- Rendben! Kérdezz! Mit akarsz tudni? - álltunk félre egy eldugott helyen.

- Mindent! - vágtam rá, mire egy lesajnáló nézést küldött felém.

- Mondj egy konkrét példát... - forgatta meg a szemeit.

- Uhhh oké... Nem is olyan könnyű, mint azt hittem... - vakartam meg kínosan a tarkóm. - Miért voltak vörösek a szemeid, mikor Dr. Deaton-nél voltunk? - fordultam felé érdeklődő arccal. Láttam, hogy kissé megremegnek a szeme körülötti ráncok.

- Egyet ígérj meg nekem Anne. Nem fogsz se kinevetni, se elmenekülni. - fogta meg nagy kezével az én egyik apró "mancsom".

- Rendben! - suttogtam halkan és szememmel az összefont tenyerünket néztem.

- Az, hogy a szemem hirtelen vörös lett, annak egy oka volt, illetve van... - kezdte - Hiszel a természetfeletti lényekben? - kérdezett közbe.

- Mi? Ez most, hogy jön ide? - ráztam meg a fejem.

- Csak válaszolj... Igen, vagy nem? - makacskodott.

- Hát... Nem tudom... Pár hónapja biztos azt válaszoltam volna, hogy nem, de mostanság elbizonytalanodtam... - magyaráztam, de nem mertem szemeibe felnézni.

- Pedig vannak... - nyögte ki hosszas másodpercek után, mire elakadt még a lélegzetem is. Azt hittem, hogy csak hülyít, mint, ahogyan mindenki más is szokott, de mikor felkaptam a fejem, még mindig halálosan komoly tekintettel figyelte minden mozdulatom.

- Derek Hale... Ha most viccelsz velem, akkor szólok, hogy ez nagyon nem vicces! - ráztam meg fenyegetően a mutatóujjam, a másik kezem meg elhúztam az övétől.

- Miért viccelnék? - háborodott fel egy kissé, de rögtön utána, teljesen nyugodt hangon hozzá is tette. - Veled, soha nem szórakoznék... -sütötte le a szemeit.

- Akkor kérlek magyarázd el nekem az igazságot! - néztem rá könyörgően.

- Amikor azt kérdeztem, hogy szerinted léteznek-e természetfeletti lények, a helyes válasz az lett volna, hogy igen. Mert vannak és pont olyan élőlények, mint a szarvasok, kutyák vagy akár csak az emberek. - nézett rám édes szemekkel.

- Te-tessék? - csodálkoztam.

- Nem hazudok. Tényleg így van. Mikor a szemem vörös volt a rendelőben, az azért volt, mert abban a pillanatban nem az emberi ösztöneim voltak nagyobbak, hanem a farkasi. Nem tehetek róla. Vérfarkas vagyok, igen. Hiába élek már ezzel a szörnnyel együtt születésem óta, teliholdkor én sem tudom mindig kordában tartani. Ha nincs ott Dr. Deaton, akkor sajnos megöltelek volna. - hajtotta le a fejét és a szavaiban éreztem a megbánást.

- Úgy érted, hogy azok a mesék, amiket gyerekeknek mondanak a vérfarkasokról, azok mind igazak? - kérdeztem félve.

- Nem minden része, de... Igen. Nagyjából igaz. - gondolkodott el.

- És vannak még vérfarkasok rajtad kívül? - nyeltem egy nagyot.

- Igen.

- És kik? - faggattam tovább.

- Ott van például Peter...- kezdte, mire felkaptam a fejem - Vagy Scott... Szerinted miért került be a lacrosse csapatba? - kérdezte, mire megráztam a fejem, jelezve, hogy nem tudom a választ. - Tudod, mikor valaki vérfakas lesz, egy csomó dolog megváltozik benne. Sokkal erősebb lesz, gyorsabb és az érzékszervei is messze jobbak lesznek. Itt értem a hallást, szaglást és látást. - magyarázta Derek.

- Akkor Scott is születése óta vérfarkas? De, hogyan? - csodálkoztam.

- Nem. Ő nem születése óta az. Ahhoz, hogy valaki olyanná váljon, mint Peter vagy én, két út vezet. Az egyik az, hogy születése óta rendelkezik ezzel a "képességgel". A másik lehetőség az, hogy egy vérfarkas megharap egy embert. Ha túléli a sebet, akkor átváltozik, ha nem, akkor meg... Meghal. - válaszolta a férfi.

- És... Scott-ot te haraptad meg?

- Nem... Peter volt az, de ez egy nagyon hosszú dolog. - legyintett egyet Derek.

- És, ha egy farkas megharap valakit, és az életben marad, akkor... Mi lesz? Csak úgy él a nagy világban mind a kettő? Nincs nálatok valami hierarchia, mint a rendes állatoknál? - gondolkodtam hangosan.

- Dehogyisnem. Ha én megharapok valakit, akkor az az én falkám tagja lesz, más néven béta. Én pedig az alfa vagyok. Ezek mellett meg vannak még például az omegák, akiknek nincsen falkája és kénytelenek vándorolni.

- És miért jó az, ha valaki falkában van?

- Mert megvédjük egymást. - adta meg az egyenes választ Derek és felnézett a szemembe. Hirtelen megállt bennem a levegő. Nem tudtam semmit se mondani, annyira magával ragadtak a vadul csillogó zöld szemei.

- Szerintem ennyi elég lesz nekem egy időre... - törtem meg a csendet és elhúztam a fejem.

- Anne! Ugye ettől még nem utálsz meg és nem szakítod meg velem a kapcsolatot? - aggodalmaskodott a férfi és egy kezével megszorította a csuklóm.

- Nem terveztem... Miért? Talán az jobb lenne? - kérdeztem tőle mosolyogva - Farkas vagy, oké... Eléggé fura számomra, de nem akarlak elveszíteni. Eddig se tettél velem semmi rosszat úgy, hogy nem tudtam, hogy ma az igazi éned. Gondolom ezek után se fogsz bántani. - simogattam meg a kezét.

- Te hiszel nekem? - csodálkozott.

- Igen. Vagy talán nem kéne? - kérdeztem vissza.

- De, csak tudod, ha más lánynak mondtam volna ezt, akkor ők nem nagyon hittek volna nekem.

- Ez igaz... De azt szinte mindig elfelejted, hogy én nem vagyok más lány. - haraptam bele az alsó ajkamba.

- Ebben igazad van... - suttogta egy félmosoly kíséretében.

- Megmutatod? - kérdeztem hirtelen.

- Mit? - lepődött meg.

- A szemed... Hogy milyen, mikor vörös. - lelkesedtem.

- Biztos, hogy látni akarod? - aggodalmaskodott.

- Igen. - hajoltam hozzá közelebb, mire csak lehunyta szemeit és mikor újra kinyitotta azokat vörös színben pompáztak. Levegőt is alig kaptam. Lassan a tenyerem az arcára raktam és végig simítottam rajta. Mélyen szemeibe néztem és éreztem, hogy a szíve egyre gyorsabban ver. - Miért izgulsz ennyire? - mosolyodtam el.

- Félek, hogy bántani foglak. - motyogta.

- Nem fogsz... Én tudom. - válaszoltam kedvesen és közel hajoltam hozzá, hogy egy gyenge puszit nyomjak az arcára.

- Te bízol bennem? - csodálkozott, mire csak bólintottam egyet és visszaültem a helyemre. Mikor újra a férfire néztem a szeme már újra abban a bizonyos zöld színben pompázott. - Most nagyon boldoggá tettél. - suttogta és újra elindította a motort.

- Igen? - kérdeztem vissza egy nagy mosoly kíséretében - Akkor jó. - néztem magam elé.

- Nem vagy éhes? - váltott témát.

- Ami azt illeti... De. - válaszoltam és a kezem a hasamra tettem, ami odaillően egy nagyot korgott.

- Akkor először megyünk és eszünk valamit. - gondolkodott hagosan Derek.

- És utána? - faggattam.

- Mindent a maga idejében. - kacsintott rám, amitől éreztem, hogy a szívverésem sokkal, de sokkal hevesebb lesz. - Gyorsabban ver a szíved. - nevette el magát. Döbbenten nézte rá, hogy vajon honnan a francból tudja, de csak pár hosszú másodperc után jöttem rá.

- A szuper hallásod, ugye? - néztem rá szúrós szemekkel.

- Igen. - kacagta.

- Ez nem vicces! - emeltem fel a hangom - Így semmi magán dolgom nem marad, még az sem, hogy egyáltalán mennyit ver a szívem percenként! - háborodtam fel. Már épp nyitotta volna a száját, amit megszakítottam azzal, hogy felemeltem a mutatóujjam - Csak azt ne mondd, hogy a test szagom is megváltozott... - temettem az arcom a tenyerembe.

- Hát... Pedig pont ezt akartam mondani... - röhögte szét magát rajtam. Ennyire kínos szituációban még soha sem voltam.

- Lehetne, hogy amikor velem vagy, a szuper dolgaid kikapcsolod, valahogy? - vontam fel a szemöldököm.

- Lehetne, de teljesen soha nem fogom tudni. - parkolt le Beacon Hills egyik legdrágább étterme előtt.

- Ide jöttünk? - csodálkoztam.

- Igen. Talán baj?

- Ez a város legdrágább étterme! - mondtam, mintha ez nem lenne eléggé nyilvánvaló.

- És a legfinomabb is, szóval gyere! Már nagyon éhes vagyok! - szállt ki a kocsiból és megvárt az ajtóban.

- De én nem akarom, hogy ennyit költs rám! Akkor már legalább az enyémet hadd fizessem ki! - rohantam utána, mire csak hirtelen megfordult, én pedig izmos mellkasának csapódtam.

- Anne! Tudom, hogy milyen anyagi helyzetben vagytok. Nem vagyok hülye. Ám azt te nem tudod, hogy nekem mennyi pénz van a zsebemben, szóval engedd meg, hogy én álljam a mai kajákat. - vette két keze közé az arcom és éreztem azt a bizonyos kellemes illatát. - Különben is! Én hívtalak meg enni, és nem pedig fordítva... Szóval nekem illik fizetni. - mosolyodott el.

- Rendben... - mentem bele, de csak azért, mert tudtam, hogy ebből a párbeszédből győztesen úgysem jöhettem volna ki.

- Gyere! - nyitotta ki előttem az ajtót és engedte, hogy előre menjek. Leültünk az egyik eldugott helyre és elfogadtuk a két étlapot, amit időközben a pincér a kezünkbe adott. Gyorsan végig futottam az ételek neveit, de egyszerűen nem tudtam választani a sok finom és egzotikus finomság közül.

- Ugye most nem azért nem kérsz valamit, amit amúgy szívesen ennél, mert túl drága? - érintette meg Derek a kezem, amibe hirtelen beleremegtem, mert váratlanul ért.

- Azt hittem ezt a témát már lezártuk. - néztem rá az étlap mögül, mire csak elmosolyodott , de a kezét nem vette el az enyémről. Próbáltam vele nem foglalkozni, bár eléggé nehezen ment. - Megvan, hogy mit eszek! - csaptam össze a kis könyvet. Leadtuk a rendelést és beállt az a bizonyos néma csend.

- Kérdezhetek?

- Igen.

- Ti esztek vadállatokat is? Mármint úgy, hogy saját magatok levadásszátok és... Megeszitek, minden sütés, főzés nélkül... - nyögtem ki.

- Csak a nagyon elvetemültek. - adta meg nyugodtan a választ, de láttam rajta, hogy mosolyog.

- Fúj... - fintorodtam el. - Nem azért mondom, mert nem bírom, csak ez akkor is... Gusztustalan. - ráztam meg a fejem.

- Mindenkiben benne van az állat. - ivott bele az italába.

- Van testvéred? - faggattam tovább, de a boldog és kedves Derekből, hirtelen egy mogorva és csendes férfi lett.

- Ezt inkább hagyjuk... - tette le a poharat és idegesen elkezdte rángatni a mutatóujját. Nem tudtam, hogy mit is kellene tennem. Nem akartam olyan kérdést feltenni neki, ami bántja az ő lelki világát. Óvatosan a kezem az övére tettem és hüvelykujjammal apró köröket rajzolgattam rá.

- Ne haragudj! Nem akartam olyat kérdezni, ami neked túl személyes. - kértem bocsánatot, mert már tudtam, hogy ha csak haragot tartunk, abból soha nem lesz semmi jó.

- Nem haragszom. Csak... Ez nekem nagyon fáj... Idővel lehet, hogy majd megváltozom, de kérlek adj ehhez egy kis időt. - suttogta, úgy, hogy szinte alig hallottam.

- Majd elmondod, ha készen állsz rá. - nyugtatgattam. A csodálatos pillanatot az zavarta meg, hogy a pincér meghozta az ételeinket.

- Jó étvágyat kívánok! - tette le a tányérokat elénk, mi pedig nagy étvággyal neki is láttunk. Mikor mindennel végeztünk Derek kifizette az étkezést és kint beszálltunk a kocsiba.

- És most hova? - érdeklődtem.

- Mit szeretnél? Hova menjünk? - kérdezett vissza.

- Nem tudom. Tele vagyok energiával. - zizegtem az ülésen.

- Van kedved filmet nézni? - indította el a motort.

- Van! Ez nem is egy rossz ötlet! - mentem bele. Derek háza felé vettük az irányt, de én, valahogy nem bírtam abbahagyni a beszédet. - És... Lesz közben popcorn?

- Már megint enni szeretnél? - sóhajtott fel - Lesz... Ha nagyon szeretnél... - ment bele, mert látta, hogy más választ úgysem fogadok el.

- Ezaz! És mit nézünk?

- Mit szeretnél? - mosolyodott el és rám nézett - Nem! Nem nézzük meg a Star Wars mind a hat részét! - nézett keményen a szemembe.

- Hé! Én nem Stiles vagyok! Én inkább a Star Trek-et szeretem. - vallottam be.

- Én azt még nem is láttam... - gondolkodott el hangosan a férfi.

- Nem? - lepődtem meg.

- Nem... - kacagta Derek.

- Akkor azt nézzük! Az egyik legjobb film a világon. - lelkesedtem és tudtam, hogy ez egy csodálatos este lesz...

Sziasztok!!!

Annyira sajnálom, hogy több, mint egy hónapig nem volt rész, csak egyszerűen semmire nem volt időm! De most itt van és nagyon remélem, hogy tetszik és már várjátok, hogy mi lesz Anne-val és Derek-kel.

Addig is Boldog karácsonyt!

2016. 12. 25.

Ui.: Írd meg komiban, hogy mit hozott a Jézuska! <3