A fejemet az autó ablakának támasztottam, és az autópályán száguldozó kocsikat néztem. Tudom, ennek semmi értelme, de mégis ez tűnik a legjobb szórakozásnak egy ilyen hosszú autóút során, amin éppen a bátyámmal vagyunk. A csaknem huszonkilenc órás autóutat sikerült kitolnunk majdhogy negyven órára – és ebben benne vannak a pihenéssel töltött idők is. Mivel Brian szerint sokkal veszélyesebb akkor vezetni, amikor az ember fáradt, és sokkal nagyobb a balesetek esélye is. Jó, ebben igazat adok neki, viszont azt nem hiszem, hogy öt óra vezetést ki kellene pihenni. Mert a bátyám pont ezt csinálta. Esküszöm, hogy amióta elindultunk otthonról, Chicago-ból, sokkal többet aludt, mint amennyit szokott. Amikor ezt szóvá tettem neki csak annyit mondott, hogy simán én is tudnék vezetni, hiszen van jogosítványom. Viszont azt megjegyezném, hogy évek óta nem vezettem, és nem is áll szándékomban. Ez egy kis rigolya nálam, és nem tudom, hogy miért alakult ki. Hát igen, ez van. Azért utazunk több mint két napja, hogy megismerkedhessek a menyasszonya szüleivel, illetve a testvérével. Mintha ez nekem olyan nagyon fontos lenne. Ezt persze nem bunkóságból mondom, csak nem értem mire is megy ki ez a nagy ismerkedés. Hogy tudjak beszélgetni valakivel az esküvőn? Vagy, hogy ne legyen annyira kellemetlen majd, hogy az esküvőn senki sem ismeri a másikat, mivel a házasulandó felek cakli- pakli négy nap alatt döntötték el, hogy összeházasodnak? Mert tényleg így történt. Drága bátyám, Brian White a családi vállalkozás egyik fontos ügye miatt utazott Ibizára, hogy rendezzen néhány számlát, illetve részt vegyen egy megbeszélésen. Senki sem mondta neki, hogy szedjen fel egy csaj a tengerparton, és egy hónap múlva már vegye is feleségül. De nem ám. Így természetesen sokként ért mindenkit, amikor a szerelmes pár bejelentette a hírt a család előtt. Szerintem anya még sosem volt annyira kiakadva, mint azon a napon. Bár miután megtudta, hogy Brian szerelme egy viszonylag híres lány, máris jobban tetszett neki ez az eljegyzés, apáról pedig már ne is beszéljünk. Szóval kicsivel több, mint egy hónap múlva a bátyám és Sierra Dallas kimondják a boldogító igent, alig egy hónapos ismeretség után. Anya és apa szerint ez egy jó kis reklám lesz a cégünknek, aminek hamarosan én is a tagja leszek, legnagyobb szerencsémre. A szüleink rengeteget utaznak, és különböző országokban segédkeznek, apa, mint profi építészmérnök, anya pedig a kedves kísérője, aki egyben a többi vállalatunk pénzügyi feje. A cégnél persze rengeteg, jobbnál jobb szakember tartózkodik, és akik közé hamarosan én is tartozni fogok. Persze az még nem itt van, hiszen még rengeteget kell fejlődnöm, és a tanulmányaimat is be kell fejeznem. Viszont a nyári szünet közepén kezdek majd dolgozni a washingtoni irodaházunkban, mint valami titkárnőszerűség. Brian, aki jelenleg huszonnyolc éves, már tapasztalt könyvelőként vezeti a cég ezen részét. Nagyon szereti a munkáját, bár ez nem mindig volt így. A White családnál igazából a gyerekek nem hozhatnak saját döntéseket. Semmiben sem. Az van, amit a szülők mondanak, nincs semmiféle ellenvetés. Tehát kiskorunkban el lett döntve, hogy mit is fogunk felnőtt korunkban csinálni. Nem mondom, hogy nem voltak heves vitáink ezzel kapcsolatban, de mindent sikerült megbeszélnünk mindig. Vagyis anyáék mondták ki az utolsó szót, ami nekünk nem mindig kedvezett. Mellettünk elhaladt egy fekete telepjáró, aminek a hátsó ülésén egy aranyos szőke hajú kisfiú játszott az egyik játékával, és önfeledten kacagott. Ez a látvány mosolyt csalt az arcomra, de valamilyen szinten el is szomorított. Nekem sosem volt ilyen gyerekkorom. És ezt rettentően sajnálom.

-          Már csak másfél óra és ott is vagyunk. – szólalt meg hirtelen Brian, én felé fordultam, és ezzel megszakítottam a szemkontaktust a mellettünk haladó autóban játszadozó kisfiúval.

-          Brian, két órával ezelőtt is ezt mondtad. – sóhajtottam.

-          Ne legyél már ilyen kedvtelen. Jó napunk lesz, hidd el. Rengeteg új embert fogsz megismerni, akik mind egytől egyig nagyon aranyosak.

-          Tudod, hogy nem vagyok társasági ember. Nem szeretem a tömeget.

-          Hát drága kicsi Maggie, akkor ez még sem lesz a te napod. – röhögött ki.

Beleütöttem a kezébe, mire ismét csak nevetett. Néha olyan gyerekes tud lenni. Alig hiszem el, hogy hamarosan megnősül. Viszont ha a helyzet megköveteli, igenis tud rendes felnőtt módjára viselkedni. Hiszen tizenkettő éves korom óta csak Ő és én voltunk egymásnak. Anyáék akkoriban kezdtek el egyre többet utazgatni, szinte alig voltak otthon velünk. Brian volt az, aki tanult velem, aki főzött rám, és aki mindig vigyázott, óvott engem. Sok mindent köszönhetek neki, és nem hiszem, hogy ezeket valaha is meg tudnám hálálni. A világ egyik legjobb bátyja, az már biztos.

Brian másfél órájából két és fél lett, így most itt állunk egy családi ház kocsi feljáróján, és a csomagjainkat szedjük ki. Körülbelül két perce érkezhettünk meg, ám eddig senki sem jött ki hozzánk. Amint ez a gondolat megfordult a fejembe, a ház bejárati ajtaja kivágódott, és Sierra hatalmas mosollyal az arcán futott Brian felé, majd a karjai közé vetette magát, és hosszasan megcsókolta. Nem akartam Őket bámulni, miközben épp romantikáznak, ezért inkább elindultam a ház felé. Az ölelkező pár mellett elhaladva Sierra felfigyelt rám, és egy kicsit elhúzódott a bátyámtól.

-          Jaj, Maggie! – lépett közelebb hozzám. – Örülök, hogy te is itt vagy. Remélem, jól fogod magadat érezni nálunk. – mellém lépett, és két puszit nyomott az arcomra, majd megölelt.

-          Én köszönöm, hogy itt tölthetünk néhány napot. – mosolyogtam rá, miután elengedett. – Igazán nem akartunk a terhetekre lenni.

-          Ne hülyéskedj már! – legyintett. – Egy hónap múlva esküvő, és még egy csomó dolgot el kell intéznem. Néha azt sem tudom, hogy hol áll a fejem. De még szerencsém, hogy az esküvőig itt maradtok. Annyira örültem, amikor Brian azt mondta, hogy itt tudtok maradni. Legalább az egyik koszorúslányom besegít majd egy kicsit az előkészületekbe. – mondta, és közben átkarolta a vállamat és a ház felé kezdett el húzni.

-          Micsoda? –lepődtem meg. – Nem úgy volt, hogy csak erre a hétre jövünk? Brian nekem ezt mondta. Nem is hoztam annyi holmit, és...

-          Drágám? Komolyan?– nézett kérdőn a bátyámra, aki fülét farkát behúzta. – Ezt nem hiszem el. – morgolódott a lány, majd visszafordult hozzám. - Tudod, hogy milyen a bátyád. Van néhány apróság, amit nem szokott megemlíteni néha. Ez a korral jár. – viccelte el a dolgot, de én még mindig meglepve álltam előtte.

-          Szivem, csak két év van köztünk. – szólt közbe Brian, aki mögöttünk kullogva hozta a kettőnk csomagjait. – Itt szidsz, nem hogy örülnél, hogy sikerült megkaparintanod Chicago legkapósabb agglegényét.

-          Remélem, hogy az esküvő után megneveled egy kicsit. – szólaltam meg végre.– Túl nagy az egója.

-          Maggie, egy ideje azon vagyok, hogy letörjem a szarvát. Egyszer úgy is sikerülni fog. – mosolyodott el. Brian eközben megelőzött minket, és mit sem foglalkozva az előbbi beszélgetésünkkel, tapasztalatiasan lépett be a hatalmas házba.

Sierra levette a kezét a vállamról, és elindult a vőlegénye után. Eddig csak kétszer találkoztam Sierrával, de sosem volt időnk beszélgetni. Eddigi ismerettségünk alapján, viszont szabadon állíthatom, hogy egy nagyon kedves lány. Brian mellé én sem tudnék jobb társat képzelni. Teljesen kiegészítik egymást. De az biztos, hogy el fogok beszélgetni a bátyámmal arról, hogy itt maradunk az esküvőig. Nekem muszáj, lenne visszamennem, hiszen rengeteg papírt át kell még néznem a washington-i ügyekkel kapcsolatban, természetesen anya utasítására, és a vizsgáimra is készülnöm kell. Mindig is hallgattam rá, akármit is mondott. Most pedig nagy valószínűséggel le fogok maradni a cégnél rendezett összejövetelről, mivel nem fogok tudni nemet mondani a bátyámnak, aki azt szeretné, hogy segítsem a jövendőbelijét. Briannel majdnem tizenöt éves koráig ott volt, és inkább otthonról intézte az ügyeket. Persze ekkor már én is ott voltam, de ez nem számított. Mindig is volt bennem egy kis megfelelési kényszer anyáék felé. De akármit tettem nekik nem számított. Amikor tizennégy évesen megnyertem az iskolánkban rendezett hangversenyt a zongorajátékommal, még csak annyit sem mondtak, hogy „Ügyes vagy!", sőt még csak nem is érdekeltem Őket, hiszen el sem jöttek megnézni. Csak Brian volt ott, és támogatott, mint eddigi egész életemben. Azt hiszem ezen a napon fogadtam meg, hogy bizonyítani fogok nekik, és megmutatom, hogy az Ő kislányuk lesz egyszer az egyik legkeresettebb, legsikeresebb szakember az iparban. Akkor talán végre törődni fognak velem, mint ahogyan a rendes szülőknek kellene, hiszen akkor valóra fogom váltani az álmukat, nem? Vagy ez akkor sem fog nekik számítani?

Beléptem a házba, mögöttem pedig Sierra jött, aki hamar elsietett mellettem, majd bement az egyik ajtón. Először egy kisebb előszobába értünk, ahol a cipőket, illetve kabátokat tárolták. Ezután beljebb lépve baloldalon volt a nappali rész, amit egy nagyobb, és két kisebb kanapé díszített. A helyiség egybe volt nyitva az ebédlővel, ugyanis a jobb oldalon egy hatalmas nyolcszemélyes asztal volt.  A bejárati ajtóval szemben helyezkedett el a lépcső, ami az emeletre vitt. A lépcső mellett pedig egy ajtó volt, ami a konyhába vezetett. Oda belépve egy kedves középkorú nő Sierrával és a bátyámmal kávézott. Érkezésünk abbahagyták az eddig folytatott beszélgetésüket, és mindketten felénk fordultak. Sierra mellém lépett, és a vállamra helyezte a kezét.

-          Anya szeretném bemutatni neked a leendő sógornőmet, Maggie Whiteot. – a nő elmosolyodott, mire én mellé léptem, és a kezemet nyújtottam felé, amit el is fogadott.

-          Nagyon örülök Mrs. Dallas. – mondtam miután elengedtük egy kezét.

-          Mrs. Dallas? – kérdezte nevetve. – Hány évesnek nézel te? Nyugodtan szólíts csak Ginának. Nem szeretem, ha magáznak. Olyankor olyan öregnek érzem magam.

-          Gina jól tudod, hogy te még nagyon nem tartozol az öregek köréhez. – mondta csábosan Brian. – És még egy jó ideig nem is fogsz. – puncsolt tovább.

-          Mondtam már, hogy jó választás volt ez a fiú? – kérdezte a lányától, mire Sierra csak megforgatta a szemét, míg Brian és én elnevettük magunkat. – Mert ha nem, akkor most mondom.

-          Anya, szerintem hagyjuk ezt. Nem szeretném, ha tovább dicsérnétek Őt, már így el van szállva magától. – mondta a lány, majd a bátyám mellé lépve egy puszit nyomott az arcára.

-          Jól van, jól van. – emelte fel a kezét védekezően.

Sierra felkísért a nekem szánt szobába, ami az Ő és Brian közös hálószobája, illetve egy másik szoba mellett volt. Miközben felfelé tartottunk folyamatosan a közelgő esküvőről, illetve a bátyámról áradozott. Nem azt mondom, hogy nekem ezzel bajom van, mert igazából nagyon is szeretem az efféle összejöveteleket. Csak nem vagyok oda azért, hogy valaki ilyen nyálas módon beszéljen a bátyámról. Nagyon szeretem Őt, de hiszem, hogy a kapcsolatuk pikánsabb részleteit nem velem kellene megosztani. Nagyon nem. És ha már Brianről beszélünk, meg kell jegyeznem, hogy igazán jól használható személyes táskahordozónak. Ezt a mai napon be is bizonyította. A kettőnk bőröndéivel a kezében kullogott mögöttünk, és olyan fájdalmas arcot vágott, hogy már szinte nevetnem kellett rajta.

❁❁❁

A nekem előkészített szobában ültem, és a helyiséget szemléltem. A hálószobám igencsak igényesen volt berendezve. A falak felváltva voltak kávébarna, vanília, illetve gyönyörű virágmintás tapétával fedettek. A szobaajtó melletti részén, egy hatalmas tükrös szekrény díszelgett, vele szemben ismét csak hatalmasnak mondható franciaágy, ami igen kényelmes is. Az ágy két oldalán két kisebb éjjeliszekrény állt, rajta egy kisebb éjjeli lámpával. A szoba jobb oldalán egy íróasztal is volt, mivel megjegyeztem, hogy van még néhány elintéznivalóm fontosabb ügyekben, és gondolom ezért is van ott.  Tudom, munkamániásnak vagy inkább rettentően pedánsnak tűnhetek, de egyáltalán nem vagyok az. Csak nem szeretnék csalódást okozni senkinek sem. Főleg a szüleimnek nem. Ezen kívül volt még egy kisebb fotel az ellenkező sarokban, ami mellett egy nagy állólámpa állt. Nem volt ellenséges számomra a szoba hangulata, aminek örültem is, hiszen egy hónapot kell itt töltenem.

A telefonomat kiemeltem a táskámból, majd a kezem közé fogtam, és lassan az ujjaimmal dobolni kezdtem rajta. Fel kell hívnom a szüleimet, és megmondanom neki, hogy körülbelül másfél hónapig nem tudok közreműködni a washingtoni cégnél alakuló dolgokban, csak számítógépen, illetve telefonon keresztül. Személyesen semmiképpen sem. Azért is félek ettől a telefonhívástól, mert anya nagyon nem szereti, ha valami nem úgy alakul, ahogyan azt Ő eltervezte. A telefonon megnyitottam Anya névjegyét, és már csak a hívás gombra kellet volna rányomnom. De nem tettem. Hogy miért? Mert féltem, hogy csalódást okozok nekik, és ezt egyáltalán nem akartam. Szóval azt hiszem, hogy ezt a beszélgetést elhalasztom későbbre, semmi kedvem nem volt most egy hatalmas lecseszéshez, illetve egy nagy veszekedéshez. Úgyhogy a telefonomat elhajítottam az ágyon, és az íróasztalhoz léptem, majd leültem az előtte álló székre. Miközben kipakoltam a dolgaimat a bőröndömből előszedtem néhány fontosabb iratot, amit jól a fejembe kellett még vésnem, hogy tisztában legyek a tranzakciók pontos lebonyolításáról a vizsgáig. Semmi kedvem nem volt most ehhez, de kellett valami, ami lefoglal, amíg rá nem veszem magam, hogy felhívjam a szüleimet. Előre érzem, hogy ez lesz minden idők legcsaládiasabb beszélgetése.

Kedves Olvasóim!

Sikeresen visszatértem az elég hosszúra sikeredett kis szabadságomból. Viszont nehogy azt higgyétek, hogy ez idő alatt nem foglalkoztam az írással, mert éppen ellenkezőleg. Azért tartott ennyi ideig a kis szünetem, mivel ezen a történeten dolgoztam, és azt szerettem volna, ha valami értékelhető munkát adhatok ki a kezeim közül. És úgy érzem, hogy ez sikerülni is fog. Szóval remélem, ismét velem tartotok egy újabb Cameron-os történettel, mint ahogyan azt az év elejétől kezdve júliusig tettétek az előző történetemnél. Aki esetleg nem olvasta még, és szeretne egy szintén Cameron-ról szóló történetet olvasni, akkor annak szeretném ajánlani a Forever With You című történetemet. Megéri bekukkantani oda is! :)

Nos, akkor a történetről néhány fontosabb információ. A részek eleinte hetente kétszer fognak érkezni - azaz vasárnap és szerdán - bár ez lehet, hogy a közel jövőben változni fog, hiszen nem tudom, hogy mennyi szabadidőm lesz az elkövetkezendő hónapokban a részek megírására. De azt megígérhetem, hogy rész nélkül még egy darabig nem maradtok. A történetben lévő helyesírási hibákért illetve olyan apróbb dolgokért, amik a történetben nem egyeznek a valósággal előre is elnézést kérek. A helyesírásban való rontást néha a Word miatt nézem el, az pedig hogy a valósággal nem egyezik teljesen a véletlen, vagy az én művem, hiszen ezt a történetet én találom ki, csak néhány dolgot merítettem a valóságból.

Igazából csak ennyit szerettem volna elmondani Nektek így az elején, és már csak Jó olvasást szeretnék kívánni ehhez, illetve a további részekhez!

Puszi: ღTündiღ