazad.

- Úgy gondolod? – kérdezte gúnyosan. – Akkor te is akarod ezt a házasságot?

- Ezt egy szóval sem mondtam.

- Akkor meg? Nem is szereted azt a fickót. Sőt még nem is nagyon ismered. Hány éves egyáltalán?

- Veled egyidős.

- Az igen. Jobbat nem is találhattak volna. – morogta. – Abban biztos lehetsz, hogy nem hagyom, hogy tönkretedd az életedet a bugyuta szüleink miatt. – azzal kiviharzott a szobámból. Én persze azonnal utána futottam, és követtem, amíg le nem ért a nappaliba, ahol az összes Dallas ott tartózkodott. nem törődtem velük, csak azon voltam, hogy megállítsam Brian-t.

- Brian ebbe ne avatkozz bele. – kiabáltam rá, amikor a telefonjáért nyúlt.

- Már hogy ne avatkoznék bele! Majd én beszélek a szüleink fejével. Nem engedem, hogy egy ekkora baklövést kövess el!

- Mindent kézben tartok! Meg fogom oldani ezt is.

- Hát persze, te mindent kézben tartasz. – gúnyolódott. – Mégis ott tartasz, hogy hozzámész egy ismeretlenhez. Mit ne mondjak, egész jól csinálod.

- Ez az én életem. És azt teszek vele, amit akarok! – kértem ki magamnak kicsit sem kedves hangnemben.

- Ennyire meg akarsz felelni anyáéknak?

- Nem erről van szó!

- Akkor mégis miről Maggie?

- A cég... - kezdtem volna a szokásos magyarázkodásba.

- Az isten szerelmére, hagyd már ki ebből az egészből azt a kibaszott családi vállalkozást. Te is nagyon jól tudod, hogy ez csak ok volt, amivel anya rávett, hogy engedelmeskedj neki.

- Nem fogok tovább veled vitatkozni. – mondtam nyugodtan. – Fogadd el a döntésemet.

- Egy olyan döntést hoztál meg, ami miatt egész életedben boldogtalan leszel. – ez a mondata inkább figyelmeztetésnek hatott.

- Ebben nem lehetsz biztos, de ha így lesz, akkor vállalom a következményeit a döntésemnek. – feleltem diplomatikusan.

- Nem fogom végignézni, hogy tönkreteszed az életedet! – ez a mondata úgy hatott, mintha egy éles tört forgattak meg volna bennem. Egy ideig csak meglepetten bámultam rá, a szemeim ismét könnybe lábadtak, a mai napon már sokadszorra.

- Akkor jobb lesz, ha minden kapcsolatot megszakítasz velem. – mondtam végül, sírástól fojtott hangon, mire Brian arca a meglepettségtől megnyúlt, és fájdalom ült ki rá.

- Maggie... - olyan szomorúan ejtette ki a nevemet, hogy nekem is belefájdult a szívem.

- Mindent elmondtam, amit akartam. – mondtam érzelemmentesen. – Holnap kiveszek egy szobát egy közeli hotelben. Mivel megígértem Sierrának, hogy segítek neki, nem fogom cserbenhagyni. Az esküvőig a városban maradok, de nem fogok itt lakni.

- Ne csináld ezt. – kérte a bátyám.

- Nem hagytál más választást.

- Kérlek. Legalább aludj egyet a költözésre.

- Rendben. – bólintottam megadóan.

❁❁❁

A nap további részében nem beszéltem senkivel sem a házban lakók közül. Nem akartam tovább hallgatni Brian kioktatását, és nem voltam kíváncsi a többiek véleményére. Mint már mondtam ez az én életem, és azt kezdek vele, amit akarok. És ebbe nincs beleszólása senkinek sem. Ennyit igazán megtehetek a szüleimért, hiszen Ők rengeteget segítettek engem. Nem akartam Brian-nel összeveszni, de nem szerettem volna, hogy beleavatkozzon ebbe. Nem akarom azt, ha miattam vesszen össze a szüleinkkel. És aztán kitudja? Lehet, hogy a végén Andrew és én beleszeretünk egymásba, és boldogan fogunk élni. Hiszen mindenkink ez lenne a legjobb. Bár erre nem látok nagy esélyt.

Este nem mentem le vacsorázni sem, de tizenegy óra környékén már annyira korgott a gyomrom, hogy muszáj volt lemennem valamit enni. A konyhában felkapcsoltam a villanyt, és nekiálltam egy szendvicset készíteni magamnak. Éppen a használt eszközöket mostam el, amikor hirtelen megszólalt valaki mellettem.

- Maggie? Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten Cameron.

- Jézusom! Megijesztettél. – kaptam a szívem elé a kezemet.

- Mit csinálsz? – kérdezte ismét nem törődve azzal, hogy rám hozta a frászt.

- Vacsorázom? – néztem rá kérdőn, mire elnevette magát.

- Tizenegykor? Ejnye Maggie. Az a szendvics meg fog ám látszódni az olyan helyeken, ahol nagyon nem kellene. – rázta rosszallóan a fejét, de közben nem hagyta abba a vigyorgást. Nem válaszoltam, csak morogtam egyet. Cameron pedig nevetett. – Milyen morgós valaki ilyen késő este.

- Ha már itt boldogítasz engem, megtennéd, hogy csendben maradsz?

- Gondoltam, hogy összemelegedünk egy kicsit, és ahhoz nem ártana az, ha az ember megismeri a másikat.

- Cameron, mi nem fogunk összemelegedni. Hatalmas tévedésben élsz.

- Ezt inkább nekem kellett volna rólad mondanom. – motyogta az orra alatt, de így is tisztán értettem. Igazán nem volt most kedvem társasághoz, ezért a lehető leggyorsabban folytattam a szendvics készítését. Cameron a velem szemben megtámaszkodott a konyhaszigetbe, és a tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. Már éppen rá akartam szólni, mikor hirtelen megszólalt, és egy már nagyon ismert kényes témát hozott fel. – Szóval... férjhez mész. – a kés megállt a kezemben, és hirtelen abbahagytam a kenyér vajazását. Kérdőn nézett rám, én pedig észrevettem, hogy a tekintetem túl sokáig időzött el a felsőtestén, ezért egy kissé megráztam a fejemet, majd szűkszavúan válaszoltam.

- Igen.

- Te is rákapcsoltál erre a „minél előbb házasodjunk össze, annál jobb" elvre, mint a testvéreink?

- Nem egészen... - húztam el a számat.

- Hanem?

- Én... nos, öhm... Nem kérsz egy szendvicset, ha már itt vagy? – próbáltam a témát terelni, mert valamiért nem akartam a közelgő esküvőmről beszélni vele. Valami furcsát éreztem azzal kapcsolatban, ha vele akarnék erről beszélni.

- Elég bénán csinálod ezt a téma elterelős dolgot, de legyen, kérek egy szendvicset. – mondta kicsit nevetve. Az, hogy nevetett úgy éreztem, hogy oldotta a köztünk felállt kicsit kínos helyzetet.

- Rendben. – bólintottam, majd elővettem egy újabb kenyeret, és elkezdtem azt is elkészíteni, mint az előzőt. Egy ideje csendben voltunk, mikor ismét megszólalt.

- Nem akarsz róla beszélni?

- Nem ezzel van a problémám, csak... ez egy elég fura helyzet, és nem biztos, hogy értenéd.

- Mags, hidd el, hogy tudom kezelni az extrémebb helyzeteket is. Nem hiszem, hogyha mesélnél a vőlegényedről, és a találkozásotokról, akkor azt nem tudnám felfogni.

- Oké. – sóhajtottam fel. – Menjünk ki az asztalhoz, és együnk. – Cameron bólintott, majd megfogta a tányérját, amit időközben elé raktam, majd az étkezőasztal felé indult. Miután leültünk az asztalhoz. Cameron persze nem ült messze, pontosan a mellettem lévő széken foglalt helyet. – Ugye mondtam, hogy a szüleim rendeztek egy kis összejövetelt, hogy bemutassanak a néhány fontosabb embernek? – Cameron bólintott egyet. – Anyámék akkor mutatták be Andrew-t.

- Szóval csak pénteken ismerted meg, de már össze is házasodtok. – értelmezte a hallottakat gúnyosan.

- Alapból elég szimpatikusnak találtam, de valahogy nem éreztem semmit sem iránta. Nem fogott meg benne semmi sem. – folytattam tovább, majd a szendvicsemet kezdtem el piszkálgatni idegességemben.

- Akkor?

- A szüleim és Andrew apja előre megbeszélték, hogy a két család egyesülni fog ezzel a házassággal. – hadartam el gyorsan.

- Hogy mi? – kérdezte teljesen meglepődve. – Várj, akkor te most azt mondod, hogy ez egy eltervezett házasság, és még csak nem is szeretitek egymást?

- Hát, úgy valahogy.

- Beszarok! Azt hittem, hogy ilyen csak a középkorban volt. – nevetett.

- Ez azért annyira nem vicces. – mondtam halkan, mert zavart, hogy ennyire nem érzi a helyzet súlyosságát.

- Sajnálom, nem akartam bunkónak tűnni. – szabadkozott, majd egyik kezét az enyémre tette. Hirtelen bizseregni kezdett a bőröm az érintése alatt, de még mielőtt megszokhattam volna ezt a furcsa érzést, Ő elemelte a kezét az enyémről, majd folytatta a kései vacsorát. – De ha ennyire nem akarsz hozzá menni, amit igazából teljesen meg is értek, akkor miért nem mondtál nemet? Nem kötelezhetnek semmi ilyen dologra a szüleid. Hiszen az életed ezen részéről csak te dönthetsz.

- Anya mondott egy-két olyan érvet, amik miatt döntöttem a házasság mellett. – ez a mondat valahogy annyira hidegen hangzott, hogy még engem is kirázott a hideg.

- Kíváncsi vagyok, hogy mit mondhatott. – a hangjában rengeteg megvetést éreztem, de tudtam, hogy ez az érzése nem felém irányul.

- Nem állnak valami jól anyagilag. A céggel is rengeteg baj van... Én csak szeretnék rajtuk segíteni. – olyan halkan mondtam, hogy csodálkoztam azon, hogy Cameron egyáltalán meghallotta.

- Jézusom Mags! – szörnyedt el Cameron, majd a hangja egyre idegesebb lett. – Anyád képes volt belehajszolni egy érdekházasságba? Ezt azért nem gondoltam volna róla.

- Tudom, hogy eddig nem sok jót hallhattál anyámról...

- Eddig nem a szívem csücske, már ne haragudj. – vágott közbe.

- ...de Ő csak jót akar nekünk.

- Mags, hatalmas tévedésben élsz. Eddig hogy nem vetted észre, hogy amikor csak teheti vagy téged, vagy Brian-t felhasznált valami olyan dologhoz, amiből Ő hasznot húzott? A bátyáddal annyira nem is, de veled igazán kegyetlen.

- Az anyámról beszélsz Cam. – jegyeztem meg kissé bosszúsan.

- Tudom, és ezzel nem az a célom, hogy ellene fordítsalak. Csak szeretném neked elmagyarázni ezt az egészet egy kívülálló szemszögéből, hogy észrevedd mennyire nem jó az, amit csinálnak veled a szüleid.

- Köszönöm, de ebből én nem kérek. – jelentettem ki, majd felálltam a székről, és a tányéromat felemelve visszamentem a konyhába.

A mosogatóba helyeztem, majd Cameron-t kikerülve léptem ki a konyhából, de még mielőtt felmehettem volna a lépcsőn Ő megfogta a csuklómat, és visszarántott maga elé. Szorosan tartotta az egyik kezemet, majd hirtelen a másik után nyúlt.

- Mags, nem akartalak megbántani. – mondta halkan, mélyen a szemembe nézve. – De nem akarom, hogy ilyen életet élj. Ezt senki sem érdemli meg, azt hogy így semmibe vegyék a saját akaratát. – a szívem egyre hevesebben kezdett verni, és sajnos nem tudtam megmondani, hogy a közelsége, vagy esetleg a szavai mélysége miatt, vagy esetleg mindkettő közrejátszott az egészben.

- Miért olyan fontos ez neked? Hiszen még csak rokonok sem vagyunk, egyáltalán semmi közünk egymáshoz. – kérdeztem meglepetten.

- Senki sem érdemel olyan életet, amiben nem boldog. – jegyezte meg szomorúan.

- A boldogság, és a szeretet bármikor kialakulhat.

- De ezt ne vedd készpénznek.

- Csak szeretek optimista lenni. – mosolyodtam el halványan. Cameron egyik kezét felemelte, majd lassan végigsimított a kezével az arcomon, végül pedig megállapodott rajta. Az érintése következtében az egész testemet kirázta a hideg, és automatikusan megdöntöttem a fejemet, hogy az arcom belesimuljon a tenyerébe.

- Sajnálom, hogy nem kaptam észbe előbb. – suttogta, és lassan közelebb hajolt, majd a száját a homlokomra helyezte, és egy gyors puszi után engem kikerülve hagyott magamra.