- Kuu! Lehetne, hogy a szeretteim ne tudják meg, hogy béna lettem? - kérdeztem halkan, mikor elértük városom határát. 

- Persze!  Hova vigyelek? - kérdezte. 

- Az igazság az, hogy nem tudom. Neked nincs valami ötleted, hogy hova mehetnék? - aggodalmaskodtam és az ujjaimat tördeltem. 

- Hm... Van egy ősi varázslat, aminek segítségével képes vagyok egy kis házat felépíteni a semmiből - gondolkodott el az isten és az erdő felé vettük az irányt. 

- És a farkasok nem találnak meg? - kérdezgettem tovább. 

- Rakok köréd egy burkot, ami, majd elzár a külvilágtól - szálltunk le, de mielőtt földet értünk volna, Kuu az ölébe vett, hogy ne essek össze. - Várj egy kicsit! - mosolyodott el hamiskásan és levegőt fújt, aminek az lett a vége, hogy a lehullott gallyakból egy trón állt össze előttünk. A férfi óvatosan lehelyezett rá és utána nekiállt a kis házam elkészítésének. 

Ámuldozva figyeltem, hogy mire képes Kuu és alig telt el pár perc, már szemben is találtam magamat egy otthonos kis kuckóval, aminek a tetejét mohák fedték és ablakait rózsák övezték. 

- Készen is van! - lépett hátra elégedetten a férfi és kedvesen lenézett rám. - Baj van? - kérdezte aggódva. 

- Nem... Illetve... - töröltem le egy könnycseppet - Csak... Minden Stilinski nőnek ez a sorsa? - motyogtam, mert a torkomban lévő gombóc akadályozott a beszédben. 

- Nem tudom... Erre a kérdésedre sajnos nem tudok neked választ adni - simította meg a vállamat. 

- Kuu! Nagyon fáradt vagyok! - sóhajtottam.

- Gyere! Beviszlek! - emelt fel és óvatosan becipelt a kis kunyhómba. A szobák belül pontosan olyanok voltak, mint, amilyennek elképzeltem őket. Kedvesek, otthonosak, barátságosak. A férfi gyöngéden lefektetett az ágyamba és a fejem mellé helyezett egy pohár vizet. 

- Köszönök mindent! - ásítottam hálásan és hunyorgó szemekkel még az istent néztem, aki az ágyam szélén ült és a ráncokat igazgatta a paplanomon. 

- Semmiség! Ha bármi baj lenne vagy csak segítségre van szükséged, akkor gondolj nagyon erősen rám és én abban a pillanatban itt leszek neked! - simított végig a karomon és egyszer csak azt vettem észre, hogy már sehol sincs. Lassan lehunytam a szemeimet és átadtam magamat az álmaimnak. 

- Anne! Kincsem! Itt vagyok! - hallottam meg egy halk, édes és kellemes hangot. 

- Igen? Ki az? - ültem fel az ágyamban és körbenéztem, majd a szobám sarkában megláttam egy gyönyörű nőt, akit először nem ismertem meg.

- Anne! - nyújtotta ki felém a kezét. 

- Anya? - csodálkoztam, majd mikor közelebb ért felém egy hatalmas mosolyra húzta a száját. 

- Én vagyok! - ült le velem szemben a kis székre és kedvesen két keze közé vette az arcomat. 

- Anya! - hatódtam meg és nem akartam hinni a szememnek.

- Nagyon bölcsen döntöttél Anne! - kezdte a beszédet a gyönyörű nő. 

- Oh... Hogy amiatt vagy itt... - sütöttem le a szememet. 

- Anne! Amit tettél az hatalmas és méltó volt hozzád! - magyarázta anyám. 

- De miért van az, hogy mindegyikünknek ez a sorsa? - háborodtam fel.

- Az istenek ezek szerint úgy látták jónak, ha mi lemondunk bizonyos dolgokról a földi emberek javára. Mindig is voltak, vannak és lesznek olyan személyek, akiknek nagyon nagy áldozatot kell hozniuk azért, hogy másokon segítsenek! Nem mindenki ismeri fel magában ezt a lehetőséget, de te neked sikerült. Büszke vagyok rád, amiért ilyen fiatalon, ilyen helyesen tudtál dönteni! - magyarázta anyám.

- De én ettől nem érzem magamat jobban - buktam ki, mint valami hisztis tini. 

- Még - mosolyodott el a nő és az ágyam szélére ült - Tudod, mikor kicsik voltatok Stilesszal, te mindig kedvesen lemondtál a játékokról és előnyökről az ő javára, habár szinte mindenki neked adta volna azt a bizonyos dolgot. Anne. Neked ez volt a sorsod. Sokat változtattál rajta az út folyamán, de a vége úgy is ez lett. 

- Én ennek jelen pillanatban akkor sem örülök - makacskodtam tovább. 

- De nézd a jó oldalát. Élhetsz még teljes életet, csak nem természetfeletti lényként, hanem emberként - mosolyodott el anya.

- Lehet, hogy igazad van - kezdtem lassan beadni a derekamat. 

- És akkor ott van Derek. Nem teheted meg vele, hogy így lásson. Összetörnéd a szívét - gondolkodott el a nő és be kellett látnom, hogy igaza volt. 

- Úgy szeretem... - suttogtam magam elé.

- És ő is téged, ezt hidd el nekem. Ő az, aki a szó szoros értelmében bármit megtenne érted - bámult maga elé anya is.

- De én ezek után mit adhatok neki? Semmi olyan dolgom nem marad, aminek ő örülne! - buktam ki. 

- Bolond vagy, ha valóban ezt hiszed! - emelte fel kissé a hangját az ágyamon ülő személy. 

- Miért? Talán nem így van? - gondolkodtam el. 

- Persze, hogy nem! Tudod mire vágyik legjobban Derek? - kérdezte a nő, de mikor csak megráztam a fejemet, kedvesen rám nézett és így folytatta - Családra.

- Családra? - döbbentem meg. 

- Mikor Derek a balesetben elvesztette a családját, nagyon nehéz  időszakon ment keresztül. Ha megadod neki, amire vágyik... Biztos lehetsz benne, hogy életed végéig ki fog melletted állni! - magyarázta anyám, mire csak egy könnycsepp gördült végig az arcomon. 

- Ez olyan sok nekem! És mi van ha nem Ő az igazi? - kezdtem el félni. 

- Már, hogy ne ő lenne neked a végzeted? Belegondoltál, hogy mennyi mindent éltetek át együtt? Ezek nem véletlenül történtek!

- Anya! Ígérd meg nekem, hogy velem leszel mindig! - néztem fel rá, mire a nő csak elmosolyodott és a kezembe nyomott egy nyakláncot. 

- Ha ez nálad van, akkor én is veled leszek! - nyomott egy csókot a kézfejemre, majd eltűnt. 

Mikor kinyitottam a szememet a nap sugarai vadul besütöttek az ablakomon. Kinyitottam a kezemet és valóban benne volt az a nyaklánc, amit anyám adott nekem. Megbabonázva tanulmányoztam a farkas alakú medált, majd felraktam a nyakamba és erősen Kuura gondoltam, aki egy pillanaton belül meg is jelent, de nem egyedül. 

- Anne! Itt lennénk! Én és a testvéreim! Itt az idő hát, hogy átadd nekünk az erődet! - térdeltek le mellém mindannyian. 

- És nekem mit kell majd tennem?

- Semmit! Csak add ide a kezedet! Egy aprót fogunk rajta vágni, de ígérem, hogy nem fog fájni! - magyarázta Kuu. Kezébe raktam az enyémet és hagytam, hogy azt tegyenek vele, amit nekik kell. Csak lehunytam a szememet és a szabad kezemmel a nyakláncomba karoltam, majd végül lehunytam a szememet és onnantól kezdve nem emlékeztem semmire. 

*   *   *   *   *

Mikor újra kinyitottam a szememet ismerős illatok csapták meg az orromat. Óvatosan felültem és Derek szobájában találtam magamat. Mikor végre teljesen magamhoz tértem első dolgom volt megnézni a lábaimat. Próbáltam őket felemelni és sikerült is. Hihetetlen boldog voltam és akkor tudatosult bennem, hogy jól döntöttem. Felkeltem az ágyból és szinte örömtáncot jártam. Mivel csak fehérnemű volt rajtam, ezért előkerestem valami nagyobb felsőt Derek szekrényéből és lesiettem hozzá. 

- Anne? - hallottam meg a hangját, mikor leértem a lépcsőn. 

- Derek! - mosolyodtam el és egyenesen a karjaiba szaladtam, majd a kezeimet a nyaka köré fontam. Homlokomat az övének döntöttem és halkan lihegtem ajkaira. 

- Úgy hiányoztál... - suttogta a férfi, mire csak egy apró mosolyra húztam a számat és egybeforrasztottam az övével. Végre újra éreztem, hogy az ereim teljesen kitágultak és a vérem hihetetlen sebességgel kezdett el bennük folyni. Boldog voltam, mert tudtam, hogy ezt csakis ő váltotta ki belőlem. A pillangók a hasamban újra elkezdtek rakoncátlankodni, de nem foglalkoztam velük. Újra és újra megcsókoltam életem férfiját, akit látszólag nem nagyon zavart. 

- Annyira... Szeretlek... - vallottam be két csók között, mire csak elmosolyodott és még erősebben magához húzott. 

- Én is téged! - nevette és óvatosan megpörgetett a levegőben. 

- Elmúlt a veszély... - suttogtam.

- El - bólintott és együtt töltöttük el az egész délutánunkat, majd az esténket is. 

*   *   *   *   *

- Huhh! Szóval, akkor most nekem kéne beszédet mondanom? - lépett fel a színpadra a testvérem, mire mindenki csak elnevette magát. Igen... Eltelt az utolsó évünk is. Megírtuk az utolsó vizsgáinkat is és már a ballagásunkon ültünk. 

- Hajrá! - kiabált közbe Scott, mire mindenki csak elkezdett tapsolni és füttyögni. 

- Rendben... Nos! Azt kell, hogy mondjam, nagyon sok minden történt az elmúlt években... Kezdjük az elején! Scottnak és nekem végre sikerült bekerülnünk a lacrosse csapatba, ami mögött azért nem kis munka állt. Főleg az én bejutásom mögött... De nem ez a lényeg. Elértük ezt a célunkat is. Az elmúlt években megtanultunk elfogadni másokat. Megtanultuk kezelni azokat a helyzeteket, amikor meg kellett hallgatnunk másokat. El kellett fogadnunk, hogy nem csak mindig az van, amit mi akarunk. Barátságok maradtak fenn és születtek. És, hogy ezek miért fontosak? Mert a múltat hordozzuk a szívünkben a régi szép emlékeink mellett, de képesek vagyunk felfedezni valami újat, valami idegent. Más kultúrákba tekinthettünk bele és ezt nem csak a tanárainknak köszönhetően! És... Ami nekem nagyon sokat jelentett, hogy... Végre hazajött a húgom... Aki... Aki szembesített azzal, hogy... Ha igazán akarunk valamit, akkor azt szorgalommal és elszántásággal meg tudjuk valósítani. Megtanította nekem és szerintem sok más embernek, hogy a feladás nem opció! Mindig van kiút! Még a legmélyebb gödrökből is! Igaz néha csak magunkra számíthatunk, de fontos, hogy legyen mellettünk valaki. Egy támasz. Egy ,,edző". Lehet ez a személy egy barátod, egy szülőd, de akár a szerelmed is. Anne megtanította nekem, hogy alázatosnak kell lennünk. Nem csak másokkal, hanem magunkkal szemben is. Először a saját testünket, elménket kell elfogadnunk és megszeretnünk, mert csak ezután tudunk magunk körül egy olyan világot berendezni, amiben jól érezzük magunkat és, amiben jó érzéssel tudunk élni - magyarázta Stiles és itt egy kicsit elakadt - Úgy gondolom, hogy elengedhetetlen, hogy ne említsek meg egy bizonyos kört. A szülőket. Tudom, hogy nagyon sok diáknak eléggé zűrösen állnak otthon a dolgok, de... Mi fiatalok nagyon sokszor nem vesszük észre, hogy a szüleink mennyit fáradoznak azon, hogy nekünk jó legyen. Próbálnak olyan környezetet teremteni, amiben jól érezhetjük magunkat. Igaz, nem mindig jön össze úgy, ahogy eltervezték, de... Azt hiszem a szándék a fontos. Köszönöm - lépett el a mikrofontól a bátyám és lesétált a színpadról. Beszédét hatalmas ováció követte, sokan füttyögtek és még néhány tanár is állva tapsolt. 

Ezután megkaptuk a bizonyítványunkat és mindenki mehetett a saját útjára. 

- Akkor ma este? - gyűlt össze a kis csapatunk. 

- Aham. Hol találkozzunk? - kérdeztem mosolyogva. 

- Dereknél? - kérdezte Scott, mire mindenki a férfire nézett. 

- Legyen... - ment bele mogorván.

- Akkor este kilenckor Dereknél - beszéltük meg és mindenki elindult haza. 

- Gratulálok a díjadhoz - ültünk be Stilesszal a Jeepbe.

- Köszönöm - feleltem zavartan - Figyelj! Amit a beszédedben mondtál rólam... Azt egyedül találtad ki? - vontam fel a fél szemöldökömet. 

- Az igazság az, hogy Derek fenyegetett meg, hogy mondjalak bele - húzta el a száját, mire csak döbbenten tekintettem rá, mert ezt azért nem akartam elhinni.

- Mi?

- Csak viccelek! - kacagta a testvérem és elindultunk - Mindent magamtól mondtam - nyugtatott meg. 

- Nagyon jó olt - ismertem el. Otthon átöltöztünk és elfogyasztottuk az ünnepi vacsorát, ami után elindultunk Derek lakása felé. 

- Nem ég semmi... Talán korán jöttünk volna? - gondolkodott el a bátyám, mikor beléptünk az épületbe. 

- Nem tudom - rántottam meg a vállamat, mert úgy voltam vele, hogy a barátaim már nem nagyon tudnak  meglepni ilyenekkel. Mikor elhúztuk az ajtót szerelmem lakása előtt és felkapcsoltuk a villanyt, hirtelen elállt a lélegzetem. A földön rózsaszirmok voltak leszórva, amelyek Derek íróasztalához vezettek. Az ösvény mellett a barátaim álltak szépen felöltözve, hatalmas mosollyal az arcukon. 

Örömömben a számhoz kaptam és nem akartam elhinni, hogy ezt kaptam. Lassan elindultam beljebb és mikor elértem az asztalhoz, csak egy papírt találtam, amin egy egyszerű kérdés állt. 

Hozzám jössz?

Fel sem tudtam fogni, hogy mi történik körülöttem. Körbefordultam, hogy megkeressem életem szerelmét, aki pont abban a pillanatban jött le a lépcsőről. Magához képest egészen ki volt öltözve, mert a sima pólója helyett, most egy fehér inget tűrt be fekete farmerjába. Egy édes mosollyal indult el felém és mikor elém ért, óvatosan letérdelt és kinyitott egy apró dobozt, amiben egy gyönyörű gyűrű volt. 

- Anne Stilinski! Megtisztelnél azzal, hogy hozzám jössz feleségül? - kérdezte félénken. Érdekes volt, mert olyannak még soha nem láttam. Heves bólogatások közepette mondtam ki a varázsszót. 

- Igen...

Szia!

Istenem... Nagyon sajnálom... De ez csak egy sablonos szöveg... Vége az évnek és sajnos lassan ennek a könyvemnek is... Azért remélem, hogy tetszett ez a rész, ha igen, akkor hagyj magad után valami nyomot.

Szeretlek, 

xxx Anna

2018. 06. 19.