Ezt a részt a legjobb barátnőmnek ajánlom fel, aki tegnap ünnepelte a szülinapját!!! Boldog szülinapot Tami!!!

Úgy gondoltam, hogy jobb  ha az álmomról nem beszélek senkinek és úgy teszek, mintha misem  történt volna. Dereket el kell felejtenem. Nem tehetek mást. Érzem, hogy  van valami, ami vonzz hozzá, de nem tudom megmondani, hogy mi is az  pontosan. És ezek mellett az eszem azt mondja, hogy jobb ha nem  avatkozom bele a körülötte forgó dolgokba.

Az álmom utáni reggelen,  szerintem érthető módon, eléggé kómásan keltem. Gyorsan vettem egy  hideg zuhanyt, majd a szobámban a szekrényem előtt állva gondolkodtam,  hogy mit is vegyek fel aznapra.

Végül egy sima, sötétebb  vörös szoknyára és egy zöld, kötött pulcsira esett a választásom. Felkaptam a táskám és lesétáltam a konyhába, ahol  Stiles evett és közben a telefonját bújta.

-Jó reggelt! - nézett rám kedvesen, de a fáradt állapotom miatt nem éppen kedvesen köszöntem neki vissza.

-'Reggelt! - dörmögtem és elővettem egy csésze bögrét, amibe töltöttem egy adag teljesen fekete adag kávét.

-Anne! Valami baj van? - zárta le a mobilját testvérem és mellém lépett.

-Nem... Csak... Rosszul  aludtam és ez egy kicsit megvisel... - enyhültem meg és küldtem neki egy  kedves mosolyt, mire látszólag megnyugodott.

-Ohhh. Már kezdtem azt  hinni, hogy valami bajod van. - simogatta meg a vállam és egy pillanatra  úgy éreztem magam, mint a régi szép időkben.

-Nem... Csak tudod  Amszterdamban más volt... Más szokások és az időeltolódás se nagyon  "ment ki a szervezetemből". Pedig már lassan egy hete itthon vagyok. - nevettem fel.

-Értem én... De itt  vagyok neked és ha kell mindenben segítek neked. - ölelt szorosan  magához. Beszívtam kellemes illatát és arcom vállába fúrtam. Végre újra azt éreztem, hogy a testvéremmel elválaszthatatlanok vagyunk. A tökéletes  pillanatot Stiles telefonja zavarta meg. Gyorsan a füléhez kapta és  idegesen beleszólt.

-Most? Peter! Tudod jól, hogy nekem ma iskola van! - kiáltotta bátyám, mire csak egy hangot hallottam a hátam mögül.

-Pedig nagyon fontos  lenne... - emelte el a fülétől a telefont a férfi, mire csak  ledöbbentem. Hogy jött be ilyen halkan a lakásunkba?

-Peter! Hányszor mondtam  már, hogy nem jöhetsz be a házunkba csak úgy!? - kérdezte ingerülten a  testvérem - És különben is! Halálra rémiszted Anne-t! - mutatott rám,  egy amolyan, indokra.

-Engem aztán nem  ijesztett meg. - fontam össze a karom magam előtt. - De ha zavarok,  akkor mondjátok azt és... Már itt sem vagyok. - kaptam fel a már előre  kikészített reggelim és mikor Peter-hez értem, csak megálltam mellett és  a fülébe súgtam. - Az jobban aggaszt, hogy a testvérem semmit nem mondd  el nekem, minthogy te bejárkálsz hozzánk. - néztem rá.

-Igen? - vonta fel a szemöldökét.

-Igen. És nem zavarna,  ha valaki... - böktem rá az izmos mellkasára - Elmondaná, hogy mi folyik  itt... - vontam fel a szemöldököm.

-Délután? Suli után? - fúrta tekintetét az enyémbe.

-Megbeszéltük. -  bólintottam és egy gyors ötlettől vezérelve megpusziltam az arcát - Szép  napot! - mosolyodtam el, azzal elsiettem otthonról. Vígan sétáltam az  iskola felé, mikor hirtelen lelassított mellettem egy autó.

-Elvigyelek? - húzta le  az ablakot a sofőr, de mikor megláttam, hogy ki vezet, csak megforgattam  a szemem és sétáltam is tovább. - Értem én, hogy haragszol rám, de kérlek!  Bocsáss meg nekem! - könyörgött a férfi, és én ezen egy kicsit meghatódtam. A  szavai lágyak voltak és kedvesek. Úgy éreztem magam, mintha az álombeli  Derek-kel beszélgetnék.

-Jól látod Hale! Mérges  vagyok rád, és szerintem te tudod is, hogy miért... - fordultam vele  szembe, mire teljesen megállt  kocsival.

-Tudom... És sajnálom,  hogy olyan gyáva voltam... És, amiket a fejemhez vágtál, azok teljesen  jogosak voltak... - nézett rám azokkal a csodálatosan szép zöld  szemeivel.

-Azt hiszed, hogy ezzel  mindent megoldasz? Idejössz, lenyomsz egy nyálas szöveget és rám nézel  azokkal a vadítóan szép zöld szemeiddel és akkor már azt hiszed, hogy  mindent rendbe tettél? - kérdeztem egy kissé idegesebb hangnemben.  Erre Derek csak elmosolyodott és felnézett rám.

-Talán nem elég? -  biggyesztette le az ajkait, mire csak elnevettem magam, mert már nem  bírtam tovább. - Megkaptam a válaszom. Na gyere! Pattanj be! Elviszlek! -  nyitotta ki nekem az ajtót, és én behuppantam az autóba. Pár percig  némán ültünk, majd csábosan rám nézett.

-Szóval vadítóan zöldek a szemeim? - kérdezte.

-Azt felejtsd el! - vágtam rá és testemmel félig felé fordultam.

-Végre valami jó dolgot is mondtál rólam... Erre most felejtsem el? - kacagott tovább.

-Igen. - nevettem vele együtt - Amúgy... Nem csak ez az egy jó tulajdonságod van... - ültem vissza rendesen.

-Hallgatlak! - mosolyodott el ma már sokadszorra, pedig még csak reggel volt.

-Hmmm... Nem is tudom,  hogy hol kezdjem... Szeretem mikor mosolyogsz! Akkor sokkal kedvesebbnek  és emberibbnek érezlek. - magyaráztam - Mert, azzal, hogy egész álló  nap csak a morcos arcod viseled, eltaszítod magadtól az embereket. -  fejeztem be a mondatom.

-És te? - csodálkozott.

-Mi én?

-Te miért vagy most itt velem, ha "félelmetes" vagyok?

-Ennek több oka is van!  Egy: - mutattam fel a mutatóujjam - Mindenhol ott voltál, ahova csak  mentem. Gondolj bele: amikor Peter kocsiját vezettem, vagy mikor Dr.  Deaton-höz mentem dolgozni. Kettő: - folytattam az érveim felsorolását -  Azzal, hogy így viselkedtél felvontad magadra a figyelmet. Legalábbis az én szememben. Orvosnak készülök és az elmúlt fél évben tanultam emberi viselkedést,  aminek "köszönhetően" más szemmel nézem az emberek viselkedés módját, és  mikor megláttalak téged, már akkor különlegesnek tartottalak. Egy férfi,  aki jól néz ki és csak úgy bomlanak utána a nők, de ő mégis inkább kis  taknyosokkal lóg. Már itt tudtam, hogy nem vagy átlagos... -  hangsúlyoztam ki az utolsó szót - Ja! És akkor még nem mondtam egy csomó  dolgot... - nevettem fel és itt az álmomra gondoltam, amiről ő nem is  tud.

-Szóval pszihológiai eset vagyok?! - szűrte le a monológom.

-Nem ezt mondtam, de ha  te így fogod fel... - kacagtam ki magam. - De az is mondtam, hogy  sokkal szerethetőbb vagy mikor mosolyogsz. Talán akkor még egy kicsit  jobban is kedvellek. - vallottam be és lehajtottam a fejem.

-Akkor most megígérem  neked! Mikor találkozunk, legalább egyszer őszintén mosolygok majd. -  nézett rám kedvesen. - Van valami programod délutánra? - kérdezte néhány  másodpercnyi habozás után.

-Alapból Peter-rel találkoznék, de ha szeretnéd... Könnyen szabad lehetek... - néztem rá csábosan.

-Ha szeretnél vele lenni, én nem akadályozom meg. - lassított le a piros lámpánál.

-Peter tud várni... - vettem elő a telefonom és írtam egy SMS-t az illetőnek, hogy ma mégsem jó. A válasz gyorsan megérkezett.

Peter: Nekem is közbe jött valami... Véletlenek... Hahhh... Akkor majd talán máskor.

Peter: Amúgy meg... Honnan van meg a számom?

Anne: Stiles telefonja tele van minden érdekes dologgal!

Félmosolyra húztam a szám és végleg lezártam a mobilom.

-Szabad vagyok délutánra! - néztem Derek-re, aki csak csöndben vezetett tovább. Az út további része az iskola felé csöndben telt. Ő sem szólt hozzám és én se hozzá. Nem nevezném annak a tipikus kínos csöndnek. Én magamon kívülien éreztem magam a boldogságtól, de hogy neki mi járt a fejében, azt nem mutatta ki semmilyen formában.

Mikor megérkeztünk a sulihoz leparkolt egy eldugottabb helyre és teljesen leállította a motort.

-Akkor majd utolsó órád után jövök. - mosolyodott el.

-Rendben. - válaszoltam és már majdnem kiszálltam az autóból, mikor hirtelen megtorpantam. Egy hirtelen ötlettől vezérelve visszahajoltam a férfi borostás arcához és egy apró puszit nyomtam rá neki. - Szia. -mosolyodtam el, de már nem vártam meg, hogy reagáljon a dolgokra.

A suliba menet köszöntem néhány ismerősömnek és egyenesen a szekrényem felé vettem az irányt. Mikor kinyitottam azt, az ajtó túlsó oldaláról egy másik hangot véltem felfedezni.

-Szóval összejövünk Derek Hale-el, de nem szólunk róla a legjobb barátnőnknek, mi? - dugta elő a fejét Lydia.

-Azért nem szóltam semmit, mert nem is jöttünk össze. - néztem rá lesajnálóan. Néha kicsit túl komplikálja a dogokat.

-Aha persze... - sziszegte - Láttam, mikor egy puszit adtál az arcára. - suttogta idegesen.

-Mi? - lepődtem meg - Hogyan? Honnan? - kérdeztem idegesen.

-Ma reggel nekem kémia faktom volt és az ablakból minden tökéletesen lehetett látni. - nevetett fel kínosan.

-És... És... Más is látott minket? - dadogtam, mert kedvelem Derek-et, sőt talán nagyon is, de nem akarom, hogy nagyon összeboronáljanak vele.

-Nem, csak én. - nézegette körmeit Ly.

-Lydia! Biztos??? - fogtam meg a két vállát.

-Igen, de nyugi... Inkább meséld el, hogy mi ez az egész közted és Hale között... - fúrta tekintetét az enyémbe.

-Oké... - mentem bele és elkezdtem neki elmesélni a kapcsolatunkat Derek-kel. Mindent elmondtam neki, csak az utolsó álmom nem. Arról megállapodtam magamban, hogy senkinek sem nem mondom el.

-Szóval, akkor ha most jól értelmeztem a dolgokat, akkor te ma randira mész a híres Derek Hale-el... - húzta az agyam a legjobb barátnőm.

-Én nem nevezném nagyon randinak... - húztam el a szám.

-Pedig ez az lesz, komaasszonyom. - fogta meg a vállam Ly és elindultunk órára.

-De kérlek ne mondd el senkinek... Főleg ne Stiles-nak. Jobb, ha ő még nem tud ezekről a dolgokról. - sóhajtottam fel.

-Mit ne mondjunk el Stiles-nak? - lépett mellénk Scott a semmiből.

-Semmit. - vágtuk rá egyszerre, talán nagyon is feltűnően Lydia-val.

-Ugyan már lányok. Én aztán nem mondom neki tovább... - állt be elénk a magas srác, mire csak kapott két nem tetsző szempárt - Oké... Oké... Értem én.

-Lányos dolgok Scott. Nem fiúkra tartoznak. - veregettem meg a vállát és elhaladtam mellette.

A nap maga valami haláli unalmas volt. Szinte minden órán dolgozatot írtunk, de úgy igazán egyik sem volt nehéz. Talán azért, mert Amszterdamban ezt már mind tanultam. Utolsó órám töri volt és a kicsöngő előtt 2 perccel megrezzent a mobilom.

Siess majd ki, a suli előtt várlak. D.

Tudtam, hogy ki írta, ezen nem kellett sokat gondolkodnom. Halkan elpakoltam a cuccom és mikor megszólalt a csengő, mindenki előtt kirohantam a teremből. "Áttörtem" a kijárati ajtót és, amilyen gyorsan csak tudtam elindultam a bejárattal szembe parkoló fekete camaro felé. Gyorsan bepattantam és hangos lihegések közepette bekötöttem az övem.

-Mikor az írtam, hogy siess, nem hittem volna, hogy majd ennyire ki fog fullasztani. - kacarászott Derek, mire csak felmutattam a középső ujjam.

-Ez nem vicces Hale. Attól, hogy te jó kondiban vagy én még nem biztos, hogy bírom az ilyet. - ziháltam.

-Ez nálatok valami családi betegség? Csak, mert Stiles is pont ilyen béna és pont ugyan így hörög. - nevetett tovább a fájdalmamon a férfi. Tény, hogy bénák vagyunk, de nekem az okom is megvan rá. Derek-nek viszont nem szóltam vissza. Nem érdemelte meg, hogy a figyelmem rá szenteljem. Összefontam magam előtt a két kezem és az elsuhanó fákat és házakat tanulmányoztam. Gondolkodtam rajta, hogy kiugrok, de elég veszélyesnek ítéltem meg, így maradtam abban a helyzetben, hogy elviselem őt.

-Anne! Most mi a baj? Ennyire megbántottalak? - állt félre, hogy csak velem tudjon foglalkozni. Miért ilyen kedves velem? Miért foglalkozik ennyit egy ilyen átlagos lánnyal? Még mindig nem szóltam, hozzá. - Anne! Kérlek bocsáss meg nekem! Ha tudom, hogy ennyire rosszul esik nem mondok ilyeneket. - kérlelt.

-Nem az esik rosszul, hogy azokat mondtad, hanem az, hogy úgy mondtad, hogy nem tudod miért vagyok ilyen. - háborodtam fel.

-Sajnálom. Tényleg. Történt veled valami, ami miatt ilyen vagy? - kérdezte lágy hangon, mire csak egy aprót bólintottam és lehajtottam a fejem. Hangja újra olyan volt, mint az álmomban.
Kedves, lágy és aggódó.

-4 éves lehettem, mikor apával kimentünk a közeli játszótérre. Csak egy perce nézett félre, de nekem annyi idő is elég volt, hogy elszökjek. A közelben akkoriban volt egy építkezés, és mivel vasárnap volt, senki nem tartózkodott ott, csak egy piros-fehér színű szalaggal volt elkerítve a terület. Átbújtam alatta és felmásztam az építkezés legtetejére. Mikor papa meglátta, hogy hol vagyok, megpróbált értem feljönni, de én elvesztettem az egyensúlyom és leestem. Betört a fejem, eltörött négy bordám és még a kulcscsontom is. Ezek mellett egy vasrúd felszakította az oldalam. Soha nem gyógyult be, és soha nem is fog. - húztam fel a pólóm, hogy megmutassam, nem hazudtam. A férfi ámulattal figyelte a heget, ami végig húzódott az oldalamon.

-Így még jobban sajnálom, hogy olyan bunkó voltam veled. - suttogta, én pedig csak leengedtem a pólóm szárát.

-Most már tudod... - mosolyodtam el halványan.

-Ezek után megérdemled, hogy elmondjak neked mindent... - sütötte le a szemeit, mire az enyéim, enyhén szólva, felcsillantak.

-Biztos? - kérdeztem halkan, mire ő csak biccentett egyet a fejével.

-Igen... Biztos... - suttogta és neki látott választ adni a sok megmagyarázatlan kérdésemnek...

Sziasztok Cukibogyóim!

Annyira mérges vagyok erre a szar wattpadra, mert elmentettem tegnap este a részt. Sőt! Publikáltam is! És ma reggel szólt a barátnőm, hogy eléggé rövid. Mondom az lehetetlen, mert a szokásos "adagot" írtam meg. Azért gondoltam belépek és csak akkor láttam, hogy rövid. Olyan mérges és ideges voltam, hogy azt el nem lehet mondani. De most itt van és már tényleg rendben van. Várom a kommenteket és szavazatokat!

xxx Nusi

2016. 11. 27.